110. fejezet - whisky ízű csók

Amint az aréna falai magába fogadott minket, elköszöntem Luke-tól és Harry nyomába eredtem. Az ötödik ember megkérdezése is feleslegesnek bizonyult, hiszen egyikük sem látta, pedig lassan már kapunyitás.

- Nem láttad Harry-t? - kérdeztem végül Liam-től, aki még mindig neheztelt rám. Láttam a szemében.
- Kiment - válaszolt rám se nézve.
- Na jó, de hová? - faggattam tovább.
- Nem kell utána menned. Ne tedd még rosszabbá a helyzetet! - szemei szikrákat szórtak. Oké, hogy elrontottam, de Ő sem egy szent, nem kell úgy tenni, mintha ebben a kurva kapcsolatban csak én lennék a fekete bárány.
- Hagyd ezt abba, Liam! - emeltem fel a hangomat, ami következtében értetlenül és teljes meglepődöttséggel kapta felém újból a tekintetét. - Nem csak én hibáztam, nem csak én okoztam fájdalmat a másiknak. Nem én vagyok az egyetlen, aki elszúrt valamit, de úgy látom, ti mind csak az én bűneimet veszitek észre. Nem fogom miattatok szarul érezni magam, mert ez nélkületek is megy. Szóval köszönöm a nagy büdös semmit. Majd megoldom egyedül - mondtam mindvégig a szemeit figyelve. Már épp hátat akartam fordítani, amikor megszólalt.
- Visszament a szállodába. Azt mondta, negyed órán belül itt lesz, de már késik - mondta kicsit lágyabb hangon.
- Köszönöm - fordultam meg, majd elindultam.
- Keresd George-ot. Ő elvisz hozzá - kiáltotta utánam.

A kezem felemelésével jeleztem, hogy hallottam, de már nem álltam meg. Sietős léptekkel jártam végig minden olyan helyet, ahol előfordulhat George. Körülbelül két perc futkosás után megtaláltam. Elmondtam neki, hogy igazából Liam küldött, illetve ő mondta, hogy őt keressem, és hogy kihez és hová szeretnék eljutni, majd már kikísért is a kocsihoz.
Perceken belül meg is érkeztünk. Szinte futottam be, majd a portás előtt megálltam.

- Kérhetnék egy kis segítséget? - beszédem gyors és érthetetlen volt, ugyanis az a kis futás is rosszul esett.
- Miben segíthetek? - vetett felém egy mosolyt.
- Harryt keresem, Liam azt mondta, hogy visszajött ide, de már rég vissza kellett volna érnie - mondtam, miközben próbáltam megfelelően artikulálni minden egyes szót kisebb-nagyobb sikerrel.
- Mr. Styles a bárban van - mutatott kezével a bár irányába.
- Köszönöm! Örök hálám - sietősen szedtem a lábamat.

Ahogy kinyitottam az ajtót, egy üres, még ki nem nyitott bárban találtam magam. A székek még az asztalon, de a bárpultnál ült egy göndör, összekontyolt hajú, kockás inges srác. Azt hiszem, megtaláltam. Lassan léptem felé és amikor elég közel kerültem hozzá, megcsapott a tömény alkohol szag. Szinte feküdt a pulton, kezében egy pohár whisky.

- Harry? - ültem le mellé. Megpróbálta felemelni a fejét és rám nézni, de inkább visszafektette. Tekintete homályos volt és vörös. - Jól vagy? - kérdeztem azt, ami láthatólag teljesen felesleges volt, hiszen válaszolni sem tudott.
- Ki vagy? - hunyorgott, de szerintem magánál sem volt. Ahogy feltette a kérdést, bejött a pultos és rám nézett. Eltátogtam neki, hogy vele vagyok és csak segíteni szeretnék. Bólintott, majd mondtam, hogy kérünk még kettőt abból, amit eddig ivott. Szó nélkül töltötte ki, majd jégkockát dobott bele és elénk is tette. Megköszöntem, majd Harry poharának koccintottam.
- Egészség! - mondtam és lehúztam a pohár tartalmát.

Nem vagyok egy ivós fajta, szóval nekem ez is a fejembe szállt. Megváltoztattam a tervemet. Kértem még egyet, de már csak magamnak.

- Tudod Harry, ma hatalmas barom voltam. Megbántottam egy számomra nagyon fontos embert és most miattam segg részeg, miközben órákon belül a színpadon kéne lennie. Szerinted hogyan tudnám helyrehozni a dolgokat? - próbáltam vele úgy beszélni, mintha nem róla és rólam szólna a dolog, úgysem jön rá, hiszen szerintem már azt sem tudja, milyen nemű.
- Hát... - kezdett bele, de egyből büfögött egyet. Megijedtem, hogy nem csak az lesz, de nem történt semmi. - Mondd el neki, hogy sajj... sajnálod! Mást nem tehetsz. Ha szeret, bármit teszel, megbocsát. Ha meg nem, akkor felesleges időpocséklás - hangja szaggatott volt, nagyon koncentrált, hogy helyesen beszéljen, és valljuk be, csak nehezen sikerült.
- Te miért lógatod a fejed itt egyedül? - kérdeztem, és reménykedve fordultam felé egész testemmel. Egyik kezemmel a hátát céloztam meg és óvatosan simogatni kezdtem. Nem ellenkezett, sőt a karja libabőrös lett. Mosolyogva nyugtáztam, hogy hatással vagyok rá.
- A barátn... a barátnőm egy másik sr... sr... srácot ölelgetett a hátam mögött. De nem ez a legnagyobb gggond. Azzal a sr... sráccal több is volt köztük és nem melllllesleg az egyik legjobb haverom volt - mondta, majd a pohárban lévő utolsó kortyot is lehörpintette. Szemei könnyben voltak, amit dörzsöléssel tüntetett el.
- Mondhatok valamit? - kérdeztem, de nem néztem rá. Válasz helyett egy büfögés érkezett, de ezt egy igennek vettem. - Harry, én vagyok az. Sajnálom, amit tettem, de csak egy ölelés volt. Te is nagyon jól tudod, hogy téged szeretlek. Én értékelem, hogy féltékeny vagy, hiszen az csak jó jel, de ha nem akarnék veled lenni, nem lennék. Nem ez a lényeg, csak azt akartam mondani, hogy tudom, hogy elbasztam, de hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy szeretlek - a fejét a kezeimmel tartottam, hogy tudjam, rám néz.
- Juci? - hunyorgatott, majd szinte látható volt, hogy felcsillant a szemében a felismerés, hogy kivel beszél, hogy kivel beszélt végig.
- Igen, én vagyok -mosolyodtam el haloványan. A báros felé fordultam és kértem két pohár vizet, majd még egy hűtött, üvegeset is. - Szerintem ideje levegőzni egy kicsit - a karját átdobtam a vállam fölött és lesegítettem a bárszékről. Harry még visszafordult és a pultra tett egy kisebb összeget, amivel a számlát rendezi, de az az igazság, hogy a bár csak neki volt nyitva, így a pénztárgépbe sem vitték be a fogyasztást, de jó kis borravaló ütötte a pultos markát.

Nehéz volt tartani, alig állt a lábán. A hotel udvarára vittem ki, leültünk egy padra. Ettől a kis mozgástól is látszott rajta, hogy jobban van, de egyértelműen még nem volt színpadképes.
Írtam egy SMS-t Liamnek, hogy itt vagyok vele és megpróbálom időben visszavinni, de egy kicsit rosszul érzi magát. Nem én akartam elmondani nekik, hogy valójában a sárga földig itta magát. Ezt a feladatot meghagyom neki.

A padon ülve mindent megbeszéltünk. Én is elmondtam azt, hogy ne legyen féltékeny, hiszen szeretem. És hogy véleményem szerint egy kicsit túlreagálta, de nem csak ő, hanem a bandatársai is, mert igen, nem közömbös számomra Ashton, de ha őt szeretném, akkor valószínűleg vele lennék, nem pedig Harry-vel. És igen, ez így elég beképzelten hangzik, de én érzem magam a leghálásabbnak és a legboldogabbnak, hogy Harry kitart mellettem mindenek ellenére. Ő tényleg egy remek ember és szándékosan sosem tudnám megbántani őt.
Harry pedig elmondta, hogy minden egyes alkalommal, ha már csak az eszébe jut, hogy van esélyem találkozni Ashtonnal, szar kedve lesz, hiszen fél, hogy nem ad meg nekem mindent, ezért egy napon majd otthagyom valaki másért. És attól retteg a legjobban, hogy az pont Ashton lesz. Képtelen lenne végignézni, hogy ha ott vagyok, akkor nem miatta, hogy mosolygok, de nem Ő az oka, hogy boldog vagyok, de nem miatta, hogy amikor kitárom a karjaimat, nem Őt akarom megölelni, hogy amikor pipiskedek, nem tőle várok csókot vagy hogy amikor tapsolok egy-egy hangpróbán nem Ő áll a színpadon.

- Harry, ugye tudod, hogy ez mind lehetetlen? Csak tegyük fel, hogy ez így történne, de nem fog, szerinted képes lennék előtted mindezt megtenni? Az én szívem fájna a legjobban, ha tudnám, hogy valahonnan te is látsz. Sosem tennék veled ilyet. De nem is akarok. Én veled akarok lenni, Harry - néztem mélyen a szemébe, ami egyre tisztább volt. Nem válaszolt semmit, csak az arcomra futtatta egyik tenyerét és megcsókolt. Csókja whisky ízű volt, de mégis jobban esett bármi másnál.
- Igyál vizet! Az segít - adtam a kezébe a bubi mentes vizet, majd megvártam, amíg majdnem a felét elpusztította. - Körülbelül van fél órád, hogy teljesen színpadképes legyél, és már akkor is késel - adagoltam neki az információt.
- Nem fog menni. Ma nem lépek fel - mondta a fejét fogva.
- Dehogynem. A szobában van fájdalomcsillapító, azt beveszed, letussolsz és átöltözöl - raktam a fejemet a mellkasára, miközben átöleltem.
- Nem is tudom, mit csinálnék most nélküled - puszilta meg a fejem búbját.
- Hát valószínűleg a srácokkal hülyéskednél és nem rúgtál volna be - néztem fel rá, és már kaptam is az újabb csókot.

Kicsit szédült még, de már sokkal jobban festett. Felmentünk a szobába, bevette a gyógyszert, majd a fürdőbe zárkózott. Nagyjából negyed óra után egy, a dereka köré csavart törülközőben sétált ki. Testén még mindig voltak vízcseppek, amik szépen lassan folytak végig puha bőrén, tetkóin. Az alsó ajkamba harapva figyeltem, ahogyan megáll a táskája előtt és kivesz egy fehér pólót, egy alsót és egy fekete csőnadrágot. És ekkor következett az a rész, amiről minden Harry girl álmodik, fogta és ledobta a törülközőt és egyáltalán nem sietősen felöltözött. Szinte tátott szájjal, nyálcsorgatva figyeltem, amit észre is vett. Megállt előttem, kérte, hogy álljak fel, amit meg is tettem. Olyan szenvedéllyel csókolt meg, miközben még a fenekembe is markolt. Hihetetlen volt. Minden megint olyan tökéletesnek tűnt. Imádtam vele lenni, egyszerűen szerettem.

Szóltunk George-nak, aki visszavitt minket a koncert helyszínére. Harry még mindig nem volt teljes mértékben józan, amit a többiek észre is vettek rajta, de nem törődtek vele, ugyanúgy a színpadon volt a helye.

Ashtonék már a színpadon voltak, amikor mi megérkeztünk, szóval odaadták Harry fülhallgatóját, nagyjából elmondták neki a dolgokat még egyszer.

- A próbán még itt voltam - mosolygott rájuk hálásan.
- Igaz, igaz. Menni fog ez - veregette vállba Liam.

Luke felkonferálta az utolsó dalt. Louis elkezdett fel-alá járkálni, mint egy mérgezett egér. Színpadra lépés előtt azonban megállt előttem.

- Köszönjük, hogy visszahoztad Harryt - tette a vállamra a kezét, majd már a színpadon is volt. Időt sem hagyott bármit is válaszolni.

Bár még a 5 Seconds of Summer nem jött le a színpadról, de ilyenkor jön a kötelező ökörködés együtt. Mindezek után azonban a négy tagú előzenekar elhagyta a színpadot. Mindannyian elmentek mellettem egy-egy mosollyal, kivétel Ash. Rám se nézett, ami rosszul esett.

- Ashton, beszélhetnénk? - szóltam utána. Meglepetésemre mind a négyen megálltak, pedig én csak egy embernek szóltam.
- Most nem érek rá, még sok a dolgom - hadarta el, majd a többieket követve eltűnt a láthatárról.
- Persze. Menj csak! - motyogtam az orrom alatt. Úgy érzem, vele lesz még mit megbeszélnem. 

109. fejezet - Ez lennék én?

Értetlenül néztünk egymásra. Egyszerűen nem értettem, hogy egy ölelésből miért csinál ekkora ügyet.

- Srácok, ez nem volt egy okos húzás - lépett hozzánk közelebb Liam.
- De mi nem csináltunk semmit. Nem kicsit reagálja túl - értetlenkedtem.
- Mikor mi kijöttünk, már így láttunk titeket. És körülbelül egy percig csak álltunk. Nem egy sima "De jó téged újra látni!" típusú ölelésnek tűnt. Én is félreértettem volna - magyarázta összeráncolt szemöldökkel.
- És én is - jött egy csalódott beleegyezés Louis részéről.

Csalódott, szinte már bűnbánó szemekkel néztem a többiekre, akik mind hasonló véleményen voltak.

- De, én csak... - mondtam, de nem tudtam befejezni.
- Nem az öleléssel van baj, hanem az előzményekkel. Ha azok nem lennének, semmi baj nem lenne - fűzte hozzá Cal.

Nem bírtam a sok "lenéző" pillantást, egyszerűen csak el akartam onnan menni. Fogtam magam és amilyen csak gyorsan csak tudtam kiviharzottam a bejárati ajtón át. Nem igazán ismertem ki magam a helyen és azt sem tudtam, hová szeretnék menni, csak ott ne kelljen lennem. 
Pechemre az épület előtt már kezdett kialakulni a kígyózó sor, és a túl nagy lendületem eléggé figyelemfelkeltő volt, de mit sem törődve az éppen nekem beszélőkkel, csak törtem magam előtt az utat teljesen addig, amíg egyedül nem lehettem.

Rég nem éreztem magam ennyire szarul, mint most. Igazuk volt. Ez nem csak egy sima ölelés volt. És ezt Ashton is nagyon jól tudta, ahogyan én is. A karjai között valami jóleső bizsergés fut rajtam végig, amiről azt hittem, csak Harry képes előidézni. Nem is értem, mi a fene üt belém, ha csak meglátom. Képes elbizonytalanítani arról, hogy Harry lenne az igazi. De ha Ash nincs a láthatáron, akkor teljesen biztos vagyok magamban, tudom, hogy mit érzek. 
Kicsit olyan, mintha két tűz közé kerültem volna. Vagy mintha lenne két székem, de nem tudnék dönteni, melyik a jobb. Csak aztán nehogy a földre huppanjak...

Sose voltak ilyen gondjaim, ugyanis sose voltam a fiúk kedvence, most pedig a barátom Harry Styles és ha nevezhetjük vallomásnak, akkor Ashton Irwin vallott nekem érzéseiről egy csók kíséretében. Mások szemében ez az a tipikus "life goals", de ha ők kerülnének ebbe a helyzetbe, akkor máris egy rémálomnak éreznék. Külön-külön maga a mennyország, de így egybe említve nem az.

Én szeretem Harryt, úgy érzem, bármit megtennék érte és hihetetlenül imponáló az, ahogyan bánik velem. Szinte a tenyerén hordoz és pont emiatt van ekkora lelkiismeret furdalásom a történtek miatt.
Most én szúrtam hátba. Én sem vagyok jobb tőle, ugyanúgy képes vagyok kurva szemét húzásokra. Csak az a baj, hogy ha Őt bántom, az nekem is fáj. És nem csak lelkileg, szinte már fizikailag is. Mardos az érzés, hogy csalódást okoztam neki. 
Ki vagyok én, hogy ezt tettem? Meg se érdemlem, Ő túl jó nekem!

Ahogy ezen agyaltam, azon kaptam magam, hogy már szipogok egy padon ülve. Egy gerinctelen ember vagyok és minden tettem csak még jobban ezt bizonyítja.

- Juci - ült le mellém Luke -, tudom, hogy most nem könnyű, de vissza kell jönnöd és szembenézned mindenkivel. Tudják, hogy Ashton nem közömbös számodra és azt is, hogy neki se te, de nem tettetek semmi rosszat. Most nem. Én sem helyeslem a dolgot, de Harry túlreagálja. 
- Nem a többiekkel vagy Harryvel van gond, Luke - néztem fel rá.
- Akkor? 
- Velem - sóhajtottam.
- Ezt hogy kell érteni? 
- Biztos vagyok az érzéseimben Harry iránt mindaddig, amíg Ashton meg nem jelenik - néztem aggódva azokba a tengerkék szemekbe, amik szintén aggodalmat tükröztek. Hangosan fújta ki az eddig benntartott levegőjét, majd idegesen túrt a hajába. - Luke, ugye nem mondod el senkinek? - fordultam most már a törzsemmel is felé.
- Juci, ez nem kicsit meredek. Ez nagyon az. Belegondoltál már abba, hogy mindez miért van? Mert nekem lenne egy tippem - nézett hosszasan a szemembe, de amikor látta, hogy nem szólok közbe, sőt még csak válaszolni sem válaszolok, folytatta. - Te nem Harryt szereted. Illetve nem a személyiségét, csak a külsejét. Ugyanígy Ashtont is. A göndör haj, a tökéletes mosoly azokkal a gödröcskékkel, a humor, a szakma, a stílus és a szem. Minden stimmel, Juci - fejezte be. Mondandója végére a hangja idegessé vált és a homlokát is ráncolta. 

Tényleg ilyen lennék? Ez lennék én? Én, aki mindig azt vallotta, hogy a külső nem fontos, nem számít? Tényleg csak a göndör fürtök és a gödröcskés mosoly miatt van mindez? Nem, az kizárt! Én tényleg szeretem Harryt. Azt, aki Ő valójában. Azt a Holmes Chapel-i srácot, aki egy pékségben dolgozott és aki mai napig az anyukája pici fia. Aki képes visszamenni egy kutyához, megnézni jól van-e, aki ételt ad egy éhezőnek és akiről folyamatosan azt állítják, hogy egy férfi prostituált, holott csak keresi az igazit. Ő sose akarna ártani senkinek, és ha mégis ezt teszi, napokon belül a bocsánatodért esedezik. Harry egy ilyen ember. Ő maga a tökély. 

De akkor mégis mit művel velem Ashton? Miért váltja ki ugyanazokat az érzéseket, amiket Harry? Miért nem lehet egyszerű a helyzet? 
Komolyan, mintha egy szappanoperában lennék, vagy mint egy rossz fanfiction, amit egy olyan író ír, aki ugyanilyen problémákkal küzd a való életben. De ha így van, akkor igazán megírhatná már a 'Happy End'-em, vagy csak tenné egyszerűbbé a helyzetet.

- Miért történik mindez pont velem? - gördült végig az első könnycsepp az arcomon.
- Tehát igazam van. De ha így van, miért vagy még vele? ha nem szereted, ne csapd be. Egyikőjüket sem. Nem ezt érdemlik - a ráncok a homlokán lassan akkora volumenűvé váltak, mint a Nagy-Vízválasztó-hegység. 
- Nem! Baszd meg a teóriádat! Én tényleg szeretem Harryt - emeltem fel a hangom, de közben a gombóc a torkomban fojtogatott.
- Akkor mi a fene van veled? Amióta elmentünk Tory szülinapjára, azóta látom és érzem, hogy több van köztetek. Pedig annak már egy jó ideje - bizonygatta igazát.

Nem igazán tudtam, hogyan reagáljam le a szituációt, ezért inkább csak vettem egy mély lélegzetet, majd az kifújva újra rá néztem.

- Igazad van, vissza kellene mennünk. Még a végén ezt is félreértik - az utolsó mondatot csak a bajszom alatt dünnyögtem, nem akartam még jobban magamra haragítani őket. Nem mondott semmit, csak felállt és a kezét nyújtotta, amit el is fogadtam. - Köszönöm, hogy utánam jöttél, és az őszinteségedet is - néztem fel a tőlem majdnem két fejjel magasabb tehetségre.
- Az őszinteséget mindenki megérdemli, ha akarja hallani, ha nem. De bármikor megtenném - mosolyodott el. - Csak valahogy rendezd magadban ezt a dolgot, mert így mindkettejüket bántod, anélkül, hogy akarnád.
- Igyekszem - válaszoltam és a szép lassú sétának köszönhetően hamarosan újból a bejáratnál találtam magam.

Az embertömeg gyarapodott, még nehezebb volt a bejutás és mivel még Luke is velem volt, még nagyobb feltűnést keltettünk, de most leginkább az foglalkoztatott, hogyan fogok bocsánatot kérni Harrytől és Ashtontól is. 
Két dologban voltam biztos: meg kell tennem és hogy nem lesz könnyű.

108. fejezet - Édes álom vagy rideg valóság?

Egész este a karjai között aludtam, legalábbis ha tudtam volna. Végig a történteken kattogott az agyam, folyamatosan pörgette újra és újra. Lassan már egy filmként láttam magam előtt és minden egyes újranézéssel újabb és újabb még eddig fel nem fedezett részlet világosult meg előttem.

Majdnem hajnalban, de végre elnyomott az álom. Reggel apró puszikra keltem, amik az arcom hintették be.

- Jó reggelt! - köszöntött még álmos, mély hangján. Elmosolyodtam, de a szememet még nem nyitottam ki. Közelebb bújtam hozzá és a fejemet a nyakához fúrtam.
- Neked is! - mormoltam és megpusziltam a csupasz bőrfelületet. Pár percig így lustálkodtunk, de utána ő kikelt az ágyból é engem is készülődésre invitált. - Miért kell ilyen korán? - duzzogtam a takarót szorongatva.
- Korán? Lassan tizenegy óra. 
- Az nekem még hajnal - dőltem vissza, de nem maradtam. Egy kelletlen sóhajjal együtt a mosdóba csoszogtam, majd a tükörbe néztem.

Hirtelen megijedtem, hogy nem a megszokott barna hajú lány néz rám onnan vissza, de őszintén megvallva, ez sokkal jobban tetszett még álmosan is. 
Megmostam az arcom, majd valami hordható ruha után kutattam, és kivételesen hamar rá is bukkantam. A kedvenc színeim. Fekete és szürke. 
Miután felöltöztem és a hajamat is megcsináltam a sminkkel együtt, kimerészkedtem a fürdő védő falai közül és Harryvel karöltve mentünk le az étkezőbe, ahol már az ebédet készítették elő.

- Sziasztok! - köszönt oda Niall, ugyanis ő vett észre legelőször. - Hogyan sikerült a tegnapi randi? - vigyorgott elég mindent tudóan. Én csak felnéztem a mellettem álló Barátomra, aki egy gyilkos pillantást vetett felé.
- Ugyan Hazz - csatlakozott a beszélgetéshez Louis is -, mindenki tudja, illetve hallotta a kis akciódat. Le a kalappal. Valamit nagyon jól csináltál - kacsintott rá, majd újra a többiek felé fordult. 

Én szinte Harry mögé bújtam. El akartam rejteni a vörösödő arcomat. Hiába ez a "természet rendje", mégis kínosnak éreztem.  

- Louis túloz. Nem lehetett kihallani - suttogott a fülembe, amikor észrevette, hogy nem az erősségem erről beszélni.
- Nem túlzok - szólalt meg az említett személy. 

Leültünk az asztalhoz és én próbáltam olyan természetesen viselkedni, ahogyan szoktam, de most két akadálya is volt. Az első, hogy az esténk volt a téma, a másik, hogy még mindig nehéz feldolgozni, hogy a One Direction között ülök éppen az ebédre várva. De minden tőlem telhetőt megtettem. 

- Eleanor? - fordultam Louis felé.
- Neki tegnap haza kellett mennie - biggyesztette le ajkait. 
- Kár - néztem az üres tányéromba.
- Valami változott - nézett rám Liam.
- Fekete lett a hajad? - kérdezte Niall.
- Igen - pirultam el ismét, de nem tudom, miért. 
- Jobb, mint a barna - szólalt meg végül Zayn is, amire a többiek csak egyetértően bólogattak. 
- Köszönöm - mosolyodtam el.

Fél órán belül megkaptuk az ételt, amit abban a szokásos jó hangulatban fogyasztottunk el, mint ahogyan az náluk szokás.  Közel két órába telt, amíg befejeztük. 

- Ma délután próba van. Szeretnél jönni? - kérdezte Harry már a szobában ülve.
- Még szép. A koncerten valószínűleg már úgysem lehetek itt - néztem rá szomorú szemekkel.
- Lehet, de a következőn igen. Direkt megnéztem, az jókor lesz - mosolygott rám. 
- Szuper - mosolyodtam el én is.

Körülbelül fél óra elszigetelődés után kimentünk a hotel kertjébe, ahol Niallel és Liammel találkoztunk, így csatlakoztunk hozzájuk, de alig beszéltünk, már menni is kellett a koncert helyszínére. 

Bepréselődtem Harry és a kocsi ajtaja közé, miután sikerült kijutni a hotelből. Alig ment a kocsi öt percet már le is parkolt. Ugyanolyan tömegen kellett itt is átverekedni magunkat, mint az előbb.

Bent egyből a srácok kezébe nyomták a mikrofont és a már bent lévő bandához irányították őket, engem pedig leültettek az első sorba. 
Perceken belül Josh a dobok közé csapott és szépen végigvettek minden egyes dalt, ami a holnap esti listán szerepelt. 

Miután befejezték egy gyors megbeszélést hirdetett ki a "főnök", így egyedül kellett várnom abban a hatalmas arénában. Elkezdtem fel-alá járkálni, miközben a WMYB-t dúdolgattam. Eltelt negyed óra, de még mindig magam voltam. De nem sokáig. Egyszer csak ismerős hangokat hallottam meg a bejárat felől.

- Michael? Srácok? - néztem rájuk, majd mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy rohantam feléjük. 
- De rég láttunk - ölelt magához a megszólított fél.
- Hiányoztatok - léptem Cal elé, aki szintén megölelt.
- Te is nekünk - nézett le rám Luke, és ő is egy ölelésben részesített. Ashtonhoz értem. Először csak néma csendben álltunk egymással szemben, majd megtörte azt.
- Jól áll a fekete - mosolyodott el, és eddig tartott az a bizonyos feszengés. Én is elmosolyodtam, majd kezeimet a nyaka körül átfontam, ő pedig a hátamnál fogva húzott magához és az arcát a vállam és a nyakam közé fúrta. Éreztem, ahogyan lélegzik, ahogyan ver a szíve.Ölelése közben aprókat ringatott rajtam, illetve rajtunk, ami még jólesőbbé tette. Ha azt mondom, hogy nagyon sokáig öleltük egymást így, egyetlen szó nélkül, akkor nem túlzok. Néha erősebben ölelt, néha lazított rajta, de ahogyan én sem, ő sem akart elengedni. Egyszerűen csak jól esett és rettenetesen hiányzott. Percekig álltunk így, de egy ismerős hang visszhangzott az arénán át.
- Bassza meg! - morogta, mire szétrebbentünk.
- Harry? - Kérdeztem a hang irányába fordulva, de már csak azt láttam, ahogy Niall legyint, hogy majd ő megy.

107. fejezet - Főnyeremény /18+/

/FELNŐTT TARTALOM!! 18+/

A fejem alig kidugva az ajtó cseppnyi részén bámultam Harryre teljes sokkban. Hirtelen vissza húztam magam és bezártam az ajtót. A hátamat az ajtónak támasztottam és mélyeket lélegezve próbáltam rendezni a szívverésem, ami talán a hatszorosára is felgyorsult. 

- Juci? - hallottam közelebbről csengeni hangját, ami ismét meglódította annak a bizonyos szervemnek a dobogását. 
- Igen? - szóltam ki bizonytalanul.
- Nem jössz ki? Látni akarom, milyen ruhát választottam neked.  - mosolyodott el.
- De nem csak a ruha más, Harry. - mondtam a hajamra utalva.
- Tudom, Louis elmondta, meg amúgy is, egy fodrászat mosdójában vagy. - ezúttal fel is nevetett.
- Jogos. De mi van, ha nem fog tetszeni? - kérdeztem, de a kezem már a kilincsen volt. 
- Olyan opció nincs. - válaszolt határozottan. Amilyen határozottan mondta, én olyan határozottan nyitottam ki az ajtót, ezzel orrba vágva Őt. Hallottam én, hogy közel van, de hogy ennyire...
- Jézusom, Harry! Ne haragudj! Nem akartam! - szaladtam egyből a segítségére, mivel összegörnyedt az ütéstől. A hátára raktam az egyik kezem, a másikkal pedig próbáltam az Ő kezeit kicsit arrébb helyezni, hogy láthassam mekkora kárt okoztam.
- Ha ennyire nem akarod, hogy lássam a hajad, akkor inkább szólj! - mosolyodott el, ami engem is mosolyra késztetett.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ennyire közel állsz. - szabadkoztam tovább. Harry lassan felegyenesedett, majd kezeit is elemelte az érintett részről. Azonnal egy zsebkendőt rántottam elő, hiszen vérzett az orra, de komolyabb seb vagy ilyesmi nem látszódott, ami egy kicsit megnyugtatott. 
- Ütöttek már meg rosszabb helyen is. - vette el a kezemből a zsebit. 
- Akkor is sajnálom! - néztem a cipőm orrát, mert képtelen voltam a szemeibe nézni. 
- Nem kell. Így legalább kimosták a könnyek a szemem és láthatom, milyen jó munkát végzett a fodrász. Gyönyörű vagy! És a ruha is jó lett. Pacsit nekem! - nevetett fel kedvesen.
- Köszönöm, Harry! - öleltem magamhoz jó szorosan.
- Ha már így kimerészkedtél, mehetünk? - kérdezte még az ölelés közben.
- Hová? - toltam el magamtól.
- Meglepetés. Na, hozd a cuccokat, betesszük a kocsiba, mi pedig gyalog megyünk. - mosolygott, majd két szatyrot ki is vett a kezemből, így nekem csak egyet kellett hoznom.

Egy sötétített ablakú kocsi állt majdnem a fodrászat előtt. Benne Louis és Eleanor ült hátul, elől pedig egy sofőr.

- Jó szórakozást! - intett oda El, és én csak ekkor vettem észre őket. 
- Mindenről tudtál? - kérdeztem nevetve. 
- Igen, bár a fodrász az én kis kitérőm volt. Az én ajándékom, így is mondhatjuk. - mosolygott azzal a cuki mosolyával.
- Hihetetlenek vagytok! - mondtam elképedve, majd megöleltem és vagy háromszor elmondtam neki, mennyire hálás vagyok.
- Csak érezd jól magad, és ne feledd mindazokat, amiket a kávé közben mondtam neked! - kacsintott, majd a sofőr beindította a motort és lassan elhajtott. 

Harryre néztem, aki csillogó szemekkel nézett rám. 

- Tényleg nagyon jól áll a fekete! - mondta elismerően bólogatva.
- Ne hozz már még jobban zavarba, így is vörös vagyok, mint egy paradicsom. - bokszoltam vállba. 
- Legyél is, hisz' Harry Styles áll melletted összekulcsolt kezekkel. - húzta ki magát.
- Ja, igen, aki mellesleg nagyon szerény is. - nevettem fel, majd elkezdtem húzni a járda irányába. 
- Miből gondolod, hogy erre megyünk? 
- Nem tudom, csak ha nem mozdulok, nemcsak zavarban lettem volna. - próbáltam leplezni zavartságomat.
- Hanem? 
- Nem kell neked mindenről tudni, Styles! - kacsintottam rá. 
- Gonosz vagy. És gondolatolvasó, mert tényleg erre kell hogy menjünk. - válaszolta az utat figyelve.
- Hahh! Ki a jobb? - kérdeztem rá nézve.
- Egyedül egyikünk sem az. De együtt mi vagyunk a legjobbak! - nézett Ő is rám. Attól, amit mondott még a hideg is kirázott.
- Tényleg így gondolod? - kérdeztem szinte suttogva.
- Igen. Teljes mértékben. - bólintott komolyan. 

Menet közben átkaroltam karját, és mint egy kis csimpánz, sétáltam mellette. Olyan mértékű boldogságot éreztem, mint még soha. Ha nem kapaszkodtam volna belé, tuti elrepültem volna. 
A séta elejét nyugodtan tehettük meg, de egyre többen állították meg, és a mögöttünk sétálók száma is gyarapodott. Hallottam minden egyes alkalommal, ha valaki fényképezett, ha megjegyeztek valamit, még akkor is, ha suttogták. 

- Sokat kell még sétálni? - kérdeztem enyhe félelemmel a hangomban.
- Nem. Már csak két sarok. De hívhatok egy kocsit. - puszilta meg a fejem búbját.
- Nem szükséges. - mosolyogtam rá. - Egy dolgot azonban kérnék. 
- Mi lenne az? 
- A sapkád. Megkaphatnám? Zavar. Még meg kell szoknom. - magyarázkodtam, de ő azonnal le is vette és a fejemre húzta azt. - Köszönöm! - néztem rá hálásan. 
- Hihetnél nekem, mert tényleg jól áll. 
- Először nekem kéne megbarátkoznom vele, aztán másoknak. Érted? - tartottam a szemkontaktust. 
- Persze. 

Az út további részét - ami nyugodt sétával 10-15 percet vett volna igénybe, mi azonban körülbelül dupla ennyi idő alatt - csendben tettük meg. Többször is meg kellett állni, képet csinálni vagy aláírni valami kis tárgyat, de én egyáltalán nem bántam. Volt olyan is, amikor Harry már nem akart megállni, de én kértem meg, hiszen tudtam, milyen érzés lenne, ha nekem nem állna meg a kedvencem. Türelmesen, kicsit arrébb mosolyogva álltam és figyeltem, hogy mennyire odaadó a rajongókkal szemben. Ha valaki ölelős képet kér, olyat kap, ha valaki puszisat, bolondosat, grimaszolósat vagy csak egy szimpla mosolygósat, akkor pedig olyat. Bármit megtenne értük és ez így van rendben. Nélkülük, azaz nélkülünk tényleg nem értek volna el ennyi mindent. Rajongók nélkül egyik híresség sem lenne az, aki. 

Amikor végzett, mellém lépett, újból összekulcsolta kezeinket, majd elindultunk. 

- Meg is érkeztünk. - mondta pár perc elteltével megállva egy épület előtt.
- Bloempont. - olvastam fel hangosan a hatalmas betűket a bejárat fölött. Harry csak jóízűen felnevetett.
- Bloempot. - olvasta fel helyesen és tökéletes francia kiejtéssel.
- Jól van na, könnyű annak, aki tud ilyen nyelven. Nekem még az anyanyelvem is nehézkes néha. - mosolyodtam el a bénaságomon. 
- Miért? Az angol egész jól megy. - karolta át a vállam.
- Ja, egész jól. - macskakörmöztem a levegőbe.
- Okosabb vagy, mint én. Te tudsz magyarul. Én csak egy szót. Azt pedig már hallottad tőlem. - mosolyodott el.
- De nem elégszer. 
- Szeretnéd még hallani? - ment bele a játékomba.
- Igen, szeretném. 
- Akkor, gyere! Együnk valamit és addig átgondolom, hogy megérdemled-e. - lépett be a nyitott ajtón. 

Körbenéztem és boldogan nyugtáztam, hogy nem egy elit helyre hozott. A falak fedetlen téglából voltak, az asztalok fedetlen és csiszolatlan fából, a székeket szőrme borította, és minden asztal felé egy villanykörte lógott búra nélkül. 

Harry kihúzta nekem a széket, majd Ő is leült. Az asztalunk egy kicsit eldugottabb sarokban volt. A pincér hamar felvette a rendelést és mivel én nem igazán értettem ehhez, Harryre bíztam magam, aki ugyanazt kérte nekem, mint magának. 

- Tetszik ez a hely. - néztem ismét körbe.
- Egyik törzshelyem. Ha itt vagyunk, általában ide jövök.
- Jó ízlés. - kacsintottam rá, majd jóízűen felnevettem.
- Hát persze, ezért vagyok veled. 
- Pont mondani akartam, hogy nem is értem, a barátnődet hogy választottad ki. Jó stílus, jó ízlés, jó pasi, kedves család, szexi barátok és itt vagyok én. Fura. Nem illek a képbe. - mosolyogtam még mindig, de csak azért, hogy nehogy elbőgjem magam.
- Épp ez az. Te nem az a tipikus tömeg vagy, de mégis. Mármint, kilógsz a sorból, de pont ezért szeretlek. Gyönyörű vagy, nem a tinisztárt szereted bennem, melletted önmagam lehetek, kedves, megértő és megbocsátó. És sok hülyeséget csinálsz, ami viccessé tesz. - nevetett fel. - Egyszerűen bármikor bárhol megjelennék veled és az a fura, hogy bármilyen ciki dolgot is művelsz, megjegyzem, még nem volt rá példa, sosem tagadnálak le, hiszen én is ilyen vagyok, csak nekem muszáj tartanom magam. De melletted nem érzem azt a kényszert, hogy tökéletesnek kell lennem. Melletted én is csak egy vagyok a sok millió srác közül és boldognak érzem magam, hogy engem választottál helyettük. - mondta végig. Szája sarkában folyamatosan egy mosoly volt megszületőben, de komolynak akart tűnni, így nem engedte láttatni csak a mondandója végén.  - Szeretlek! - mondta ki, ezúttal magyarul.
- Én is szeretlek, Harry! Én vagyok a szerencsés, nem te! - hajoltam át az asztalon és megcsókoltam, miközben egy, a maghatódottságtól kibuggyanó könnycsepp szaladt végig az arcomon. 

A romantikus pillanatot a pincér zavarta meg az ételek kihozásával. Hiába a mondás, hogy magyar ember evés közben nem beszél, én mégis jókat nevettem és beszéltem Harryvel. 
A késői ebéd vagy a korai vacsora után, Kedvesem intézett egy hívást, majd értünk jött egy kocsi. Az étterem előtt pár paparazzót véltünk felfedezni, de nem voltak sokan, így kényelmesen el tudtuk hagyni a helyet. 
A kocsi visszavitt a hotelhez. Kéz a kézben felmentünk Harry szobájába, majd én fáradtan dőltem az ágyra.

- Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos délutánt! - mondtam a plafont bámulva, azonban valami, illetve valaki "belerondított" a kilátásba. Harry ismét felettem könyökölt és engem bámult.
- És ha tudnád, hogy még nincs vége. - csókolt meg olyan szenvedéllyel, amitől még a szőr is felállt a hátamon. Olyan magával ragadó volt, hogy nem tehettem mást, mint ugyanazt, amit ő.

Kezeimet a tarkójára vezettem, lábaimmal pedig csípőjét fogtam közre. Ajkai a számról lassan a nyakamra vándoroltak és perzselő csókokkal hintették be azt. Egy halk sóhaj kiszaladt a számon, amit ő csak egy magabiztos mosollyal jutalmazott. Felegyenesedett és engem is felültetett, majd a farmerkabátot a szoba legtávolabbi pontjára dobta el. 
Újra ajkaimnak esett és olyan vadul tépte, mint egy oroszlán az éppen szökni készülő őzikét. Csak én nem próbáltam szökni előle. Épp ellenkezőleg. Kezeim a kigombolt, sárga ingét olyan rutinnal szabadították meg gazdájától, mintha minden nap ezt tennék. A testét borító, fehér ing egy kicsit nehezebb feladat volt, de a segítségével az is a padlón végezte. 
Egyik kezemmel a madaras tetkóit simítottam végig, majd bejártam egész mellkasát és olyan ámulattal néztem, mintha most láttam volna először. 
Biztos vagyok benne, hogy arcomra kiült az a bizonyos "Te jó ég, még most sem fogom fel, hogy ez Ő!" nézés, mert barátom arcára egy önelégült, féloldalas mosoly húzódott, majd ismét hanyatt döntve, ajka csatára hívta az enyémet. Egyik kezem folyamatosan a tarkója és a haja között bolyongott, amíg a másik az övvel bajlódott. 

- Kell egy kis segítség? - mosolyodott el pajzánul.
- Nem. Megoldom. - húztam csókra és egy váratlan pillanatban fordítottam a helyzeten és magam alá gyűrtem.
- Meg tudsz te még lepni engem. - mosolygott.
- El sem tudod képzelni, mennyi meglepetésem van még számodra. - csókoltam meg és csók közben úgy helyezkedtem, hogy mindkét kezemmel elérjem az övét. Így, két kézzel egy perc sem kellett és már ki is volt csatolva. 

Lassan lehúztam róla és ekkor szembesültem újra a ténnyel, hogy fájdalmas első alkalom lesz, ami a szűkös alsónadrágját illeti. Mielőtt újra csípőjére ülhettem volna, nem érezte igazságosnak, hogy én még mindig ruhában vagyok, és orvosolta is a problémát. Egy hosszú csókcsata után azonban ismét alatta találtam magam. A melltartóm kapcsát még úgy is sikerült kikapcsolnia, hogy rajta feküdtem. Ezek után lehajolt a nadrágjáért és elővett egy kis tasakot, de mielőtt kibontotta volna, rám nézett.

- Biztosan benne vagy? - kérdezte feketén izzó szemekkel. Nem válaszoltam, csak a kezében lévő tasakért nyúltam, és én téptem fel, majd visszaadtam neki. - Ezt egy igennek veszem. - mosolyodott el, majd alsóját levéve és a tasak tartalmát felhelyezve, újra felém tornyosult. 

Csókjai kezdetben aprók és édesek voltak, ám egyre mohóbbá váltak, miközben kezével megtalálta az egyetlen, közénk álló ruhanemű peremét, majd mintha ott se lett volna, landolt a padlón, ahol a többi felesleges textildarab is pihent.  
Nyakam csókolgatása közben megint kiszaladt a számon egy apró sóhaj, mire vette a bátorságot és egyre lentebb haladva apró, a bőrömet alig érintő csókokkal kezdett megőrjíteni. 
Az alhasamnál megállt, rám nézett és mikor bólintottam, megtette azt, amitől rettegtem, de mindennél jobban akartam.
Felsikítottam, mert számításaimat is felülmúlta a fájdalom.

- Csak meg ne mozdulj! - mondtam ki nagy nehezen a szavakat. 
- Sajnálom! - csókolt meg, próbálva elterelni a figyelmemet, de erről képtelenség lett volna.

Pár perc után lassú, de folyamatos mozgásba kezdett. A fájdalom tompult, de teljesen nem szűnt meg. Egy darabig. Azonban amennyire fájdalmas és borzalmas volt az eleje, olyan tökéletes dolog kerekedett ki a végére. 

Pihegve feküdtünk egymás mellett. Fejemet oldalra fordítottam és akkor láttam, hogy rálátni a kivilágított Eiffel toronyra.

- Harry! Nézd! - mutattam az ablak irányába. Oldalra fordította ő is a fejét, de másodperceken belül vissza is.
- Egy épület, egy ember sem, senki és semmi sem gyönyörűbb tőled. - suttogta rekedtes hangján, amitől kirázott a hideg.
- Tényleg nem tudom, mivel érdemeltelek ki. - néztem fel rá könnyes szemekkel.

Ajkaival betapasztotta számat, egyik kezével az arcomat simította végig, másikkal pedig a pólóját szedte fel a földről.

- Bújj ebbe bele! - mondta, majd a kezembe adta fehér pólóját. Nem mintha sokat takarna a fehérsége miatt, de így tettem.Miközben én azt vettem fel, ő a boxerébe bújt vissza és egy másik ablakhoz sétált, ami előtt el volt húzva a függöny. - Gyere ide! - mosolygott rám. Mikor mellé értem, újra szóra nyitotta ajkait. - Igazából ezért késtem a reptérről, csak nem akartam lelőni a poént. És az is igaz, hogy ez után akartam bepróbálkozni nálad, de úgy látszik, elég vagyok én neked és nem kell semmiféle ilyen nyálasan romantikus dolog. De ha már elintéztem... - vigyora akkora volt, mint egy ház.

Lassan kihúzta a függönyt, és ekkor vettem észre, hogy ez nem egy ablak, hanem erkélyajtó. Kint pedig - mint már nem egyszer - egy asztal, két főre terítve. Gyertya az asztal közepén, mellette pedig egy rózsa. 

- Harry, ha már egyszer elvittél enni, miért csinálsz még egy ilyet? Tényleg, gyönyörű, de miért? - nevettem fel.
- Nem az asztal a lényeg. - mondta türelmetlenül. Értetlenül néztem újból ki és ekkor vettem észre. A torony eddig sárga kivilágításában egy hatalmas, piros szív volt. Szám elé kaptam a kezem és felváltva néztem a tornyot és Harryt, aki bizonyára tudatosította magában, hogy egy főnyeremény.
- De az előbb még... - kezdtem bele. - Az előbb még semmi sem volt rajta. - sikerült végre be is fejeznem.
- Időzített. Nem lesz egész este így, csak egy óráig. - mosolygott.
- Harry! 
- Igen?
- Mindenkinél jobban szeretlek! - mondtam és az ölébe ugrottam.

Váratlanul érte, így elborult, de nem zavarta, ahogy engem sem. A földön fekve, akár két kisgyerek nevettünk, majd egymás szemeit nézve mosolyogtunk. Nem szólalt meg egyikünk sem, tudtuk, mire gondol a másik. Harrytől jobb dolog sosem történhetett volna velem. Ő az, akinél jobbat akarva sem találnék, de nem is akarok keresni. 
Egy mosolyával, egy pillantásával is boldoggá tesz, míg más, ha akar se tud mosolyt csalni az arcomra. Hihetetlen, hogy én vagyok az a szerencsés, akivel mindez megtörténik. Az álmaimban élek Harrynek köszönhetően, aki mindent megtesz azért, hogy még jobban magába bolondítson. És kijelenthetem, hogy sikerrel jár minden egyes akciója alkalmával!

106. fejezet - Párizs, ahol minden megváltozik

Miután a gépem landolt a párizsi reptéren, és mivel csak kézipoggyászom volt, sietős léptekkel indultam el oda, ahol az emberek várják a szeretteiket. Vártam, hogy engem is várjon valaki. Valaki, akit Harrynek hívnak. De nem találtam. Nemhogy Harryt, senkit sem, aki engem várt volna.
Gondoltam, hogy nem esem azonnal kétségbe, így leültem egy olyan helyre, ahonnan tökéletes rálátásom van, ha érkezne valaki a kezében egy táblával, amin az én nevem szerepel.
Csak ültem ott és szinte pislogás nélkül vártam. Perceken át, amik lassan órákba fordultak, de mindhiába. 

Gondoltam egyet és tárcsáztam az én göndörkémet. A harmadik csörgés után fel is vette.

- Szia! Na, mi újság? - kérdezte egy kicsit zavartan. Meglepett.
- Szia! Hogy mi újság? - kérdeztem egy kicsit mérgesebben a kelleténél. - Órák óta várok arra, hogy a reptérről valaki elvigyen hozzád, ha már te nem jöttél elém, és fogalmam sincs a pontos tartózkodási helyedről. - fakadtam ki.
- Melyik reptérről? - kérdezte értetlenül.
- Te ezt most komolyan kérdezed? Harry, ugye csak szórakozol? - nevettem fel kínomban. A vonal másik végéről azonban nagyon baljós csend jött válaszul. - Itt vagyok a párizsi reptéren, Harry. - válaszoltam kicsit olyan lemondóan, ugyanis a franciaországi, meghitt kiruccanásba vetett minden reményem szertefoszlott.
- Basszus! Teljesen elfelejtettem, hogy jössz. Vagyis nem azt, hogy jössz, hanem, hogy most. Egy órán belül ott vagyok. Csak ne mozdulj egy tapodtat sem! - hadarta és azonnal bontotta a vonalat.
- Semmi gond, Drágám! Miért is lenne baj, hogy megfeledkezel a barátnődről... Ez teljesen normális. - suttogtam a telefonomnak, habár teljesen tisztában voltam azzal, hogy már senki sem hallja és válasz sem jön rá.

Csalódott voltam. Annyi mindent reméltem ettől a hétvégétől, de úgy látom, csak nekem jelent sokat. A másik fél még az érkezésemről is megfeledkezik.
A körmömet babrálva, felhúzott térdekkel vártam Harryre, aki szavát betartva, egy órán belül meg is érkezett a nyomában fotósok és rajongók hadával.

- Szia! - állt meg előttem, de amikor látta, hogy nem mozdulok, a kezét nyújtotta, hogy azt megfogva álljak fel és menjünk. De nem tettem így. A lábamat leeresztve fontam össze karjaimat a mellkasom előtt. De még mindig ültem és csak néztem Őt. - Juci, kérlek! Nem beszélhetnénk meg ezt nyugodt körülmények között? - biccentett aprót a fejével a mögötte álló és minden egyes másodpercet megörökítő fotósokra. Nem akartam neki rosszat , és magamnak sem, így egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Szia, Harry! - álltam fel és szorosan magamhoz öleltem, majd egy szájra puszi után, kéz a kézben indultunk el a kocsijáig. 

Amíg be nem ültünk, végig mosolyogtam, de ahogy eltakartak minket a sötétített ablakok, az álarc lehullt. Minden érzésemet az arcomról olvashatta le, mert egy szót sem szóltam.

- Tudom, hogy dühös vagy. - kezdte felém fordulva, és nem úgy tűnt, mint aki indulni szeretne. - Hidd el, meg van a magyarázatom minderre. - mosolyodott el haloványan és már nyitotta volna újabb szóra a száját, de közbevágtam.
- Nem indulhatnánk? Zavar a hangzavar. - mondtam rá se nézve.

A szemem sarkából láttam, ahogy arca elkomorul és szó nélkül beindítja a kocsit, majd a gázra taposva, elhajtottunk. 

Az utat teljesen csendben tettük meg és ennek köszönhetően nagyon hosszúnak tűnt. Amikor viszont megérkeztünk, akaratlanul is mosoly húzódott a számra és a kedvem is jobb lett. A hotelnél senki sem tartózkodott a srácokon kívül, meg persze a dolgozókon kívül. Mindig kitalálnak valamit, hogy a nyugodt alvás és pihenés érdekében félrevezessék a rajongókat, most éppen egy másik hotelhez. Van, amikor ez bejön, és van, amikor nem. Most - számomra a legjobbkor - bejött! Nyugodt, lassú léptekkel közelítettük meg a hatalmas épületet. Bent ismerősnek mondható arcok fogadtak. Név szerint nem tudtam volna megmondani, kik voltak, de tudtam, hogy a turnén dolgoznak, ugyanis már találkoztam velük. Mosolyogva bólintottam, amikor ránk néztek, és válaszul is mosolygós arcokat kaptam, amik szintén egy bólintással üdvözöltek. 

- Juci! - kiáltotta el magát Niall, és már úton is volt felénk. - Rég láttalak! - vont magához, ami következtében elengedtem Harry kezét és én is szorosan magamhoz húztam.
- Én is téged! - mosolyodtam el ölelése közben. Kicsit meg is hatódtam. Hiányoztak. Mindannyian.
- Nem vagy éhes? - kérdezte elengedve testem a biztonságot adó karok közül.
- Nem igazán. - válaszoltam felnevetve.
- Ha meggondolnád magad, a büfében leszek. - mondta, majd el is indult az említett helyiség felé.

Nem válaszoltam, csak nevetve megráztam a fejem és a még mindig mellettem álló barátomra emeltem tekintetem. Elvesztem gyönyörű szemeiben, amik mosolyogva figyeltek, arca mégis komor volt.

- Kérdezhetek valamit? - figyeltem pislogás nélkül.
- Persze, de menjünk fel. Ott nyugisabb. - válaszolt, majd a lift felé igyekezett. Követtem, és perceken belül már a szoba ajtaját nyitotta ki előttem.
- Köszönöm! - mosolyogtam rá a vállam felett visszapillantva. Nem válaszolt, csak mosolyra húzta száját.
- Mit szeretnél kérdezni? - helyezte magát kényelembe és megpaskolta combjait, hogy üljek az ölébe, de én ehelyett mellé huppantam le.
- Tényleg elfelejtetted, hogy jövök? - szúrtam szemeibe tekintetemet. Hirtelen elnézett. Kerülte a szemkontaktust. - Harry, kérlek! Ha valami baj van, mondd el! Ha nem akarod, hogy itt legyek, csak szólj, és megyek is. - álltam fel és kétségbeesett hanggal győzködtem.
- Dehogy! Örülök, hogy itt vagy és hidd el, meg fogod érteni. Mindent. - nézett fel rám, ugyanis ő még mindig ült. Kezeivel megfogta csuklóimat és magához húzott.
- Nem szeretem az ilyen dolgokat. Feleslegesnek, csak gondnak érzem magam. Nem akarom, hogy egy púpként tekints rám, ami a hátadon élősködik. - mondtam, miközben mindkét kezem átvetettem tarkóján, ő pedig a derekamat kulcsolta át.
- Ezt most azonnal verd ki a fejedből! - nézett rám határozottan.
- Igenis, kapitány! - nevettem fel, amin ő is elmosolyodott.
- Szeretlek! Csak arra kérlek, hogy legyél türelmes és bízz bennem! - komolyodott ismét el.
- Én is szeretlek. - válaszoltam úgy, mintha az utána kimondott dolgokat meg sem hallottam volna, majd ajkaimat az övére tapasztottam.

Csókja olyan dolgokat is megmozgatott bennem, amiket eddig sosem. Levegő után kapkodva szakítottam meg a csatát, ugyanis, ha akkor nem válok el ajkaitól, nem lett volna megállás, és ezt Ő is érezte.  Szemeit a vágy feketesége borította el csak úgy, ahogyan az enyémet is. 

- Huhh! - mondtam ki hangosan, pedig nem akartam.
- Mi az? - húzta száját féloldalas mosolyra.
- Nem akarod te azt tudni. - mondtam és kiszabadítottam magam karjai közül. - A többiek? - kérdeztem mosolyogva.
- Valahol a hotel falai között.
- Csak én vagyok ezen a hétvégén veletek? - bombáztam a következő kérdésemmel.
- Azt hiszem, igen. - mosolygott továbbra is.
- Mennyire vagy fáradt? - néztem rá kicsit kihívóbban.
- Attól függ, mik a terveid. - jelent meg arcán újra az a gyilkos, féloldalas mosoly.
- Mi lenne, ha... - sétáltam közelebb hozzá, majd lábaimat feldobva a kanapéra, bepozicionáltam magam az ölébe. Kezeimet a tarkójára futtattam, egyikkel pedig néha tettem egy kis kitérőt a hajához. Ajkainkat milliméterek választották el, de nem hagytam, hogy megszüntesse, és én sem tettem.
- Ha? - kérdezett rá szinte suttogva. Hangja még rekedtesebbé vált. Ahogy kimondta ezt az egy szót, megcsókoltam. Egy másodpercet sem hezitált, azonnal kapcsolt. Éreztem, ahogyan megemelkedik az ülőhelyzetéből, majd a kanapét a hátamhoz simul. A pozícióváltás során egy pillanatra sem hagyta ajkaimat magukra. Kezeim a pólója szegélyét keresték, és amikor megtalálták, enyhén felhúzva azt a bőrét érintettem. Hiába, az ujjbegyeim szinte lángoltak felhevült testétől.
Az Ő kezei is vándorútra indultak, de amikor megtalálták volna a kitűzött célt, hirtelen megszakítottam a csókot.
- Nem fejeztem be a mondatot. - szólaltam meg, bár bevallom, nehezemre esett a beszéd. Harry Styles fölöttem könyökölt, miközben ajkaimat tépte. Lélegzetelállító és valamilyen szinten fogalmazásgátló is, ugyanis szinte mindent elfelejtettem, amit mondani szerettem volna.
- Akkor gyorsan tedd meg. - mosolyodott el egy pillanatra, majd ajkaim helyett a nyakamat csókolgatta, amitől kirázott a hideg. Rátalált a gyenge pontomra.
- Mi lenne, ha elmennénk várost nézni? - próbáltam folyamatosan beszélni és nem mutatni annak a jelét, hogy már-már megőrjített. A kérdésem után azonban megállt. A nyakamba lihegett, ami még mindig hihetetlen hatással volt rám, majd szépen lassan rám nézett.
- Komolyan mondod? - láttam a csalódottságot a szemeiben, de pont ez volt a célom. Tudom, gonosz dolog, de vissza akartam neki adni, hogy elfeledkezett rólam.
- Igen. - kuncogtam fel és óvatosan kimásztam alóla. - Indulhatunk? - néztem rá még mindig mosolyogva.
- Ezt még visszakapod. - hajtotta le a fejét, majd kezeivel próbálta takarni mindazt, amit elértem nála. - Adj pár percet és mehetünk. - suttogta arcomba és egy homlokpuszi után eltűnt a szemem elől. 

Egy önelégült mosollyal ültem le és vártam arra, hogy visszatérjen. Elég sokáig kimaradt, és nem is egyedül tért vissza, hanem plusz két fő társaságában. Meglepetésemre az egyik Eleanor volt, a másik pedig Louis. 

- Eleanor! - mosolyogtam rá, majd felálltam és megöleltem. - Harry azt mondta, csak én leszek. De örülök, hogy nem.
- Kezdetben úgy volt, aztán sikerült elintéznem, hogy jöhessen. - válaszolt El helyett Louis. Mondata után hozzám lépett, és üdvözölt.
- Baj, ha csatlakoznak? - kérdezte Harry rám nézve.
- Ez nem is kérdés. Naná, hogy nem. - mosolyom hamar egy vigyorrá változott. Izgatott lettem, de aztán beugrott valami. - Harry, kérdezhetnék valamit négy szem közt? - néztem rá aggódva. Egy bólintással jelezte, hogy igen, majd a fürdő felé indult, ahová követtem.
- Van valami gond? Ha nem akarod, akkor nem jönnek. - hadarta el, ami tőle szokatlan, ugyanis mindig szépen lassan és érthetően beszél.
- Mi van a tiltással? Nem akartam ezt a témát felhozni, de ha együtt látnak titeket, akkor nem lesz baj? - próbáltam finoman érdeklődni.
- Ha nem csak ketten vagyunk, nem baj. Most négyen leszünk. Emiatt ne aggódj! - ölelt magához és a fejem búbjára egy puszit nyomott.
- Rendben. - mosolyodtam el, majd magunkhoz véve a fontosabb cuccainkat, és beszerezve két biztonságit, már úton is voltunk. 

Egész végig Harry kezét szorongattam, ugyanis nem egyszer gyűlt össze nagyobb tömeg. Egyik ilyen alkalommal Eleanor felvetette az ötletet, hogy egy kicsit vonuljunk háttérbe, tehát menjünk el egy kávézóba. Intettünk, hogy egy kicsit lelépünk, majd nevetve futottunk el a legközelebb lévő kávézó ajtajáig.
Bent, rendelés után, leültünk egy asztalhoz, majd következett a csend.

- Van valami olyan dolog, amit megcsinálnál, de félsz tőle? - szakította meg a már lassan kínossá váló szótlanságot.
- Öhm.. azt hiszem, két dolog is. - mosolyodtam el. - És neked van ilyen?
- Igen. - hajtotta le a fejét és kezeit fürkészte. Azt hiszem, zavarban volt, vagy nem tudom.
- És mi az? Ha nem vagyok túl indiszkrét. - kérdeztem rá.
- Szeretem Louist, de a nyilvánosság előtt még egyszer sem csókolt meg. Tudom, hogy a rajongók miatt. Így egy kicsit könnyebb nekik elfogadni, hogy kedvencük "foglalt", és eléggé utálnak így is, szóval támogatom ebben, csak kíváncsi lennék, milyen érzés. - mondta végig olyan ábránddal a hangjában, amit letagadni nem tudott volna.
- Elmondhatom a véleményem? - kérdeztem meg mosolyogva.
- Persze.
- Szerintem a csók senkire sem tartozik, csak arra a két főre, akik csinálják. Sajnos, nekem több ilyenben volt részem, mint azt szerettem volna és hidd el, egyáltalán nem olyan felemelő érzés. Utána jelentkezik a bűntudat, hogy mégsem kellett volna, vagy hogy most hány rajongó szívét törted össze. Nem ér ennyit.
- Teljesen igazad van. - nézett a szemembe. - És mi az a két dolog, amitől tartasz? - kérdezte érdeklődő hangnemmel.
- Khm... - köszörültem meg a torkom. Most én jöttem zavarba.
- Na, ki vele! - nevetett fel.
- Még nem voltam együtt Harryvel úgy. - hadartam el gyorsan, remélve, hogy meg sem hallja majd, de nem így történt.
- Még nem feküdtetek le? - kérdezett vissza rá.
- Nem, még nem. - bámultam magam elé.
- Huhh, nála akkor te vagy a rekord. - mondata után hátradőlt a székében és elmosolyodott. - De sosem késő. Mármint, akkor a tökéletes, ha mindketten ugyanannyira akarjátok.
- De ezzel nincs is gond, szerintem legalábbis. Én csak félek. Mi van, ha nem ütöm meg azt a szintet, amivel eddig dolga volt?! - néztem rá, majd a pincérre, aki letette elénk a rendelt kávékat. Megköszöntük, majd Eleanor komoly arccal fordult felém.
- Ez butaság. Ha szeret, márpedig szeret, különben nem várt volna ennyit, akkor te vagy a legmagasabb szint, amivel valaha dolga lesz. Csak bízz magadban és benne!
- Köszönöm! - néztem rá hálásan.
- Semmiség. És mi a másik? - hangját újból a kíváncsiság töltötte meg.
- Az már nem ilyen meredek. Fekete, rövidebb haj. - nevettem fel a saját butaságomon.
- Szerintem jól állna. - mondta, majd kortyolt a kávéjából. - Miért nem csináltatod meg?
- Nem vagyok biztos magamban. A frufru takarja a homlokom, és ez egy kis menedéket nyújt. - nevettem kínomban.
- Van egy ötletem. - tette le italát az asztalra és előkapta mobilját. Hevesen írt, majd pár perc múlva választ is kapott.
- Mi az? - néztem rá kérdőn.
- Csak gyere velem! - ragadta meg csuklómat és szinte kiráncigált a kávézóból. Még jó, hogy előre fizettünk.
- Hová megyünk? - kérdeztem, miután sikerült felvennem a tempóját.
- Fodrászhoz. - nézett rám mosolyogva.
- Nem, én nem vállalom be. - álltam meg hirtelen.
- Juci, nincs miért aggódnod. Légy egy kicsit spontán. - biztatott, és mintha a fogamat húznák, mégis belementem.

Hamar odaértünk, majd El beszélt egy fiatal sráccal és már azon kaptam magam, hogy egy székben ülök, miközben a festéket kenik a fejemre. "Mibe mentem én bele..." - gondoltam magamban, de már nem volt visszaút.
Amíg én el voltam foglalva az önsajnálkozással, nem is vettem észre, hogy El eltűnt. Már csak akkor fogtam fel, amikor három hatalmas szatyorral tért vissza. 

- Ezek mik? - néztem rá kíváncsian.
- Meglepetés. - mosolyodott el.

Fura, de most egyáltalán nem volt kisebbségi komplexusom vagy bármi ilyesmi. Úgy éreztem, mintha ezer éve a barátnőm lenne, ő pedig úgy viselkedett, mintha ezer éve a barátnője lennék, pedig ez közel sem volt így. De bevallom, élveztem. Mindig is felnéztem rá, most pedig... Számomra még mindig hihetetlen, hogy ezt az életet én élem, hogy minden, amiről valaha álmodoztam, valóság.
Ahogy ebbe belegondoltam, kirázott a hideg. Leírhatatlan érzés. 

Körülbelül két óra hossza után lettem kész és meglepetésemre, rohadtul bejött. A fekete haj kiemelte a zöld szemem, az egyetlen dolgot, amit szeretek magamban. 

- Mit mondtam? - állt mögém El, miközben én a tükörképemet pásztáztam.
- Köszönöm, hogy rávettél! - fordultam meg és megöleltem.
- Majd csak ezek után köszönd! - tolt el magától és átnyújtotta azt a három szatyrot, amire rákérdeztem, hogy mik azok. Belekukkantottam az egyikbe és a számat tátva néztem rá. - Na, gyerünk! Arra van a mosdó, öltözz át! - bökött fejével mögém, és amikor nem mozdultam, megfordított és elkezdett tolni. 

Csak a mosdóban jöttem rá, hogy ez az enyém és hogy ezt ő intézte nekem. A ruha első látásra a szerelmemmé vált csakúgy, ahogyan a cipő és a kabát is. 

- Nagyon szépen köszönöm, de mivel fogom én ezt meghálálná? - kérdeztem a zárt ajtó mögül, ám válasz nem jött rá. - Eleanor? - szólítottam kicsit hangosabban, de semmi. Gyorsan magamra kaptam az összes dolgot, a levetett ruhámat pedig a szatyrokba dobáltam, majd résnyire nyitottam az ajtót.
- Mi lenne, ha nem Eleanornak hálálnád meg, hanem nekem? - állt előttem Harry. 

Nem tudtam hová tenni a dolgot, teljesen lesokkolódtam. És ekkor értettem meg mindent.

Nem tűntem el!

Sziasztok!

Tisztában vagyok vele, hogy nagyon, de nagyon régen voltam aktív, de NEM, ismétlem, NEM tűntem el. 

Hamarosan jelentkezem a következő résszel! 

Addig is: csináltam a blognak egy Wattpados verziót, ahová az elejétől kezdve kerülnek fel a részek kicsit (NAGYON) átfogalmazva. Mivel a blog kezdete óta javult a fogalmazóképességem, ezért kicsit választékosabban átírom a már kész részeket. A történet marad, csak érdekesebb megfogalmazásban lesz elérhető! Akit érdekel, és szeretné olvasni, az IDE KATTINTVA MEGTALÁLJA!

Sajnálom, hogy ennyi időre eltűntem, de nem éreztem affinitást a történet folytatásához, most azonban visszatértem és nincs megállás!;)

Köszönöm a figyelmet!
~Hope♥

105. fejezet - Az este után

Sziasztok! Sajnálom ezt a hosszú kihagyást, de érettségiztem, és hát nyár van, egy kicsit pihentem. MOST AZONBAN VISSZATÉRTEM! Jelentem, nem ez a legizgalmasabb rész, nem is a leghosszabb. Azért remélem tetszeni fog!!:)

Jó olvasást!
Hope♥

*Viki*

Másnap reggel mosolyogva ébredtem Dominik mellkasán. Egyik karja engem ölelt át, amíg a másik a feje alatt, holmi párnaként funkcionált.

-Jó reggelt! – mormoltam közel hajolva hozzá egy szájra puszival együtt.

-Neked is! – nyitotta ki szemeit, de a fény hatására vissza is csukta. Hangja a megszokottnál is mélyebben búgott.

Magam köré tekertem a takarót, összeszedtem a tegnap, illetve ma széthagyott ruhadarabjaimat, majd a fürdőbe vonultam. Dominik minden egyes mozdulatomat figyelte, és bár háttal álltam, tudtam, hogy egy mosoly terül szét az arcán, ami szinte körbe éri a fejét. Ez a tudat engem is mosolyra késztetett.

Perceken belül visszabújtam a már szintén felöltözött Dominik mellé. Karjai körém fonódtak és a fejem búbján egy hosszú puszi landolt. Nem igazán beszéltünk. Kiélveztük a körénk gyűlő csendet, ami meghittséget adott az egész szituációnak.

Amikor úgy éreztük, hogy eleget lustálkodtunk, kéz a kézben sétáltunk le a konyhába, ami –meglepetésünkre- nem volt üres. Dominik szülei ültek az asztalnál és reggeliztek.

-Jó reggelt fiatalság! – köszönt oda az apja. Már családként kezelnek, de most valahogy mégis zavarban éreztem magam. Volt egy megérzésem, egy kevésbé jó megérzésem.

-Jó reggelt és jó étvágyat! – köszöntem mosolyogva.

Dominik a hűtőben félig eltűnt, majd tele kézzel és karral jelent meg újra. Lerakta az asztalra a még számára szükséges ételeket, illetve hozzávalókat. 

Otthonosan mozogva kentem magamnak egy szelet lekváros kenyeret. Eper lekvár volt. mit Dominik anyukája csinált házilag. Valami isteni finom. Ha itt járok, mindig eszek belőle.

A reggeli nagyon jól telt. Hiába mondás "A magyar ember evés közben nem beszél.", ez teljességgel kizárt lett volna ebben a családban. Mindig megy a kötözködés és a nevetés. De, sajnos nem mindig volt így. Dominik elmondta, hogy a szülei, illetve az anyukája nem a biológiai. De úgy szereti, mint ha az édesanyja lenne, hiszen ő nevelte fel.

-És, milyen volt az előadás? – kérdezte Dominik, miközben elmerült a vajas kenyér megkenésében.

-Végül nem tudtunk elmenni. – válaszolta Mária, Dominik anyja. Dominik megállt egy másodpercre a kenésben. Szemei kikerekedtek és felnézett a vele szemben ülőre.

-Hogy-hogy nem mentetek? Direkt kértelek rá titeket. – hangja kissé idegessé vált.

-Anyádnak hasmarsa volt. – nevetett Tamás, Dominik apja. Az arcom kezdett sápadni. Éreztem, ahogy a tenyerem is izzadni kezd, miközben jég hideg.

-De azért elmentetek itthonról? – erősködött Dominik, ám hangjában már a bizakodás kapott teret.

-Nem. Így hová mehettünk volna? – néztek egymásra. – De ha már így feljött a téma, szeretnénk veletek beszélni. – folytatta Mária. Ebben a pillanatban szaladt az összes vér a fejembe, ami paradicsom vörösre festette az arcom. Észrevehették rajtam a rémületet, vagy minek is mondjam… - Ne aggódj! Nincs ezzel baj. – kapott a kezem után. – Egy ideje már együtt vagytok, fiatalok vagytok… ez az élet rendje. – mosolygott kedvesen, én mégsem tudtam viszonozni. Dominik már éppen fel akart szólalni, amikor édesapja lecsitította.

-Csak egy kérdésünk van. Védekeztetek? – nézett ránk határozott tekintettel.

-Basszus, apa! Ezt teljesen elfelejtettem. – kapott a homlokához Dominik. Egy pillanatig bennem is megállt az ütő, de elég jól ismerem, így rájöttem, hogy csak meg akarja viccelni őket.

-Hogy mit mondtál? – suttogtam szinte megsemmisülve.

-Ne haragudj! Annyira akartam az egészet, hogy erre már nem is figyeltem… - nézett csak rám. Próbált komoly maradni, de a szája sarkában láttam a már kitörni készülő mosolyt.

-Viki, szedsz valamit? Fogamzásgátló? – kérdezett rá Mária. Hirtelen felé kaptam a tekintetem. Úgy nézhettem rá, mint aki szellemet látott. Csak aprót mozgattam a fejemen nemleges irányba. – Akkor várj egy percet! Azt hiszem, van itthon esemény utáni… - pattant fel és egy kisebb fiókban kezdett kotorászni.

-Azt nem orvosok írják fel? – kérdeztem halkan.

-De, de most vészhelyzet van. Reménykedjünk, hogy még nem késő!

Dominikre néztem. A lábammal egy aprót rúgtam az ő lábába, jelezvén, hogy elég volt. Ő csak értetlenül megrázta a fejét. Élvezte, hogy palira veheti a szüleit.

-Áhh, itt is van. Tudtam, hogy kell még lennie. – ez valamilyen szinten zavarba ejtő is volt, ugyanakkor egy igencsak kedves gesztus. Ekkor már rosszallóan néztem Dominikre, aki beadta a derekát.

-Anya, apa, nyugi! Csak vicceltem… - nevetett fel. A szülei összenéztek és a harag egyértelműen kiült az arcukra. Leginkább Mária szemében lobbant fel a düh, szinte minket is megégetett egy másodperccel is, amikor a szemébe néztünk.

Nem az következett, amire számítottam. Nem csapkodták az asztalt, nem kiabáltak. Mária szó nélkül hagyta el a konyhát, Tamás pedig egy "Ezt elbasztad, fiam." stílusú vállveregetés után követte feleségét.

*Juccy*

Megszakította meséjét a becsengő. De amire kíváncsi voltam, azt így is elmondta. A nap további részében nem igazán jött újból szóba a dolog, de úgy voltam vele, ha baj lenne, úgyis elmondaná.

Teltek múltak a napok, a hetek és már nagyon hiányzott Harry. Alig vártam a hónap végét, hogy újra utazhassak.
Nélküle minden nap ugyanaz a szürke hétköznap. Minden reggel felkelek, suliba megyek, dolgozni, majd haza. És ez a monoton körforgás megy. Egy idő után rohadt unalmassá válik, és bármennyire is próbálom élvezni, belefáradok. Azon kapom magam néha, hogy Viki költ fel óra végén, kések az iskolából, a jegyeim csak romlanak, és egyre fáradtabb vagyok.

-Nem lehet, hogy be kéne fejezned a munkát? – kérdezte aggódó tekintettel Viki.

-Miért kéne? Jól vagyok, és szükségem van arra az állásra. – mosolyodtam el, de nem igazán volt őszinte.

-Kimerült vagy. Leterhel. Nem sokáig fogja bírni a szervezeted ezt a hajtást. Pihenned kéne. – simította meg a vállam.

-Ugyan, szükségem van a pénzre. Nem fogom otthagyni. Muszáj. – lettem egy kicsivel hangosabb a kelleténél.

-Erről beszélek. Szinte rád sem lehet ismerni. Mi a franc ütött beléd?

-Mi ütött volna? Ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Nem is értem, miről beszélsz. – kiabáltunk egymással.

-Igen? Akkor hol van a mosolyod? Mikor nevettél utoljára? Hol az életkedved? Hol az a kedves, segítőkész, életvidám lány, aki voltál? Mondd meg, hol van? Hmm? – szinte üvöltött, pedig alig pár centire voltunk egymástól. Nem tudtam válaszolni. Én csak azt éreztem, hogy fáradt vagyok, de tényleg ennyire megváltoztam volna? Nem, az teljességgel kizárt.

Viki fogta magát és sarkon fordult. A táskáját még jobban a vállára húzta, és elindult Dominik felé, aki már egy ideje messziről figyelte az eseményeket.

Én is elindultam. Egész végig a történteken járt az agyam. Amikor hazaértem vettem észre, hogy átutalták a fizetést. Egyből beszéltem Harryvel, aki már fel is adta a repülőjegyeket, így a következő hét végén már végre vele lehetek.

Az a hét egy évnek tűnt. És a péntekem, ami egyben a hét csúcspontja lehetett volna, egy rémálom is lett.

-Eddig sajnáltalak, mert azt hittem a munka tette ezt veled, de most már tisztán látom. – kezdte Viki a héten nem első alkalommal a vitát, de így még sose – Harry tette ezt veled. Egyszerűen a fejedbe szállt a hírnév, és azt hiszed, mindenkivel úgy bánhatsz, mint egy csicskással. Hát tudod mit? Nem. Nem teheted ezt. Velem legalábbis nem.

-Állj már le! Milyen hírnévről beszélsz? Ugyan, ne nevettesd már ki magad! Te egyszerűen féltékeny vagy a boldogságomra, de nem is értem miért. Neked ott van Dominik. Szereted. Szeret. Mi a francért cseszekedsz velem?! Nem változtam meg, csak éppen végre én is boldog vagyok Vele. Ha valami nem tetszik, ott a képzeletbeli ajtó, és ki lehet rajta sétálni.

-Oké. Akkor vedd úgy, hogy bebasztam magam mögött azt az ajtót. – mondta összeszorított fogakkal. Szinte kipréselte a szavakat a száján, aztán már ott sem volt.

Hangosan fújtam ki a benntartott levegőt, és azon gondolkoztam, helyesen cselekedtem-e vagy sem. Próbáltam terelni a gondolataimat a hazafelé tartó úton…sikerrel. Arra gondoltam, hogy este hétkor már a repülőn fogok ülni Franciaország felé menet.  

Hazaérve ellenőriztem a cuccaimat, hogy mindent elraktam-e. Két óra pihenés után elköszöntem a szüleimtől és egy buszozás után már a vonaton ültem, ami a reptér felé vitt. Amint megérkeztem, becsekkoltam, majd várakoztam.

Hét előtt felengedtek a repülőre. Elfoglaltam a helyemet, ami ablak melletti volt, így a kilátásom a sötét, lámpafényekkel telt városokra tökéletes volt. Ahogy bámészkodtam kifelé, akaratlanul is elmosolyodtam. Harryre gondoltam, és arra, hogy nemsokára vele leszek. Ez az érzés leírhatatlan. Úgy érzem, soha senkit nem szerethetek Tőle jobban. Ha csak a nevét meglátom, vagy meghallom, máris szebb a napom, és a gyomromban a pillangók életre kelnek.

Azon merengtem, hogy Franciaországban vajon mi fog történni. Elvégre a szerelmesek városa… Elvégre mi szerelmesek vagyunk… Vele minden álmom valóra vált. Beutazhatom a világot egy olyan személlyel, aki fontosabb számomra, mint saját magam. Lehet, egyszer ennek meglesz a hátránya is, de most még csak élvezni akarom. Azt akarom, hogy örökké élvezni tudjam, hogy sose múljon el.