79. fejezet - Tapintható emlékek

Sziasztok! Meghoztam a várva várt következő, 79. fejezetet! Tudom, sokat késtem vele, ne haragudjatok! Ez így alakult! Remélem tetszeni fog!:))

A megjegyzésekről annyit, hogy: MIN. 3 MEGJEGYZÉS UTÁN HOZOM A KÖVETKEZŐ RÉSZT!!

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki olvassa!! Több, mint 17ezer oldalmegjelenítés és 27 olvasó! Imádlak titeket!!♥
Juccy♥

Olyan gyorsnak tűnt, hogy megszólalni sem bírtam. A könnyeim már patakokban folytak, de csak a takarót szorítottam. Amint becsapódott az ajtó kitört belőlem minden. Zokogni kezdtem és nem tudtam, mi tévő legyek. Arra jutottam, hogy jobb lesz, ha összepakolok és visszamegyek.

Gyorsan felöltöztem és mivel már későre járt, az idő is hűvösebb volt, valami mást vettem fel. A többi, még ki nem pakolt cucchoz dobtam a mait is majd telefonáltam a reptérre. Mivel Harry ideadta a visszafelé szóló jegyeket is, megkérdeztem, hogy beváltják-e egy hamarabbira.

-Hajnalban indul egy járat. Még van hely. Megfelel? – kérdezett vissza a hölgy.

-Igen. Tökéletes. – válaszoltam nehezen.

-Rendben, akkor 2:30-ra legyen itt. A gép 3-kor indul.

-Köszönöm szépen. – mondtam és bediktáltam az adatokat, amiket kért majd bontottam a vonalat.

Hanyatt dőltem az ágyon és csak vártam. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogy szép volt, megint elbasztam mindent.

A bőröndöt az ajtó mellé húztam, hogy már azzal se legyen gondom, majd leültem az ágy szélére. Tenyerembe hajtottam fejemet, de nem sírtam. Már nem. Tudtam, túl szép, hogy igaz legyen.

Hátradőltem és a plafont bámultam. Lassan lecsukódtak a szemeim és elaludtam.

Az ajtó nyílására már felkeltem, de nem mertem kinyitni a szemem. Féltem attól, hogy Harryre nézzek. Féltem a szemeibe nézni ezek után.

Halkan csukta be az ajtót, gondolom észrevette, hogy alszom. Óvatosan nyitottam ki szemeimet és fordítottam fejem az ajtó felé. Ott állt és a bőröndöt nézte. A pólója még mindig csak a vállára volt dobva, ami perceken belül a földön kötött ki. Rám nézett.

-Ez mi? – mutatott a bőröndre. Torkomban egy gombóc keletkezett, nem tudtam megszólalni, legalábbis nem úgy, ahogy akartam. Hangom szinte minden egyes szó után elcsuklott.

-Jobb lesz, ha visszamegyek. – ültem fel mondandóm közben. – Elrontottam, nem akarom még jobban. – néztem az ölemben pihenő kezeimre.

-Nem mész te sehova. – indult el felém és leguggolt elém, kezével az állam alá nyúlt, így gyönyörű szemeibe nézhettem, amik most aggodalmat sugalltak felém. – Én addig várok, ameddig csak kell. Nem haragudtam meg vagy ilyesmi, csak le kellett hűteni magam. Szeretlek és tudom, hogy ez neked khm... – köszörülte meg torkát. – az első és nem akarlak siettetni. Ha készen állsz rá, úgyis tudni fogom. – húzta száját féloldalas mosolyra. Hatalmas kő esett le a szívemről, de mégis furdalt valami legbelül.

-Annyira szeretlek! – mondtam és olyan szorosan magamhoz öleltem, amennyire csak tudtam.

A repülőjegyet már nem lehetett megváltoztatni, de azt mondta, ne foglalkozzak vele, ami megint csak bántott. Plusz kiadása volt, miattam… megint.

Még órákon át beszélgettünk és enyhült, szinte már teljesen eltűnt belőlem az előző feszengés. Szóba jött a család is, amiről inkább neki volt mit mesélnie. Ittam minden egyes szavát és jókat szórakoztam, vele együtt, a viccesebb sztorikon.

-Emlékszem, még nem tudtam biciklizni. Akkor még a szüleim sem váltak el és apukám próbált tanítgatni. – kezdett bele egy újabba. – Inkább kevesebb, mint több sikerrel. – mosolyodott el és megfigyeltem, ahogyan ezeket a történeteket meséli, valami furcsa csillogás van a szemében és a mosolya is egészen más. Nevetése őszinte, még a szeme is nevet. – Először csak tolt a kétkerekűvel együtt, majd megpróbált elengedni, de, mint egy zsák eldőltem. Nem sírtam, csak a könyökömet fogtam. Visszaültem rá és megismételtük vagy ötször. Minden egyes alkalommal. Lassan mindenhol beborítottak a horzsolások, de jól tűrtem. És tudod mikor sírtam el magam? – kérdezte nevetve.

-Nem, de szeretném tudni. – kezdtem mosolyogni rajta, de eddig csak a nevetése miatt.

-Miután bementem kezet mosni megláttam egy óriási pókot a csapban. Sírva rohantam ki anyához. – hajtotta le fejét, de végig mosolygott. Belőlem előtört az az igazi, jóízű kacagás, amire Harry egyből felkapta a fejét és még jobban nevetni kezdett. – Így még sosem hallottalak nevetni. – mondta szinte fuldokolva.

-Nem is kellett volna. – mondtam, miután abbahagytam és letöröltem a szememből csorduló könnyeket.

Sok ehhez hasonló dolog került még szóba, de voltak síros pillanatok is, amiket még én is megkönnyeztem, pedig csak mesélte nekem. Elmondta a válás okát is, hogy hogyan is élte meg.

Tussolás után aludni készültünk, de nem igazán jött az álom egyikünk szemére sem. Kezét fejem alá rakta, ezzel átkarolva, én pedig mutatóujjammal apró köröket rajzoltam le fedetlen mellkasán, közben beszélgettünk.

Körülbelül egy órácska alvás után éreztem, hogy valaki puszilgat. Egyből elmosolyodtam, tudtam, hogy ki az, és jól esett az ébresztés.

-Jó reggelt! – mondta, miután észrevette, hogy felkeltem.

-Neked is! – mondtam még mindig csukott szemmel. – Hány óra van? – kérdeztem lassan felülve.

-Lassan dél. – mondta.

-Már? – nyitottam ki hirtelen a szemem, de össze is szorítottam, mert bántotta a hirtelen jött fény.

-Igen. Mára is van program, szóval, öltözz, készülj el, lent találkozunk. – adta ki a parancsot majd be is zárta az ajtót. Nem is mondta, milyen alkalomhoz öltözzek fel. Az ajtóhoz szaladtam.

-Várj! – kiáltottam el magam és még hallotta. – Mi a program? Csak hogy tudjam, mit vegyek fel. – kérdeztem szépen mosolyogva, hátha hatással lesz rá.

-Teljesen mindegy mit veszel fel, úgyis kapsz másikat. – kacsintott és beszállt a liftbe.

Bezártam az ajtót és elgondolkoztam, milyen program lehet az, ahol kapok ruhát. Hiába agyaltam, semmi értelmes nem jutott az eszembe.

Kigórtam az összes ruhámat a bőröndből, plusz hozzáraktam, a tegnap kapottakat is. Sikerült megtalálnom a megfelelőt.

Kontaktlencse már a helyén volt, hajamat is megcsináltam, enyhén kihúztam a szemem, felvettem a ruhához illő kiegészítőket, majd a tükörbe néztem. Nem voltam megelégedve a benne látottakkal, de ez mindennapos probléma. "Lehetne rosszabb is." – suttogtam magamnak és felkaptam a táskámat, amibe már korábban bepakoltam. A hotelajtót bezártam az asztalon hagyott kulccsal, majd a lift felé vettem az irányt. Benyomtam a hívógombját és vártam. Közben mellém sétált egy ismerős nő.

-Szia! – köszönt rám még mindig az idegesítő mosolyával. Kirázott tőle a hideg.

-Hello! – köszöntem vissza, de nem néztem rá.

-Hova-hova így egyedül? Harry talán elmenekült tőled? – kérdezte mosolyogva, de a lenézés és a gúnyolódás a hangjában volt.

-Lent vár. – adtam az egyszerű választ, de mosolyogva. Úgy éreztem, nem mutathatom ki, hogy mennyire idegesítő a jelenléte.  

-Óh, tényleg? – hallottam, hogy meglepődött.

-Igen. – ekkor már ránéztem és láttam, hogy a bőröndje is nála van. – És Ön öhhöm… vagy te hová tartasz ilyen hamar? – kérdeztem meg teljesen normálisan.

-Tudod kiscsillag, én már dolgozom. – jött megint az a lenéző stílus.

Hál’ Istennek megérkezett a lift. Mindketten beszálltunk, de ott már egyikünk sem szólalt meg. Hamar leértünk, kinyílt az ajtó és a lehető leggyorsabban húzta maga után bőröndjét a légi utaskísérőnk. 

-További jó munkát! – szóltam utána, mire csak egy lenéző pillantást kaptam válaszul.

Mosolyogva sétáltam oda Harryhez, aki a telefonját nyomogatta.

-Most már elárulod, mit fogunk csinálni? – néztem rá boci szemekkel.

-Annyit mondhatok, hogy tapintható emlékeket hagy maga után. – tette el mobilját és összekulcsolta kezünket, majd a fejével Bill felé intett, hogy mehetünk.

A taxi már kint állt, beszálltunk és olyan fél órás út után megérkeztünk.

-Áruld már el! Addig nem szállok ki. – fontam össze kezeimet mellkasom előtt.

-Ne csináld már! Elrontod a meglepetést. – csókolt meg és máris jobban éreztem magam.

-Na, jó. De kérek még egyet! – tartottam számat újabb csókért, de nem kaptam meg.

-Ha kiszálltál, kapsz! – állt meg a padkán. Körülötte megannyi fotós volt már, hisz nem titkolhatja el, hová is tart, mindig rájönnek és készen állnak. Megijedtem. A mosoly eltűnt az arcomról, de erőt vettem magamon. Óvatosan kiszálltam, amiben Harry udvariasan segített, majd derekamnál fogva magához húzott.

A gépek egyre sűrűbben kattogtak, néhol még vaku is volt, bár nappalra szinte semmi értelme. Lassan közelített ajkával és csak pár másodperc után csókolt meg. Mindenki szeme láttára, amit meg is örökítettek. Szemeim hamarabb lecsukódtak, mint ahogy a csók érkezett, kezem pedig már a tarkóján volt. Hosszúra sikeredett, de teljesen ki tudtam zárni a külvilágot. A nyüzsgés, az összemosódott kérdések tömkelege teljesen megszűnt. Semmit sem érzékeltem belőle és talán, így volt a legjobb.

Amint elváltak ajkaink, kinyitottam szemem és önkéntelenül is mosolyogtam, mint valami bolond. Harry szorosan megfogta kezemet, majd Billt követve indultunk el az épület felé.

Akkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyunk, mikor bent megláttam az ismerős alakot, mégpedig Terry Richardsont. Világhírű fényképész és most nekem mutatkozik be.

-Tiszteletem! – mondtam már a kezét rázva. Én is bemutatkoztam és vázolta a helyzetet.

Harry elhívta ide, csak azért, hogy kettőnkről csináljon néhány fotót. Ez hihetetlen.

Eligazítottak minket, mármint a sminkeshez, a fodrászhoz és a stylisthez is. Mindenki nagyon kedves volt és iszonyatosan jó munkát végeztek. A tükörbe nézve magamra sem ismertem. Tudtam én, hogy a sminknek varázsereje van, de hogy ennyire… Komolyan mondom, úgy néztem ki, mint egy modell. A hajamba varázsoltak pár rakoncátlan hullámos fürtöt és hátul egy csattal kissé

összefogták.  A sminkem bronzos hatású volt, amitől a zöld szemem szinte világított. A ruhám lényegében barna volt, de az alján egy kis fekete csipkebetét is díszelgett.  Egy barna tűsarkút és ékszereket is kaptam mellé. Még a körmömet is kifestették és az is hihetetlenül gyönyörű lett. Késznek nyilvánítottak, és bevezettek egy terembe, ahol Harry Terryvel beszélgetett.  Felém pillantott és abbahagyta a mondatát. Csak nézett, még a keze is úgy maradt, ahogy éppen artikulált. Én meg csak ott álltam az ajtóban, kezemet elől leengedve összekapcsoltam és a cipőmet néztem. Néha, félve felpillantottam és láttam, hogy Harry elindult felém.

-Csodálatosan nézel ki. – fogta meg mindkét kezem és a szemembe nézett. Én is felnéztem rá és elmosolyodtam.

-Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz. – engedtem el egyik kezét és simítottam meg öltönyét a mellkasán.

Bentebb mentünk, Terry vázolta, mit szeretne látni. Eleinte nem nagyon ment, de belerázódtam. Nagyon kedves ember és érthetően mondta el, mi az, amit látni szeretne. Általában akkor fényképezett, mikor mindketten rajtam röhögtek. Akkor őszinte mosolyunk volt és ő ezt akarta. Rengeteg olyan kép készült, amire még én is azt mondom, hogy jól néz ki.

 Az egész délutánunk elment a fotózással. A képeket egy hét múlva küldik el Harrynek. Elköszöntünk Terrytől és a háttérmunkásoktól, megköszöntem, hogy ennyire jó munkát végeztek és a másik hatalmas dolog: megtarthattam a ruhát a kiegészítőkkel együtt, sőt egy táskát is kaptam.

Úgy döntöttünk, hogy innen elmegyünk vacsorázni, így nem öltöztem át. Kifelé menet még mindig voltak fotósok és a rajongókból sem volt hiány. Harry készített pár képet velük, aláírt pár lapot vagy éppen képet, Bill addig engem elvitt a kocsiig. Utána visszament Harryért. Nem kevés időbe telt, mire visszaértek, de utána indulhattunk az étterembe. Mint utólag kiderült, már asztal is van foglaltatva. Egy igencsak neves étteremhez közeledtünk. Az Attica nevet viseli.

A vacsorát nem kettesben, hanem hármasban, Billel karöltve töltöttük. Őt is jobban megismerve ezzel. Jófej és vicces. Nem egyszer szólt be Harrynek, amitől a könnyem is kicsordult. Olyan poénjai voltak, hogy azok valami hihetetlenek.

A számlát Harry állta, de Billel mindketten reklamáltunk, bár tök feleslegesen. Hazaérve egy zuhany és alvás következett. Reggel a telefonom rezgésére és hangjára keltem. Próbáltam gyorsan elnémítani, hogy Harryt ne ébresszem fel vele. Sikerült is.

Megnéztem mi az, és egy üzenet várt. Mosolyogva olvastam végig és az utolsó pár sornál valami jóleső érzés járt át, olyasmi, mint mikor Harry a közelembe van, de ez csak egy üzenet volt. Csak egy üzenet, amiben semmi komolyabb dolog sincs ki tudja hozni belőlem azt, amit csak Harry?!


Képek a fotózásról: