81. fejezet - "Ő az, aki (...)"

Sziasztok! Sajnálom, hogy megint késve hozom a részt, de ez megint csak így alakult! Várom a kommenteket és a pipákat is!! Remélem tetszeni fog a rész, mert nekem ez is az egyik kedvencem!:))
Utólag is Kellemes Ünnepeket kívánok mindenkinek!
Juccy♥

A Harry mellett helyet foglaló hölgy, aki nagyon csinos és fiatal volt, megszólította Őt.

-Te vagy Harry Styles, igaz? – hajolt közel hozzá, hogy tudjon suttogni.

-Igen. Én lennék. – válaszolta mosolyogva.

-A lányom nagy rajongótok, majd az előadás végén kérhetnék egy képet és egy firkantást a részére?

-Természetesen.

-Nagyon hálás lennék érte.

-Ugyan már. Semmiből sem tart. Ha már itt tartunk, megkérdezhetem a lánya nevét? – érdeklődött.

-Samantha.

-És hány éves?

-Már 14. Olyan gyorsan felnőnek. – nevetett fel.

-Wow! Megjegyezném, nem néztem ki többnek 23-tól.

-Ezt bóknak veszem.

-Annak szántam.

Egy darabig beszélgettek, aztán lekapcsolták a fényeket és síri csend lett a terembe. Harry a kezét a kezemre csúsztatta majd ujjainkat összefűzte. Ráemeltem tekintetemet és még a "sötétben" is tökéletesen láttam arcát. Szemei még így is csillogtak és egy halvány mosoly húzódott meg szája sarkában, amitől a gödröcskéi kirajzolódtak. Éjjelt nappallá téve tudnám ezeket az apró dolgokat figyelni anélkül, hogy beleunnék.

Megzavarta önfeledt nézésemet az előadás kezdete.

Hiába volt érdekes, Harry jobban foglalkoztatott, meg amúgy is, a Rómeó és Júliát vagy ezerszer láttam már, most csak a nyelv miatt volt érdekes. Az ausztrál akcentus meg úgy alapjában az angol nyelv. Jó, mert tudom, miről szól, de egy csomó mindent nem értettem meg.

Ujjaink végig össze voltak fűzve és nem egyszer éreztem tekintetét arcomon. Szemem sarkából még a mosolyt is láttam arcán, ami néha nálam is egy mosolyt eredményezett. Amikor nem nézett, én emeltem tekintetem rá. Az előadás fényei kiemelték arca minden egyes apró mimikáját, hibáját és így együtt volt tökéletes. Minden szempontból.
Az színjáték végével mi nyugodtan ültünk még, hogy ne kelljen a hatalmas tömegben nyomorogni. Csinált képet a hölggyel és egy papírt is aláfirkantott, ezután mi még vártunk Billel együtt, aki közben telefonált egyet a sofőrnek.

Miután sikerült kijutni az épületből, kint rengeteg fotós türelmetlenkedett, mivel – mint utólag kiderült - nem Harry volt az egyetlen híresség, aki ebben az időben az épületben tartózkodott.
Harryt meglátva a vakuk egyre sűrűbben vakítottak meg minket, mi pedig egyre gyorsabban szedtük a lábainkat. Gyorsan elértük a "szekerünket" és már úton is voltunk vissza a szállodához.
Fáradtan dőltünk le az ágyra.

-Na, milyen volt? – kérdezte meg Harry pár perc csend után.

-Imádtam. – válaszoltam röviden. – Annyira hálás vagyok neked mindenért, és el se tudo…

-Nem is kell! – vágott közbe. – Elég, ha bizonyítod. – húzta száját féloldalas mosolyra és fölém mászott.

-Rajtad van a nyaklánc, amit tőlem kaptál. – vettem észre nyakában.

-Rajtam is lesz minden egyes nap. – csókolt meg.

Belemosolyogtam a csókba, amit még így is sikerült elmélyítenie. Kezeimet tarkójára vezettem és néha a hajába túrtam, ami – legalábbis szerintem – tetszett neki. Ő a kezein, pontosítok a könyökén támaszkodott.
Ajkait elemelte az enyéimtől, majd visszatapasztotta és így tovább, ezzel megőrjítve. Minden egyes alkalommal úgy kaptam utána, mintha nélküle nem tudnék élni, pedig ez nem igaz, tudnék, csak a fene sem akar!
Lassan, óvatosan mégis minden érzését beleadva csókolt, amibe egy kis játékot is csempészett, és ettől csak még jobban bebizonyította, hogy Tőle tökéletesebb pasit keresve se találnék. Ha vele vagyok, szinte minden gond eltűnik, ki tudok kapcsolni, és ami a legfontosabb: önmagam lehetek, már a kezdetektől. 

Hogy is ne lehetnék, mikor úgy ismert meg, hogy éppen egy ritka rossz valamit éneklek egy idegennek?! Mégis felvette velem a kapcsolatot. Még most is hihetetlen. Egy iskola tanulmányi kirándulása megváltoztatott mindent. Az egész életemet jobbá tette.

Kopogtak az ajtón, de egyikünk sem reagált rá, csak élveztük egymást.

-Öhhm… elnézést, csak jöttem szólni, hogy a gép délben indul, vagyis 11 órára pontosan legyetek készen! – nyitott be Bill. Harry hirtelen pattant le rólam, mintha csak az apukája lenne és valami nagyon rossz dolgon kapott volna rajta. Én a számhoz kaptam, amin éreztem, hogy a rúzs teljesen el van kenődve, ezért inkább nem is fordultam a "vendégünk" felé.

-Készen leszünk. – válaszolt Harry. – De ez az utolsó éjszaka, hogy még velünk vagy, ünnepelni kéne! Vagyis valami ilyesmit… - vakarta meg a tarkóját.

-Egy búcsú bulira gondolsz? – kérdeztem röhögve.

-Igen. Na, mit szólsz hozzá Bill?

-Nem kell ennek ekkora feneket keríteni. Csak egy biztonsági vagyok. – válaszolta szerényen.

-Mi igenis ragaszkodunk hozzá! Ugye, baby? – nézett rám.

-Hát persze! – mosolyogtam. – Azt mondtad "baby"… becéztél… - néztem rá kicsit fátyolos tekintettel.

-Szokj hozzá! – kacsintott majd bentebb invitálta Billt.

Bill, ha akart volna sem tudott Harryvel ellenkezni. Gyorsan átöltöztem. Vegyítettem az itt kapott darabokat a már meglévőkkel és kivételesen megfeleltem magamnak és a magas elvárásaimnak, és persze a sminkemen is igazítottam, aztán Bill irányításával felkerestük az egyik pubot a közelben.

Beengedtek volna még a legmenőbb helyre is, mivel Harry volt ott, szóval ilyen dolgokkal nem volt gond. A nevét sem néztük meg, ahová betértünk, de igencsak tömve volt emberekkel és persze, hogy nem egyen felismerték.

Nálunk a pub inkább a kocsmákhoz hasonlító cucc, nem pedig egy rendes diszkóhoz. Sokkal modernebb kiadása volt ez a mieinkhez képest. A bútorok és a fények teljes összhangban volt, csakúgy, mint az emberek mozgása a hangosan szóló zenével.

Harry szorosan megfogta a kezem és "súgott" valamit Billnek, majd a pult felé törte meg a tömeget. Rendelt magának majd felém fordult. Eltátogtam neki, hogy valami alkoholmenteset, persze ha ilyen itt van. Volt. Pár percen belül kézhez kaptam a koktélomat. Zöld, kék és piros színekben tündökölt. Jól nézett ki, viszont az íze nem volt valami jó, de Harry ezt is "elpusztította", majd kért még magának egy ugyanolyat, amit az előbb. Meg még egyet. Utána pedig a "táncparkett" felé húzott.

-Én sosem tudtam táncolni. – ordítottam a fülébe.

-Én sem. – tátogott, majd a derekamnál fogva magához húzott és végig vezetett.

Persze, mint mindig, most is jött egy lassabb szám, amit inkább a turbékoló párocskák élveznek, vagy például én. Harry mindkét kezét a derekamra rakta és ott pihentette. Én a kezemmel átfontam tarkóját és végig egymás szemébe néztünk, ahogy jobbra-balra lépegettünk. Néha csókot váltottunk, de persze ez a dal sem tart örökké, így a következő megint a pult volt. Most leginkább Billnek kedvezett, hiszen miatta vagyunk itt.

Egy egész esti "bulizás" után még fáradtabbak és kimerültebbek voltunk, mint előtte, de megérte. Nem vagyok a diszkók híve, de ez most tényleg jól esett.

Hajnalban visszamentünk és még pár órácskát sikerült aludnunk, aztán gyorsan letusoltunk, összepakoltunk, elkészültünk, kimentünk a reptérre és elbúcsúztunk Billtől, akit persze mindketten megszerettünk, hiszen igazán kedves és jófej ember. A telefonszámát is megadta, így bármikor kereshetjük, ha netalántán Ausztráliában járnánk.

A repülőn újból egy ismerős arccal találtuk szembe magunkat. Igen, az ismerős a légi utaskísérő volt, akit még idejövet ismerhettünk meg. Hál’ Istennek, nem azon az osztályon volt, ahol mi, így csak messziről figyelt.

Az út közben én többnyire Harry vállán aludtam, Ő pedig, ha minden igaz telefonozott, mert néha nekem is mutogatott Twitter bejegyzéseket. Többnyire a tegnap – vagy ma esti?! – buliról készült képeket és hozzájuk kapcsolódó megjegyzéseket mutatta meg. Sok kedves hozzászólást olvasott fel nekem, amitől egy kicsit megnyugodtam, hogy talán nem is utálnak annyian, mint amennyit hittem.

Megérkezve a londoni reptérre, már várt minket valaki. Valaki, akire nem is számítottam volna. Liam szállt ki a kocsijából és egy öleléssel köszöntötte rég nem látott barátját, majd engem is.

Először Harryhez mentünk, ott összeszedtem a maradék cuccomat, majd elvitt hazáig. A kocsiban jókat nevettünk és beszélgettünk. Megérkezve a házhoz segített Liam is elvinni a táskáimat a házig, majd ő visszaszállt a kocsiba. Amíg sétált, bepillantva az ablakon megláttam Ashtont.

Harry közelebb lépett így az orrunk már összeért.

-Köszönöm, hogy eljöttél velem. – suttogta.

-Én köszönöm, hogy veled mehettem. – suttogtam vissza, majd én léptem és ajkaira tapadtam.

Elköszöntünk, majd a mihamarabbi jelentkezésben egyeztünk meg. Alsó ajkamba harapva néztem, ahogy az autó elhagyja az látóteremet, utána pedig a kis bőröndömért nyúltam. Közben megint benéztem az ablakon és összeakadt a tekintetem Ashtonéval. Arca és szemei valami furát sugalltak, de engem is valami szokatlan érzés járt át. Ledermedtem. Csak álltam az ablakon át bámulva, és ő is pont így tett. Csak nézett. Szimi legyezgetett arca előtt, de mikor észrevett engem, vigyorogva rohant az ajtóhoz. Megráztam fejemet, visszarántva magam a jelenbe és örömet színlelve öleltem meg barátnőmet. Segített becipekedni.

A nappaliban a már ácsorgó Ashtonnal találtam szembe magam. Kezei zsebre voltak dugva és mintha ideges lett volna, egy helyben toporgott. 

-Szia! – köszönt rám megállva a toporgásában.

-Szia! – néztem rá. Meg akartam neki köszönni a segítséget, az sms-t, megkérdezni, hogy van, de semmi. Csak álltunk mindketten.

-Mi ez a fagyott hangulat? – jött vissza a konyhából Szimi kezében egy kis nasival. – Juci, mindent tudni akarok! Minden piszkos kis részletet. – ült le a kanapéra és olyan perverz hangsúllyal mondta, hogy még aki nem érti az ilyeneket is felfogja, mire akart ezzel utalni. Ashton hangosan kifújta a levegőjét és újra toporogni kezdett közben pedig felváltva kapkodta tekintetét köztem és az ablak között.

-Azt hiszem, jobb lesz, ha én most megyek. – szólalt meg végre, de hangja sem úgy csengett, ahogy szokott. Nem volt benne az a vidámság, és ez belőlem is komorságot váltott ki.

-Kikísérlek. – állt fel Szimi, de átvettem tőle ezt a feladatot.

-Ne haragudj! – szólalt meg az ajtóban állva.

-Miért haragudnék? Ne butáskodj már! Annyi mindent köszönhetek neked. – nyeltem le a gombócot a torkomban és próbáltam összefüggően beszélni, ami nem mindig sikerült.

-Csak, ne haragudj! – mondta és a ház előtt parkoló kocsihoz sietett, majd el is tűnt.

Időm se lett volna utána mennem, de nem is tudtam volna. Lábaim gyökeret eresztettek. Nem értettem, mi volt ez, de legbelül valamiért nem is akartam tudni. Valami rosszat sejtettem, és féltem, hogy a megérzéseim most is be fognak jönni.

Lassan zártam be az ajtót, de még a legkisebb résen is az autója nyomait figyeltem, mintha vártam volna, hogy visszajön és mindent elmond, pedig tisztában voltam vele, hogy nem fog.

A nappaliba érve Szimi majszolgatta a ropiját. Én leginkább csak a szobánkba akartam menni, bömböltetni a zenét a fülembe és gondolkozni.

-Ashton teljesen odáig van érted. – mondta a kanapén elterülő barátnőm.

-Hogy micsoda? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna.

-Mondom, Ash teljesen odáig van érted. – ismételte meg hangosabban, én pedig leültem mellé.

-Kizárt dolog. – mondtam magam elé nézve.

-Láttad te, hogy nézett rád? Szerinted miért lépett le és miért viselkedett idegesen, ahogy szóba hoztam a ti kiruccanásotokat? Féltékeny. Észhez kéne térned és belátnod, hogy Ashton miattad szenved. Ő az, aki bármit megtenne érted, csak nem tudja hogyan. – mondta ezt úgy el, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-Tévedsz! – mondtam érzelemmentesen. – Semmi sincs a nézésében és nem féltékeny. Nem értem van oda, hanem érted. Vajon kinél volt most is? Csak szimplán udvariasságból ment el, hogy tudjunk beszélgetni. Ennyi. – hadartam el alig érthetően.

-Tényleg tetszek neki? – nézett rám bizakodóan.

-Igen. Biztos vagyok benne. – mondtam, de én nem néztem rá. Nem akartam, hogy lássa tekintetem. Nem tudom miért, de furán éreztem magam és mintha fájt volna ezeket kimondanom.

Szó nélkül álltam fel és a cuccaimmal együtt felvánszorogtam az emeletre, bezártam magam mögött az ajtót, ledobáltam a kezemben lévőket és halk zenét szolgáltattam magamnak a pakoláshoz. Közben csak egyetlen egy kérdés lebegett a szemem előtt: Mi van velem?!