94. fejezet - Don't let me go

Sziasztok! Ez nem a leghosszabb fejezet, de úgy érzem a tartalma kárpótol. Sajnálom a késést is, ígérem, hogy ezentúl hamarabb hozom a következő fejezeteket!!:)
Jó olvasást!♥
Hope

A szívem kihagyott egy dobbanást, majd tripla olyan gyorsan kezdett el verni. Alig mertem hinni a szememnek. Abban a pár másodpercben lejátszódott előttem minden. Minden jó, csodálatos pillanata a kapcsolatnak, de utána egyből minden rossz is. A szemembe könnyek gyűltek, pedig még meg se szólalt.
Viki észrevette a könnyeket a szememben és a kézfejemhez nyúlt, majd aprókat simított rajta.

-Boldog Karácsonyt! – mondta végignézve mindenkin, majd szeme megállapodott rajtam. Éreztem, hogy néz, de képtelen voltam a szemeibe nézni.

-Neked is, Harry! – veregette vállon Adam, majd a fejével biccentett egyet, jelezve a családjának, hogy jobb lenne őket kettesben hagyni. Viki még egy utolsót szorított a kezemen, majd elengedte azt és kiment a többiekkel.

-Tudunk beszélni? – lépett elém Harry, de én még mindig az ölemben lévő kezeimet figyeltem. Féltem ránézni. Féltem a látványtól, ami fogad, és mindezt nem rossz értelemben. Nem akartam újra összetörni, újra átélni azt, amit az elmúlt hónapokban. Féltem, hogy ha ránézek, újból és még jobban belészeretek. De nem küldhettem el. Arra is képtelen lettem volna, így csak bólintottam egy aprót. – Tudom, hogy hibáztam. El kellett volna mennem, amikor megígértem, de meg kell értened! – guggolt le és államnál fogva felemelte fejemet, kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. Ekkor gördült le az első könny az arcomon, amit még követett pár.

-Miért kéne nekem bármit is megértenem? Átvertél! Hazudtál! Te vagy az, akinek meg kéne értenie engem! – fakadtam ki. Képtelen voltam hangosan beszélni a torkomban lévő hatalmas gombóctól, de a hangsúlyomból ki lehetett következtetni, hogy mérges és csalódott vagyok.  – Felfogtad te egyáltalán, hogy mit tettél? Hogy egy egész világ előtt szégyenítettél meg? – kérdeztem és most mélyen fúrtam tekintetem szemeibe, közben kezeimmel folyamatosan töröltem le az éppen folyó könnycseppjeimet.

-Sajnálom! Nem így terveztem. Változtatni rajta már nem tudok.

-Miért jöttél Harry? Hogy megforgasd a tőrt bennem? – álltam fel és mellkasom előtt összefontam karjaimat. Harry még a guggolásából felnézett rám, majd a földre és csak utána állt fel.

-Azért jöttem, hogy elnézést kérjek. – nyúlt derekamért, de hátrébb léptem.

-Megtetted. – néztem az ajtó felé, utalva arra, hogy jobb lesz, ha most elmegy.

-Értem. – hajtotta le fejét, majd szépen lassan elindult a bejárat felé. – Szeretlek, és tényleg sajnálom! – mondta még visszanézve, és hiába próbáltam nem ránézni, nem sikerült. Gyönyörű zöld szemei a megszokottnál is jobban csillogtak. Talán könny volt benne, talán csak a lámpa fénye. Nem tudom. A félelem még jobban eluralkodott rajtam, lábaim remegni kezdtek.

-Én is szeretlek! – mondtam magam elé bámulva, de már csak az ajtó csapódása volt hallható. Elment. Újból itt hagyott, csak most az én hibámból. Megint én basztam el az esélyeimet, de… nincs de! Egy barom vagyok, hogy hagytam kisétálni azon az ajtón. Gondolkoztam, és a lábaim maguktól kezdtek el rohanni az ajtóhoz, ahol meglepetés fogadott.

-Hallottam! – mondta Harry egy óvatos mosoly kíséretében. Egyik kezét a derekamra rakta, a másikkal az arcomhoz nyúlt. Nagyujjával simogatta egy darabig, majd egyre csak közeledett… és megcsókolt. Mintha ezernyi pillangó tört volna ki a gyomromból, mintha hirtelen minden megjavult volna, mintha megtaláltam volna az éltetőmet.

-Várj! – toltam el magamtól. – Nekem ez így nem megy. – hátráltam be a nappaliba, ahová Ő is követett. Leültünk, és várta, hogy mondjak valamit, de amikor rájött, hogy nem fogok, elkezdte.

-A szülinapodat illetőleg, még sohasem szégyelltem magam ettől jobban. A bűntudatom fizikai fájdalmat öltött.

-Ne túlozz Harry! Nincs szükségem arra, hogy önsajnáltató monológot mondj, mert úgy érzem, nem te vagy az, akinek ez kijárna.

-Jogos. Csak azt akartam mondani, hogy tényleg rettenetesen sajnálom!

-Miért tetted? – néztem szemeibe.

-Nem tudom.

-Olyan nincs! Mindennek megvan az oka. Szóval, miért tetted?

-Jött egy kínálkozó lehetőség, amit elfogadtam.

-Az a lehetőség Taylor volt, igaz? – fájt kimondani a nevét, és ironikus is volt, hiszen az ő zenéje segített, és miatta hallgattam. Ez egy ördögi kör.

-Igen. Azt hittem, így könnyebb lesz kiverni a fejemből téged, azt hittem, ő majd segíthet. De nem így lett. Abban az egy hónapban csak még rosszabb lett minden. Jobban hiányoztál, mint valaha.

-Mégsem kerestél fel. – szólalt volna meg, de közbevágtam. – Emlékszel az utolsó beszélgetésünkre? – bólintott. – Én is. Jobban fájt az az egy mondat, mint bármi más. Azt hittem, ott, akkor, hogy majd minden egyenesbe jön, de nem így lett. Taylor, vagy, ahogy te mondanád, a kínálkozó lehetőség fontosabb volt, mint én.

-Nem.

-De! Harry, ezt te is tudod! Őt választottad. Most pedig…

-Most mégis itt vagyok! Miattad. Érted. Szeretlek és már nyár végén elrontottam azzal, hogy hagytalak csak úgy kisétálni az életemből, a szülinapoddal pedig a lehető legnagyobbat hibáztam, de megbántam. – mondta őszintén. – Mellesleg, láttam, hogy te is túlléptél.

-Mit csináltam? – kerekedtek ki a szemeim.

-Ashton és te… a csók…

-Álljunk csak meg! Úgy érzem, ez nem az a pillanat, amikor ezzel vonakodj elő, hiszen te nem jöttél el! Ő csak próbált segíteni nekem. Ami azt illeti, semmit sem jelentett… - az utolsó mondatod nagyon nehéz volt kimondanom. Igenis sokat jelentett. Ugyanazt éreztem, amit az előbb a bejárati ajtónál. A több százezer pillangót, a boldogságot.

-Oké. Igazad van. Az én hibám! Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte a szemembe nézve.

-Emlékszel arra az időre, amikor azt mondtad, hogy nem hagysz el… aztán elhagytál? – értetlenül nézett rám. – Harry, fájt. Még most is fáj. Nem gyógyultak be a sebeim.

-Szeretlek!

-Azt hiszed, hogy idejössz, bocsánatot kérsz, és minden el van intézve? Ez nem így megy. Én is szeretlek, de nem tudom, hogy képes lennék-e még egyszer elviselni ugyanazt.

-Ki mondta, hogy el kellesz?

-Ugyan már, te is tudod, hogy semmi sem tart örökké.

-A kivétel erősíti a szabályt. Figyelj, ha a szavaim nem érnek semmit, majd talán ez. – fészkelődött.

-Mit csinálsz? – néztem értetlenül.

-Now you were standing there right in front ofme, I hold on it’s getting harder to breathe, All of a sudden these lights arebliding me, I never noticed how bright they would be. I saw in the corner thereis a photograph, No doubt in my mind it’s a picture of you, It lies there alonein its bed of broken glass, This bed was never made for two. I’ll keep my eyeswide open. I’ll keep my arms wide open. Don’t let me, don’t let me, don’t letme go, ’cause I’m tired of feeling alone. I promised one day that I’d bring youback a star, I caught one and it burned a hole in my hand oh, Seems like thesedays I watch you from afar, Just trying to make you understand, I’ll keep myeyes wide open yeah. Don’t let me, don’t let me, don’t let me go, ’cause I’mtired of feeling alone. Don’t let me, don’t let me go. Don’t let me, don’t letme, don’t let me go, ’cause I’m tired of feeling alone. Don’t let me, don’t letme, don’t let me go, ’cause I’m tired of feeling alone. Don’t let me, don’t letme go… ’cause I’m tired of sleeping alone! – énekelte el a még sohasem hallott sorokat. Meghatódtam, és a könnyeim újra utat törtek maguknak.

-Harry, ez csodálatos! – mosolyodtam el.

-Neked írtam. – tette ő is ugyanezt.

-Ezt te írtad?

-Igen. – húzta szélesebbre mosolyát. – Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte ismét. Válasz helyett csak bólintottam és közelebb húzódva hozzá megcsókoltam. – Ezt vehetem egy igennek? – döntötte homlokát az enyémnek.

-Igen. – mosolyogtam és nyomtam egy puszit a szájára.

-Akkor szeretnék még egy dolgot kérni.

-Ez nem kezdődik jól.

-Pakolj össze, és gyere velem! – mosolya akár egy ötéves kisfiúé, olyan volt. Lelkes és őszinte.

-Nem tehetem. Ne egyedül jöttem, és holnap már mennünk kell haza.

-Azt hittem több időre jöttél. – nézett rám csalódottan.

-Csak 3 nap. Ez is bőven sok volt. Akarom mondani az otthoniaknak.

-Nem baj! Akkor pakoljatok össze, és gyertek velem! – mosolyodott el ismét.

-Harry, én karácsonyozni jöttem ide. Ne haragudj, de ez most nem fog menni. De… - emeltem ki az utolsó szót.

-Igen?

-Ha megbeszélem Marcyval és Johnnal maradhatnál holnapig. Más ötletem nincs. – mondtam a szavakat óvatosan, nem tudtam, milyen reakcióra számítsak.

-Ha nem zavarok, szívesen maradok. – nevetett fel. Gyorsan megkerestem a két szülőt és megbeszéltem velük a dolgot.

-Lebeszélve! Maradhatsz! – álltam meg előtte mosolyogva. Ő felállt, és szorosan magához húzott.

-Nagyon hiányoztál. – suttogta.

-Te is nekem! – suttogtam én is. – Szeretnélek bemutatni valakinek! – fogtam meg csuklóját és a szobánk felé húztam. Kopogtatás nélkül rontottam be a szobába. – Viki, ő itt Harry, Harry, ő itt Viki, azaz Tory. Ahogy jól esik. – mosolyogtam. Viki szemei egy pillanatra sokkot tükröztek, de miután észrevette az összekulcsolt kezeinket, elmosolyodott.

-Örülök! – lépett közelebb Harry.

-Én is! – állt fel Viki.  Pár másodpercig kínos volt, de aztán mosolyogva ölelték meg egymást. – Akkor, minden rendben, ugye? – váltogatta tekintetét köztem és Harry között.

-Igen, a lehető legnagyobb rendben. – válaszol a mellettem álló göndör.

Amíg én megágyaztam a mellettem lévő ágyat, Harry és Viki beszélgettek, és jóízűen nevettek egy-egy poén hallatán. Olyan volt, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Vikin semmi jelét nem láttam annak, hogy próbálná leküzdeni rajongó énjét. Talán azért, mert túl sokat meséltem Róla, így úgy ismerhette meg, mint egy átlagos fiút, vagy talán azért, mert Harry túl jó fej, és sikerült ezt a dolgot áthidaltatnia Vikivel. Nem tudom, melyik, de a lényeg ugyanaz. Öröm volt rájuk nézni. Mindketten felszabadultan meséltek, ami engem is melegséggel töltött el.

Az éjszaka folyamán még beszélgettünk, de mivel reggel korán kellett kelnünk, elaludtunk. Hajnalban valami furcsa zajra keltünk. Mind a hárman egyszerre nyitottuk ki a szemeinket, de Harry sokkal éberebb volt. Azonnal talpra pattant és láttam rajta, hogy ideges.

-Mi az? Baj van? – kérdeztem tőle, még a szememet dörzsölve.

-Ismerem ezt a zajt, de remélem nincs igazam. – idegesen lépett az ablakhoz, amin óvatosan nézett ki. – A francba! – húzta vissza azonnal a függönyt.

-Mi az? – léptem én is az ablakhoz és kinéztem rajta. Harry azonnal utánam kapott és behúzott onnan, de már mindegy volt. – Ez most komoly? – kérdeztem.

-Igen. A kocsim a ház előtt áll. Biztos rájöttek, hogy itt vagyok, és hát tudod…

-Rajongók vagy fotósok? – kérdezte ezúttal Viki.

-Mindkettő. – fordult felé Harry.

Harry elnézést kért Marcyéktól is, és hamarabb távozott, mint mi, ezzel magára vonva a figyelmüket. Mi Vikivel gyorsan összepakoltunk, elköszöntünk Johntól, Marcytól, Carolinetól, és persze Larrytől is, aztán Adam bevitt minket a reptérre. A könnyes búcsú után már úton voltunk hazafelé.

Otthon a szokásos várt, az unalmas hétköznapok, de legalább most pozitívan állhattam a dolgokhoz. Kipakoltam, majd a laptopomat magam elé húztam és bejelentkeztem Twitterre.  Az értesítéseim száma az egekbe szökött, csakúgy, mint az üzeneteim száma. Az üzenetek között, azonban több volt az érdekes, így azokkal kezdtem. Meglepetésemre, olyan ember is írt, akire nem számítottam.