100. fejezet - "Ne fordulj meg!"

Sziasztok! Most elég hamar hoztam a következő fejezetet, de 1 hónapnyi szünetet fogok tartani. Ez amolyan "első évad" és a szüneteltetés után folytatódni fog. Annyi kérésem lenne, hogy: 36 feliratkozóm van, így nem gondolom, hogy sokat kérek min. 10 megjegyzéssel, ami 10 különböző embertől jön. Ha ez egy  hónap alatt összejön, akkor folytatom, ha nem, akkor addig nincs új rész, amíg a 10 komment meg nem lesz!
Nem lett hosszú rész, és amint láthatjátok szemszöget is kellett váltanom, hogy kitoldjam. Azért remélem, hogy nem lesz csalódás!
Jó olvasást!♥
Hope

*Viki szemszöge*

Kéz a kézben sétáltunk tovább Dominikkel, de rossz előérzetem volt.

-Ne menjünk utána? – kérdeztem felnézve barátomra.

-Te örülnél neki a helyében? Nagylány, nem lesz baja! – nyugtatott Dominik, de mindhiába.

A vendégházba érve fedeztük fel, hogy csak ketten vagyunk. A másik csapat is biztos valahol a város sötét utcáit rótta.

-Mi lenne ha…? – kérdezte Dominik, de nem fejezte be, csak megcsókolt. Szenvedélyesen és vadul. Úgy, hogy éreztette, hogy többet akar, mint egy szimpla csók. Teljesen az emeletig küzdöttük magunkat, ott pedig megkerestük a szobánkat és Dominik ágyához mentünk. Eközben csak pár pillanatra váltak el ajkaink. Ezek a pillanatok között volt a ruhák levétele is.

-Várj! Nekem ez így nem megy. Rossz előérzetem van. – állítottam le még időben.

-Oké. – fújta ki hangosan levegőjét, majd magára kapkodta ruháit, ahogy én is tettem.

    *Harry szemszöge*

Utoljára álltunk színpadra, legalábbis, ami a próbákat illeti. Ma érkeztünk meg a következő koncert helyére, és hogy tudjuk, mit és hogyan, még estére beszerveztek egy próbát.

Utána a srácokkal összeültünk a hotel nagytermében és jókat röhögtünk egymás poénjain, amiket nem most hallottunk először, de még mindig jók. Épp az egyik régi vicces emlékem felidézése közben csördült meg a telefonom.

-Bocs, de ezt muszáj felvennem. – kértem elnézést, majd elhagytam a szobát. Tudtam, hogy Juci az, mert kiírta a számát, de amikor nem ő szólt bele, már kezdtem aggódni. – Hogy mi történt? – sokkolt le az, amit az idegen női hang mondott.

    *Juci szemszöge*

Hiába siettem, a távolság ugyanannyi volt. A végére már szinte futottam. Rázott a hideg, és a sötétség is egyre jobban aggasztott. Úgy rontottam be a boltba, mintha menekültem volna valaki elől, de szerencsére ez nem így volt.

-Jó napot! – köszöntem, majd mély levegőt vettem.

-Inkább estét, de ez is megteszi. – mosolygott kedvesen a pénztáros hölgy. – Ma már jártál itt, igaz? – kérdezte kilépve a pult mögül.

-Igen. – néztem rá.

-És, most miben segíthetek?

-Azért az óráért jöttem vissza. – mutattam az egyik vitrinben lévő darabra.

-Ezért? – emelte ki.

-Igen.

-Ez tényleg szép darab. Apukádnak lesz?

-Nem. A barátomnak. – mosolyogtam.

-Hány éves vagy?

-Jelen pillanatban 17.

-És a barátod hány éves, hogy egy ilyen komoly órát igényel?

-Most lesz 20, de mi köze egy számnak az ízléséhez?

-Mikor ünnepli? – faggatott tovább. Egyre idegesítőbbé vált a szememben.

-Február 22-én, de nem lehetne, hogy kifizetem és már itt sem vagyok? – sürgettem finoman.

-Te vagy Harry barátnője. – nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi vagy kijelenti, így csak bólintottam. – A lányom folyton rólatok beszél… - mondta annyira lenéző hangsúllyal, amilyen csak lehetséges volt az adott szituációban.

-Értem. – válaszoltam. Ezután a nő már nem kérdezgetett, csendben tette a dolgát.

-Becsomagoljam? – kérdezte már kevésbé kedves hangon.

-Megköszönném. – mosolyogtam rá ennek ellenére.

-Rendben. Várjon pár percet! – mondta. Feltűnt, hogy eddig tegezett. Tényleg ennyire számít, hogy kihez van közöm? Tényleg ennyire megváltozhat valaki véleménye rólam csak azért, mert Harryvel vagyok?  Ez annyira furcsa, idegen és zavaró.

A nő eltűnt a neki szánt hátsó részen. Ekkor belépett a boltba valaki, de nem volt energiám se és kedvem se megnézni, hogy ki lehet az.

-A pénztáros? – kérdezte rekedtes hangján.

-Hátul. – mutattam abba az irányba, majd elkezdtem megfordulni.

-Ne fordulj meg! – hangja erőszakos és komoly volt. Először megrémített, majd felnevettem.

-Dominik, honnan tudtad melyik boltba kell jönni?

-Itt is van! – jött vissza a pénztáros hölgy, de hangja és arca lefagyott. Én már lendületben voltam, így nem tudtam megállni a fordulásban. Mivel azt hittem, hogy Dominik áll a hátam mögött, látni akartam, de tévedtem. Egy maszkos pasas, fegyverrel a kezében, ami felém irányult. Csak a szemei voltak láthatóak, és az orra. Még mindig az ajtónál állt, de tett egy lépést előre.

-Mondtam, hogy ne fordulj meg! – mondta idegőrlően lassan és fenyegetve. Ekkor hallottam egy durranást, majd valami hidegnek csapódtam. A padlónak. Minden homályos lett, a hangok is kezdtek összefolyni, de egy sikoly, ami nem az én számít hagyta el, még kivehető volt. Azt is éreztem, hogy valaki fölém hajol és óvatosan megrázza a vállam, de reagálni már nem tudtam. Képtelen voltam megmozdulni, és szépen lassan minden elsötétedett. Nem hallottam és nem is láttam semmit. Minden erő elhagyta a testemet és úgy éreztem: megszűntem létezni.