101. fejezet - Ébredés I.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem vele, és azt is, hogy nem lett túl hosszú és izgalmas, de megérkezett!! Remélem azért tetszeni fog mindenkinek!:) A véleményeket még mindig szívesen fogadom, legyen az bármi!:))♥
Jó olvasást! 
Hope

"...akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, milyen lesz, mikor majd minden elmúlik..."

*Harry szemszöge*

A telefon majdhogynem kiesett a kezemből, pedig az ujjaim kezdtek színtelenné válni olyan erővel markoltam az említett tárgyat.

Gyorsan megérdeklődtem minden fontosabb információt, majd ugyanekkora lendülettel mentem vissza a szobába.

-Azt hiszem, nekem ez a mai, sőt a heti koncertezés nem fog összejönni, srácok. – vakartam a tarkóm idegesen.

-Harry Styles újabb poénja, amit már ezerszer ellőt. – mondta Louis mellém sétálva. – Tapsot neki a hiteles alakításért. – nevetett, közben a többieket biztatta kérése teljesítésére.

-Harry! Annyiszor álltál már színpadon, hogy hihetetlen, hogy még most is lámpalázas vagy. Legalábbis, hogy ennyire. – veregetett vállba Liam.

-Juci kórházban van. – nyögtem ki mereven magam elé bámulva. A szobában síri csend lett. Ha lett volna odabent egy légy, még annak a szárnycsapásait is hallhattuk volna. Az eddigi mosolygós arcok komorrá váltak, de még mindig hitetlenkedve néztek engem.

-Ez már nem jó vicc. – mondta bizonytalanul Niall.

-Nem vicc, bassza meg! – túrtam idegesen a hajamba és az ablak elé álltam.

-Mi történt? – kérdezte a szőkeség nyugtató hangsúllyal.

-Lövöldözés a boltban. Ki akarta rabolni. – minden egyes szó után mély levegőt kellett vennem. A szívem tripla olyan gyorsan vert, mint általában. Nem tudtam, mi tévő legyek.

-Megoldjuk. Ott a helyed mellette, bárhol is van. – tette Liam a kezét a vállamra.

-Így igaz. Megoldunk mindent, te csak menj! – mondta Louis is, mire végignéztem mindenkin. Minden egyes arcon az együttérzés, a sajnálat, de egyben a támogatás és a szeretet is rajta volt.

-Köszönöm srácok! – hadartam el gyorsan, majd elkezdtem a fontosabb dolgaimat összepakolni és intézni egy repülőjegyet.

Pár órán belül már a repülőn ültem az indulásra várva. Az idegességtől már lassan a bőrömet rágtam a körmöm helyett. Sosem volt szokásom a körömrágás, most valahogy mégis ebbe és az ujjak ropogtatásába menekültem. Nem igazán tudtam beszélni senkivel sem, ugyanis ők közben a színpadon voltak, másokat meg nem is nagyon érdekelhetett. Próbáltam zenével terelni a gondolataimat, de valahogy minden dalban találtam Jucira utaló dolgokat. Néha egy emlék röppent az elmémbe, néha egy mondat, ami az ő száját hagyta el, néha pedig csak láttam magam előtt.

Pár – éveknek tűnő – órával később landolt a gép. Gyors léptekkel mentem a csomagomért, és még mielőtt a tömeg túl nagy lett volna, elhagytam a repteret egy, az éppen utamba eső taxival. Bediktáltam a kórházat, majd megkértem, hogy olyan gyorsan menjen, ahogy csak bír.

Számításaimmal ellentétben alig fél órán belül leparkoltunk a kórház parkolójában. Kifizettem a fuvart, majd a táskámat kikapva, szinte futva rontottam be az épületbe. A recepcióhoz mentem és levegő után kapkodva próbáltam megértetni magam az aligha 50 éves hölggyel, de mindhiába. Ekkor jött egy fiatalabb kiadás. Mélyen a noteszébe volt dugva a feje, mégsem ment neki semminek és senkinek. Haja egy kontyba volt tűzve a feje tetejére. Szemüvege biztosan az olvasáshoz kellett, mert amikor szólt neki az idősebb hölgy, egy laza mozdulattal csapta hátra a fején és nézett rá.

-Ki tudnál segíteni? – kérdezte.

-Persze. – mondta és újra a papírjai mögé rejtőzött. – Miben segíthetek? – kérdezte angolul, amit már én is sikeresen megértettem.

-Tegnap, vagyis ma… vagy nem tudom behoztak egy lányt. – hadartam össze-vissza. Alig jött ki értelmes dolog a számon.

-Nevet kérek. – mondta, még mindig a papírjait bámulva. Kezdett idegesítő lenni a közönyössége, és a nemtörődömsége.

-Judit. – nyeltem nagyot. Vártam, hogy majd kéri a vezetéknevét is, de nem.

-Ön hozzátartozója? – kérdezte és ebben a pillanatban végre rám nézett. A gyors mozdulatából, amivel a szemüvegét csúsztatta volna ismét a fejére, egy lassú, ledöbbent mozdulat lett. Szemei kikerekedtek és komor arca egyszeriben kivirult. Szája sarkában egy mosoly készült előtűnni, amit kezdetben próbált elfojtani, majd kiengedte és hagyta, hogy egész arcára kiterjedjen. Nemcsak a szája, de még a szeme is mosolyogni kezdett.

-Nem. Én a bará…

-Ne is mondj többet! – tette mutatóujját a számra. Most az én szemeim lettek hatalmasak. Hátrébb léptem egyet. – Tudom, ki vagy. A barátnőm lánya odáig van értetek. Egy kép és megmondom a szoba számát.

-Tisztességes ez? – kérdeztem a lehető legnagyobb hülyeséget. Ha egy kép az ára, hogy láthassam, ezret is csinálok. – Legyen. – vágtam rá, még mielőtt meggondolhatta volna magát. A kép elkészülte után türelmetlenül toporogtam mellette.

-Harmadik emelet, 7. szoba jobbra. – mosolygott kedvesen, én pedig azonnal a lifthez rohantam. Folyamatosan nyomkodtam a hívógombot, de hasztalanul. A lépcső gyorsabbnak bizonyult. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat.

Felérve, hirtelen azt sem tudtam, melyik a jobb kezem, de ki volt írva a folyosó ajtaja felé. Egy kis segítség. Akkora léptekkel indultam meg, és akkora lendülettel löktem be az ajtót, hogy majdnem fellöktem egy ápolót.

-Jajj! Elnézést! Kérem, ne haragudjon! – kaptam utána, így nem esett el.

-Kicsit óvatosabban közlekedjen, ha kérhetem! – igazította meg öltözékét, majd folytatta az útját. Rendeztem én is külsőmet, majd lassabb, bizonytalan léptekkel néztem meg minden egyes ajtót, reménykedve, hogy végre a hetes lesz ráírva. Logikusan növekvő sorrendben voltak, de én mégis mindegyiket jól megnéztem. Remegő lábbal álltam meg a megfelelő ajtó előtt. Nem tudtam, mire számítsak, mikor benyitok. Nem tudtam, mennyire lesz ijesztő a látvány. Nem tudtam, mit tudnék elviselni, és mit nem. Lassan a kilincsre raktam a kezem, majd kopogtattam és egyből be is nyitottam.

-Juci? – kérdeztem, majd nyeltem egy hatalmasat. A látvány, ami fogadott…