59. fejezet - Az én szerencsém...

Sziasztok! Megjöttem a következő résszel! Túlléptük a 10ezer oldalmegjelenítést, amiért igen büszke vagyok rátok! Nagyon szépen köszönöm.
Ez a rész kicsit hosszabb és nem túl izgalmas részre sikeredett, de remélem elnyeri a tetszéseteket. Pár biztató megjegyzés is jólesne és aki névtelenül kommentel, legalább egy keresztnevet írjon oda. Nagyon kérem!
Jó olvasást!!
Juccy♥

A másnapom unalmas kezdődött. Felnéztem Twitterre, de még nem volt semmi említés a tegnapról, amiért egyre jobban féltem. Kitudja, majd mekkora port kavarnak ennek az ügynek?! Bárcsak meg lehetne oldani "botrány" és utálkozás nélkül, de nem. Sajnos ez nem egy olyan kapcsolat, ahol mind a két fél egy normális ember. Itt az egyik fél az egész világ számára ismert, tehetséges énekes, amiért több millióan szeretik. Bár, ha úgy veszem, nemcsak a tehetsége miatt szeretik ennyien.

-Beszélhetnénk? – pattant mellém hirtelen Niki.

-Hallgatlak. – mondtam fel sem nézve Szimi laptopjából.

-Igazából én nem is haragszom. – kezdte kicsit lassan és bizonytalanul. – Csak nem tudtam te mit érzel.

-Szóval ezért "gyanúsítottál" meg Adam-el kapcsolatban? – néztem rá és kezemmel macska körmöztem a levegőben.

-Nem gyanúsítottalak. Csak nem tudtam mit higgyek. – fújta ki a levegőt és közben elnézett vállam felett, ki az ablakon. – Nem szeretek és nem is akarok veled haragban lenni, ezt te is tudod.

-Jó, mindegy hagyjuk ezt a dolgot. – mosolyodtam el halványan.

-Oké. - mosolygott és megölelt, amit viszonoztam is.

Ezt megbeszélve együtt kiültünk a kertbe. Rég volt már ilyen, és bevallom hiányzott. Önfeledten nevettünk vagy a mi hülyeségünkön vagy éppen a másikén. Szinte rohant az idő csak egy ebédre volt idő és már be is sötétedett. Larry is behúzódott a helyére és kezdett hatalmas felhő gyűlni az égre.

Bementünk, de egyikünk sem volt fáradt. Úgy döntöttünk megnézünk egy horrort. És a kiválasztott a Hellraiser első része lett. Imádom. Van benne egy kis csavar, amitől az egész még jobb. Nem beszélve az egyik kedvenc színészemről Christopher Jacot-ról, aki egy elég pikáns jelenetben is részt vesz, így lehet gyönyörködni a még kidolgozatlan felső testében, ami még így is szexi.

Szimi nem nagyon szereti a horrorokat, de ő is leült közénk. Végignézte és még élvezte is.

A film végére dörrent az ég és villámlott is. Majd mintha dézsából öntötték volna, eleredt az eső. A szél csak úgy fújta a fákat. Hatalmas vihar volt, amitől még az áram is elment. Ott gubbasztottunk a kanapékon és egyikünk sem mert elmenni egy elemlámpáért.

Adam végül feladta és kibotorkált a konyhába, kihúzta az egyik fiókot majd a szemünkbe világított.

-Adam! – kiáltottuk szinte egyszerre.

-Működik. – nevetett.

-Haha! Vicces vagy! – mondtam enyhe iróniát belekeverve. – Inkább nézd meg, visszatudod-e hozni az áramot.

-Igenis! – tisztelgett, sarkait összeütötte majd utána nevetett. Mi is.

Kiment a hátsó bejáraton, ugyanis a kertben volt a biztosíték.

Mi addig síri csöndben ültünk és vártunk a világosságra. Csak vártunk és vártunk, de semmi.

-Na, jól van. Én kimegyek, megnézem, mi van vele. – álltam fel hirtelen, amitől kicsit megszédültem.

-Oké. Siess vissza! – szólt utánam Szimi.

Bólintottam, de tudtam, hogy nem látja. Kinyitottam a hátsó ajtót és egy hatalmasat villámlott. Sikítottam egyet, ugyanis nagyon megijedtem, pedig nem szokásom. Kifújtam a levegőt, majd egy nagyot szívtam és ezt ismételtem párszor, csakhogy a szívverésem a helyére álljon. Utána bátorságot vettem magamon és kiléptem a hidegbe, gyorsan bezártam a z ajtót magam mögött és a kapucnis felsőmet összehúztam és összekulcsoltam a kezem a mellkasom előtt. Az eresz alá is volt, hogy beesett az eső. A lábam megázott még így is és hiába mentem ki Adam nem volt sehol.

Visszafelé kicsit futottam, hogy minél hamarabb beérjek, de megcsúsztam és elestem. Mint akinek meg sem kottyant felálltam és siettem tovább. Beértem és csak akkor éreztem, hogy fáj a térdem.

-Na, mikor lesz már fény? – kérdezte Szimi.

-Nem tudom. Adam, ugyanis nincs kint. – válaszoltam egyszerűen, közben pedig próbáltam nézni a térdem hátha látok valamit. Kezemmel tapogattam és hirtelen nagyon beleállt a fájdalom. Felszisszentettem.

-Mi az? – aggodalmaskodott Niki.

-Csak megcsúsztam és elestem. De most nagyon fáj. Eddig semmi baja sem volt. – sántikáltam el a konyháig és minden fiókot átnézve találtam egy elemlámpát. Kerestem rajta a gombot, mikor megtaláltam hiába nyomtam, csúsztattam semmi. – Francba! – csaptam le a pultra.

-Láttam elemet a TV mellett. Várj, megnézem van-e még. - ajánlotta fel Szimi. Hallottam, hogy botorkál, néha belerúg valamibe. – Nem találom. – vált ő is kissé ingerültté.

-Nem baj. Adam majd megoldja. – szólalt fel Niki is.

-De Adam nincs sehol! – mondtam kicsit hangosabban a tervezettnél. – A fenébe is! – ültem le a földre, ami szintén fájdalommal járt. Nem tudom, mi lett a térdemmel, de baromira fájt.

Nem tudom meddig ültem ott, de a csengő megzavarta önsajnálatomat.

-Ki a franc jön ilyenkor? – morogtam magamban, amit szerintem senki sem hallott. Egyikük sem ment ajtót nyitni, ezért nekem kellett feltápászkodnom és elsántikálni, ami baromira nem volt okos gondolat. Minden egyes lépésnél egyre jobban fájt.

Odaértem, kinyitottam és egy sikoly álarcos valaki állt előttem. Majd hátulról négy kar ijesztett egyszerre. Bevallom, nem kicsit ijedtem meg. Akkorát ütöttem az álarcos gyomrába, hogy össze is rogyott.

-Nyugi! Adam vagyok. – mondta, de nem volt ereje felállni.

Nem mondtam semmit csak visszaballagtam a konyhába. Hallottam, hogy Niki "vigasztalja" és segít neki. Szimi meg csak állt az ajtóban, majd elindult felém. Nem láttam ugyan, de hallottam.

-Jól vagy? – kérdezte mikor mellém ért.

-Nem mondanám. Nagyon fáj a térdem és még látni sem látok semmit. – mondtam a sírás határán.

-Kapcsolj lámpát! – mondta Adam. Szimi fel is kapcsolta.

Csak ekkor láttam, hogy tiszta vér a nadrágom a bokámtól a térdemig és egy hatalmas lyuk éktelenkedik mind a nadrágon, mind a térdemen. Ekkor tört el a mécses. Látva még jobban megijedtem és úgy éreztem még jobban fáj.

-Szerintem menjünk vele orvoshoz. Ez nagyon ronda. – mondta Szimi jobban szemügyre véve.

-És mégis hogy menjünk orvoshoz? Még fizetnem is kéne érte. Inkább nem. Lekezelem és bekötözöm. – indultam a kötszerért.

Rám hagyták a dolgot. Nem nyaggattak az orvossal és még szóba sem hozták. Felmentek az emeletre és – gondolom – elaludtak, ugyanis semmilyen zaj sem szűrődött le. Erőt vettem magam és nekiláttam a fertőtlenítésnek. Alig bírtam befejezni. Minden egyes érintésnél, mintha egy tőrt forgattak volna meg benne. És csak jobban vérzett. De muszáj volt így megcsináltam. Szorosan rákötöttem egy fáslit és késznek nyilvánítottam.

A vihar még javában tartott, de ez nem akadályozott meg abban, hogy aludjak. Hamar elnyomott az álom. Néha-néha felriadtam egy-egy dörgésre.

Reggel, vagyis hajnalban valami nagy fájdalomra keltem. A térdem…megint.

-Jól vagy? – ült fel Szimi az ágyban és megtörölte a szemét.

-Aha. – mondtam, de nem így éreztem. Szimi visszadőlt és aludt tovább.

Lementem a konyhába, elpakoltam a tegnap otthagyott dolgokat és a kíváncsiság miatt kimentem megnézni, mibe eshettem bele, mert ugye egy sima esés nem okoz krátert a térdembe. Már szebb volt az idő. Nem esett csak a szél fújt. Végignéztem azon az úton, ahol tegnap mentem és mit látnak szemeim. Egy kutyajáték, aminek az alapja fém. Hát ez szuper! Nem elég, hogy kutyajáték még fémből is van.

Visszamentem és aggódtam, de próbáltam nem törődni vele. Készítettem reggelit mindenkinek, ami rántotta lett sonkával és hagymával. Lassacskán mindenki lejött, ettek majd mentek a maguk dolgára. Szimi le a kávézóba, ahol a kék szemű herceget pillantotta meg, Niki és Adam pedig felmentek a szobába. Én a nappaliban befészkeltem magam a kanapéra egy kis csokival és kerestem valami nézhető műsort. Ahogy lapozgattam, megláttam egy igen ismerős bandát. A híradós nő túl gyorsan beszélt, ahhoz hogy értsem és a minőség sem volt a legjobb, így csak a képeket néztem, meg a feliratot. Éppen a barátnőikről volt szó. Mutatták Liam-et és Danielle-t is, de az exekről több szó volt. Liam-en és Niall-ön már túl voltak és jött Harry. Bár tudom, kikkel volt, kíváncsi voltam itt miről számolnak be. Semmi újdonság, kivéve a végét. Feltett egy kérdést, miszerint vajon most ki a kiszemeltje. Ezzel nem is lett volna baj, de a hatásszünet után jött az, amitől annyira féltem. Azok a képek, amiket az este csináltak. "Vajon ki lehet a szerencsés lány?" "Vajon tényleg komoly a dolog vagy Harry csak egy újabb trófeát szerez magának?" és még ezekhez hasonló kérdéseket tett fel, amire ő maga sem tudott válaszolni. Gyorsan megnéztem az adót, majd elvettem Szimi laptopját és rákerestem. Itt volt a műsor az elejétől a végéig. Tárcsáztam Harry-t.

-Szia! Hogy vagy? – kérdeztem miután felvette.

-Szia! Kipihenten. – válaszolta. - És te?

-Nem túl jól. – válaszoltam lassabban.

-Uram Atyám. Jól vagy? Mi a baj? Kell segítség? – hadarta és éreztem, hogy tényleg aggódik.

-Hát, örülnék, ha át tudnál jönni, de csak ha nem zavarlak. És semmi komoly. – mosolyogtam.

-Persze. Azonnal indulok. Szeretlek! – mondta és letette. Válaszolni sem volt időm.

Mivel jönni fog, valamivel jobb külsőt kéne varázsolnom magamra, de előtte átkötöttem a sebet. Jobban fájt, mint tegnap.

Felvánszorogtam az emeletre, Nikiék nem voltak itt, ebből gondoltam, hogy Adam-nél vannak. Kiválasztottam valami itthonit, de mégsem túl ciki ruhát, és olyat, ami nem nyomja a térdem. Hajamat copfba hátrafogtam, frufrumat pedig előre fésültem és egy kicsit kivasaltam. Maradtam szemüvegben, ugyanis nem éreztem nagy szükségét a kontaktlencsének.

A konyhából a nappaliba készítettem egy kis innivalót és rágcsát, plusz egy filmet is, hátha hamar túl leszünk a dolgokon. Mire ilyen tempóban ezekkel végeztem, megszólalt a csengő és egy aggódó Harry-vel találtam szembe magam.

-Szia! – ölelt magához szorosan. Alig kaptam levegőt, de nem bántam.

-Szia! – pusziltam meg.

Bentebb invitáltam, leült a kanapéra én pedig lejátszottam neki a videót. Nem lepődött meg, mondjuk én sem, csak váratlanul ért. Nem is az, hogy köztudomásra jutott ilyen hamar, hanem hogy ilyen kérdésekkel ötvözve és ilyen formában.

-Hát… - nézett rám Harry miután vége lett. – Erre mit mondjak?

-Semmit, csak… - nem tudtam befejezni. A térdem úgy fájt, mintha egy hatalmas téglával dobták volna meg. Odakaptam és ekkor láttam, hogy átvérzett a kötés.

-Jesszusom! Te vérzel. – jelentette ki. – Jól vagy?

-Igen. Jól vagyok. – mondtam nem túl hihetően.

-Nem úgy látszik. Mi történt? Orvos látott már? – húzódott közelebb.

-Megcsúsztam és beleestem a kutya játékába és nem, nem látott orvos.

-Akkor itt az ideje. – állt fel és indult a bejárathoz.

-De nem szeretném, majd elmúlik. – válaszoltam és ugyanabban a pillanatban nyilallt bele újra.

Nem mondott semmit csak "kiráncigált" az autóig majd gyorsan a gázra taposott és már ott sem voltunk. Hamar odaértünk és mivel Harry már régóta ismeri az orvost, be is hívtak minket. Nem sokan voltak amúgy sem, és mind öregebbek, szóval itt nem féltem attól, hogy meglát valaki.

-Üdvözlöm! Dr. Johnson vagyok. – mosolygott rám.

-Szintén! Én Judit. – mosolyogtam én is.

-Mi történt a kisasszonnyal? – kérdezte a 60-at taposó enyhén ősz orvos. Rekedt, mély hangja volt, ami hasonlított a Harry hangjára, de mégis más volt. Viszont így is kísértetiesen hasonlított.

-Tegnap a viharban megcsúsztam és beleestem a kutya egyik játékába. – mondtam, miközben ő elkezdte letekerni a fáslit. Felszisszentettem minden egyes nagyobb fájdalomnál, ami elég gyakran volt. Harry megfogta a kezem, én pedig úgy szorítottam, mintha ezzel el tudnám mulasztani a fájdalmat. Volt mikor megpuszilta a kezem és a másik kezével és megfogta. Az orvos ilyenkor elmosolyodott, ami még szimpatikusabbá tette.

-A hölgy a barátnője? – kérdezte Harry-re nézve. Én is felnéztem rá.

-Igen. Ő a barátnőm. – mondta, közben megpuszilta a kezem és a szemembe nézett, amire elmosolyodtam. Jóleső melegség járt át, ahogy kimondta.

-Nos, kisasszony, elég sokszor kell hozzám jönnie a közeljövőben, ugyanis ez nem fog olyan hamar elmúlni. És egy tetanuszt is kapni fog.

-Jaj, ne már! – húztam a számat.

-De bizony. Szóval mutassa az egyik karját! – mondta én pedig felé fordítottam bal karomat.

Bogarászott még valamit majd lefújta a fertőtlenítővel, szememet összeszorítottam, másik kezemmel Harry kezét szorongattam.

-Készen is vagyunk. – mondta és ráragasztott egy vattát.

-Ez gyors volt. – néztem az orvosra.

-Már csak a kötözés van és mehetnek is. – mosolygott. Olyan pozitív kisugárzása van.

Próbálta minél fájdalom mentesebben csinálni, de ezt nem lehetett. Borzasztóan fájt, és még Harry nyugtató szava sem segített, de ezt leszámítva tényleg gyorsan kész lett.

-A héten 3x kéne eljönnie kötözésre. Kérem, mondja még egyszer a nevét! – gurult székével az íróasztalához, én pedig bediktáltam a nevem. – Akkor minden héten hétfőn, szerdán és pénteken várom. – mosolygott.

-Rendben. Mennyivel tartozom? – kérdeztem.

-Ugyan már. Semmivel. – válaszolta kedvesen.

-Rendben. Köszönöm! – válaszoltam és már indultam is az ajtóhoz.

-Köszönjük. Viszlát! – fogott kezet az orvossal Harry és utánam jött.

Már többen voltak így amilyen gyorsan csak tudtam, siettem az autóhoz. Az autóban senki sem mondott semmit. Csendben tettük meg az utat. Hazahozott és kicsit beszélgettünk még meg hülyültünk.

-Figyelj! Visszatérve arra a dologra. – nézett rám komolyan.

-Igen?

-Nem csak egy trófea vagy nekem.  Komolyan gondolom, ennél komolyabban szinte semmit sem gondoltam. Szeretlek, és ezen nem változtat semmi sem. – szemei csillogtak és minden egyes szava jólesett.

-Én is pont így érzek. – mosolyogtam, majd megcsókolt.

Nem tervezte hosszú csókra, de elmélyült. Fölém kerekedett és eldöntött a kanapén. Óvatosan bánt velem, mintha bármelyik percben összetörhetne. Keze becsúszott felsőm alá és közben a könyökével megütötte a térdem. Felszisszentettem.

-Bocsi. – nézett rám kitágult pupillával.

Válaszul megcsókoltam. Keze egyre fentebb csúsztatta a felsőt, közben egy percre sem váltunk el.

-Khm… - jött a lépcső aljáról egy torokköszörülés így villámsebességgel szétszéledtünk, felsőmet gyorsan letoltam és mintha semmi sem történt volna ültünk egymás mellett.

  

Juccy