75. fejezet - There is no love here...

Sziasztok!

Megint csak nem a leghosszabb és legizgalmasabb résszel jöttem, de nekem így is tetszik (kivételesen!!), remélem nektek is elnyeri a tetszéseteket! A zenét pedig mindenkinek ajánlom!

Juccy♥

Simple Plan - No love

Már le akartam rakni, amikor kinyomott. Ő tette le. Nem akar velem beszélni, nem akarja hallani a hangom, nem akar tőlem semmit. Belülről megsemmisültem, de nem mutattam. Arcom közömbös volt, szinte rideg.

-Köszi a telefont. – nyújtottam át Sziminek.

-Na, mi volt? – nézett rám reménykedő arccal.

-Semmi.

-Mi az, hogy semmi?

-Az hogy semmi. Kinyomott. De vettem a lapot. Nem akar semmit. Értem én. – kezdtem szipogni, de nem akartam sírni. Már nem. Hiányzik, szeretem, mindennél többet jelent nekem, de ha nem követtem el semmit, miért én vagyok a szar? Miért nekem kell szenvednem miatta?!

-Sajnálom. – állt fel és meg akart ölelni, de ellöktem kezeit.

-Ha megölelsz, elsírom magam. Kérlek ne! – mosolyogtam rá, ő pedig megértette és visszaült a helyére. – Elkérhetem a laptopod? – ültem le mellé, Szimi pedig csak bólintott.

Elvettem és még mielőtt meggondoltam volna magam, villámsebességgel léptem be Twitterre. A követőim száma verdeste a tízezret. Elkezdtem olvasgatni. Nem akarok egyet sem kiemelni, de a többsége arról szólt, hogy mekkora egy ribanc vagyok, szívtelen, csak a pénzre és a hírnévre hajtok. Persze, hogy Ő az áldozat, mert így állítják be. Arra senki sem gondol, hogy én mit élhetek át. Hogy talán tényleg nem követtem el semmit. Miért is gondolnának?! Őszintén, lehet én sem gondolnék.

Most az egyszer határoztam úgy, hogy aktív leszek, így megvédtem magam.

"Aki csak a cikket olvasta, nem tud semmit. Tehát nincs joga ítélkeznie! Tisztelet a kivételnek, aki ismeretlenül is mellettem áll vagy csak szimplán nem szid. Köszönöm!♥"

Írtam ki, amire jött hideg és meleg, többségben hideg. Akik kedves szavakkal méltattak, azokat bekövettem és válaszoltam.

Késő délután, valami hatalmas ordítozás hallatszódott Adam szobájából. Egymásra néztünk Szimivel és lezártam a laptop tetejét. Mindketten hallgatóztunk, aztán egy ajtócsapódás és Niki sírva jött le a lépcsőn. Gondoltam, megnézem mi történt így mintha Niki ott sem lenne, szaladtam fel a lépcsőn Adamhez.

-Mi történt? – nyitottam be egy halk kopogás után.

-Megbolondult. Mintha nem is ő lenne. – nézett rám. Szeme csillogott, de nem a boldogságtól vagy a vágytól, inkább a dühtől, ami belülről fűtötte.

-Nekem mondod? – ültem le mellé.

-Hallottam azt is, amit neked mondott. Már akkor szóltam, hogy vissza kéne vennie, de úgy látszik nem vette figyelembe.

-Figyelj, biztos csak ilyen ideiglenes őrültség. Szeret téged, te is őt. Nem lesz itt baj. – öleltem meg.

-Pont te vigasztalsz engem. Ez olyan fura.

-Miért? – néztem rá értetlenül.

-Nekem kéne téged…

-Kérlek, ebbe most ne menjünk bele. Jól vagyok. Te is látod, mosolygom, és nem sajnáltatom magam tovább. Így alakult, nem akar velem beszélni, ez van. Majd jön neki valaki más és boldog lesz. – mosolyogtam rá és kivételesen őszinte volt. Őszinte, mert már csak attól is mosolygok, ha arra gondolok, hogy mosolyok. Ha arra gondolok, hogy az én szomorúságomtól függetlenül, Ő boldog lesz. Boldog, igaz majd valaki mással, de boldog és ez a lényeg. Igaz, hogy én összetörök, mert én teljes szívemből szeretem Őt, de ez most nem fontos. Sosem volt az. Megtanultam. Mosolyogjak, és ne mutassam ki, ha fáj. Nem szabad. Azzal csak másoknak adom meg az örömöt, hogy összetörve lássanak.

-Honnan veszed, hogy nem akar veled beszélni?

-Felhívtam, kinyomott, de mondom, nem lényeges.

-De az, segíteni szeretnék, és elnézést kérni amiatt, hogy mostanában elhanyagoltalak titeket.

-Ugyan már, én is megtettem, de csak ideiglenes volt. Nikit is csak azért mertem hanyagolni, mert könyörgöm, szeptembertől minden hétköznap egymás nyakán fogunk csüngni, és egy ilyen felbecsülhetetlen lehetőséget, hogy olyasvalakivel legyek, akit szeretek, nem szerettem volna elhalasztani, de hiszem, hogy a nyár végére, ami már csak 2 és fél hét, minden rendbe jön.

-Ámen. – ölelt meg. – Ne menjünk ki a kertbe? Tudod, hátra a kiserdős részhez. Kicsit beszélgetni…

-Dehogyisnem! – álltam fel azonnal – Csak elmegyek egy pulcsiért és a hátsó ajtónál találkozunk! – és már ott sem voltam.

Gyorsan melegebb öltözéket kaptam magamra, mert már hűvösre járt az idő. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de az aljában megtorpantam. Niki Szimi vállán sírt. Nem is sírt, bömbölt.

Halkan és óvatosan akartam a hátsó ajtóig elmenni, de nem jött össze.

-Juci! Beszélhetnénk? – szipogott Niki és felém emelte tekintetét.

-Miért? – kérdeztem ridegen.

-Szükségem van rád. Adam… Mi… Lehet, hogy vége… - tört ki zokogásban újra. Ezzel telt be a pohár. Én megértem, hogy szarul esik neki, de ah…

-És amikor nekem lett volna rád, hol voltál? Csak még jobban belelöktél abba a bizonyos gödörbe, ahonnan pont neked kéne kirángatnod engem. Most szükséged van rám, min ahogy nekem lett volna rád, de már megmondtam, ne számíts a támogatásomra. Ha te képes voltál otthagyni és még belém is rúgtál, akkor most érezd, amit én éreztem. Sajnálom. – mondtam és kiviharoztam a házból.

Lelkiismeret furdalásom volt, amiért most én is azt csinálom, amit ő csinált, de igenis rosszul esett és azt akarom, hogy ne legyen benne biztos, hogy mindig mellette leszek. Tegyen érte! Tegyen értünk!

Adam nem az ajtóban, hanem a kert közepén várt. Már kezdett sötétedni, és felhőtlen volt az ég.

-Na, ma este lehet majd látni a csillagokat. – mosolygott rám és átkarolta vállamat, mikor mellé értem. Csodálatos kék szemei még mindig csillogtak, de félhomályban valahogy szebbnek tűntek.

-Alig várom. – indultunk el a kiserdőhöz.

Megérkezve láttam, hogy a kis hintaágyszerűség még mindig ott van, bár az égők hiányoztak. Kicsit meg volt ázva, de nem igazán törődtünk vele, mindketten befeküdtünk.

-Hogy volt ez az egész? – kérdezte Adam pár perc csend után.

-Micsoda? – értetlenkedtem, pedig teljesen tisztában voltam azzal, hogy Harryre utal.

-Te és Harry. Tök jól megvoltatok. Mi ez az egész?

-Utoljára mondom el, de nem garantálom, hogy sikerülni fog. Tehát, amikor Ő elment megbeszélésre, váratlanul megjelent Sziki, de gondolom találkoztál vele. – válaszul csak bólintott – És elmentünk várost nézni. Többször volt, hogy megölelt, mert régen látott, de ennyi. Semmi csókról meg hasonlókról szó sem volt. Szeretem Harryt, senkivel sem csalnám meg, főleg nem a nyilvánosság előtt, de ez mellékes. Szeretem, és még jól is esett, hogy féltékenykedik, mert másnap ugye ordított és a többi, de csak mosolyogva figyeltem mindaddig, amíg azt nem találta mondani, hogy én is csak egy vagyok a sok közül. Ezt nem akartam tőle soha hallani. Ez az, amivel a legjobban meg tud bántani, mert bár lehet, sőt biztos, hogy nem vagyok különb a többiektől, sőt, még rosszabb is, de az azt jelenti, hogy bármikor találhat jobbat. – szememben a könnyek már gyűltek, de még mielőtt Adam megláthatta volna letöröltem. – Az a legrosszabb, hogy tudom, már nem érdeklem. Kinyomta a hívásomat. Egy hete nem keresett. Ez van, el kéne tudnom fogadni, de nem megy, mert tényleg nem követtem el semmit. Mindig szerettem és szeretni is fogom. Ezen semmi sem változtathat. Csak nem szabad kimutatnom, hogy mennyire fáj, hogy mennyire össze tud törni valaki pár szóval is. Nem lehet, nem tehetem meg. Nem vagyok irigy, de ezt az örömöt nem fogom megadni senkinek sem. – ezzel fejeztem be a történetemet.

-Igazad van. De tudd, hogy rám is bármikor számíthatsz! – húzott magához.

-Köszönöm! De veled és Nikivel mi a helyzet? – tereltem a témát.

-Semmi, csak nem tudom. Furcsa. Mintha ki lenne cserélve. Flegmázik, és már kezd elegem lenni belőle, mármint abból, hogy ezzel engem is lenéz.

-Minden világos. Ilyenkor rá kell hagyni. De kérlek, tudom, hogy szeret, nem bírná elviselni, ha el kéne veszítenie.

-Én is szeretem, de ha nem változik, nem tudom, mit fogok csinálni. – sóhajtott egy hatalmasat.

Órákon át csak beszélgetünk, nevetgéltünk, majd csak néma csendben néztük az eget. Hogy nekem mennyire hiányzott ez, Adam és az egész jelenléte.

Idillikus pillanatunkat Szimi hívogató hangja zavarta meg.

-Úgy látszik, téged keres. – mondta Adam.

-Igen, amúgy is késő van, menjünk be… - tartottam kezemet felé, amit el is fogadott. Lassan lépkedtünk, de Szimi egyre csak sürgetett.

-Vendéged van. – tolt befelé.

-Ki lenne az ilyenkor? Meg amúgy is…

A nappaliba érve megláttam. Megláttam a már jól ismert göndör fürtöcskéket és a már annyiszor látott zöld szempárt, amint engem méreget. Hát eljött!