87. fejezet - "Ő is szeret még..."

Sziasztok!

Késve, de meghoztam a következő részt! Nem ez lett a legjobb, nem találtam el a határokat, nem lett jól kidolgozva, és még sorolhatnám a hibáit, DE az ezt követő rész, az a rész, ami már a blogom kezdetén megíródott a fejemben. Már több, mint egy éve arra várok, hogy azt megírhassam, szóval, remélem majd azzal kiengesztelek mindenkit e rész okozta csalódások miatt!
A véleményeket még mindig szívesen várom és örülnék,ha nem mindig csak ugyanazok az emberkék írnának!Nekik viszont köszönöm szépen!!♥

Jó olvasást!
Hope♥

Azért viselkedett úgy, ahogy és azért nem mondta el sohasem. De ez annyira abszurd. Nem. Biztos csak viccelnek.
Hitetlenkedve emeltem szememet az említett személyre, Ashtonra. Tekintetünk találkozott, miközben ő Vikivel beszélt. Amikor látta, hogy ránézek halványan elmosolyodott, és amikor ezt Viki észrevette, ugyanígy cselekedett.
Lassan néztem vissza Luke-ra, aki éppen Ashtont figyelte eléggé kétségbeesetten.

Felszálltak az értük jött gépre és mi is hazafelé vettük az irányt. A vonaton nem igazán beszélgettünk, mert eléggé álmos voltam, így én bealudtam. Barátnőm ébresztett, hogy jó lenne leszállni. A busz végállomásában még elköszöntünk egymástól és megjegyezte, hogy mindent tudni akar, és még vagy ezerszer megköszönte az "ajándékomat".

Hazaérve a szokásos dolgok vártak. Luca farkcsóválva rohant elém, mosolyogva guggoltam le hozzá, bár amekkora egy dög, nem kellett volna. Miután megsimogattam, ő pedig szépen fellökött, bementem a házba.

-Megjöttem! – kiáltottam el magam, de válasz nem jött. – Örülök, hogy itthon lehetek. – morogtam az orrom alatt.

Kedvtelenül vonszoltam magam fel az emeletre és csaptam be magam után az ajtót. A Take Me Home albumot elővettem, beraktam a lejátszóba és max hangerőn hallgattam, miközben az ágyon elterültem. Megnyugtató érzés volt, hogy holnap hiába van hétfő, nekem nincs suli, mégsem éreztem magam jól. Tudtam az okát, de nem akartam ezen agyalni, mert felesleges. Semmi értelme.

Elővettem a laptopomat és felnéztem a két közösségi oldalamra. Az egyiken a barátaim levele várt és az egyik rajongói oldalról való értesítők, ahol én is tevékenykedem. A másik portálon rengeteg értesítő, jelölés, szidás, védés és üzenet Harrytől.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és csukott szemmel kattintottam levele megnyitására. Egyik szememet kinyitva kezdtem el olvasni, de amint megláttam, milyen hosszú is, mind a két szemem kikerekedett.

"Szia! Látva, hogy nem válaszoltál utóbbi levelemre, elgondolkoztam a dolgokon és arra jutottam, hogy szeretlek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, csak érzem. Bármit is mondanék, tudom, hogy elbasztam, de még mindig ezt látom a helyes útnak. Így továbbléphetsz és találhatsz magadnak valakit, aki jobban megbecsül. 

Bármit is tettem vagy mondtam, tudd, hogy teljes szívemből sajnálom. Tudom, nem mész vele semmire, de így van.  Bármennyire is hiányzol, és akármennyire is azt szeretném, hogy itt legyél velem, így van jól. Te ott, én pedig itt. 

A turné lassan kezdődik.:) Remélem azért figyelemmel fogod követni és nem utálsz meg! Mellesleg a többiek küldik üdvözletüket.

Bármikor írhatsz és számíthatsz rám! 

P.S.: Láttam a barátnőd szülinapi képeit! Add át neki jókívánságaimat!"

Könnybe lábadt a szemem. Egyrészről örültem levelének, másrészről viszont csak még jobban összetört. Belefáradtam a folytonos sírásba és az álmatlan éjszakákba miatta. "Nem lehetek vele, ezt el kell fogadnom és tovább kell lépnem!" – parancsoltam magamra, de mindhiába. Ha egyszer szeretem, nem tehetek ellene semmit. 

A válaszon törtem a fejem. Leírjam azt, amit gondolok, vagy csak a szokásos sablon szöveget? Már úgyis mindegy…

"Szia! Ne haragudj, de képtelen voltam válaszolni. Minden egyes nappal egyre jobban hiányzol és ez a levél is csak olaj volt a tűzre. Ha már nem kellek, muszáj darabokra szaggatnod? Nem tudom tovább magamban tartani. Nem tudok rád haragudni, sem gyűlölni. Szeretlek. 

Én is üdvözlöm a többieket és átadom!"

Miután elküldtem lezártam a laptopom tetejét, kivettem a CD-t, felkapcsoltam az égősoromat, letussoltam és próbáltam gondolkozás nélkül elaludni.

Reggel a telefonom ébresztett, de boldogan némítottam el és aludtam tovább. A délelőtt folyamán sikerült felkelnem és az üres lakás fogadott. Ilyenkor mindenki dolgozni van, csak Luca volt itthon, aki most is örült nekem.

Leültem a TV elé és egyből a Cartoon Network-re kapcsoltam. Elkészítettem a reggelimet, adtam a kutyának is enni, közben pedig Finn és Jake legújabb kalandjának lehettem szem és fültanúja.

Miután már csak az újfajta rajzfilmeket adták, aminek a fele szart sem ér, kikapcsoltam a televíziót és leültem tanulni. Mire ezzel is végeztem anyum hazatalált. Csinált ebédet, amit végig néma csendben fogyasztottunk el.
Felzárkóztam a szobámba, de a Twitter közelébe se mentem. Féltem a válaszától.

Inkább tárcsáztam Vikit. Legalább beszélek valakivel és addig sem gondolkozom.

-Szia! – vette fel az első csörgés után.

-Szia! Zavarlak? – kérdeztem meg.

-Dehogyis! Mit szeretnél? – vidámnak tűnt a hangja.

-Csak, gondoltam beszélhetnénk.

-Hallgatlak.

-Ugye te sem voltál ma suliban? – kérdeztem az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-Á-á! Túl fáradt voltam, és a szülinapomra hivatkozva még meg is engedték, hogy maradhassak.

-Értem. Akkor jó. – jött pár másodperces szünet – Képzeld délelőtt ment a ’Kalandra fel’. – hoztam fel egy másik, nem ide illő témát.

-Az jó, de tudom, hogy van valami oka a hívásodnak. - mondta komolyan.

-Harry küldi jókívánságait szülinapod alkalmából. – hadartam el, mintha féltem volna a reakciójától.

-Na, várj csak! Lassabban! Hogy ki küld és mit?

-Harry. Szülinapod alkalmából.

-Harry? Az a Harry, akire gondolok? Harry Styles? – szinte láttam magam előtt a földet verdeső állát és a kerek csokoládébarna szemeit. Megmosolyogtatott.

-Igen. Ő.

-És ezt csak így? Húha… le kell ülnöm! – mondta még mindig a hír hatása alatt.

-Ennyire meglepett? – nevettem fel reakcióján.

-Először a srácok, most Harry…? Jó, az tény, ha Liam küldené, már levegőt sem vennék, de akkor is.

-Jó. Átérzem. Én is így lennék, hidd el! Csak olyan jó hallani.

-Mit? Hogy alig élek? Köszi szépen. – mosolyodott el.

-Nincs mit. – mosolyogtam én is.

-Mellesleg, akkor beszéltél Harryvel. Mindent tudni akarok! – parancsolt rám.

-Semmi érdekes. Ha gondolod, elolvashatod majd, de tényleg nincs benne semmi. – még legyintettem is a kezemmel, bár tisztában voltam vele, hogy nem láthatja.

-Oké. Hiszek neked, bár minden érdekes, amit vele beszélsz. Még most sem hiszem el. Egy nyárral ezelőtt még csak a képeket mutogattad róla, meg a többiekről, így vonzottál bele ebbe az ördögi körbe, most meg… Én mentegetem le a képeket rólatok.

-Mit csinálsz? – szakítottam félbe.

-Minden képet, amit látok és ti vagytok rajta, lementek.

-Miért? – értetlenkedtem.

-Hát, végülis nekünk is van közös képünk, és akkor elhiszik, hogy ismerlek. – nevetett.

-Mindjárt világos.

-El ne hidd! Csak jó látni azt a mosolyt, ami akkor ül ki az arcodra, amikor vele vagy. Boldognak tűnsz.

-Az voltam.

-És még lehetsz is. Csak ne zárkózz el ennyire az új dolgok elől! – biztatott.

-Mire akarsz ezzel utalni?

-Hát, jelen pillanatban Ashtonra.

-Honnan tudsz te arról? – szökött a szemöldököm a magasba.

-Luke.

-Áhh! Szuper! Neked is elszólta magát. Hidd el, tényleg ő értett valamit félre. Még mindig kizárt dolognak tartom ezt az egészet.

-De miért?

-Gondolj csak bele! Találkoztam Harryvel, ez már egy hatalmas szerencse. Észrevett, még egy. Összejöttünk, a harmadik. Az, hogy még Ashton is képbe került, már nem tudom elhinni. Nincs ekkora mázlim. Sosem volt.

-Ez baromság! Figyelj, szép vagy, okos és kedves, teljesen egyértelmű, hogy bejössz neki. Nyisd már ki a szemed!

-Nem. Ha igaz is lenne, mire megyek vele? Harryt szeretem.

-Nem szeretnék erről vitatkozni, meg megérkezett Dominik is, baj lenne, ha mennék? – kérdezte aggódva, de mégis határozottan.

-Jaj, menj csak! Nem akarlak zavarni titeket! Jó szórakozást! – mondtam és bontottam a vonalat.

Kicsit bunkó dolog volt és utólag furdalt is a lelkiismeret, de akkor már mindegy volt. Előkészítettem a dolgaimat másnapra, aztán hirtelen jött egy sugallat, ami rávett, hogy mégiscsak fel kéne mennem a Twitterre. Vonakodva bár, de megtettem. Beléptem és várt egy üzenet, és igen, Harrytől. Mielőtt megnyitottam volna, írtam egy levelet Liamnek, amelyben arra kérem, hogy köszöntse fel drága barátnőmet, persze, ha ez nem jelent problémát. Miután ezzel a levéllel végeztem, félve kattintottam a beérkezőmre.

"Sajnálom. Nem tudtam, hogy így érzel. Akkor… ez azt jelenti, hogy ne írjak neked? Vagy ne is keresselek? Kérlek, magyarázd meg, mert nem értem."

Végigolvastam és kínomban nevettem fel, ezzel elfojtva az előtörni készülő könnyeimet.

"Harry, tegyél, amit akarsz, úgysem szabhatom meg! Jó érzés, hogy nem felejtettél el, de fáj is. Ennyi az egész. Nem bonyolult, mégis nehéz megérteni, tudom, de nem tehetek többet."

Elküldtem, és lassan nyugovóra tértem.

Másnap, mint valami zombi, járkáltam fel s alá a házban, miközben készülődtem suliba. Ilyenkor már senki sincs itthon, tehát hallgathattam a zenét. Ordítottam a szöveget, ezzel is jobban felébresztve magamat.
Suliba érve, mint mindig, csak Viki volt a teremben.

-Szia! – köszönt oda mosolyogva és felállt megölelni.

-Szia! – köszöntem én is, majd bepakoltam mellé a cuccaimat.

-Képzeld! – nyújtotta el az ’é’ betűt, és hangja izgatottan csengett.

-Igen? – fordultam felé teljes testemmel és sejtettem, mit is szeretne mondani.

-Tegnap estefelé nézem a TV-t és elkezd rezegni a telefonom. Unottan vettem a kezembe, gondoltam, megint valamelyik gyökér kéri a házit, de egy Twitter értesítés volt. Még mindig pókerarccal ülök, de amikor megláttam ki az és mit akar… Köszönöm! – húzott magához ismét.

-Mit? – tetettem az értetlent.

-Liam felköszöntött. Biztos nem magától. És vissza is követett. – mosolya lassan körbeérte a fejét.

-Liam felköszöntött? – néztem rá kerek szemekkel.

-Igen. Nem te intézted el? – vált ő is értetlenné.

-Nem. Ehhez nincs közöm. De örülök, hogy megtette! – simítottam meg vállát, és bár hazudtam neki, jobb ez így. Nem kell neki tudnia.

-Mindegy. A lényeg ugyanaz! Tudja, hogy létezem! – lett egyre izgatottabb és talán ettől boldogabbnak csak akkor láttam, amikor Luke-al szemben állt.

Beszélgettünk még egy darabig, lassan beértek a többiek is, majd a becsengő is megszólalt. Hamar vége lett a napnak, a hétnek és a hónapnak is. Azon kaptam magam, hogy 3 nap és az én szülinapomat ünnepelhetem. 

Minden egyes nap váltottam levelet Harryvel és közben Ashtonnal is beszéltem. Megköszöntem Liamnek a köszöntést, és egyre jobban éreztem magam. Mintha napról napra hullott volna le rólam egy láthatatlan súly, mintha minden könnyebbnek tűnt volna. Egyre többet mosolyogtam őszintén.

Megismertem Viki barátját, Dominiket is, aki lényegében jófej, csak megvan a maga személyisége, ami nem mindig előnyös, de elviselhető. Látszik, hogy szeretik egymást, még akkor is, ha nem csüngenek egymáson állandóan és nem váltanak csókot percenként. Nem sétálnak kézen fogva, csak nagyon ritkán, de senkit sem ismerek, akik ennyire önzetlenül beleadnák magukat egy kapcsolatba.

          **

Október hideg szelét éreztem arcomon, ahogy kiléptem az utcára suliba menet. Nem szeretem a hideget.

-Szia! Mit kérsz szülinapodra? – ölelt meg, már az iskolában Viki.

-Hello! Semmit. – mosolyogtam rá.

-Jó, mindegy, csak költői kérdés volt, már meg van, mit kapsz. – dörzsölte össze tenyerét, mint aki nagyon sunyi.

-De tényleg nem kérek semmit. Minek költesz rám?

-Csak. Mert megérdemled. – kacsintott egyet, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Sóhajtottam egyet, de nem volt még erőm se és kedvem se vitatkozni. Túl korán volt.

                                                 **

Délután gyorsan megtanultam otthon, aztán ettem és leültem a laptopom elé. Az égősoromat ismételten felkapcsoltam, csak hogy egy kis hangulat is legyen.

Beszélgettem az egyik közösségi oldalon Vikivel, a másikon pedig Harryvel, aztán Ashtonnal.

Vikivel említettük a szülinapos témát is, de hiába akartam kiszedni belőle bármit is, nem ment, ahogy napközben sem. Úgy döntöttünk, hogy inkább Skype-on beszélünk, úgy nem kell mindig írni.

Miközben magyarázta nekem a dolgokat, én válaszoltam Ashtonnak.

-Kinek írsz ilyen bőszen? – kérdezte mosolyogva.

-Ashtonnak válaszolok. – mondtam, fel se nézve, meg se szakítva a gépelést.

-Ohh… miről beszéltek? – kérdezősködött tovább.

-Érdeklődtem a hétköznapjai után, és ő is ezt tette.

-Értem… és mi van Harryvel?

-Vele is beszélek, a válaszára várok.

-Aha… mellesleg péntek van. Miért nem vagy kint a többiekkel?

-Senki se ért rá. – pötyögtem még mindig.

Valahonnan mindkettejük értesült a születésem dátumáról. Hiába faggattam őket, egyikük sem árult el semmit. 

Harry utolsó levelében elárulta, hogy meg fog látogatni.

"Kimerültem. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most elmegyek és alszom. Vasárnap találkozunk! Vigyázz magadra!"

Csak ültem és még a szám is tátva maradt.

-Mi az? Mi történt? – kérdezte Viki. Hirtelen nem értettem, aztán leesett, hogy a web camera be van kacsolva.

-Harry vasárnap eljön. – tagoltam a mondandómat lassan.

-Tudom, vagyis reméltem. – mosolyodott el.

-Tessék? – szökött a szemöldököm az egekbe.

-Hát, mint ahogy te, én is szerettem volna egy meglepetést. Már lassan fél hónapja szervezem, eleinte nem is sikerült, aztán valahogy mégis.  

-És? Akkor most mi is van? Hamarabb nem tudtál volna szólni? Mi van, ha el sem engednek? Hogy tudtad Harryt rávenni? – özönlöttek belőlem a megválaszolatlan kérdések, és csak reméltem, hogy kapok rájuk választ.

-Húha… hosszú történet.

-Hallgatlak!

-Liam felköszöntött és visszakövetett. Vagy 100 privát üzenetet írtam neki, hogy szóljon Harrynek. Egyiket sem látta vagy csak nem érdekelte. Itt fel akartam adni, de egyik nap jött rá válasz. Majd’ kiugrottam a bőrömből! Hihetetlenül boldog voltam, amiért válaszolt. Szólt neki, és tudtam vele beszélni. Igaz, csak pár mondat erejéig, de nem volt nehéz rávennem, hogy eljöjjön. Lényegében ennyi. – mosolygott és szemei csak úgy csillogtak.

-És akkor én nem mesélek el semmit. Te Liammel és Harryvel beszélgetsz, és én nem tudok róla? Micsoda dolog ez?

-Akkor lebuktattam volna magam.

-Így is lebuktál. Hálás vagyok az erőfeszítésedért, tényleg, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

-Miért ne lenne? Ő is szeret még, emiatt jön el, ha nem érezne már irántad semmit, nem beszélgetne veled nap mint nap és nem utazná át a fél világot miattad. Az egyik pesti szállodának van egy "előadóterme", azt béreltette ki velem, tehát egy kisebb partit rendez neked.

-Mit? Ez most komoly?

-Igen. Szóval, holnap mi ketten elmegyünk és veszünk neked valami ruhát. Cipőd van, kiegészítőid is vannak, mondjuk ruhád is, de én is szeretnék neked adni valamit, és más ötletem nincs.

-Nem is kell! Ha veszek is, én veszek.

-Nem áll szándékomban vitatkozni. – jött pár perces szünet. – Amúgy gondolkoztál már azon, hogy az egész ország téged ünnepel? – nevetett.

-Igen. Október 23-a… hmm… jó érzés. – nevettem el magam én is.

    Késő estig beszéltünk, de elfáradtam és inkább lefeküdtem aludni. Már félálomban fordultam a másik oldalamra, amikor láttam, hogy a telefonom kijelzője világít. Egy bejövő üzenet. Ashtontól.

Juccy: