88. fejezet - "Az újra találkozás"

Sziasztok! Megjöttem a következő fejezettel!

Amint az előzőnél is elmondtam, erre a részre várok már a blog eleje óta, na és persze a következőre!:))
Viszont a következő fejezet csak négy, azaz 4 komment után jön. 4 (négy) különböző embertől származó megjegyzés után!! Ha ez nem lesz meg, sajnálom, de nem folytatom!

Jó olvasást!
Hope♥

Alig volt erőm megnyitni, de érdekelt, hogy mi olyan fontos. Náluk – mivel Londonban vannak – egy órával korábban volt, de már akkor is késő este. Kicsit mérgesen, kicsit kómásan, de mégis mosolyogva olvastam végig üzenetét, ami csak egy sor volt. 

"Majdnem elfelejtettem: előre is boldog szülinapot! :3"

Nem válaszoltam, csak magam mellé raktam a telefont és lassan elaludtam.
Reggel ismételtem az említett eszköz ébresztett, de ezúttal Viki hívott. 

-Igen? – szóltam bele még kómásan.

-Felkeltettelek? – röhögött, mint aki direkt csinálta.

-Igen.

-Sebaj! Készülj, egy órán belül találkozunk a városban! – hadarta el és lerakta. 

Fejem a párnába nyomtam. Ezután nagyokat sóhajtva másztam ki az ágyból és villámsebességgel készültem el. Az út oda, a városba 20 perc, vagyis rendelkezésemre állt fél óra az öltözésre és a hasonló dolgokra és 10 perc az evésre. 

Hihetetlen, de sikerült elérnem a buszt. 

-Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte Viki, mikor leszálltam a buszról.

-Neked is szia! – öleltem meg. – Tudod, időben kell hívni az embert… - mondtam és óvatosan megütögettem a hátát. 

-Jó, de ez direkt így volt jó.

-Akkor meg ne kérj számon! – vigyorodtam el. 

-Jogos. Mellesleg, van elképzelésed, milyen ruhát szeretnél? – fogta meg a csuklóm és elkezdett húzni egy irányba. 

-Lenne. A legfontosabb, hogy fekete legyen, mert az slankít és mert ahhoz vannak kiegészítőim. 

-Fontos indokok. – mosolygott rajtam.

-A lehető legjobbat akarom kihozni magamból. Itt az újabb esély, hogy láthassam, hogy láthasson, és ha igaz az a sok dolog, amit írt nekem, akkor talán itt az esély arra, hogy visszaszerezzem. – biztattam magam és elhitettem magammal.

-Igazad van. Én pedig segíteni fogok, hogy ezt megtedd. – ölelte át a vállam és így sétáltunk be a plázába. – Melyik bolttal szeretnéd kezdeni? – állt velem szembe és a szemembe nézett.

-Mondjuk, azzal. – böktem a fejemmel az első boltra.

-Csak sorjában, ugye? – mosolyodott el, majd indult is a bejáratához. Elmosolyodtam és követni kezdtem.

Hat bolton voltunk túl, de semmi eredménye nem volt.  Bejártunk még egyet, és ott végre meglett az igazi ruha. Fekete, a tetején egy kis csipke és annyira hihetetlenül jól nézett ki.

-Ez lesz az! – álltam a tükör előtt és önkéntelenül is csak mosolyogtam.

-Látom. – mosolygott vissza Viki, aki az egyik fotelben ült. – Az a mosoly mindent elárul. Sőt, már azt is tudod, mivel veszed fel.

-Honnan tudod? – néztem rá egy pillanatra, majd vissza a tükörbe.

-Mondom, a mosoly. – állt fel és mellém lépett. – Szép vagy. – mondta komolyan.

-Ohh… ez most olyan hatást kelt, mintha az esküvői ruhámat néznénk. – mosolyodtam el zavaromban.

-És tényleg olyan. – nevetett fel. – Na, öltözz át, és menjünk! – zavart vissza az öltözőbe.

Sikerült megegyeznünk, hogy csak a ruha felét fizeti és pluszba meghív még kajálni.

Délután mentünk csak haza, addig csavarogtunk kicsit, beszélgettünk és végre őszintén, száz százalékban boldog voltam. Volt egy cseppnyi reményem, és ez mindent megváltoztatott.

Hazaérve sem tudta letörölni a mosolyt az arcomról senki sem. Dudorásztam dalokat, volt, hogy csak úgy elnevettem magam.

-Mire fel ez a nagy boldogság? – kérdezte meg anyum.

-Holnap találkozom Harryvel. – válaszoltam. Minden egyes kimondott szóval szélesebb lett a mosolyom.

-Igen? És hogy? – hangja volt inkább lekezelő, mintsem velem együtt örülő.

-Szülinapomra jön.

-Ide? – kezdett kiakadni.

-Nem. Én sem leszek itthon. – közöltem vele szárazon, de boldogan.

-És ha nem engedlek el? Meg sem kérdezel, mégis mit képzelsz? – fordított magával szembe, eddig ugyanis nem néztem rá. Homloka összeráncolva, szemei összeszűkítve figyeltek, az én arcomon mégis ott ült a mosoly.

-Nem kértem engedélyt. Ezt akkor sem hagyom ki, ha egy egész csapat biztonsági őrt hívatsz a felügyeletemre. Nem ronthatod el a kedvemet, és a holnapomat sem. – mondtam végig fülig érő mosollyal, ami még jobban dühítette anyámat.

-Ezt nem te döntöd el! Megtiltom, hogy kitedd a lábad itthonról! – emelte felém mutatóujját, de ezzel sem ijesztett meg.

-Ahogy akarod. Akkor engedély nélkül megyek el. Semmi gond, én is sok mindent csesztem már el, de hála neked, a gyereknevelésemet már nem fogom, ugyanis te vagy az élő példa arra, hogy ne neveljünk egyet sem. – hagyták el számat a kicsit sem átgondolt szavak, mintha csak dicséretet mondanék. Hangomban semmi düh, semmi méreg, még csak csalódottság sem volt.

Miután végigmondtam, hátat fordítottam anyumnak és a szobám felé vettem az irányt. Elővettem a ruhámat és belebújtam. Csak álltam a tükör előtt és néztem magam. Ritka pillanatok egyike, amikor úgy érzem, igenis szép vagyok, és ebben a ruhában annak éreztem magam. Levettem és óvatosan egy vállfára helyeztem. Bepakoltam holnapra a sminkfelszereléseket, amik még jól jöhetnek, a hajvasalómat is, parfümöt, kiegészítőket és bármit, amire szükségem lehet.

Ezek végeztével előkerestem a mézes tusfürdőmet és a kakaós samponomat, amiket csak különleges alkalmakkor szoktam használni és elmentem fürdeni. Fél órán át áztattam magam, de elkezdett kihűlni a víz, így rávettem magam a kijövetelre.

Az égősoromat ma estére is felkapcsoltam és nagyon halk zenére aludtam el. A reggeli ébredésem is más volt, ugyanis annak ellenére, hogy korán kellett kelnem, mosolyogva tettem és egyáltalán nem bántam. Gyorsan felöltöztem valami kényelmesbe, felfogtam a hajamat és kivasaltam a frufrumat. Enyhe smink, fontosabb, apróbb dolgok bedobálása a táskába és indulás a buszmegállóba.

-Hová tartasz kisasszony? – kérdezte apám a konyhából.

-A születésnapomra. – adtam a választ bemenve az említett helységbe.

-Költői kérdés volt. Hallottam róla. – mondta mereven a TV-t bámulva.

-Akkor meg? Sietek, mert lekésem a buszt. – fordultam is sarkon.

-Állj csak meg! – nézett rám.

-Igen? – álltam meg az ajtóban.

-Azt is hallottam, hogy nem vagy elengedve, tehát rakd csak le a táskád és ülj le reggelizni, mert nem mész sehová! – mondta egyre jobban feldühítve magát.

-Nem. Nem! Az kizárt dolog. Ott a helyem és ott is leszek. – mondtam és választ adási idő nélkül indultam el.

-Akkor szenvedd el a következményeit is! – hallottam még, hogy utánam kiáltotta.

Megráztam a fejem, ezzel elkergetve a negatív gondolatokat és mosolyogva sétáltam ki a buszmegállóba. A – jelen utazásom során- rövid út után Vikivel karöltve mentünk ki az állomásra és szálltunk fel a vonatra.

-Izgulsz? – kérdezte a vonaton helyet foglalva.

-Igen, nagyon. – emeltem rá tekintetem.

-Nem kell. Minden a legnagyobb rendben lesz, csak légy most is pozitív, mint ahogy még megismertelek! – simította meg a vállam.

-Ezt hogy érted? – néztem értetlenül.

-Hát, még kilencedikbe. Állandóan csak nevettél, a mosoly mindig az arcodon volt. Eljött a nyár, és mintha nem is te jöttél volna vissza Angliából. Csak az árnyékod vagy régi önmagadnak.

-De… - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

-Tudom az okát, mind a kettőt, de ne add meg senkinek se azt az örömöt, hogy tönkre tegyen! Ez hülyén fog hangzani, de te magad tedd a sírodra a halálos keresztet, ne más! – mondta szinte buzdítva.

-Megpróbálom. – bólintottam egy aprót és elmosolyodtam mosolyán.

Az út során nem egyszer pillantottam arra a táskára, amiben a ruha volt, és ilyenkor akaratomtól függetlenül is egy mosoly húzódott arcomra.

Órákon belül megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Viki a csuklómnál fogva vonszolt maga után, de néha ő is bizonytalanul haladt előre, aztán meglátta, hová is tart. Egy kocsi kitűnt a többi közül tündöklő fekete színével, amin a halványan világtó nap megcsillant.

Gyorsított léptein, szinte már futott, én pedig loholtam utána. Odaérve a kocsihoz, vállába kapaszkodtam és feltartottam a mutatóujjam, jelezve, hogy időre van szükségem, amíg a légzésem szabályozódik.

-Ennyire kifárasztottalak? – nevetett.

-Igen. Tudod, 3 táskával szaladni nem olyan egyszerű. – vágtam volna vissza, de a lihegésem miatt így is ő röhögött. – Mellesleg, ezt a kocsit se te intézted, igaz? – egyenesedtem ki és kezdtem helyrejönni.

-Nem. Csak tudtam róla. – mosolyodott el és kinyitotta az ajtót, amiben már ült valaki, méghozzá egy középkorú, fekete hajú és szinte fekete szemű sofőr.

-Sziasztok! – fordult hátra és kedvesen elmosolyodott.

-Hello! – köszönt oda Viki, aztán én is.

-Tudjátok hová megyünk? – kérdezte, amivel még jobban felcsigázott.

-Nem. Vagyis igen, de még sosem voltunk ott. – válaszolt barátnőm.

-Akkor mondhatni, hogy meglepetés lesz, igaz? – kérdezte, amire csak egyértelmű bólogatást kapott. – Vár ott rátok valaki, vagyis valakik. Szeretnétek tudni? – megint csak bólogattunk és halk hümmögéssel jeleztük, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk. – Tudtok titkot tartani?

-Igen. – adta rá a választ Viki.

-Az jó, mert én is. – kacsintott egyet és előrefordult, majd beindította a motort.

-Na, nem teheti ezt velünk! – hajolt előrébb Viki.

-Nyugi, mindent a maga idejében. – nézett hátra a visszapillantó segítségével.

Tudomásul vettük, hogy semmit sem tudunk meg tőle, de ennek ellenére is nagyon szimpatikus fickónak tűnt.

Az út felét végig beszélgettük vele, megtudtuk a nevét is, Balázs. Szóval Balázs, egy igencsak kedves és kifejezetten jó humorú taxisofőr, akinek mázlija volt, ugyanis a főnöke véletlenszerűen választotta ki erre az ügyre az emberét. És mi is szerencsések voltunk, hogy ő lett, mert elmondása szerint a többiek már kivénhedt motorosok, akik csak muszájból dolgoznak itt.

Körülbelül másfél órás út után megérkeztünk a helyszínre. Egy hétköznapi szálloda, annyi különbséggel, hogy nem voltak benne vendégek.

-Hol vannak az emberek? – néztem értetlenül Vikire, amikor az aulában megálltunk és egyedül csak Balázs volt velünk.

-Ki lett bérelve egy napra, de mondtam már. – magyarázta.

-Jó, de azt hittem, attól még lesznek emberek. Ez... túl nagydolog nekem. Elképzelni se merem, hogy ez me…

-Ne is gondolkodj ezen! Csak élvezd ki! – indult el Balázs után, aki intett a fejével, hogy kövessük.

Egy folyosón végigmentünk, lefordultunk és az egyik szobába belépve két ismerős arc fogadott. A mosolyom körbeérte a fejemet.

-Sziasztok! – sétáltam oda hozzájuk és egyszerre mindkettejüket megöleltem. – Hát ti? Hogy kerültök ti ide? – néztem felváltva rájuk, de kezem még mindig ölelte őket.

-Meglepetés! – kiáltották el magukat egyszerre.

-Igazán nem kellett volna miattam ennyit utaznotok, már megint. – öleltem magamhoz őket szorosabban, mint az előbb.

Miután elengedtem őket, Viki is köszöntötte Ashtont és Michaelt.

-Lenne itt még valami… - néztek rám és egy titokzatos mosoly szökött az arcukra.

-Ne! Kérlek! Bármi is az, nem fogadhatom el. – hátráltam, és kínomban elmosolyodtam.

-Dehogyisnem, csak várj egy percet! – ment át Ash egy másik szobába.

Pár másodperc múlva vissza is tért, két keze a háta mögé volt rakva, ebből sejtettem, hogy rejteget valamit.

-Ezt tőlem, Mikey-tól, Lucastól és Calumtól kapod. Szóval, boldog születésnapot! – tette előre kezeit, amiben egy doboz volt, masnival átkötve.  

-Miért csináljátok ezt velem?  - töröltem le előtörni készülő könnyeimet, amik most nem a szomorúságtól gyűltek össze. – Sosem fogom tudni nektek ezt meghálálni. – szipogtam.

-Ugyan már! Csak fogadd el! Oké? – jött elém Mike és felemelte a fejemet az államnál fogva. Aprót bólintottam, majd szorosan ölelő karjait éreztem magam körül.

-Köszönöm. – suttogtam és viszonoztam ölelését.

-Kibontod? – jött közelebb Ashton.

-Persze. – mosolyodtam el és még mielőtt megtettem volna, szorosan megöleltem.

-Fogalmunk sem volt, minek is örülnél. Végül emellett döntöttünk. – vakarta meg tarkóját Ash.

Nagy nehezen sikerült lehámoznom a csomagolást. Leemeltem a doboz tetejét és egy táskával találtam szembe magam. Kivettem a félbehajtott tárgyat és a könnyek ismét a szemembe szöktek.

-Nagyon tetszik! Imádom! – álltam fel, mivel a bontást ülve végeztem, és még egyszer körbeölelgettem őket.

-Akkor tetszik. – bizonygatta magának Ashton.

-Az nem kérdés. – vigyorogtam rá.

-Ha már az ajándékozásnál tartunk, egy kisebb ajándékom nekem is lenne. – mosolygott Viki és a táskájából előhúzott egy kis dobozkát.

-De megbeszéltük, hogy te már nem adsz semmit. Megígérted. – néztem rá.

-Igen, de ezt már sokkal hamarabb akartam odaadni, csak nem mertem. Nem tudtam alkalmas-e.

-Akkor is… - néztem mélyen a szemébe.

-Mindegy, itt van. Boldog szülinapot! – lépett közelebb és megölelt.

-Köszönöm. – öleltem vissza.

Felnyitottam az aprócska doboz tetejét és két nyakláncot láttam benne. A kettő együtt alkotott egy szívet.

-Úr Isten! Ez gyönyörű! Köszönöm szépen!

-Igazán nincs mit! – mosolygott.

Azonnal fel is vettem. Balázs elnézést kért, de el kellett mennie intézni a dolgokat, ugyanis ő a felelős a ma estéért. Nem csak sofőr, szervező is.

-Menj csak nyugodtan! – kísérte el az ajtóig Viki.

-Hát, további jó szórakozást! Amint minden kész, jövök és szólok! – kacsintott oda és kinyitotta az ajtót, de bele is botlott az ott várakozókba. – Úgy látom megjött a következő szórás. – nevetett majd elhagyta a folyosót.

Martin és Sziki jöttek beljebb és köszöntöttek fel. Annyira meglepődtem, hogy ők is eljöttek.

-Martin, mivel vettek rá, hogy el gyere? – fordultam felé mosolyogva.

-Sokba fog ez nekik kerülni. – nevetett. – Nem. Tulajdonképpen megkérdezték, én pedig rábólintottam, de remélem, nem kellesz találkoznom azzal a buzival. – hadarta el, de a szája sarkában már egy mosoly kezdett növekedni. Szúrós tekintettel néztem tovább. – Na, jó, Henrivel. Nem buzi, csak…khm… homokos. – "javította" ki magát és vigyorgott a saját poénján. Sziki egy aprót kuncogott raja, de ő tiszteletben tartotta, hogy én szeretem őket, tehát nem bántotta, legalábbis a jelenlétemben nem.

-Te is nagyon jól tudod, hogy egyikük sem meleg. Mellesleg nem Henri, hanem Harry. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-Jól van már! Nem kell úgy felkapni a vizet! – ütögette meg óvatosan a vállamat egy vicces grimasz kíséretével. Rá emiatt már nem tudok haragudni. hozzászoktam. Senki sem egyforma, nem kell, hogy szeresse, csak ne előttem szekírozná őket. – Még egy kérdés: ezek kik? – emelte fel öklét és hüvelykujjával a mellette némán ülőkre bökött. Martinról tudni kell, hogy az angol tudása vetekszik egy csigáéval.

-Martin, attól, hogy nem értik mit mondasz, még látnak. – mosolyodtam el kínomban.

-Ja, hogy ők is a rózsaszínpárduc bandából vannak. Fogadni mernék, hogy a színes hajú volt a szőke, csak a "rajongók" annyira szerették, hogy egy kis szurokkal öntötték nyakon. – szórakozott megint saját magán, amíg én szépen lassan felálltam, megfogtam a karját és magam után húztam.

-Martin, kérlek! Ha megismernéd őket, belátnád, hogy nem olyanok, mint amilyennek te látod. Ők is emberek, ahogy te is. Gondolj csak bele, hogy neked hogy esne ez az egész! Annyira szépen kérlek, ne rontsd el ezt a napomat! Tudod, hogy azt szeretném, ha mindenkinek jó lenne, de ha már eljöttél, aminek mellesleg nagyon örülök, viseld el őket, csak egy napra. Még beszélned sem kell velük, hiszen nem is tudnál… - néztem rá a lehető legszebben.

-Jó, de ne várj tőlem túl sokat! – tartotta felém mutatóujját. Bólintottam és visszamentünk a többiekhez.

Mindenki beszélgetett valakivel. Sziki, akinek megvan az angol nyelvvizsgája, kihasználta az alkalmat és egyből szóra fogta a srácokat.
Ahogy visszaértünk, Ashton a tekintetét az enyémbe szegezte, én pedig eltátogtam neki egy "Sajnálom."-ot, amire egy mosoly és apró fejrázás jött válaszul.

Egy darabig beszélgettek, én pedig csak figyeltem az eseményeket és a nagy találkozásra gondoltam. Alig vártam, hogy újra láthassam, hogy a szemébe nézhessek és lássam azt a különös csillogást, amit semelyik másik szemben sem látok.
Ahogy ezen agyaltam, akaratomtól függetlenül is mosolyra húzódott a szám. Meg is jegyezték.

Az idő csak úgy rohant. Késő délután jött vissza Balázs.

-Van egy jó és egy rossz hírem. – állt meg a szoba közepén. Magyarul mondta, hiszen nekünk szólt. – A jó, hogy minden készen van, a rossz pedig, hogy ezt mindenki tudja. – dörzsölte össze tenyerét és egy kelletlen grimasz jelent meg arcán.

-Vagyis? – kérdezett vissza Viki.

-Vagyis valahonnan kiderítették, hogy hol is lesznek ma és szépen elterjesztették. A Twitter és egyéb közösségi oldalak csodákra képesek.

-Ezt sejtettem, de mi ennek a következménye? – faggatózott tovább barátnőm.

-Hát, még csak egy-két ember áll a hotel előtt, de várható a tömeges létszám is.

-De ez Magyarország. Itt nincsenek annyian, vagy mégis? – aggodalmaskodott.

-Majd meglátjuk, de amíg nincs tumultus, be is engedhetnénk őket. Ez nekik és nektek is jó lenne. Így nem csak páran lennétek bent, vagyis ki lenne használva a hely, ők pedig találkozhatnának a példaképükkel. – mosolygott.

-Végülis… - nézett rám Viki.

-Legyen. – bólintottam rá.

-Akkor viszont készüljetek. Félórán belül kapunyitás. – kacsintott és már indult is az ajtó felé.

-Várj csak! Ha már így bejöhetnek, mondd azt, hogy csoki a belépő. Akkor tényleg jól járunk. – nevettem.

-Te akartad. – mosolygott még mindig és kiment.

Ash és Mike készen voltak, Sziki és Martin is. Úgy döntöttek kimennek a még kevéske emberhez, hátha van köztük olyan is, aki szereti őket.

-Viki, én félek. – hagyták el a számat az előző szavak, de még én is alig hallottam őket.

-Ugyan mitől? – kérdezett vissza mégis. Hajamat kicsit meghúzta, ami hatására felszisszentem. – Bocsi. – mosolyodott el.

-Semmi gond. – mosolyodtam el én is.

-Szóval?

-Harrytől. Mi van, ha… - fejeztem be a mondatot.

-Ha?

-Nem tudom. Csak félek. – ezzel én le akartam tudni a beszélgetést, amit érzékelt is, így nem kérdezősködött tovább.  

Elkészült a hajam, és a sminkemet is bevállalta, kivétel a rúzst.

-Én tudtam, hogy menni fog, de hogy ennyire jól sikerüljön… - néztem a szemem a tükörben és nem kicsit lepődtem meg.

-Na, látod? Máskor is rám bízhatod. – bökött oldalba Viki.

-Köszönöm! – öleltem meg.

-Igazán nincs mit, de inkább menj és öltözz át! – bökött fejével a már kikészített ruhám felé. – Addig én is elkészülök. – mosolyodott el.

Még gyorsan megöleltem, aztán felöltöztem. Felvettem a cipőmet is, ami igencsak kényelmetlen volt, de ennyi időt csak kibírok benne. Magamra aggattam a nyakláncot, a fülbevalókat, a karkötőt és a gyűrűt is, majd magamhoz vettem a táskámat, kivettem belőle a vörös rúzsomat és véglegesítettem magam.

Mellém lépett Viki.

-Gyönyörű vagy és büszke vagyok rád. – karolt át.

-Miért? Nincs rá okod. – néztem tükörképére.

-Igenis van. Fel tudtál állni, amikor én már rég feladtam volna.

-De ez csakis miattad sikerült. Ha te nem kaparsz össze, nem lennék most itt. – néztem most már ténylegesen a szemébe. Láttam, hogy könnyek gyűltek majdhogynem fekete szemébe. – Ne kezd el, mert én is sírni fogok! – nevettem inkább kínomban, mintsem bármi más okból.

-Jó. Még egyszer nem sikerülne a sminked. – nevette el magát, így nem engedte előtörni könnyeit.

-Szeretlek, és mindent neked köszönhetek! – öleltem meg, közben pedig a hátát simogattam.

-Én is szeretlek! – suttogta.

Halk kopogás jelezte, hogy érkezett valaki. Én voltam az, aki elsétált az ajtóig, addig is gyakoroltam a járást ezekben a cipőkben.

-Szia! – mosolygott Szimi. – Boldog szülinapot! – ölelt át időt sem hagyva a válaszra.

-Szia! Hát te? – néztem rá.

-Meglepetés! – tette fel kezeit és viccesen rázta tenyerét. – És van még egy meglepetésem. – nézett a folyosóra. Követtem tekintetét és Nikivel találtam szembe magam. Amint ránéztem, elindult felénk.

-Szia! – köszönt ideérve. – Boldog szülinapot! – akart megölelni, de tettem egy lépést hátra.

-Szia! És te hogy-hogy itt vagy? – fontam össze karjaimat mellkasom előtt.

-Csak… Hiányoztál. – nézett oldalra. Nem nézett a szemembe.

-Hazudsz. Más oka van. Ismerlek már annyira, tudom, mikor hazudsz és most pont azt teszed. Van bőr a képeden megjelenni itt és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Azok után, hogy 2 hónapig még köszönni sem tudtál? Ilyen egy barát?  

-Én… sajnálom! – nézte a földet, ami megint csak egy jel volt, hogy igazam van.

-Nem. Te semmit sem sajnálsz. Csak kétségbeestél vagy nem tudom. Nincs rám szükséged, ahogy ez az elmúlt időben ki is derült. Ha szükségem is volt rád, csak még egyet belém rúgtál. Tudod mit? Most én is ezt fogom tenni. Már nem kellesz. Ilyen barátra nincs szükségem. Remélem elég érthető voltam. – néztem Szimire és beljebb invitáltam.

-De… - követett volna, ha Viki nem tartja kint.

-Ez nem a kijárat. Kövesd a zöld táblákat a fehér emberkével! – mondta és bezárta Niki orra előtt az ajtót.

Szimóna bent elnézést kért. Azt hitte, örülni fogok neki. Hát nem így lett. Nem éreztem semmi mást a dühön kívül. Nem voltam csalódott, nem voltam letört, sem szomorú, csak dühös.

-Ne is foglalkozz vele! – legyintett kezével Viki.

-Nem fogok! Ma biztos nem. – mosolyodtam el.

Ez az én napom és semmi sem ronthatja el.

Martin, Sziki, Ash és Mike lassan visszaértek, Balázzsal karöltve.

-Akkor, ha ti is elkészültetek, lemennénk a tényleges helyszínre. – csapta össze tenyerét Balázs.

Egyetértően bólogattunk, majd mindenki elindult utána. Mivel a liftbe nem fért be mindenki, ezért a srácok a lépcsőt választották.

A földszinten csatlakoztak hozzánk és megint együtt vágtunk át a folyosókon, amíg el nem érkeztünk egy tornaterem szerű helyiséghez. Hatalmas, tágas tér, pár asztal és szék az egyik sarokban egy kisebb bárral. A terem másik végében volt felállítva pár hangfal. Fények és díszítés mindenhol.

A teremben már voltak. Mosolyogva figyeltek minket, vagyis az érkezőket.

-Ők kik? – kérdeztem Balázstól.

-Tudod, beengedünk pár embert, így többen leszünk. – mosolygott.

-Tényleg. Bocsi, elfelejtettem.

-Semmi gond.

Bentebb léptünk és azonnal köszöntek és felköszöntöttek. Egyre többen szállingóztak be, egyre többen köszöntöttek fel és egyre inkább éreztem magam feszélyezve. Csomó idegen, akiket még sosem láttam. Kicsi fura volt.

Szétszéledt a csapat. Én, Viki és Szimi elmentünk táncolni, Martin és Sziki éppen fel akartak szedni két lányt, amit Mike örömmel nézett kicsit távolabbról.

-Kijönnél velem egy kicsit? – jött hirtelen egy hang mögülem.

-Persze. – mosolyogtam az illetőre.

Kint sötét volt, csak az ablakon szűrődött be fény.  Visszanéztem még és láttam, hogy Mike örömmel csatlakozott barátnőimhez. A zene még itt is hallatszódott, de már érthetőek voltak a szavak is.

-Tudom, egyszer már felköszöntöttelek, de lenne még itt valami. – hajtotta le fejét és a zsebében kotorászott.

-Erre tényleg semmi szükség. Ashton, nekem már az ajándék, hogy egyáltalán szóba állsz velem. – tettem kezem a kezére, ezzel megállítva pár másodpercig, de nem sikerült félbeszakítanom tevékenységét.

-Fordulj meg, kérlek! – mondta, mikor kivette, amit szeretett volna.

-Ashton, kérlek! – néztem rá kölyökkutyaszemekkel.

-Fordulj meg! – mosolyodott el. A beszűrődő fények pont úgy vetültek arcára, hogy kiemelték gödröcskéit. Mintha csak Harry lett volna. Hirtelen egy gombóc kezdett növekedni a torkomban. Nem akartam ellenkezni, követtem utasítását. – Nem voltam biztos a választásban, de úgy érzem, tetszeni fog. – csengett hangja, amiben némi bizonytalanság volt.

Valami hideget éreztem a nyakamhoz érni. Lepillantottam és a kezemmel is óvatosan odanyúltam. Egy csodálatos nyaklánc volt az.

-Tényleg nem kellett volna. Túl jók vagytok hozzám. Sosem érdemeltem ki mindezt, most mégis megkapom. Miért? – tettem fel a kérdést inkább magamnak, mintsem neki. Ezt a hangsúlyból ő is érezte, így nem válaszolt, csak mellkasához húzott és átölelt. Hatalmas tenyere beterítette majdnem az egész hátamat. Hallottam minden egyes szívverését, ami nyugtatóan hatott rám.

Miután elengedett csak álltunk egymás mellett, majd lassan visszaindultunk.

Telt az idő. Egyre később lett, egyre többen lettünk. Egyre többen faggattak Harryről. Egyre jobban aggódtam.
Balázs arckifejezése, és az abba nem szűnő óranézése sem nyugtatott meg.

-Valami baj van? – álltam meg mellette.

-Nem, dehogyis. – vakarta a tarkóját. Hirtelen megszólalt a telefonja, és kirohant a teremből. Pár perc után visszajött. Leálíttatta a zenét és felkapcsoltatta a lámpákat. – Figyelmet kérek! – vett kezébe egy mikrofont. – Hol a szülinaposunk? – keresett a szemével, majd mikor megtalált, kihívott maga mellé. – Szeretnék neked még sok boldog születésnapot kívánni! Kívánok minden jót a jövőben, sok boldogságot és gondmentes életet! – mondta, majd lassan elkezdte énekelni a 'Happy Birthday'-t.

A tömeg egy emberenként csatlakozott hozzá, a végére pedig mindenki együtt énekelte. Szemem végig Harryt kereste, ugyanis csak Ő hívhatta Balázst, csak Vele köszöntöttek volna fel. Az ajtó lassan kinyílt. Először egy tálca, egy hatalmas gurulós asztalon, majd a tolója, maga Niall Horan jelent meg. A tömegben hol fel-felsikítottak, de mindenki énekelt. Hiába ért Niall elém, szemem az ajtón ragadt. Vártam még valakit. Vártam Harryt. És mikor megláttam…

Juccy ruhája

Viki ruhája