89. fejezet - That was the moment I knew

Sziasztok! Késve, de meghoztam a következő fejezetet. Ismételten az egyik kedvencem, szóval remélem a ti tetszéseteket is elnyeri! Várom a kommenteket, a pipákat és az új olvasókat is!
Akik eddig is írtak véleményt, azoknak rettenetesen hálás vagyok!!
Jó olvasást!♥
Hope:))♥

Ezt hallgassátok meg!!

Amikor megláttam, hogy az ajtó szépen lassan becsukódik, és már nem jön be rajta senki, nem tudtam, mit higgyek.

Tekintetemet lassan Niallre emeltem, aki már előttem állt és énekelt a többiekkel együtt. Mikor lassan mindenki elcsendesült, persze a susmogás nem szűnt meg, Niall Balázsra nézett, aki már meg is indult felé a mikrofonnal, de Niall megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nincs rá szüksége. 

-Először is… - lépett közelebb és lejjebb vette hangerejét – Harry el fog jönni, csak kicsit később, oké? Nem kell aggódnod! – nézett szemeimbe. Hatalmasat sóhajtottam, kieresztve az eddig bent tartott levegőt.  – Másodszor… - emelte meg hangját és a többiek felé fordult, miközben mellém lépett és átkarolta a vállamat – Szeretnék én is boldog születésnapot kívánni, és elhoztam Harry elő ajándékát. Az üzenete abban a kis borítékban van, amit utólag adott ide nekem, mikor rájött, hogy nem fog tudni időben jönni. Ezért is jöttem én is, és habár ez egy hirtelen döntés volt, mégis kiderült. Szóval gratuláció directionerek, megint mindenki hamarabb tudott mindenről, mint talán még mi, saját magunk. – nevette el magát. – Tessék, ez a tiéd! – mutatott a tortára.

Egy kisebb kétemeletes torta volt, aminek az oldalán rengeteg közös kép volt rólam és Harryről. Voltak, amiket mások csináltak és voltak olyanok is, amiket mi, nyugalomban készítettünk. A tetején egy kisebb szöveg, mégpedig a következő: Boldog születésnapot az én drága barátnőmnek! A szöveg két végében egy-egy gyertya égett.

-Kívánj valamit! – lépett mellém Viki. 

Akik ott voltak, fényképezni kezdték a tortát és az arckifejezésemet. A szemembe könnyek gyűltek. Örömkönnyek és a meghatódottság könnyei.  Egy nagyobb könnycsepp végiggurult arcomon, de többet nem engedhettem meg.

Csak egy gondolat járt a fejemben. Csak egy valaki. Harry. Bármit megtettem volna azért, hogy itt legyen. Ebből kiindulva a kívánságom is erőteljesen efelé hajlott. Vettem egy nagy levegőt és elfújtam mindkét gyertyát.

Tapsolni kezdtek. Ezt a szokást sosem értettem. Véleményem szerint, teljesen felesleges az ilyen dolgokat megtapsolni, de ők tudják.
A szívem dobogása újra felgyorsult, ugyanis ismerős illatot éreztem. Az a jellegzetes parfüm keringett a levegőben, amit Harry használ. Szemeimet a teremben lévőkön futtattam végig, de mindhiába. Az illat azonban nem múlt el. Egyre jobban és közelebbről éreztem.

-Tessék, egy kés! Vágd fel! – állt meg előttem az illat forrása, Ash.

-Ohh… köszönöm! – engedtem felé egy apró mosolyt, de nem értettem, hogy eddig, miért nem éreztem az illatát. Kint is beszéltünk, de semmi.

-Várj! Hagy csináljak egy képet! Kérlek! – lépett előrébb egy lány.

-Öhm…oké. – válaszoltam zavartan. Arrébb akartam állni, hogy ne zavarjak a képbe. – Úgy értettem veled és a barátaiddal. Utána pedig a srácokkal és végül egy közöset. – hadarta el alig érthetően.

Bólintással jeleztem, hogy benne vagyok, de a lelkesedésem nem volt túl kirobbanó. Elkészült a három kép.

-Mi lenne, ha csinálnánk egy csoportképet? – szólalt meg hirtelen Balázs. Hangos egyetértésben morajlott fel a kisebb tömeg.

Balázs lerakta a fényképezőjét a pultra, beállította, hogy mindenki ráférjen, majd időzítőre állította. Gyorsan beállt ő is közénk, aztán villant a vaku - annak ellenére, hogy a lámpa égett - és már kész is volt a kép.

-Ezt majd megosztom a hivatalos honlapon, akit érdekel, ott keresse. – mondta és a fényképezőért ment.

Természetesen, ezek után sem maradt abba a fényképezés. Újra a késért nyúltam. Erősen megmarkoltam és Vikire néztem, aki mosolyogva bólintott.

A tortára néztem és nem volt szívem felvágni. Miért íratta rá, hogy a barátnőjének? Szakítottunk. Szakított. A remény egyre csak nőtt bennem. Eleinte csak egy kis szikrája volt meg, de egyre nagyobb és nagyobb tűzzé alakult át. Szinte már égetett belülről. Alig vártam, hogy a szemébe nézhessek, hogy megölelhessem, de ugyanekkora félelem is volt bennem.

Óvatosan a tortához érintettem a kés hegyét és egy határozott mozdulattal szúrtam bele. Egy kisebb szeletet kivágtam, de innentől kezdve átruháztam a feladatot. A kezem remegett, képtelen lettem volna még egyet vágni.
Balázs átvette és miután a kisebb baráti társaságot kiszolgálta, mindenki kapott belőle.

-Mi volt kint? – kérdezte Viki egy asztalhoz ülve.

-Hol kint? – néztem magam elé, miután én is leültem.

-Ashtonnal. – kérdezte olyan "tudom, hogy tudod, hogy miről van szó" hangsúllyal.

-Kaptam tőle egy nyakláncot. – mosolyodtam el, de még mindig nem néztem rá.

-Ohh… milyen nyakláncot? Figyelj, tudom, hogy Ha…

-Szabad egy táncra? – zavarta meg mondanivalójában Vikit Mike.

-Én? – tette mellkasára kezét és elég meglepetten nézett rá.

-Igen. Szóval? – tartotta kezét.

-Miért is ne! – ragadta meg a kezét és az alkalmat is. Menet közben még hátrafordult, így láthattam fülig érő mosolyát, utána viszont egyedül maradtam a tortaszeletemmel.

Nem igazán ment le egy falat sem a torkomon. A villa hegyével piszkálgattam, néha egy-egy falatot megettem, de nem esett jól. Körbe néztem a termen. Mike ugye Vikivel táncolt, közben pedig nevetgéltek. Niallt körbevették a rajongók, fényképekért, aláírásokért és a túl hangos zene sem érdekelte őket, kérdezgették mindenről. Igaz, nem hallottam, de láttam, hogy figyel rájuk, majd beszél. Ez azt jelenti, hogy kérdeztek tőle. Sziki Martinnal bámult két lányt, akikhez hamarosan oda is mentek. Elmosolyodtam a próbálkozásaikon. Ashton is táncolt valakivel.

-Leülhetek? – kérdezte meg egy kedves hang. Felnéztem a tányéromból és egy ismeretlen lány állt az asztalnál.

-Persze. – mosolyogtam rá, de nem volt a legőszintébb.

-Boldog szülinapot még egyszer!

-Köszönöm. – kedves gesztus volt tőle.

-Diána vagyok. – nyújtatta a kezét. Meglepődtem, mert ma ez már „nem divat”.

-Judit. – fogtam vele kezet.

-Tudom. – nevetett fel. – Nagyon várod már, igaz? – kérdezte komolyabb hangvétellel.

-Hát, ami azt illeti. – túrtam bele a tortába zavaromban.

-Megértem. Nehéz lehet egy távkapcsolat, főleg, ha milliók követik szemmel, de ne aggódj, itt lesz! – simította meg a vállam óvatosan.

-Igen, itt lesz. – ismételtem meg még egyszer, ezzel is erősítve bennem a hitet, hogy ne adjam fel.

Rettenetesen aggódtam, de bíztam benne. Azt mondta, eljön, itt lesz, tehát eljön és itt lesz.

Kérdezett még egy-két dolgot, beszélgettünk. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de mindenki egyre fáradtabb és fáradtabb lett. A többség már csak ült és úgy nevettek. Niall egyszer felkért táncolni, majd Mike is.

Mindig volt, aki fényképezett és ez kicsit megijesztett. Elképzeltem magamban, hogy nézhetek ki a képeken, amit majd feltöltenek. Még a hideg is kirázott a gondolattól.

Teltek múltak az órák, éjfél is elmúlt már. Niall is aggodalmasan nézegette az óráját, majd telefonnal a fülén kiment egy csendesebb helyre. Nem tudtam kivel beszél, de volt egy megérzésem, hogy Harry az vagy egy olyan valaki, aki tud róla valamit. Legszívesebben követtem volna, de nem. Maradtam a helyemen. Ültem és mereven bámultam a semmibe.
Egyre biztosabb voltam abban, hogy nem jön el, hogy felültetett. Egyre inkább éreztem, hogy eluralkodik rajtam a már túl jól ismert érzés, hogy legszívesebben csak egyedül lennék és némán zokognék, miközben a földön ülök a térdeimet felhúzva. De nem mutathattam ki, hogy bármi is bánt. Ha valami olyan volt, mosolyogtam, miközben minden egyes mosollyal mélyebbre fúródott a képzeletbeli tőr, amit Harry keze, tettei irányítottak. Egyszerűen képtelen voltam másra összpontosítani, és ezt Viki észre is vette, de hiába, nem mondtam neki semmit. Nem tudtam.

El akartam tűnni onnan. Nem akartam, hogy mindenki lássa, ahogy szépen lassan feladom. Bíztam benne, hittem, hogy ott lesz, de valami szépen lassan elhagyott. Ez pedig a remény volt.
 Lassan hajnal, és még nem ért ide. Ha eddig nem jött, nem is fog. – gondoltam magamban, de minden egyes alkalommal elhessegettem a negatív gondolatokat egy mosollyal.

-Felkérhetem én is, így utolsóként a szülinapost táncolni? – lépett mellém Balázs.

-Hát hogyne! – engedtem el felé egy őszinte mosolyt és követtem. – Mellesleg, nem az utolsó. – mondtam és Ashton felé pillantottam.

-Megijedtem, hogy elkéstem vele, de ez nyugtató. – vont közelebb magához a derekamnál fogva.

Hirtelen jött a mozdulat, meg is lepődtem, de nem igazán foglalkoztam vele.
Ha már ennyi minden meg lett szervezve csak nekem, akkor az a minimum, hogy jól érezzem magam és amúgy is, Harry még bármikor betoppanhat, tehát semmi ok az aggodalomra. – mondogattam magamban, és ez segített egy kicsit feloldódni.

Őszinte mosoly ült az arcomon és nyíltabb lettem. Úgy értem, közvetlenebb az ismeretlenekkel szemben, beszédesebb és el-eleresztetem egy hangosabb kacajt is.

Niall hihetetlenül közvetlen és barátságos egyéniség. A kisugárzása átragad mindenkiére és csak úgy árad belőle a vidámság. Ha a közelében vagy, száz százalék, hogy nevetsz. Ennek a bulinak köszönhetően megismerhettem őt is egy kicsit jobban, aminek igazán örülök, hiszen ritka az ennyire figyelmes és pozitív ember, mint amilyen ő.

Az emberek egyre fogyatkoztak. Az óra öt órát ütött, már mi is alig álltunk a talpunkon. Hihetetlenül fáradt voltam, de a csalódottság nagyobb nyomot hagyott bennem.
Hat órára már csak mi, Niall, Mike, Ash, Martin, Sziki, Szimi, Balázs, Viki és én maradtunk. Niall ismételten elhagyta a termet és telefonált egyet.

-Elmegyek a mosdóba. – jelentettem ki Vikinek suttogva.

Lassan, cipővel a kezembe indultam meg a WC felé. Beérve a tükör elé álltam. Abban a pillanatban a könnyeim patakokban kezdtek folyni. Próbáltam nem összetörni, nem szétesni, de nem sikerült. Mindenki láthatta, hogy pofára estem, hogy átvert. Azt mondta, itt lesz, de hazudott. Én pedig hittem neki. Elhittem, elhitettem magammal, hogy van remény. Hogy talán minden megváltozhat. Hogy meglát, és nem enged többé el, hogy még mindig ugyanúgy érez, mint nyáron. Mint, amikor csak ketten voltunk és őszintén beszéltünk bármiről. Reméltem, hogy emlékszik még a csókokra, a nevetésekre, az együtt töltött percekre, és hogy jelentenek is Neki valamit, de tévedtem. A torta is csak egy újabb tolás volt a tőrön, ami így egyre és egyre mélyebben döfte át a szívemet.
Miért tette ezt? Miért mondott valamit, miért ígért meg valamit, amit nem tudott betartani? Nem haragudtam volna, ha nem jön, csak ne ígérte volna meg.
Azon kaptam magam, hogy a levegőt szaporán veszem és ökölbe van szorítva a kezem. A szemfestékem teljesen elfolyt, ahogy a rúzsom is elkenődött. Csak pihegtem. Alig kaptam levegőt és a torkomban lévő gombóc bizony nem nagyon segített ezen.

-Uram Isten! Jól vagy? – rontott be Viki.

-Nem. Nem vagyok. – suttogtam, de nem néztem rá. Csak közelebb jött és meg akart ölelni, de nem engedtem. – Azt mondta, eljön. Azt mondta, hogy eljön, de hazudott. – törtek elő belőlem újabb és újabb könnyek.

-Ne aggódj! – szorított magához. – Shhhh…. – kezdett el ringatni, miközben én némán zokogtam.

Perceken át csak ölelt, de pont erre volt szükségem. Valakire, aki kiáll mellettem és nem hagy el.

-Nem érdemel meg, érted? – tartotta arcomat kezei között, így kikényszerítve, hogy a szemeibe nézzek.

-Hülyeség! – mondtam ki.

-Nem. Jobbat érdemelsz, oké? – kérdezte meg még egyszer egy kicsit úgy, hogy csak egy választásom lehessen. Egy aprót bólintottam, de ezt én sem hittem el. Pont fordítva. Teljesen érthető, hogy nem jött el, hiszen túl jó hozzám. Nem érdemeltem ki, és úgy látszik erre Ő is rájött.
Még egyszer magához húzott Viki. Ölelése közben a hátamat simogatta és mielőtt elengedett volna megpuszilta az arcom.

-Szeretlek! Nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson, rendben? – kérdezte.

-Én is szeretlek. – válaszoltam, de nem a kérdésére.

-Na, gyere, szedjünk rendbe! – mosolyodott el és átkarolta a vállam, majd a lift felé terelt.

Ashton jelent meg Vikivel szemben. Én az arcomat próbáltam minél jobban takarni, de mindenhogyan látszódott.

-Beszélhetnénk? – nézett rám, én pedig Vikire. Ő csak bólintott és beszállt a liftbe.

-Ha végeztél, gyere fel! – mondta, mielőtt az ajtók becsukódtak.

-Kérhetek valamit? – kérdeztem a földet bámulva.

-Igen?

-Ne nézz rám!

-Miért ne? – nyúlt állam alá és felemelte a fejemet.

-Ezért. – forgattam szemeimet.

-Így is gyönyörű vagy. – mondta a szemembe nézve, pislogás nélkül.

-Tessék? – értettem, de annyira meglepett, hogy muszáj voltam megkérdezni.

-Akarom mondani, nincs okod szégyenkezni. – kapta el tekintetét. Nem tudom, hogy Luke elmondta-e, hogy elkotyogott pár dolgot, amit nem kellett volna, de kétlem.

-Értem. – néztem újra a földre és egyik kezemmel a másik felkaromat szorítottam meg.

Az egyik kezem csak úgy lógott, amíg a másik a felkaromat simogatta.

-Tehát? – kérdeztem kicsit sürgetve.

-Ja, igen. Szóval, először is sajnálom ezt az egészet. Tudom, milyen érzés. – mondta kicsit zavartan.

-Nem kell sajnálni. Mindennek megvan az oka, csak nem mindig jövünk rá, mi az. – mosolyodtam el egy másodpercre, de el is múlt.

- És, ha azt mondom, én tudom az okát? – egyik keze a lógó kezemhez ért. Hüvelykujjával kézfejemet simogatta és próbálta összekulcsolni a sajátjával.

   Értetlenül néztem a kezeinket, majd felnéztem a szemeibe, de hiba volt. Most pont úgy csillogtak a szemei, akárcsak a Harryé. Az egész olyan filmbeillő volt. Megfagyott a levegő, csak mi voltunk. Csak néztük és néztük egymást, Ashton arca pedig egyre csak közeledett. Lassan, óvatosan, de biztosan. El akartam menni, de nem tudtam. Szemeim lecsukódtak és abban a pillanatban éreztem ajkait az enyémen, plusz egy embert, aki tapsol. 

Azonnal szétrebbentünk.

-Mi csak… ez nem az, aminek látszik. – vakarta tarkóját.

-Nyugodjatok meg fiatalok! – lépett közelebb Balázs. – Tudom én, hogy megy ez, de nem is zavarnék tovább. – Csak nyugodtan! – kacsintott, aztán eltűnt.

-Én… - nézett rám, én pedig még mindig a hatása alatt voltam. Kezeimet az ajkaimhoz emeltem.

-Nem. Ez nem volt jó lépés. – dünnyögtem magam elé.

-Tessék? – kérdezett vissza, ugyanis nem érthette, hiszen magyarul mondtam.

-Miért? – néztem rá, és csak ennyit kérdeztem.

-Nem tudom. Vagyis, de, csak mégsem. – szegezte tekintetét a mögöttem lévő ablakra. – Már csak ez hiányzott. – mondta idegesebben.

-Mi az? – fordultam meg. Az ablaknál 5-6 emberke, fényképezővel vagy telefonnal a kezükben. – A rohadt életbe. – emeltem fel a hangom és az emeletre rohantam.

-Várj meg! – hallottam Ashton hangját, de nem álltam meg.

A szobába érve becsaptam magam után az ajtót és lerogytam.

-Minden rendben? – lépett elém Viki és leguggolt.

-Ashton megcsókolt. – mondtam, és lényegében ekkor tudatosult bennem.