90. fejezet - "Én is sajnálom..."

Sziasztok! Nagyon sokat késtem a résszel és nem is lett a legizgalmasabb, szóval sajnálom! Nem rabolnám tovább a szót, csak még annyit, hogy: HÁLÁS VAGYOK A 34 FELIRATKOZÓNAK és hatalmas örömmel láttam, hogy több, mint 25.000 megtekintésnél járunk! Hatalmas KÖSZÖNET!♥
Jó olvasást!
Hope♥

Viki szinte sokkolt tekintete égette a bőröm.

-Ismételd meg! – mondta szépen lassan, és mire befejezte volna egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.

-Nem. Hallottad. – álltam fel, de hátam végig az ajtónak volt dűtve.

-Juci! – kopogtattak az ajtón. – Beszéljük meg! – kopogtattak újból, de ez már hallatszott inkább ökölnek vagy tenyérnek, mintsem egy behajlított mutatóujjnak.

-Nem engeded be? – nézett értetlenül barátnőm.

-Nem tudok a szemébe nézni. – szegeztem tekintetem a földre.

-Nem haragudhatsz rá. – tette vállamra kezét.

-Nem erről van szó. Egyáltalán nem haragszom.

-Akkor? Nyisd ki szépen az ajtót, még mielőtt elmegy! – parancsolt rám.

-Jó, oké. De előtte rendbe szedem magam. – mondtam megadóan.

Tisztában voltam vele, hogy egyszer úgyis túl kell rajta lennem, és jobb előbb, mint utóbb. Gyorsan megszabadultam a szétkenődött, elfolyt sminkemtől, a cipőmet is ledobtam, majd az ajtóhoz sétáltam. Mély levegőt vettem és a kilincsre raktam a kezem. Vikire néztem, aki még mindig szigorú tekintettel figyelt. Lassan lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Ashton ott állt az ajtó mellet. Hátával támasztotta a falat és maga elé meredt.

-Ashton. – suttogtam ránézve. Nem számított rám, igencsak bele lehetett mélyedve a gondolataiba, hiszen megijesztettem.

-Megijesztettél. – adott hangot érzelmeinek, de mindezt szintén suttogva. – Én… nem is tudom, mit mondhatnék. Sajnálom, nem akartam. – artikulált erőteljesen hatalmas kezeivel, és láttam szemében az őszinte aggodalmat felcsillanni.

-Nem történt semmi, vagyis igen és nem is ezzel van a baj.

-Akkor? – nézett teljesen összezavarodottan.

-Az ablakban a rajongók biztosan felvették, lefényképezték vagy tudom is én, de azzal nincsenek tisztában, hogy én és Harry szakítottunk. Érted már? – hajtottam le a fejem.

-Azt fogják hinni, hogy te velem megcsaltad őt… - rakta össze a képet. A mondat végére fogta fel igazán.

-Igen. Ezt fogják.

-De nem is jött el. Elmondhatod, hogy mi a helyzet. Akkor tisztázod magad.

-Ki hinne nekem? A torán is a barátnő jelző állt, a közös képeket is ugyanígy posztolta. Semmi esély. Sajnálom. Nem akartalak téged is belekeverni.

-Nem te kevertél bele, én kavartam a szart. – hangja bizonytalan volt.

-Ashton, nem akarom, hogy haragudj rám, és azt sem, ha ez most bármin is változtatna. Szeretek veled lenni, élvezem a társaságod, ha csak meghallak nevetni, jobb kedvem lesz. Hihetetlen a kisugárzásod és maga a jelenléted is képes mosolyt csalni az arcomra. Valaki nagyon szerencsés lesz melletted, de az nem én leszek, és ezzel te is tisztában vagy. Tudod, hogy nem én kellek, és tudod, hogy mást szeretek. – mondtam végig a szemébe nézve. Magamon is meglepődtem, milyen magabiztossággal mondtam. Arcáról semmit sem tudtam leolvasni. – Mondj valamit, kérlek!

-Köszönöm! – ölelt magához.

-Mit? – lepődtem most én meg.

-Hogy őszinte vagy velem és hogy részedről nem változik semmi. – mondta még mindig ölelve.

A sikeres megbeszélés után bementünk a szobába, ahol Viki már egy hatalmas mosollyal várt. Nem tudom, mit hallott és mit nem, de a lényegben biztos volt, hiszen mosolygott.

Lassan a többiek is felértek. A többség arcát a sajnálat és a tehetetlenség bús fátyla takarta le, de nem mondtak semmit. A hangulat kezdett ellaposodni, de ez nem is volt meglepő, hiszen már hajnalodott.

Mindenki leült egy helyre és próbálta magát ébren tartani. Senki sem beszélt, csak ültünk és bámultuk egymást. Ezt a rendkívül érdekfeszítő tevékenységet a telefonom csengőhangja zavarta meg. Előbányásztam a táskámból és ekkor szembesültem a ténnyel, hogy Harry hív. Kezem alig láthatóan megremegett és gyorsabban kezdtem venni a levegőt.

-Ki az? – suttogta oda Viki.

-Harry. – tátogtam el neki, de még a tátogásnak is hangja volt abban a csendben.

-Vedd fel! – nézett ismét a szigorú tekintetével.

Félve bár, de felvettem, miután egy másik szobába sétáltam át. Egyikünk sem szólalt meg. Pár perc után Ő volt az, aki köszönés nélkül csak ennyit mondott: "Sajnálom, nem így akartam." Pár szó képes lerombolni minden reményedet, képes nagyobb fájdalmat okozni, mint a csend. Néma zokogásba kezdtem, majd nagy erőt vettem magamon és válaszoltam: "Én is sajnálom." Ezek után bontottam a vonalat. Abban a percben értettem meg, fogtam fel, hogy tényleg nem jön el.
Álltam még egyhelyben pár másodpercig, összeszedtem a gondolataimat és mosolyogva tértem vissza a többiekhez.

Vikinek egyből odasúgtam, hogy majd elmondom, mit mondott, de nem szeretnék most erről beszélni. Megértette és nem is faggatózott.

Niall a kanapén kivívott magának annyi helyet, hogy feküdni tudjon, igaz Mike és Ashton ölében, de feküdt. Ő volt a legéberebb közöttünk, de még ő sem poénkodott, sőt ő volt az első, aki felvetette, hogy ha már miénk az egész szálloda, elmehetnénk pihenni és miután elég energiát gyűjtöttünk csinálhatnánk valami közös programot a szálloda falain belül. Mindenki egyetértett e remek ötletével, így csapatokra bomlottunk és mindenki keresett magának egy megfelelő szobát.

Martin és Sziki egy szobába mentek, csak úgy, ahogy Ash, Mike és Niall is, vagy ahogy Viki, Szimi és én is.

Szimit hamar elnyomta az álom, én viszont képtelen voltam aludni. Fáradt voltam, de nem álmos.

-Beszélgessünk? – kérdezte Viki halkan.

-Aludj csak! – mosolyogtam rá.

-Megkérdezem még egyszer. Beszélgessünk? – ült fel ő is.

-Ha van kedved. – hajtottam fejemet a vállára.

-Naná! Miért hívott Harry? – tért egyből a lényegre.

-Hogy sajnálja.

-Ennyi? – fakadt ki egy kicsit hangosabban a kelleténél. - Kiherélem! – folytatta suttogó ordításban.

-Teljesen érthetően viselkedett. – motyogtam.

-Nem. Ha megígér valamit, azt be is kéne tartania. Ez így nem járja.

-Kérlek! Mindennek megvan az oka. Egyszer majd rájövök és megértem. Addig is, nem fogom megadni senkinek sem azt az örömöt, hogy összetörve lásson, hiába vagyok jelen pillanatban rosszabbul, mint eddig bármikor voltam. Nem fogom kimutatni, hogy érdekel, hogy bánt a dolog. Elég, ha azok tudják, akik ismernek. – hadartam el és én ezzel letudottnak tekintettem a témát.

-Oké. Büszke vagyok rád! – mondta és belepuszilt a hajamba. Pár perces néma csend következett, amit én szakítottam meg.

-Dominikkel milyen komoly a kapcsolatotok?  - tereltem a szót.

-Eléggé. – adta az egyszerű választ. Fejemet egy kicsi megbillentettem így oldalról a szemeibe tudtam nézni.

-Mennyire eléggé? – mosolyodtam el.

-Hát, eléggé nagyon. – hoztam egyre jobban zavarba. – Mit szeretnél tudni? – tette fel a kérdést, amivel meglepett.

-Milyen az ágyban? – húztam fel egyik szemöldökömet.

-Nem voltunk még úgy együtt.

-Értem. – állt be újra pár perc csend, de ez kiküszöbölhető volt.

Hamar elaludtunk mi is, és sajnos hamar költött minket Szimi. Már a többiek is talpon voltak, lent a büfében.

Felöltöztünk és csatlakoztunk a többiekhez.

-Jó reggelt! – intett oda elsőnek Niall, közben pedig egy hatalmas szendvicset tolt be a száján.

Mosolyogva intettünk vissza, majd leültünk. Reggeli után kimentünk a hotel udvarára és egy kupacba gyűltünk. Niall felhozott valami témát, amire aki tudott reagált és így már ment a folyamatos beszélgetés.

Amíg számomra nem túl érdekes témák voltak, elgondolkoztam, hogy mennyire hihetetlen, hogy Niall itt van. Tegnap este felköszöntött, táncolt velem és egyáltalán nem kezel le. Igaz, már korábban is találkoztam vele, akkor sem volt másképp, de most Magyarországon van – azt nem merném kijelenteni, hogy miattam, de részben igen.

Mike közben a telefonját nyomkodta és megakadt a szemem az arckifejezésén. Valamit mutatott Ashtonnak és halkan mondott valamit. Ash csak megrázta a fejét és újra Niallre nézett.

Eltelt a délelőtt, a délután és mindenki készülődött a távozásra.

Niall, Ashton és Mike voltak az elsők, akik elhagyták a hotelt és vele együtt Magyarországot is. Balázs velünk együtt kivitte őket a reptérre, ahol még volt lehetőségünk elköszönni, de a búcsú után minket az állomásra vitt, ahonnan már csak ő távozott.

Vártunk a vonatra, majd a hazaérkezésre.

-Szimi, beszélhetnénk négy szem közt? – kérdeztem ránézve.

-Persze. – válaszolt, majd mindketten kimentünk a fülkéből. – Szóval? – kérdezte, mikor megálltunk egy ablak előtt.

-Ashtonról lenne szó. Nem volt rossz látni? Mármint, hogy már nem vagytok együtt… - kérdeztem rá óvatosan.

-Nem. Mi nem is igazán jártunk. Első nap jönnöm kellett haza, utána nem is találkoztunk. Csoda, hogy 2 hétig bírtuk.

-De voltak érzelmek, akkor azok még vannak is, vagy nem? – értetlenkedtem.

-Csak fellángolás volt. Az ő részéről is, és az enyémről is. Megbeszéltük, ne aggódj! – simított végig felkaromon.

-Már ott is rá akartam kérdezni, de jobbnak láttam nem bolygatni. – mosolyodtam el halványan.

-Ugyan már. Tényleg minden a legnagyobb rendben. Az este is elvoltunk, még táncoltunk is. Egyikünkben sincs semmi megbántódás vagy hasonló, mert ugyanúgy vagyunk a helyzettel. A távolság miatt sem lenne értelme, de legfőbb oka, hogy nem volt hosszú távú az érzelem. – végig mosolyogva mesélte. Látszólag is minden rendben volt.

-Rendben, elhiszem és örülök, hogy meg tudtátok beszélni.

-Hidd el, én is. – nevetett fel majd csatlakoztunk a többiekhez.

Mindenki csendben volt, kivéve Szikit és Martint. Egész végig beszélgettek és jókat nevettek.

Hamar megérkeztünk, már csak egy buszozás választott el az otthoni pokoltól. Elképzelni se mertem, mire számítsak. Fájt, hogy szinte potyára szöktem el.

A kapuban állva vettem még egy mély levegőt és bementem rajta. Végigszeltem a lépcsőt és megálltam a bejárati ajtónál, ahol még egy utolsó mély levegő, majd benyitottam. Luca rohant elém és farkát csóválva jelezte, hogy örül nekem. Megsimogattam a buksiját. Valamilyen szinten megnyugtatott a jelenléte.

-Megjöttem! – kiáltottam el magam, de válasz sehonnan sem jött.

Fura volt, hiszen, ha nincs itthon senki a kutya kint van, de most nem volt. Bent volt, ami azt jelentette, hogy itthon vannak, csak nem méltatnak válaszra. Ha ők nem, akkor én sem alapon egyből az emeletet céloztam meg. Lepakoltam, bekapcsoltam a laptopot és a televíziót is. Egyből a Cartoon Network-re kapcsoltam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ágyam végében és a hordozható számítógépet az ölembe vettem.

Felléptem a két közösségi oldalra, ahol értesítések tömkelege várt. Gyorsan átnéztem őket, ami fontosabb volt, vagy érdekesebb, azt végigolvastam és válaszoltam rá.

Már vagy fél órája nézegethettem, amikor megakadt a szemem egy Harryről szóló cikken.

"Vége a románcuknak? Az alábbi képek ezt bizonyítják!" olvastam fel hangosan a főcímet, majd gyorsan rákattintottam. Alig hittem a szememnek. Hazudott, de így már érthető lett minden. Megértettem, miért nem jött el és miért nem próbált meg magyarázkodni sem.