92. fejezet - London vár

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, ami nem a leghosszabb és legizgalmasabb, de innentől kezdve megint beindulnak a dolgok. Remélem tetszeni fog. A megjegyzéseket és a pipákat mindig nagy örömmel fogadom, tehát ne spóroljatok vele!;)

Jó olvasást!♥

Hope

Harry egy kedves rajongó posztjára válaszolt. Elég volt a választ látnom, tudtam miről van szó. 

"Köszönöm szépen, igazán kedves vagy. Mi is a legjobbakban reménykedünk."

Csakis Taylorról lehet szó. Bármennyire is biztos voltam benne, megnyitottam, mert érdekelt a lány posztja.

"Nem bírom Taylort. Sosem bírtam, de tiszteletben tartom a választásodat és titeket is. Boldog és hosszú kapcsolatot!"

Bármennyire is fájt mással látni őt, tudtam, hogy boldog és ez vigasztalt legbelül. Ha Ő mosolyog, és jól érzi magát, minden a legnagyobb rendben van.
Mindenki élete kezdett egyenesbe fordulni. Ashton is megtalálta a neki való lányt, Gemma személyében, Harry is, Viki szintén és Szimi is kezdett összeboronálódni egy felsőbb éves sráccal. Én pedig boldog szemtanúja lehetek mindezeknek. A körülöttem lévő emberek boldogok egyszer csak rám is át fog ragadni ez az érzés. Egyszer úgyis elmúlik az űr, a fájdalom és a hiányérzet. Egyszer el kell múlnia, hiszen semmi sem tart örökké. Ez a mondat most, na és persze a tanórák alatt vagy a fogorvosnál nyer pozitív értelmet. Ez tartotta bennem azt a nagyon csekély kis reményt, hogy egyszer minden rendbe fog jönni.

Egyre csak telt az idő. Hűvösebbek lettek a nappalok, na és persze rövidebbek is. December elején már mindenki a karácsonyra készül, várja az ajándékozást, kivéve engem. Ez is csak azt juttatta eszembe, amikor Ausztráliában beszélgettünk Harryvel. Megemlítette, milyen jó is lenne együtt karácsonyozni, és akkor a szüleinek is bemutatna. Furcsán néztem rá, mire megkérdezte, hogy min lepődtem meg ennyire. Én pedig csak egy fejrázással intéztem el, de az igazi oka a szülős dolog volt. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogja nekem mondani, sőt azt se hittem volna, hogy egyáltalán látni fogom.

-Mit kellett ide írni? – rántott vissza a valóságba Viki.

-Tessék? – kérdeztem rá nézve.

-Már megint elbambultál?

-Jajj, dehogyis.

-Ugye nem rajta gondolkoztál? Meddig fogod még magad emészteni?! Lépj túl rajta, nem érdemli meg, hogy szomorú légy miatta! – suttogott, de hatott inkább ordításnak egy matek órán.

Nem válaszoltam. Nem akartam erről beszélni. Hiába mondanak bármit, nem tudok az érzéseimen változtatni, ha akarnék sem, de igazából megvallva, nem is akartam. Attól féltem, ha bármit is elengedek, ami hozzá köt, a többi dolog is elvész és az egész feledésbe merül. Én ezt nem akarom. Örökké emlékezni szeretnék a vele töltött 2 hónapra, a sok "szeretlek"-re, azokra a pillanatokra, amikor a szemembe nézett, vagy amikor azt mondta "örökké". Arra az éjszakára, amikor majdnem az Övé lettem, és arra is, amikor a fehér ruhámban a lépcső alján álltam, ő pedig egy szexi féloldalas mosollyal majd bókokkal ajándékozott meg. Ezen az éjszakát kaptam Tőle azt a bizonyos nyakláncomat is, amit azóta is minden nap magamra aggatok.

Hazaérve ledobtam a táskámat a szoba sarkába, és kiélvezve a hétvége nyújtotta szabadságot, elővettem a laptopomat.

Minden Harry és Taylor képével volt tele. Majd megakadt a szemem valamin: Harry ugyanoda vitte el Taylort, ahová engem. Ausztrália, ugyanaz a hotel, sőt még a biztonsági is ugyanaz volt. Ezt a felfedezést nem csak én tettem meg, hanem rengeteg rajongó is.

"Nektek nem furcsa ez? Harry ugyanoda vitte el nyaralni Taylort, ahová anno Jucit is. Vagy nagyon szereti azt a helyet, vagy nagyon szereti azt, akivel ott volt…"

Meglepett ez a poszt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen összefüggéseket is ki tudnak találni, de megtették. Viszont ettől még meglepőbb is volt. Többen is összehasonlítottak engem és Taylort, hogy frufru meg hasonlók. Volt olyan, aki azt állította, hogy Harry Taylorral próbálja az utánam maradt űrt kitölteni, volt, aki azt mondta, hogy az Ashtonos dolog miatt jöttek össze.

Kezdett megtelni a gondolatom a sok marhasággal, ezért inkább kiléptem. Pár perce csak a tv-t néztem, amikor megcsörrent a telefonom.

-Szia! – vettem fel mosolyogva.

-Szia! Na, mi újság? – kérdezte Adam, és bár nem láttam, de szintén mosolygott.

-Itt semmi, csak a szokásos. És veled?

-Lassan vége a sulinak. Leteszem a vizsgát, és onnantól kezdve szarok az egészre. – nevetett fel.

-Mikor lesz a vizsga?

-Karácsony és újév után 1 héttel. Addig még tanulok, a meg pihenek és jó lesz.

-Drukkolok! – mosolyodtam el megint. – Caroline hogy van? – kérdeztem pár másodperc után.

-Remekül. Képzeld, amit kapott karkötőt tőletek… le se akarja venni. Azt mondja, ha valaki szól neki, hogy el fog szakadni és el fogja hagyni, hogy de ha leveszi, nem jöttök vissza. Nagyon hiányol benneteket, és az igazat megvallva mindenki.

-Mások nevében nem beszélek, de nekem is hiányoztok. Szerettem ott lenni.

-Apropó, a karácsony akkor áll?

-Igen. Megbeszéltem itthon, de szeretnék kérdezni valamit.

-Csak nyugodtan.

-Egy számotokra ismeretlen lány, nevezetesen Viki is elkísérhet? Nagyon örülnék neki, ha nem mennék egyedül. – kérdeztem óvatosan.

-Miért ne? Ha csak fele olyan jó fej, mint te, akkor ki fogunk jönni.

-Sokkal jobb fej, mint én. Ezt garantálom.

-Rendben. Öhm…

-Igen?

-Nikivel mi a helyzet? Ami azt illeti ő is hiányzik. Nagyon. – hangja elkomorult egy pillanatra, de hamar visszazökkentette magát.

-Eljött a szülinapomra…

-Igen? És beszéltetek?

-Nem fejeztem be.

-Bocsi.

-Tehát, eljött a szülinapomra… Niall miatt.

-Ezt hogy érted? – hallottam, hogy meglepődik.

-Úgy ahogy van. Megtudta, hogy jön, és ő is jött.

-És, csinált vagy mondott valamit?

-Igen, azt hogy hiányzom neki. De tudtam, hogy hazudik. Nem nézett a szemembe. Zavart volt.

-Igen, olyankor hazudik, ezt én is észrevettem 2 hónap alatt. Sajnálom, hogy így alakult. Pedig… - sóhajtott egy nagyot.

-Pedig mi? – kérdeztem rá halkabban, mint ahogy eddig beszéltem.

-Szerettem. De ez van. Majd jön jobb! – biztatta magát.

-Én is mindig ezt mondom magamnak. – mosolyodtam el.

-Így is lesz. Csak hinned kell benne.

-Tudom, a remény hal meg utoljára… ismerős a szöveg. – mondtam unottan.

-Lehet közhelyes, de attól még igaz.

-Igazad van. – sóhajtottam egyet. Nem kéne letennünk? Drága mulatság lesz ez neked. – mosolyodtam el megint csak.

-Lehet. Akkor hamarosan találkozunk, addig is légy rossz! – kacagott fel.

-Rendben. Szia! – köszöntem el, majd bontottuk a vonalat.

Késő délután döntöttem úgy, hogy inkább alszok egy jót, legalább pihenek egy kicsit.

Másnap beszéltem Vikivel a karácsonyt illetően.

-Nem tudom. Én szívesen mennék, de a szüleim… - mondta elkenődve.

-Beszéld meg velük. Jó fejek, csak megengedik. Ott is felügyelettel vagyunk, hiszen Marcy és John is ott lesznek. – mondtam biztatóan.

-Rendben. Adj 10 percet, rákérdezek és visszahívlak.

-Oké. Akkor… szia! – mondtam mosolyogva és leraktam.

Betartotta a szavát. 10 percen belül keresett is.

-Na, mit mondtak? – lettem izgatott.

-Hogy még alszanak rá egyet.

-És ez mit jelent? Van esély?

-Nem vágták egyből rá, hogy nem, tehát van.

-Az szuper! Reméljük a legjobbakat! – éltem bele magam.

-Igen, reméljük.

-És tervek mára? Mit fogsz csinálni? – szakítottam meg a beállt csendet.

-Átjön Dominik, filmezünk, majd kimegyünk szánkózni.

-Az jó. Belegondolva évek óta nem szánkóztam. – nevettem el magam.

-Gyere te is!

-Jaj, nem azért mondtam. Elvagyok én itthon. Csak érezzétek jól magatokat! – mondtam olyan elköszönő hangnemben, mert nem akartam zavarni.

-Meglesz, de köszönjük! – mondta ő is szintén úgy.

-Akkor hétfőn beszélünk! Szia! – köszöntem el, majd a tanulásnak adtam át magam.

Amíg a leckére kell figyelnem, nem kattog az agyam fölösleges dolgokon. Mondhatni ez egy "terápia", arra az időre nem létezik semmi. Luca, az én drága "kis" kutyám feljött hozzám, és végig mellettem volt, egész nap. Amikor elaludt, hallgattam a légzését és megnyugodtam. Minden rendben volt.

Hétfőn újból a padokat koptattam, de már semmi kedvem volt hozzá. Legszívesebben egész évben szünetet rendeltettnék el az igazgatósággal és csak otthon punnyadnék.

-Milyen volt a szánkózás? – kérdeztem rá szünetben.

-Nagyon jó. – válaszolta egy mosoly kíséretében.

-Bővebben?

-Felmentünk a dombra. Általában ő ült elől, de volt egy kivétel, akkor is a fának mentünk. Csináltunk hó angyalt és hóembert is. Meg akartam fürdetni, de visszafelé sült el a dolog. Még a fülemből is a hólé csorgott. – nevetett, olyan igazian. Belülről jött, tehát őszinte volt.

Megfigyeltem, hogy akárhányszor csak Dominikről beszél, a szeme máshogy csillog, a nevetése is őszintébb és az, hogy ilyenkor még a szeme is mosolyog már csak ráadás.  

-És a karácsonyra mit mondtak? – váltottam témát.

-Hát… - biggyesztette le száját.

-Tehát nem…

-De, elengednek. – emelte fel fejét hirtelen és mosolygott.

-Gonosz vagy. De örülök neki. Nem megyek egyedül. – öleltem meg és most én is őszintén nevettem.

Gyorsan teltek a napok, és már mindketten teljesen fel voltunk pörögve az utazás miatt. Megbeszéltem Adammel, hogy ő jön ki értünk, ugyanis sikeresen megszerezte a jogsiját.

**

A repülőtéren megtörtént a könnyes búcsú, majd felszálltunk a gépre.

A landolás a legrosszabb része, de még így is hihetetlen élmény repülni. Kikaptuk a cuccunkat, majd elkezdtem keresni Adamet. Rengeteg ember, a kezükben egy táblával, amire nevek vannak írva. Na, egy ilyen embert kerestem én is, és meg is találtam. Viszont mellette állt valaki. Valaki, akire nem számítottam. Viki is ugyanolyan meglepetten nézett rám, ahogy én is rá. Ez igaz lehet? Ő is eljött? Honnan tudta, hogy jövünk? Elrejtve az izgulást, elindultunk feléjük.

-Sziasztok! – köszöntünk oda halkan. Adam csak magához húzott, utána bemutattam neki Vikit.

-Hát te? – fordultam felé mosolyogva.

-Rég láttalak, és hiányoztál. – válaszolta ő is mosolyogva, majd karjait nyújtva megölelt.