98. fejezet - "Nagyítóval jelennék meg a kapudban…"

Sziasztok! Megint késve, de meghoztam a következő fejezetet. Bevallom, az írása közben sírtam, tehát remélem, hogy belőletek is vált ki valamilyen érzést.
A kommenteket nagyon sok szeretettel fogadom, tehát merjetek írni!!;D

Jó olvasást!♥

Hope

Egyre kíváncsibbá tett. Azt mondta legelőször, hogy semmi érdekes sem történt, most meg azzal jön, hogy majdnem lefeküdtek. Ez neki nem elég érdekes?!

-Mindent tudni akarok! – mondtam komoly arckifejezéssel, amire ő csak elmosolyodott és a mögöttem lévő falat kezdte bámulni, majd szép lassan belekezdett.

-Hát az úgy volt, hogy... – mély levegőt vett és elkezdte mesélni. -  Ugye náluk volt megszervezve egy kisebb összejövetel, ahová csak pár haverja volt hivatalos rajtam kívül. Attól függetlenül, hogy a létszám 30 fő alatt volt a zene ordított és alkoholból sem volt hiány. A haverjai nem igazán tudták hol a határ, és amikor elfogyott a kaja és a pia, másik buli után néztek. Bevallom, én is ittam, de csak annyit, hogy ne cikizzenek tovább. Dominik házigazdaként nem vitte túlzásba, de láttam rajta, hogy nagy a kísértése. Szóval, már éjfél előtt az emberek többsége lelépett, éjfél után pedig az a maradék is. Ketten maradtunk és nem igazán tudtuk mihez is kezdjünk, így elkezdtünk rendet rakni. Mindkettőnk vett magához egy szemeteszsákot és úgy jártuk a házat. A két végéből indultunk, de Dominik nem az a takarítós fajta, így ő hamarabb átért az én térfelemre. Egy műanyagpohárért nyúltam, de ő is azt szemelte ki magának így a kezemet fogta meg. Felnéztem rá, ő pedig egyből megcsókolt. Eldobta a szemeteszsákot, majd az én kezemből is kivette. Egyre vadabb volt, amit élveztem is, és benne is lettem volna, hiszen már elég régóta együtt vagyunk, csak éppen nőből vagyok. Nem jól időzetett. Tudod milyen kellemetlen volt ezt vele közölnöm, amikor már az ágyában feküdtünk? Csak két ruhadarab választott el tőle, amikor beugrott, hogy ez nekem nem alkalmas. Ezt egy év múlva se heverem ki. – fogta közre arcát kezeivel. Szám sarkában egy mosoly készült megszületni zavartsága miatt, de nem akartam, hogy félreértse, és azt higgye, hogy kinevetem, így nem engedtem szétterülni teljességében.

-De ugye megértette? – kérdeztem az első értelmesnek tűnő kérdést.

-Persze. Nem volt vele semmi gond. Tudja, hogy erről nem én tehetek, és ha akarna, se tudna változtatni rajta, szóval beletörődött. – enyhén felszabadult az előző zavartságához képest.

-És? – húzogattam a szemöldökömet.

-Mi és? – nézett rám értetlenül.

-Mennyit láttál? Akarom mondani, mekkor…

-Ne is folytasd! – tette mutatóujját a szám elé. – Éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, vele ilyen téren nem lesz baj. – pirult bele mondandójába, vagyis ha látszana arcán a vörösség, biztos paradicsom vörös lett volna, de így csak érződött a hangsúlyán.

-Szóval, összegzem, amit tudok. Dominik helyes, vicces, menő gyerek, megértő is és még ott is megáldották? Valaminek nem kell stimmelnie, túl sok a jóból. – kacsintottam rá.

-Hát, mázlim van vele. Ő az a srác, akinek majdnem mindent megbocsájtanék csak azért, mert tudom, hogy nem találnék még egy ilyet, mint ő, csak azért, mert ő Dominik és kész.

-Tartsd is meg! Tényleg ritka a normális pasi, és ha neked egy ilyen adatott, ne hagyd, hogy bármi is kettőtök közé álljon, viszont ne csak te küzdj! Ha olyasmi szituáció adódna, ne hagyd magad csak azért, mert nem találnál jobbat! Igenis találnál, csak neked nem kell jobb, és ez érthető is. Ha szeretsz valakit, akkor neked ő a legjobb.

-Teljes mértékben egyetértek. – mosolygott rám.

Ha Dominikről van szó, az arcán mindig olyan másféle mosoly, olyan őszinte és hatalmas mosoly terül szét, amilyen amúgy nem. Boldoggá teszi, és ez a legfontosabb. Szeretem azt látni, amikor önfeledten nevet és vigyorog, amikor minden egyes megmozdulása őszinte és szívből jön. Csak sajnos ezek a pillanatok egyre ritkábbak. Valami van benne, amit nem ad ki, és kezdi elveszíteni azt, ami eddig tartotta benne a lelket. Fogalmam sincs, mi zajlódhat le benne, fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni vagy, hogy egyáltalán szüksége van-e a segítségemre, csak azt tudom, hogy ha valaki hamarosan nem teszi, nagyobb baj is történhet. Elég régóta ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mikor őszinte az a mosoly az arcán és mikor akarja, hogy azt higgyem, hogy őszinte. Viki bármikor képes megnevettetni, bármikor képes jobb kedvre deríteni magával a jelenlétével vagy csak pár szavával, de nem tudom, hogy én képes vagyok-e erre.  Azt akarom hinni, hogy igen, ezt én is meg tudom vele csinálni, de egyáltalán nem vagyok benne biztos. Minden egyes alkalommal, amikor így több időt töltünk együtt, azt kívánom, hogy bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban, és azokból hátha sikerülne megértenem, de mint tudjuk, ez nem lehetséges. Szeretném azt hinni, hogy egy szavammal én is be tudom aranyozni a napját, még akkor is, ha bal lábbal kelt fel. Szeretném őszintén boldognak látni, teljesen boldognak. Dominik és én a szívének max egy részét ragyogjuk be, – az is lehet, hogy a többségét – de van egy olyan hely, ahol sötétség van, ahol csak ő jár és ő tudja, mi van ott. Na, ezt a helyet szeretném én is megismerni egyszer, és talán sikerülne ott is valami kis halvány fényű lámpácskát felkapcsolnom, hogy ne uralkodjon el még jobban a sötétség. Fontos nekem Viki, hiszen ott volt, mikor mindenki más a szarban hagyott, kiállt mellettem és támogatott. Fontosabb lett, mint az valaha is gondoltam volna. Egyszerűen megszerettem és már nem igazán tudnám elképzelni nélküle az életemet.  

Viki egy viccesebb sztorit mesélt Dominikről és a haverjairól, amin úgy nevettem, hogy már a könnyeim is kicsordultak.

-Mivel érdemeltelek én ki? – kérdeztem a hasamat fogva, és a könnyeimet letörölve. Viki arca egyszerre komollyá vált.

-Ha te nem lennél nekem, már csak a kőhöz járnátok ki beszélgetni, amire egy név és két dátum van vésve. Nem te vagy az, akinek meg kéne kérdeznie, mivel érdemelt ki engem. Pont fordítva… - mondta. A fejemben visszhangzott az első mondata, aminek következtében könnyek szöktek a szemembe. – Én kell hálás legyek, amiért minden egyes alkalommal észhez térítesz, ha elborul az agyam. Többet érsz, mint bármelyik nyugtatóm, mint bármelyik gyógyszerem, amit valaha felírtak nekem. Többet érsz, mint egy barátnő. Többet, mint bármelyik pasi ezen a földön. És ha egy nap azzal hívnál, hogy elvesztetted a reményt, nagyítóval jelennék meg a kapudban, hogy segítsek megkeresni. – megállt pár pillanat erejéig, ami pont elég volt arra, hogy a könnyeim patakként kezdjenek folyni a szememből. – Ezek a sírós pillanatok ébresztenek rá arra, hogy megéri reggelente felkelni, és megéri várni még a sulis szürke hétköznapokat is, ha újra és újra mosolyt csalhatok az arcodra azzal, hogy fél percre megbolondulok. Kegyetlen modorom van. Pesszimista vagyok. Goromba, önző és illúzióromboló. De csak te ismersz mindent belőlem. Bízom benned. És ez így is marad még jó ideig. – mondta, szinte végig a szemembe nézve, amiket már szétáztattak a kigördülő könnybombák, mivel nem csepp méretűek voltak.

-Remélem, még jó sokáig! – mosolyodtam el, egyik kezemmel magamhoz húztam, a másikkal pedig próbáltam letörölni arcomról a könnyek által előidézett nedvességet.

Egész éjjel beszélgettünk, én is elmeséltem a szilveszteremet, és még mindig hitetlenkedve hallgatta, ahogy Harryről beszélek. Ha belegondolok, még számomra is hihetetlen, hogy én és Harry, de amikor vele vagyok, valahogy elfelejtem, hogy ki is ő valójában. Persze vannak olyan pillanatok, amikor alig tudom elrejteni a bennem rejlő rajongót, de hogy nézne már az ki?

-Mi lenne, ha kiruccannánk? – kérdezte másnap a reggelinél.

-Hogy érted ezt? – néztem rá, majd tovább lapoztam a csatornák között.

-Hát, Te, Dominik meg én elmehetnénk síelni.

-Én? Síelni? Jól vagy te?

-Miért? Én sem tudok, meg ő sem. Csak egy kirándulás.

-De ha nem megy, nem erőltetjük, oké?

-Oké. – mosolyodott el, majd folytatta az evést.

Délutánig többnyire filmeztünk, és mindent elterveztünk a síeléshez, már csak a szülők beleegyezése kellett. Délután Viki hazament, majd intézett felém egy sms-t, hogy az ő szülei rávehetők a dologra. Mosolyogva nyugtáztam a dolgot, így én is minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében, sikerrel.

-Nagyon szépen köszönöm! Ígérem, mindent vissza fogok fizetni! – öleltem meg anyukámat.

-A zsebpénzedből, amit én adok? – nevetett fel.

-Nem. Nem is mondtam? Felvettek az egyik McDonald’s-ba.

-Igen? Ezt jó hallani… De remélem, nem leszel suli kerülő. – nézett rám szigorúan.

-Dehogyis. Szigorúan csak tanítás után. – mosolyogtam rá.

-Ügyes kislány. – veregette meg fejem búbját, majd utamra bocsájtott.

Felérve én is megdobtam Vikit egy üzenettel, majd felhívott.

-Szia! – köszönt előre.

-Halihó!

-Szóval, így beszéltük meg, hogy a jövő hét az jó lenne, mert Dominiknek akkor az osztálya fele hiányozni fog. Tehát amúgy sem sokra haladnának. Neked az megfelel?

-Igen, szerintem igen. – lettem egyre izgatottabb.

Megbeszéltük a részleteket is, és mivel hétfőn indulunk, már szombaton elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Minél több meleg és kényelmes ruhadarabot szedtem össze, meg azokat a dolgokat, amiket ilyenkor szokás vinni.

Hétfő reggel a dudaszóra elbúcsúztam az otthoniaktól, majd mosolyogva léptem ki, keresztül a kapun és raktam be a cuccomat a csomagtartóba.

-De aztán vigyázni a lányokra! – kiáltott oda édesanyám, amire kapott egy mosolygós bólogatást Dominiktől.

-Mindig vigyáz ránk! – ezt pedig Viki válaszolta.

-Csak szólok, hogy sosem volt síléc a lábamon. – ültem be a kocsiba aggodalmaskodva.

-Az enyémen sem. – fordult hátra Dominik.

-Ez nem nyugtat meg. Attól nekem nem lesz jobb. – mosolyogtam rá.

-De legalább nem csak te töröd ki a nyakad. – fordult vissza, majd beindította a motort és elindultunk a három napos kiruccanásunkra.