30. fejezet - Csak nézőpont kérdése

Sziasztok! Késve, de meghoztam a részt! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Juccy♥

*Harry szemszöge*

Ma reggel indult a gépünk Magyarországra, az utolsó turnéállomásunkra. Két hónapja még elveztük a turné minden egyes pillanatát holnap viszont vége lesz.

-Hé, haver, mit csinálsz? – ült le mellém a gépen Louis.

-Twitter. – feleltem egyszerűen.

-Már megint vele beszélsz? – kérdezte és közben a vállamra tette a kezét.

-Igen. – adtam a válaszomat egy fintor kíséretében.

-Nem viszed egy kicsit túlzásba? Mármint, csak barátok vagytok, de szinte éjjel nappal beszéltek. – vágott értetlen és perverz képet egyszerre.

-Nem. Szeretek vele beszélni. Remek barát, bármit megbeszélhetek vele. És mindig izgatott leszek, ha vele beszélek. – mondtam és felnéztem a telefonomból vigyorogva.

-Szóval lecserélsz? – tetetett haragot drága barátom. Kezét mellkasa előtt összefonta, az orrát a magasba emelte.

-Téged? Lecserélni? Lehetetlen. – nyugtattam meg Louist egy hajborzolással.

-Nem hiszek neked! – durcázott még mindig.

-Mit kell tennem, hogy el hidd? – kérdeztem és közben a szemöldököm húzgáltam.

-Add ide a telefonod, és amíg le nem szállunk, nem beszélhetsz vele! – mondta és már nyújtotta is a kezét a telefonomért. Elég érdekes fejet vághattam, mert rá is kérdezett, hogy miért nézek így.

-Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – kérdeztem tőle. Annyira meglepett ez a kérése.

-Nyugi, nem. De látnod kellett volna magad! – kezdett el röhögni.

-Hogy te mekkora…- de nem tudtam befejezni, inkább én is nevettem magamon. Olyan 3 perc után újra meg tudtunk szólalni. Már ő sem röhögött és én is abbahagytam.

-Te komolyan ennyire kedveled? – kérdezte most már nagyon komolyan. Tényleg, akkor én most mi is érzek? Szeretek vele beszélni, feldob, ha látom, hogy jött egy levelem tőle, és mikor "szkájpoltam" vele végig bennem volt egy furcsa érzés, mint mikor legelőször a szemébe néztem. Kedvelem ez már biztos. A kérdés az, hogy csak barátilag vagy jobban is.

-Nem tudom. - vakartam meg a tarkóm és válaszoltam Louis kérdésére.

-Hogy a francba nem lehet ezt tudni?! – kiáltott rám, mintsem kérdezte volna.

-Nem tudom. – hajtottam le a fejem és tértem vissza a Twitter világába. Igaz, hogy a majdnem két hónap alatt rengeteget beszéltem vele és már kijelenthetem, hogy barátok vagyunk, és az is igaz hogy rettentő nehezen bíztam meg benne, de sikerült. Nem pletykál, meghallgat, ha kell, és ha tud, még segít is. Telefonszám csere is volt már, de még nem hívtam fel és ő sem hívott rajta.

De visszatérve, vajon eljön a koncertre? Muszáj neki! Ha tudom, hogy nem jön el és nem láthatom, akkor nagyon nem lesz olyan a koncert, vagyis az olyan lesz, de a kedvem nem. Meg is kérdezem. – gondolkoztam magamban.

"Hello! :) Don't you see you at the concert? I hope you come, because if not, I'll be very disappointed! ;D  And we'll talk after the show. The guards, who will be inside there, tell them you want to talk to Paul. He will let in you to us! Kiss!:D♥"

Nemsokára jött is a válasz, ami határozottan jobb kedvre derített és már nem féltem, hogy nem lesz ott. Ugyanis eljön! Azt mondta eljön!

-Tényleg ott lesz! – mondtam ki halkan, de én észre se vettem volna.

-Mondtál valamit? – kérdezte meg Louis még mindig mellettem ülve.

-Nem. Miért? – próbáltam lerázni ennyivel, de nem ment.

-Azt mondtad tényleg ott lesz. Ki és hol? – kérdezte meg, pedig szerintem tudta kire gondoltam.

-Hát...öhhöm…tudod… - mondta volna tovább is, de ez a "barom" kikapta a telefonomat a kezemből és hangosan felolvasta az üzeneteimet.

Hiába kiabáltam, hogy adja vissza, nem tette. Próbáltam elvenni tőle, de fürgébb és mindig úgy fordult, hogy ne érjem el. Majdnem az elejétől felolvasta az egészet. Én már csak leültem egy ülésre és a fejemet fogva hallgattam végig. Nem mertem a többiek arcát nézni. Gondolom mindent elárultak, de féltem a reakciójuktól.

Mikor Louis végzett visszaadta a telefont és mindenki még az üzenetek hatása alatt nézett rám. Én körbe néztem mindenkin. Louis annyit tátogott, vagyis súgott, hogy nem csak barát. Liam arca megdöbbent volt, de nem rossz értelemben. Niall arcára szépen lassan egy óriási mosoly húzódott Zayn-én viszont valami egészen mást tapasztaltam. Egyszerre volt flegma, utálkozó és döbbent. Még mindig azon az állásponton lenne, hogy csak a hírnév és a pénz érdekli? Pedig nem. Ő nem ilyen. Nem lehet ilyen! 

Gondolatmenetemből Liam rázott ki.

-Ez akkor most azt jelenti, hogy itt lesz valami? – kérdezte már ő is mosolyogva. Na pont ettől féltem. A faggatásuktól. Most addig nem hagynak békén, míg meg nem válaszolom az összes kérdésüket.

-Nem tudom. Tényleg nem tudom. – itt hagytam egy kis szünetet, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, majd folytattam – Kezdem magam hülyének érezni. Még csak egyszer láttam, de midig várom az üzeneteit és, ha vele beszélek állandóan mosolygok. Jó lehet, ez buzisan hangzik, de így van. Komolyan már én sem tudom, mit érzek. – temettem fejem a tenyereimbe. Majd gyorsan megigazítottam a hajam és vártam a reakciókat.

-Hát. Nem nagy cucc a csaj. Találsz sokkal jobbat. – adta válaszát leghamarabb Zayn. Nem igazán erre számítottam, de nem akartam összetűzést így nem szóltam semmit.

-Én kedvelem. Aranyos és vicces is. Összeillenétek. – veregetett vállba Niall, amit én egy mosollyal díjaztam.

-Egyetértek. – csatlakozott Liam is.

Én csak mosolyogtam ezzel jelezve, hogy köszönöm a véleményeket és jól esik, hogy nem ellenzik. Bár még magam sem tudom, mit szeretnék. Igen, kedvelem Juccyt, de nem tudom, hogy bármi más is kialakulhatna-e. 

Leszállt a gép. Kaptunk a hotelben 1 óra pihenőt, amit azzal töltöttünk, amivel szerettük volna. Én többnyire Twittereztem és tévéztem. Hamar el is ment az 1 óra és mehettünk le próbára. Elvittek minket, majd körbevezettek és neki is állhattunk. A próba közepe felé Josh is megérkezett, ő ugyanis nem tudott velünk jönni, így később utánunk jött.

A próbát – mint mindig – elhülyéskedtük, de persze minden lényeges dolgot megjegyeztünk. Beesteledett mire végeztünk, így végre visszamehettünk a hotelba.

Még ettünk, beszélgettünk egy kicsit, aztán mindenki ment aludni. Kapott mindenki külön szobát, így a „párválasztással” sem voltak most gondok. Engem hamar elnyomott az álom, hiszen hulla fáradt voltam.

Reggel amint felkeltem, elmentem a fürdőbe és letusoltam, azután rendbe szedtem magam, ami annyiból állt, hogy beállítottam a hajam.

Lementem a többiekhez az ebédlőbe vagy tudja fene mi ez. Reggeliztünk, majd Paul szólt – a még el nem készült társaimnak – hogy fél óra és újra megyünk próbálni. Én egy óriási vigyorral helyet foglaltam egy fotelban, a halban.

-Ne örülj Hazza! A fagyi visszanyal majd! – "fenyegetett" meg Louis. Én ezen is csak jót röhögtem.

Az unalom elűzéseképpen felnéztem Twitterre és kiírtam, hogy:  

"Morning to Hungary!;Dxx"

Rengeteg választ kaptam, néhányra válaszoltam is és bekövettem pár rajongót. Miközben olvasgattam a válaszokat, szemet szúrt, hogy van egy bejövőm. Fénysebességgel kattintottam rá, és mikor megláttam kitől jött a szívem gyorsabban dobbant. Magam is meglepődtem a reakciómon, hisz’ ez nem normális!! A szám felfelé görbült és egy óriási mosoly lett belőle, de ez gyorsan el is múlt és helyette nagy űrt éreztem belül. Hát nem erre számítottam!

"Sajnálom, hogy hazudnom kellett, de egyszerűen nem mondhattam, hogy nem tudok elmenni a koncertre. Nem engednek el. Tényleg nagyon sajnálom és innen itthonról szurkolok nektek! Bár ti mindig jók vagytok!:) És tényleg sajnálom, kérlek ne haragudj!:)♥"

Mi az hogy ne haragudjak? Ezt ugye most nem gondolta komolyan? Vagy 2 percig megfagyva ültem és aztán válaszoltam neki. Nem volt sok mondanivalóm. Egyetlen egy mondat mindent elmond!

"Thanks for the honesty!"

"Köszönöm az őszinteséget!"

Reméltem, hogy kivehető belőle az irónia. Miért nem mondta meg az elején? Hát ez kibaszott jó!

Nem tudom meddig ülhettem a válaszra várva, de nem jött és már a többiek is leértek. Paul utasítására kimentünk az autóhoz és újra a koncert színhelyére fuvaroztak minket. Út közben mindenki baromi jól szórakozott csak én nem tudtam nevetni semmin. Ezt mindenki észrevette, de csak Louis kérdezett rá. Gondolom azért, mert ő ült mellettem.

-Hé, haver! Történt valami? – tért egyből a lényegre.

-Ja. Történt. – adtam a válaszomat az ablakon kifelé bámulva, rá sem nézve.

-És elmondod vagy harapófogóval kell kiszednem belőled? – bökött oldalba.

-Nem jön el. – válaszoltam röviden és tömören. Ez mindent elmondott. Tudta kire gondolok és tudta, hogy miért esik ennyire rosszul.

-De miért? Eddig úgy volt itt lesz.

-Igen, úgy volt. – emeltem ki a volt szócskát. – De hazudott. Az előbb írt. – mondtam még mindig az ablakot bámulva.

-Mit írt? – kedvesen kérdezte. Mindig is szerettem Louist. Megértő és bármikor számíthatok rá. Amennyire vicces, annyira tud komoly is lenni.

-Ezt. – adtam a telefonomat, belépve az üzeneteinkhez.

Louis végigolvasta és nem tudott mit mondani. Csak visszaadta a telefont és megveregette a hátam. A többiek kérdően néztek, Louis pedig rám, hogy elmondom-e vagy ő elmondhatja-e. Bólintottam, hogy ő mondja. Nekem nem menne.

Beszámolt mindenről és csak Zaynnek volt hozzáfűzni valója.

-Én éreztem. Találsz sokkal jobbat, nem éri meg! – mondta minden érzelem nélkül.

Vissza akartam vágni, de Louis leállított. Nem értem, miért utálja ennyire. Nem is ismeri. Mondjuk én se annyira. Nem is értem, miért fújom fel a dolgokat. Ő is csak egy rajongó, aki nem jut el a koncertünkre. Vagy mégsem? Több mint egy rajongó.

Megérkeztünk, elpróbáltuk vagy háromszor. Majd Paul elvitt minket kajálni, hiszen már vagy délután négy volt.

A sorban már álltak páran, de még nem sokan.

Nem tudom, hova mehettünk, nem ismertem a helyet, sőt itt semmit sem ismerek. Olyan idegen ez a hely, más országoknál nem éreztem így. Furcsa. Ettünk valami gyorskaját majd visszavittek minket.

Nem voltunk sokáig, de a sor már elég hosszú lett, mire visszaértünk. Nehezen, de sikerült bejutnunk. És elkezdték az előkészületeket. Minket kézről kézre adtak. Sminkes, stylist, fodrász…

És elérkezett az idő, amikor kinyitották a kapukat. Mi a háttérből figyeltük mennyien özönlenek be. Ez az érzés, mikor tudod, hogy miattad jöttek el ilyen sokan, felbecsülhetetlen. A kedvem már kicsivel jobb lett. Láttam a sok boldog arcot…áhh ez hiányzott nekem.

-Végre mosolyt látok az arcodon. – jött mellém Niall.

-Igen. Erre képesek a rajongók. – böktem a fejemmel a nézőtér felé.

Mikor kigyönyörködtük magunkat beültünk az öltözőbe és beszélgettünk. Mindenről. Tényleg mindenről. Juccy is szóba jött de nem nagyon feszegették a témát, mert látták, hogy kellemetlenül érzem magam.

Egyszer csak Paul jött be az öltözőnkbe.

-Hazz, gyere velem! – szólt kedvesen, de határozottan. Én értetlenül a többiekre néztem, mint ahogy ők is rám. – Mozdulj már! Lassan kezdés. – parancsolt rám, de közben mosolygott.

Én csak felálltam és kimentem utána. Követtem egy darabig szó nélkül, de nem bírtam tovább.

-Hová megyünk? – kérdeztem meg elé állva, ezzel megállítva őt.

-Valaki azt mondja, hogy ő Juccy. De én hallottam az autóban, hogy ő nem jön el. De azt mondta, hogy majd te megmondod, ő-e vagy sem. – hadarta el gyorsan. Én kikerekedett szemekkel néztem rá.

-Hogy mi?! – kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.

-Jól halottad. Na gyere, mert már így is késésben vagyunk! – indult el kikerülve engem.

-De ez most komoly? – indultam el én is utána.

-Igen. De nyugi. Gyorsan felismered vagy nem és mehetsz is vissza. – erre már nem tudtam mit mondani. Féltem. Féltem attól, hogy nem ő, de attól is, hogy ő az.

Ha arra gondoltam, hogy talán ő az, átjárt valami furcsa érzés. Nem tudom elmagyarázni, milyen volt, azt meg főleg nem, hogy mitől, de jó érzés volt.

Kiértünk az ajtóba és akkor megláttam Őt. Tényleg Ő volt az! A szíven gyorsabban vert, de lefagytam. Nem tudtam, mit csináljak. Én Harry Styles lefagytam egy lánytól, akit most látok másodszorra. Ez nevetséges.

De képtelen voltam bármit is tenni. Nem tudtam melyik lenne a helyes. Odamenni és üdvözölni, vagy inkább visszamenni. Az utóbbi mellett döntöttem, de előtte muszáj voltam ránézni. Szeme fájdalmasan nézett vissza rám, csillogott, gondolom a majdnem előtörő könnyektől, de boldogságot is sugárzott és egyben volt még sajnálattal teli is. Narancssárga ruhájában gyönyörűen nézett ki. De nem bírtam tovább. Megfordultam és elindultam befelé, de akkor meghallottam a hangját.

-Harry, kérlek, várj! -  hangja elcsukló volt. Szinte könyörgésnek hangzott.

Én nem mondtam semmit. Képtelen lettem volna. Haragudtam rá és csalódtam benne, de ahogy a szemeibe néztem ez az érzés enyhült. Szinte teljesen megszűnt, de nekem is van büszkeségem. Odasúgtam Paulnak, hogy ő az, engedje be, majd sietősen távoztam.

Visszamentem az öltözőbe és onnan egyből mentünk a színpadra. Még annyi időnk sem volt, hogy elmeséljem a fiúknak a hírt.

A koncert tökéletesen sikerült. A végén megköszöntük a nézőknek és a háttérmunkásoknak is az egész turné alatt való kemény munkájukat.

Visszamentünk újra az öltözőbe és mindenki egy ásványvizes üvegért nyúlt. És itt volt az alkalom, hogy elmondjam, itt van.

-Mit akart Paul? – előzött be a kérdésével Zayn.

-Azt, hogy itt van Juccy. – mondtam és a szám sarkában megjelent egy mosoly.

-Ez olyan nagy dolog? – kérdezett még mindig ő.

-Igen. És már kezd elegem lenni a sok beszólásodból. Tartsd meg magadnak, addig míg én nem kérdezem. Legalább vágj hozzá jó pofit! – mondtam nyugodtan.

Nem felelt csak elkezdte nyomkodni a telefonját. A többiek még kérdeztek pár dolgot. Beszélgetésünket kopogtatás zavarta meg.

-Gyere be! – adtuk az egyhangú választ.

Majd Juccy kukucskált be rajta és kérdezte meg, hogy bejöhet-e. Louis válaszolt neki, és mondta hogy jöjjön nyugodtan. Bejött és bezárta maga mögött az ajtót. Majd köszöntött mindenkit.

Gondolom a többiek megérezték a köztünk lévő feszültséget így magunkra hagytak. Mi beszélgettünk. Az elején még haragudtam rá, de amint a szemébe néztem elszállt minden haragom. Úgy érzem kijelenthetem, hogy tetszik. Van benne valami, ami megfogott.

Nem sokáig tudtunk beszélgetni, mert Louis és a többiek megzavartak. Bejöttek, vagyis Zayn berontott a többiek pedig csak követték.

Beszélgettünk, de Juccy nem jutott szóhoz. Mondjuk én sem nagyon csatlakoztam a beszélgetéshez. Én gondolkoztam. Benézett Lou is. Aztán megint visszatértek az izgalmas témákba és kibeszéltek mindent.

Arra kaptam fel a fejem, mikor Juccy Zaynhez fordult.

-Zayn, beszélhetnénk? – kérdezte és teljesen felé fordult.

-Hát, ha nagyon muszáj… - flegmázott Zayn, de nem értem miért.

-Igen, az. – és ettől többet nem mondott. Szinte hallani lehetett, ahogy kattog az agya, hogy mit is mondjon.

-Na, mondod? – kérdezte Zayn rá se nézve.

-Hát oké. – láttam, hogy nem erre számított. Szerintem, ő négy szem közt akart volna beszélni vele. -  Van valami bajod velem, ezt látom és mindenki más is látja. Gondolom ők tudják az okát és engem is nagyon érdekelne. Ártottam én neked valamit is? – kérdezte és láttam mennyire félt. Szinte remegett. Mindenki kíváncsian várta a választ.

-Nem, nem ártottál nekem semmit, de tudom, mire hajtasz te is. Téged is csak a hírnév és a pénz érdekel. – vágta hozzá a szavakat. Na ezt nem néztem volna ki Zaynből. Juccy szinte megsemmisülve nézett maga elé.

-Figyelj, én sajnálom, hogy ezt gondolod rólam. Egyáltalán nem ilyen vagyok.  - fakadt ki teljesen.

Könnyeivel küszködve még mondta, hogy jobb lenne ha eltűnne az életünkből, már ha egyáltalán bele került és hogy sajnálja. Azzal felállt és kirohant.

Majdnem nekiestem Zaynnek. Nem megverni akartam csak kiosztani, de Louis leállított és mondta, hogy menjek utána.

Bejárva az egész épületet, amit alig ismertem, végre megtaláltam. Ott ült a földön és sírt. Próbáltam megvigasztalni, de ő tényleg el akart menni. Eltűnni az életünkből. Ezt nem teheti meg! Nem hagyhatom.

Már épp’ bevallani akartam neki valamit, mikor Louis kiabálása megzavart. Még ő is "titkon" lecseszett, amiért még nem mondtam el neki, hogy bejön. De hát ő zavart meg.

Még megmutattam neki a mosdót.

Amíg ő bent volt beszéltem Louissal.

-Beszéltem a többiekkel. Azt mondták, ha ennyire bejön, ők elfogadják. Rendes lány. – mondta.

-De Zayn? – kérdeztem aggódva.

-Azt mondta, majd uralkodik magán. – nézett rám.

Ajánlom is! – mondtam de eközben kilépett a mosdóból Juccy.

A szemén a festék már nem volt elkenődve, igaz még a sírás nyoma látszódott, de még így is gyönyörű volt.

Túl feltűnően csendben voltunk, de szerencsére Louis lelépett. Most én jövök. Hajrá! – bíztattam magam.

-Szóval az, amit mondani akartam elég bonyolult. Sokáig gondolkoztam, gondolkoztunk a fiúkkal , hogy ez lenne-e a jó lépés, de muszáj elmondanom. – ettől tovább nem jutottam. Nem tudtam, hogy mondjam. Ahj Styles! Szedd már össze magad! Ez nem te vagy! – szidtam magam.