37. fejezet - Az első igazi randim…ráadásul Vele!

Sziasztok! Ez a rész egy extra hosszú rész lett. Remélem nem lesz számotokra dög unalmas és nem fogjátok feladni az olvasását a felénél. Remélem erre a részre mindenki, aki elolvassa, hagy egy kisebb kommentet. Ennél a résznél nagyon sokat jelentene nekem. Bármilyen érzést is vált ki belőletek, nagyon örülnék, ha megosztanátok velem! Köszönöm! Jó olvasást! Juccy♥

Beindította a motort és már úton is voltunk. Még most sem tudtam, hova megyünk, de rettenetesen izgultam.

Az autóban szinte meg sem szólaltunk, viszont nem bírtam tovább. Rá kellett kérdeznem, hogy merre is tartunk.

-Öhhöm… Most már szabad tudnom, hová megyünk? – kérdeztem meg és próbáltam leplezni, hogy mennyire is félek.

-Kíváncsi vagy? – kérdezett vissza és egy pillanatra felém fordult, de gyorsan vissza is kapta a fejét, hiszen Ő vezet.

-Igen. Nagyon. – adtam a választ és éreztem, hogy kezdek elpirulni, ezért inkább a "földet" – ami jelen esetben az autó alja- kezdtem bámulni.

-Ez aranyos. – jelentette ki mosolyogva.

-Micsoda? – vettem a bátorságot és felnéztem rá.

-Ahogy pirulsz. – nevetett a féloldalas mosolyával.

Erre nem igazán tudtam mit mondani, inkább még jobban lehajtottam a fejem és szidtam magam, hogy, hogy a francba nem tudom észrevehetetlenül csinálni. Erre Ő még jobban nevetett. Annyira aranyosan nevet, hogy azon nekem is nevetnem kellett. Kis idő után Ő szólalt meg először.

-Amúgy egy kis városnézésre megyünk. – mondta meg végre, mit tervelt ki mára.

-Komolyan? – kérdeztem óriási mosollyal.

-Igen. – mosolygott vissza.

-De, mi van, ha meglátnak vagy felismernek? – kezdtem aggodalmaskodni. Én nem szeretnék az újságok címlapján szerepelni, mit Harry új trófeája.

-Nyugi. Erre is van megoldás. – bökött a fejével a hátsó ülések felé. Hátrafordultam és találtam ott egy kisebb szatyrot. Kérdőn néztem Harry-re. – Vedd el és nézd meg nyugodtan. – nevetett.

-Rendben. – fogtam és hátranyúltam a szatyorért, majd belenéztem. Mivel így nem sok mindenre jöttem rá, óvatosan belenyúltam és kivettem belőle – mint utólag kiderült – egy kapucnis pulcsit és egy hatalmas napszemüveget. Annyira vicces volt, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. – Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – nevettem még mindig.

-Miért? – nézett rám értetlenül.

-Csak azért, mert ha ebben jelensz meg bárhol is, nem hagyhatnak figyelmen kívül és, ha figyelnek, feltűnik nekik, hogy ki is vagy. És ha felismernek…

-Jó. Oké. Igazad van. A szemüveg már kicsit túlzás. – ismerte be, hogy nekem van igazam.

-Tudtam én. – és egy önelégült mosoly ült ki az arcomra.

Az út további részét csendben tettük meg.

 Nemsokára megérkeztünk valahova, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az.

Előkaptam a fényképezőmet, amíg Harry magára vette a pulcsit. Elég érdekesen nézett ki, hiszen Londonhoz képest, igazán szép volt az idő.

-Ha jól tudom, akkor London népszerűbb helyeit már láttad, igaz? – kérdezte és közben elindult.

-Igen. – válaszoltam és elkezdtem követni.

-Akkor, ha nem bánod és a rejtett szépségeit mutatnám meg. – mosolygott rám és bevárt.

-Miért is bánnám? – értem mellé és felnéztem rá. Szemei csillogtak és kicsi izgatottságot véltem felfedezni benne. Nem válaszolt, csak átkarolta a vállam és a szabadon lévő kezével a pulcsi kapucniját a fejére húzta.

Elindult megint. Én mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát, majd eszembe jutott, hogy még nincs is vele közös képem. Sőt, a többiekkel sincs. Ráadásul aláírásom sincs tőlük. Gyorsan elé szaladtam és megálltam vele szemben.

-Még nincs se aláírásom, se képem tőletek! – fontam össze a két karom.

-Mindennek eljön az ideje. – kacsintott rám és tovább sétált. Én még mindig csak ott álltam karba tett kézzel, majd utána mentem.

-Csak ennyi? Hogy majd eljön az ideje? – tártam szét a karom és játszottam a sértődöttet, de a végén már én is csak nevettem.

-Miért? Mire számítottál? – állt meg előttem, amitől nagyon zavarba jöttem. Alig volt köztünk pár centi. Még pár másodpercig csak néztük egymást utána viszont cselekedett.

Elkezdte bökdösni az oldalam és a hasam. Nem tudom, hogy tudta-e, hogy ez a gyenge pontom, de jól beletrafált. Már a könnyem is folyt a nevetéstől és alig kaptam levegőt.

Nem tudom meddig csinálhatta és én mekkora hangerővel sikítottam, de mire befejezte már hátulról karolt át. Már egyáltalán nem bökdösött és nem is csikizett. Csak átfonta karjait a hasamon hátulról.

Olyan közel éreztem magamhoz, mint még talán soha.  Elszállt az az érzés, hogy Ő egy világsztár. Már nem úgy tekintettem rá. Most a szememben Ő is egy egyszerű fiú volt és én is csak egy egyszerű lány voltam (mint mindig).

A vállam fölött hátranéztem és láttam, hogy mosolyog. Kezem a kezére raktam és lenéztem rájuk majd megpillantottam azt a karkötőt, amit még tavasszal adtam nekik. Tehát hordja, legalábbis most felvette és ez nagyon jól esik.

Egy hirtelen mozdulattal kiszabadítottam magam karjaiból és szembefordultam vele. Szeme most is, mint mindig gyönyörű volt.

-Megyünk? – törtem meg a csendet, mire Ő csak bólintott és megint átkarolta a vállamat.

Elindultunk majd megálltunk egy parknál. Nem tudom melyik park lehetett, de Ő sem említette meg. Előkaptam a fényképezőmet és rengeteg fotót csináltam. Gyönyörű hely volt.

-Na, hogy tetszik? – kérdezte, mikor leültünk egy padra.

-Imádom. – válaszoltam és ránéztem.

-Ez még csak a kezdet. – mondta lelkesen és láttam rajta, hogy fel van szabadulva.

-Hogy találtál rá erre a kis parkra? – kérdeztem.

-Ez egy hosszú történet. – válaszolta mosolyogva.

-Nekem van időm. – dőltem hátra a padon. Ő csak nevetett és elkezdte.

-Még régen a haverokkal találtam rá erre a jó kis helyre. Ugyanis rengeteget jártunk be Londonba. Egyszer viszont eltévedtünk. Bolyongtunk a nagyvárosban és bárkit is kérdeztünk semmi használni valót nem tudtak mondani. Annyira elfáradtam, hogy már szinte estem össze. Muszáj voltam leülni és mikor felnéztem a padról ezen a helyen voltunk. Pont ezen a padon ültem akkor is. – itt elnevette magát - Lassan a többiek is leülték és ők is szétnéztek. Tavasz volt és minden virágzott. Hihetetlenül szép volt. Aztán az első barátnőmet is elhoztam ide, viszont ő nem értékelte annyira, mint én. – elkezdte a földet nézni és halkabban beszélni – És még az nap hazafelé szakított is. – szinte suttogta a végét.

-Sajnálom. Én nem akartam… - simítottam meg a karját.

-Nem a te hibád. – nézett rám és immár mosolygott. Majd hirtelen felugrott a padról és felhúzott engem is. – Menjünk tovább. – mondta és már el is indult.

Rengeteget beszélgettünk mire a következő célponthoz értünk. Páran összesúgtak mögöttünk, de senki sem állított meg vagy fényképezett le minket.

Annyi mindent megtudtam róla és egyre jobban éreztem magam mellette. Jókat nevettünk és rengeteg cikis sztorit is meséltünk egymásnak. El tudtam magam engedni mellette.

Megpillantottam egy óriási hidat. De ahelyett hogy a hídra mentünk volna, lementünk a végébe.

A híd lábánál volt egy hatalmas graffiti. Megálltunk előtte és megint megszólalt.

-Ezt még ugyanabban az évben firkálta fel egyik haverom, mint mikor a parkot találtuk. – emlékezett vissza, de most a mosolya közel sem volt vidám. Inkább olyan álarcnak tűnt.

-Van valami baj? – álltam mellé közelebb és belekaroltam, hogy meg ne csússzak. Rám nézett és halványan elmosolyodott.

-Csak…tudod…hiányoznak. – nyögte ki végre. – Mióta itt a banda nagyon ritkán látom őket és borzasztóan hiányoznak. Tudom én választottam ezt az életet és nem bántam meg semmilyen téren sem, ez a legjobb, ami eddig velem történt, csak – itt megint habozott – csak néha mégis jobb lenne a régi életem. Mikor nem követi minden egyes mozdulatomat egy fotós, nem állítanak be mindenféle nőcsábásznak és mikor otthon vagyok a családommal és önfeledten csinálhatom azt, amit jónak látok. – a végén rám nézett és szemei nagyon csillogtak. Nem tudtam eldönteni, hogy éppen a könnyeit akarja visszafojtani vagy éppen teljesen más oka volt. Választ várt. De erre mit is mondhatnék?! Valamit mégis csak kéne.

-Megértem. Viszont mindennek megvan az ára. A családod és a barátaid is megértik, ha évente csak párszor látnak, mert tudják, hogy boldog vagy. És mivel imádnak téged, ezért ők is boldogok, ha te is az vagy. És minél többet várnak rád, annál nagyobb lesz az öröm, mikor végre láthatnak és megölelhetnek. – mosolyogtam rá kedvesen és biztatóan. Magához húzott és szorosan megölelt. Mélyen szívtam magamba illatát.

-Köszönöm. – suttogta a hajamba. Én csak rá mosolyogtam majd gyorsan előkaptam a fényképezőt és csináltam vele egy fényképet. Erre nem számított, de végre van vele egy fényképem.

Igaz, nem a legjobb, mert csak a fél arca látszódik, de Ő az és ez a lényeg. Amíg ő a szemét dörzsölte a vaku miatt, én gyorsan fentebb mentem a partról. Viszont arra nem számítottam, hogy Harry még toporogni fog. Addig lépkedett össze-vissza még majdnem beleesett a vízbe. Szerencsére vészhelyzetben a rejtett energiámat is felhasználom, sikerült a másik irányba rántani, így viszont rám esett.

-Bocsi, nem tudtam, hogy nem állsz meg egy helyben. – szabadkoztam még mindig alatta.

-Semmi baj, de ezt még visszakapod. – nézett rám elég érdekesen és megint elkezdett csikizni.

Ott fetrengtünk a földön és nem is kevesen néztek meg minket, de annyira nem érdekelt. Önfeledten nevettünk mind a ketten és láttam rajta, hogy jól érzi magát, hogy felszabadult.

Olyan 5 perc után végre abbahagyta, de még mindig nem állt fel. Egyszerűen csak nézett. Kezdtem nagyon elvörösödni, de valahogy mégis olyan melegséggel töltött el, hogy a közelemben van és hogy jól is érzi magát. Ennek annyira örültem.

-Na! Szállj le rólam! – löktem kicsit meg nevetve.

-Jó. – állt fel és tartotta a kezét, hogy felsegítsen. Elfogadtam a segítségét.

-Köszi. – mosolyogtam, most már én is állva.

-Nincs mit! Mehetünk tovább? – kérdezte mosolyogva.

-Hát persze. – válaszoltam szinte már vigyorogva.

Elég sokáig sétáltunk és közben már be is sötétedett. Egy sikátor felé vettük az irányt. Kicsit megtorpantam.

-Mintha félne valaki. – gúnyolódott.

-Hol? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna, hogy rám céloz.

-Itt reszket mellettem egy védtelen lány. – szorította meg a vállam kicsit.

-Én? Nem is reszketek. – tiltakoztam kicsit hangosabban is, mint kellett volna.

-Sss!! – rakta ujját a számra – Elment az eszed? – nevetett – Még a végén azt hiszik erőszakkal tartalak itt. – rettenetesen szégyelltem magam, ami meg is látszott rajtam. – Na, nyugi…csak viccelek. – nevetett ki. Válaszul csak oldalba könyököltem, de még így sem hagyta abba a röhögést.

-Oké. Jól van. - fordultam neki háttal és karomat összefontam. De Ő még mindig csak nevetett. Pár percig még így álltam, de utána már én sem bírtam. Annyira jóízűen nevetett, hogy azon nekem is nevethetnékem támadt.

-Bocsi, de ezt nem hagyhattam ki. – nyögte ki két nevetés között. – És látnod kellett volna magad. – folytatta azt, ami elkezdett.

Már nekem is fájt a hasam a nevetéstől, neki pedig már a könnye is csorgott. Ennyire vicces lettem volna? Hát meglehet.

-Na, abbahagytad? – kérdeztem mosolyogva.

-Igen. – törölte meg szemét – Na, menjünk beljebb! – indult el befelé. Én még egy helyben álltam. Most komolyan gondolja?! – Gyere! Ne félj! Tetszeni fog. – fordult vissza és kezét kinyújtotta, hogy fogjam meg. Meg is ragadtam, szorítottam amennyire csak tudtam.

És beértünk. Ami azt illeti ez a hely is csodálatos volt. Minden olyan…olyan leírhatatlan.

Végignéztük az összes grafitit, amiből rengeteg volt. Majd megálltunk egynél.

-Ezt is az egyik barátom hagyta itt emlékül. – simította végig kezével. – Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. – mosolygott maga elé.

Én csak belekaroltam, kicsit megszorítottam és mosolyogtam. Beengedett az életébe. Elhozott olyan helyekre, amelyekhez személyes emlékek fűzik, bízik bennem.

Lenézett rám. Mosolygott. Szeme a szemem és a szám között cikázott. Ekkor idegenek léptek be a sikátor másik végén. Nem tűntek valami barátságosnak, ezért jobbnak láttuk eltűnni onnan.

-Megyünk még valahova? – kérdeztem reménykedő hangon.

-Igen. Az utolsó. – mosolygott rám.

Sétálás közben átmentünk egy hídon és volt ott valami elgondolkodtató.  Egy ember, aki csak ült. Olyan magányosnak tűnt és fáradtnak. Nem olyan fáradtnak, hogy álmos, hanem olyan belefáradtnak. Mintha megunt volna mindent és képes lenne eldobni magától mindent, ami itt tartja egy jobb és szebb életért.

Annyira figyeltem, hogy Harry is észrevette.

-Min gondolkozol? – kérdezte meg.

-Te nem érzel valami furcsát, ha ilyet látsz? Mintha magányos lenne… - ráztam meg a fejem, hogy elkergessem a rossz gondolatokat a fejemből.

-Lehet. De az is lehet, hogy csak vár valakire. Lehet éppen a barátnőjére. – mosolygott rám.

-Igazad lehet. – és ezzel le is zártuk ezt a témát.

Még beszélgettünk, teljesen addig, míg meg nem érkeztünk egy hotelhoz. Na itt megint furcsán nézhettem.

-Nyugi! Nem kell félreérteni. – nevetett rám.

Azért remélem, azt nem várja el, hogy egyik napról a másikra majd az ágyába bújok, mert én nem ilyen vagyok. Én rettenetesen nehéz eset vagyok és rettenetesen bonyolult. Van mikor még én sem értem, mit miért teszek vagy mondok.

Beszélt a recepcióssal valamit, majd a lift felé vezetett. Beszálltunk és a tetőig meg sem álltunk. Ahogy kiléptem a liftből a szám is tátva maradt. Azt hittem csak álmodok. A kilátás gyönyörű volt. Az ég tiszta és minden egyes csillag látszódott.

-Tetszik? – karolt hátulról át.

-Ez nem kérdés! – fordultam vele szembe – Köszönöm! – öleltem meg.

Mikor elengedtük egymást megfogta a kezem és elkezdett maga után húzni. És akkor megláttam, hogy van ott még valami. Egy nagyobb matracszerű valami rajta kettő takaró és a takarókon egy kisebb kosár.

A takarókat arrébb rakta majd leült. Én is helyet foglaltam vele szemben. Az egyik takarót a kezembe adta, amivel én be is takaróztam, ugyanis már hűvösebb volt az idő. Elővette a kosarat és kipakolt belőle. Volt ott minden. Süti, szendvics, gyümölcs, csoki és annyiféle dolog.

Evés közben is jót beszélgettünk és jókat nevettünk. Mikor az összes ételt betermeltük, mellém húzódott és –gondolom látta, hogy fázok – betakart az Ő takarójával is.

Együtt néztük a csillagokat elég hosszú ideig és végig néma csendben. Annyira meghitt volt ez a pillanat.

Ránéztem és Ő is rám. Csak néztük egymást. Szeme megint a szemem és a szám között cikázott és egyre közelebb hajolt. Én pedig elfordultam. Néztem a kilátást, amit Ő nem értett.

-Sajnálom. Nem akarlak siettetni vagy valami… - még mondani akart valami, de belefojtottam a szót.

-Nem. Ez megint csak nem a te hibád. – bámultam magam elé.

-Ezt hogy érted? – nézett még mindig rám.

-Hát, akkor kezdem az elején. Tudom, nem illik volt barátokról beszélni, de ha érdekel, akkor most muszáj leszek. – néztem rá, hogy folytathatom-e. Bólintott. –Hát akkor, volt egy barátom még általános hatodik osztályban. Két év alatt hatszor szakítottunk és kezdtük újra. Általában az én hibámból, de megesett, hogy ő volt a ludas. De ezek most nem lényegesen, az utolsó ok viszont még mindig bennem él. 14 évesen megtörtént az első csókom vele és mivelhogy mindenki azt mondja az a legnehezebb féltem is tőle. Viszont az mondhatni simán ment. Semmi baj nem volt vele. De a második borzalmas volt. Annyira elrontottam, hogy emiatt lett vége a kapcsolatunknak…végleg. Utána, mármint a srác után volt még kettő „komolyabb” kapcsolatom, de egyikükkel sem jutottam tovább a szájra puszinál. Egyszerűen képtelen voltam rá. Féltem, hogy ők is elhagynak, azért mert borzasztóan csókolok. És még mindmáig rettegek ettől. – mire befejeztem egy kósza könnycsepp csorgott végig az arcomon. Mindvégig magam elé néztem, nem mertem ránézni. Féltem.

-És az nem lehet, hogy te nem bíztál meg bennük? – kérdezte és erre már én is ránéztem.

-Mire célzol? – kérdeztem értetlenül.

-Hát csak, hogy nem bíztál meg bennük. Nem hitted el, hogy szeretnek és egy ilyen kis dolog miatt nem szakítanának, vagyis nem bíztál bennük. Ez a dolog is csak rajtad áll, és mint minden más dologban is gyakorlat teszi a mestert. – ezen így még sosem gondolkoztam, vagyis, hogy én nem bíztam bennük. Ez így még sosem futott át az agyamon, viszont van benne valami. – Már csak egy kérdés van.

-És mi az?

-Hogy bennem meg tudnál-e bízni. – nem tudtam neki most válaszolni, pedig számított rá. Egyszerűen képtelen voltam rá. Muszáj voltam mást tenni, mint, amit a szívem diktált.

-Későre jár. – hajtogattam össze a takarót és indultam el a lift felé. Ezt lehet egy "nem"-nek vette.

Némán követett és az autóban hazafelé sem szólalt meg. Nagyon hosszúnak tűnt az út és végig azon járt az agyam, amit mondott. "te nem bíztál bennük" állandóan ez ismétlődött a fejemben, majd megérkeztünk.

Előre kipattant az autóból és kinyitotta nekem is. Elkísért az ajtóig és ott megálltunk.

-Hát…köszönöm! Mindent köszönök! – mondtam neki, de nem néztem rá.

-Nem kell megköszönnöd! Remélem, azért még találkozunk. – mondta kicsit bizonytalanul.

-Biztosan. – mondtam és egy halvány mosoly jelent meg az ajkamon.

Megölelt, amit viszonoztam is és legszívesebben el sem engedtem volna. Annyira rossz volt, hogy most mindent elrontottam, pedig minden annyira jól alakult. Pár perc után elengedett és elindult az autó felé. Én csak álltam és néztem, ahogy elmegy. Ezt nem hagyhatom.

-Várj! – kiáltottam utána még időben. Megfordult és rám nézett. Én gyorsan odaszaladtam hozzá, előtte megálltam. -  Bízom benned! – mondtam az egészet a szemébe nézve. Vártam a reakciót és vártam, hogy meg fog csókolni. A szeme felcsillant és megjelent az arcán egy őszinte mosoly. Majd az arca egyre csak közeledett és közeledett… és kaptam egy puszit a homlokomra.

Hát nem erre számítottam. Majd még a fülembe súgott valamit.

-Majd hívlak! – és megjelent egy féloldalas kaján mosoly az arcán. Komolyan, kirázott tőle a hideg.

Majd megfordult és beszállt az autóba és elindult. Én csak néztem, amíg el nem tűnt, aztán elindultam befelé.

Egyszerre voltam szomorú és boldog. Boldog, hiszen Vele tölthettem egy csodálatos napot, viszont szomorú, mert végződhetett volna jobban is. Ahogy ezen gondolkoztam elkezdtek hullani a könnyeim, viszont a szám mosolygott. Nem tudtam melyik érzés volt az erősebb a kettő közül.

Ahogy kinyitottam az ajtót és beléptem a házba, leraktam a cipőmet majd elindultam befelé. Viszont az előszobától tovább nem jutottam. Egyszerűen összeestem és elkezdtem zokogni. Talán a túl sok feszültség miatt, talán attól, hogy elrontottam mindent és talán már nem is akar tőlem semmit, már ha eddig akart. Lehet attól, hogy ennyire boldog még sosem voltam, de az is lehet, hogy a csalódottság jött ki rajtam. Már én sem tudtam, mi bajom van, csak ki akartam adni magamból.

Csak ültem a földön a sötétben, mikor két kar megsimította a vállam.