17. fejezet - Szükségem van rád…

*Juccy szemszöge*

-  Ti meg mi a fenét csináltok? – kérdeztem nem kicsit meglepődve.

Adam az ágyon ült háttal nekünk, Niki pedig térdelt a földön. 

Szerintem ezt a helyzetet bárki félreérthetné. Még szerencse hogy nem Mr. vagy Mrs. Kovach nyitott be. – Ne inkább most ne válaszoljatok! – és már a kezem emeltem a szemem elé, de ekkor Niki felállt és egy ropit tartott a kezében.

-Csak leesett a ropim… - szólalt meg Niki visszafojtva kitörni készülő nevetését.

-Mit hittetek? – kérdezte Adam, viszont neki nem sikerült visszatartania a röhögését.

-Jól van na, ezt bárki félreértette volna. – mondtam és durcásan helyet foglaltam az ágyon. Ránéztem Szimire, aki még mindig csak előre bámult a semmibe. Integettem a szeme előtt egyet ő meg megrázta a fejét, ezzel utalva arra, hogy visszatért hozzánk a Földre.

Elég későre járt, így lefeküdtünk aludni.

Nikivel nem beszéltünk meg semmit. Úgy gondolom ezzel a dologgal én nem foglalkozom többet. Én mindent megtettem és úgy látszik sikerrel jártam, mivel kibékültek. Bennem semmilyen harag sincs már Niki felé, csak rosszul esett, hogy engem hibáztatott.

Már majdnem álomba szenderültem, mikor megjelent előttem újra és újra az a kép, mikor benyitottam a szobába és utána mikor Niki felállt a kezében egy szál ropival. Igen, nem is ő lenne… Nem is egyszer volt már, hogy a földről is felszedte a kaját. Mondjuk én is.

Nálunk van egy olyan szabály, hogyha 5 másodpercen belül felszeded, még semmi baja sem lesz.

Na de ezen a képen, elmosolyodtam, majd a végére már szinte szakadtam a röhögéstől, ezzel mindenkit "felébresztve".

-Mi olyan vicces? – kérdezte kíváncsian Szimi.

-Áhh semmi…bocsi..majd holnap elmondom! – mondtam és próbáltam lenyugodni. Olyan 2 perc elteltével ez sikerült is és már az álomvilágban jártam.

Hazafelé tartottunk Londonból. Szokásunkhoz híven, ökörködtünk Nikivel. Visszafelé is mi ültünk az emeleten a legelső ülésekben, mellettünk pedig Szimiék. Majd egyszer csak hirtelen fékezés és egy nagy ütközés volt érzékelhető. Csak sötétséget láttam. Fájt mindenem. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és láttam, hogy Niki nincs eszméleténél. Elkezdtem rázogatni, már amennyire bírtam.

-Niki! Niki kérlek kelj fel! Hallod? Nee, kérlek ne hagyj itt! – már a könnyeim is egyre gyorsabban hullottak. Az, hogy elveszíted a számodra legfontosabb személyt, elviselhetetlen.

    Igen a legfontosabb. A családommal sosem voltam hű de jó kapcsolatban. Persze szeretem őket és ők is szeretnek engem, de amióta megismertem Nikit, Ő a legfontosabb!

Egyszerre minden jó és rossz pillanat lejátszódott a fejemben. Sírtam és közben mosolyogtam. 

Eszembe jutott, amikor először találkoztunk még a gólyatáborban. Már akkor úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Majd az első közös iskolanapunkra, az első "közös szerelmünkre", és hogy hányszor ler*bancoztuk egymást féltékenységből. Az első nagy összeveszésünkre, ami fél napig sem tartott és engem csak jobban megerősített abban, hogy szükségem van rá. Az első közös bálunkra, amire szinte csak mi mentünk kísérő nélkül. Az első osztálykirándulásunkra, ami az eddigi legrosszabb kirándulásom volt, de miatta még így is jó volt. Arra, mikor más már rég feladta volna, de ő még mindig kiállt mellettem. Az első közös évzáróra. Az első ellógott óránkra, ami egy tanár miatt volt, mert rettenetesen féltünk tőle. Majd eszembe jutott az a sok közös kép, amiken mindig jót nevettünk, és 60-ból körülbelül 3 ami jól sikerült. Arra a füzetre, amibe feljegyeztük az összes - szerintünk vicces - aranyköpést. A vidámparkra, és arra a sok spontán szituációra, mikor mindig utána jutott eszünkbe, mit is kellett volna mondani. Arra az 1 év és 7 hónapra, amit vele tölthettem.

A szememből a könnyeim már folyóként száguldottak végig arcomon és érkeztek le a busz valamelyik részére. Próbáltam felkelni, de nem bírtam megmozdulni.

-Niki! Hallasz? Kérlek kelj fel! Csak adj valami jelet, hogy még élsz, kérlek!! Nem teheted ezt velem! – gondoltam megnézem a többiek hogy vannak.

A fejem megfordítottam, de rettenetesen fájt. Alig láttam valamit. Minden tiszta füst és homály volt. Láttam Szimit, de ő sem mozdult. Próbáltam a karommal elérni, de nagyon fájt megmozdulni, és túl messze volt. Még kiabálni sem volt erőm.

Visszafordultam Nikihez és újrapróbáltam.

-Niki kelj fel! Az Isten áldjon meg, ne csináld ezt! Hallod?! Nee!!

-Kellj fel!! Hahó, ébresztő!! Valami rosszat álmodtál. – mondta Szimi és közben finoman rázogatott. Éreztem, hogy a szemem tiszta könny. Gyorsan letöröltem.

-Biztos. – mondtam lehajtott fejjel. Mindenre emlékeztem és féltem. – Mennyi az idő? – kérdeztem terelve a témát.

-Mindjárt kelnünk kellett volna, de így több időnk lesz elköszönni a családtól. – mondta szomorúan.

-Jajj ne. Ez volt az utolsó éjszaka, hogy itt voltunk. – mondtam és megint könnybe lábadt a szemem. Lehet bolondságnak hangzik, de én annyira megszerettem ezt a családot…Ha tehetném örökre itt maradnék.

-Igen ez volt. – szólt közbe Niki is, és az ő hangja se volt vidámabb a miénknél.

-Van egy ötletem… - mondtam és a kedvem máris jobb lett, hiszen ha ebbe belemennek akkor nem most látjuk egymást utoljára! Csak egyezzenek bele…