*Juccy szemszöge*
- Ti meg mi a fenét csináltok? – kérdeztem nem
kicsit meglepődve.
Adam az ágyon ült háttal nekünk,
Niki pedig térdelt a földön.
Szerintem ezt a helyzetet bárki félreérthetné. Még szerencse hogy nem Mr. vagy Mrs. Kovach nyitott be. – Ne inkább most ne
válaszoljatok! – és már a kezem emeltem a szemem elé, de ekkor Niki felállt és
egy ropit tartott a kezében.
-Csak leesett a ropim… - szólalt meg Niki
visszafojtva kitörni készülő nevetését.
-Mit hittetek? – kérdezte Adam, viszont neki nem
sikerült visszatartania a röhögését.
-Jól van na, ezt bárki félreértette volna. –
mondtam és durcásan helyet foglaltam az ágyon. Ránéztem Szimire, aki még mindig
csak előre bámult a semmibe. Integettem a szeme előtt egyet ő meg megrázta a
fejét, ezzel utalva arra, hogy visszatért hozzánk a Földre.
Elég későre járt, így lefeküdtünk aludni.
Nikivel nem
beszéltünk meg semmit. Úgy gondolom ezzel a dologgal én nem foglalkozom többet.
Én mindent megtettem és úgy látszik sikerrel jártam, mivel kibékültek. Bennem
semmilyen harag sincs már Niki felé, csak rosszul esett, hogy engem
hibáztatott.
Már majdnem álomba szenderültem, mikor megjelent előttem
újra és újra az a kép, mikor benyitottam a szobába és utána mikor Niki felállt a
kezében egy szál ropival. Igen, nem is ő lenne… Nem is egyszer volt már, hogy a
földről is felszedte a kaját. Mondjuk én is.
Nálunk van egy olyan szabály, hogyha
5 másodpercen belül felszeded, még semmi baja sem lesz.
Na de ezen a képen, elmosolyodtam, majd a végére már szinte
szakadtam a röhögéstől, ezzel mindenkit "felébresztve".
-Mi olyan vicces? – kérdezte kíváncsian Szimi.
-Áhh semmi…bocsi..majd holnap elmondom! – mondtam
és próbáltam lenyugodni. Olyan 2 perc elteltével ez sikerült is és már az
álomvilágban jártam.
Hazafelé tartottunk Londonból. Szokásunkhoz híven,
ökörködtünk Nikivel. Visszafelé is mi ültünk az emeleten a legelső ülésekben,
mellettünk pedig Szimiék. Majd egyszer csak hirtelen fékezés és egy nagy
ütközés volt érzékelhető. Csak sötétséget láttam. Fájt mindenem. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és láttam,
hogy Niki nincs eszméleténél. Elkezdtem rázogatni, már amennyire bírtam.
-Niki! Niki kérlek kelj fel! Hallod? Nee, kérlek
ne hagyj itt! – már a könnyeim is egyre gyorsabban hullottak. Az, hogy elveszíted
a számodra legfontosabb személyt, elviselhetetlen.
Igen a legfontosabb. A
családommal sosem voltam hű de jó kapcsolatban. Persze szeretem őket és ők is
szeretnek engem, de amióta megismertem Nikit, Ő a legfontosabb!
Egyszerre minden jó és rossz pillanat lejátszódott a
fejemben. Sírtam és közben mosolyogtam.
Eszembe jutott, amikor először
találkoztunk még a gólyatáborban. Már akkor úgy beszélgettünk, mintha ezer éve
ismertük volna egymást. Majd az első
közös iskolanapunkra, az első "közös szerelmünkre", és hogy hányszor ler*bancoztuk
egymást féltékenységből. Az első nagy összeveszésünkre, ami fél napig sem
tartott és engem csak jobban megerősített abban, hogy szükségem van rá. Az első közös bálunkra, amire szinte csak mi mentünk kísérő nélkül. Az első
osztálykirándulásunkra, ami az eddigi legrosszabb kirándulásom volt, de miatta
még így is jó volt. Arra, mikor más már rég feladta volna, de ő még mindig
kiállt mellettem. Az első közös évzáróra. Az első ellógott óránkra, ami egy
tanár miatt volt, mert rettenetesen féltünk tőle. Majd eszembe jutott az a sok közös kép,
amiken mindig jót nevettünk, és 60-ból körülbelül 3 ami jól sikerült. Arra a
füzetre, amibe feljegyeztük az összes - szerintünk vicces - aranyköpést. A
vidámparkra, és arra a sok spontán szituációra, mikor mindig utána jutott
eszünkbe, mit is kellett volna mondani. Arra az 1 év és 7 hónapra, amit vele
tölthettem.
A szememből a könnyeim már folyóként száguldottak végig
arcomon és érkeztek le a busz valamelyik részére. Próbáltam felkelni, de nem
bírtam megmozdulni.
-Niki! Hallasz? Kérlek kelj fel! Csak adj valami
jelet, hogy még élsz, kérlek!! Nem teheted ezt velem! – gondoltam megnézem a
többiek hogy vannak.
A fejem megfordítottam, de rettenetesen fájt. Alig láttam
valamit. Minden tiszta füst és homály volt. Láttam Szimit, de ő sem mozdult.
Próbáltam a karommal elérni, de nagyon fájt megmozdulni, és túl messze volt.
Még kiabálni sem volt erőm.
Visszafordultam Nikihez és újrapróbáltam.
-Niki kelj fel! Az Isten áldjon meg, ne csináld
ezt! Hallod?! Nee!!
-Kellj fel!! Hahó, ébresztő!! Valami rosszat
álmodtál. – mondta Szimi és közben finoman rázogatott. Éreztem, hogy a szemem
tiszta könny. Gyorsan letöröltem.
-Biztos. – mondtam lehajtott fejjel. Mindenre
emlékeztem és féltem. – Mennyi az idő? – kérdeztem terelve a témát.
-Mindjárt kelnünk kellett volna, de így több
időnk lesz elköszönni a családtól. – mondta szomorúan.
-Jajj ne. Ez volt az utolsó éjszaka, hogy itt
voltunk. – mondtam és megint könnybe lábadt a szemem. Lehet bolondságnak
hangzik, de én annyira megszerettem ezt a családot…Ha tehetném örökre itt
maradnék.
-Igen ez volt. – szólt közbe Niki is, és az ő
hangja se volt vidámabb a miénknél.
-Van egy ötletem… - mondtam és a kedvem máris jobb lett,
hiszen ha ebbe belemennek akkor nem most látjuk egymást utoljára! Csak egyezzenek
bele…
Utálom hogy mindig egy izgalmas résznél fejezed be! ! ;)
VálaszTörlésgyorsan a következőt :D <3
5 szavazat után azonnal hozom!;))♥
TörlésÉn már sejtem mi az az ötlet. :):D
VálaszTörlésJajj jó de te más vagy!;D♥
Törlés