7. fejezet - Az első "este" a családnál (4)

Úgy nézett ki az asztal mintha egy bombát robbantottak volna ott. Az én drága barátnőim pedig, mint a rajzfilmekben a jól lakott kis figurák, fogták a kétszer akkora pocijukat és levegőt alig bírtak venni.

Kitört belőlem a röhögés. Nem erre a látványra számítottam. És elgondolkoztam rajta, hogy ha vendégségben így esznek, vajon otthon milyenek? Az én drága fantáziámnak hála, ez a kép is kivetült előttem és már fuldokoltam a nevetéstől.

-Mi…olyan…vicces? – nyögte ki nagy nehezen Niki. Ők valahogy nem tudtak nevetni, vajon miért nem csodálkozom?! Szerintem ha megmozdultak volna is visszaraknak mindent az asztalra. Már ha értitek mire gondolok!

-Áhh semmi semmi! Csak látnotok kéne magatokat. Tényleg! Maradjatok így, hozom a fényképezőt!! – és szaladtam fel az emeletre a szobánkba, majd kiborítottam a táskám, de sehol sem találtam azt a nyavalyás gépet. Átkutattam még a bőröndömet is, de semmi. Már vagy 10 perce kerestem, mikor egy hang megszólalt mögöttem.

-Ezt keresed? – és a kezében tartotta a gépet egy önelégült vigyorral a képén.

-Igen, de hol volt? És te hogy kerülsz ide fel? Az előbb még megmozdulni se bírtál!

-Itt volt a kisasztalon, majd kiverte a szemed. – vigyorgott továbbra is Niki. – És inkább felvánszorogtam, minthogy lefényképezz.

 -De ne már! Annyira jól néztetek ki…

-Aha főleg én! – kacsintott barátnőm. – De gyere le, mert te még nem ettél!

-És hagytatok nekem is valami morzsát vagy mind megettétek?

-  Haha, nagyon vicces.

-Nem viccnek szántam!

Szépen lassan visszamentünk az ebédlőbe, megettem a vacsorám, elvégeztük az esti teendőinket majd befeküdtünk az ágyba. Mivel csak két ágy van három személynek, megegyeztünk, hogy váltogatni fogjuk a párokat. Vagyis mindenki fog mindenkivel aludni.

Első este én és Niki osztoztunk egy ágyon.

Elég sokáig fent voltunk és beszélgettünk. Reggel viszont "korán" kellett kelnünk, ezért nagy nehezen elaludtunk.

Reggel a telefonom hangjára keltem. Kómás fejjel kikászálódtam érte és ki akartam kapcsolni az ébresztőt, mikor észrevettem, hogy ez egy hívás. Anyám hívott.

-Szia! – szóltam bele álmos hangon.

-Szia! Nem hívtál tegnap este! Nem megmondtam, hogy minden este csörgess meg? Halálra aggódtam magam miattad!

-Jól vagyok. Csak elfelejtettem. És tudod te hány óra van? Hajnali fél hat! Még lett volna fél óránk aludni, de hála neked már nincs!

-Jól van na, csak tudni akartam, hogy minden oké-e. Megyek is, szia! – és ezzel letette a telefont. 

    Mindenki olyan szemekkel nézett rám, mint akit meg akarnak ölni.

-Jó jó, bocsi, az én hibám, hogy nem hívtam fel este.

Ha már így felkeltünk, elkezdtünk készülődni.

Mivel szemüveges lennék, de nem szeretem, ezért kontaktlencsém van, amit, mint szokásomhoz híven, ma reggel is szépen beraktam. 

A hajammal megint csak gondjaim akadtak. Egyszerűen sehogy se jó. Negyed óra szenvedés után hagytam a francba, és úgy kiengedve maradt. Fújtam rá hajlakkot, hogy olyan "göndör" maradjon, mint amilyen most. Kihúztam a szemem, egy kis szempillaspirál és jöhetett a ruhaválasztás. Ezzel is mindig gondom van. 

Az én alakomra – már ha ezt alaknak lehet nevezni – nehéz olyan ruhát találni, ami jól állna.

Fél óra alatt megtaláltam a "tökéletes" ruhát egy londoni tavaszi naphoz megfelelően. A többiek már csak rám vártak.

              

                         Niki             Én             Szimi

Niki még felkapott egy vékony bőrkabátot egy hasonló csizmával mint az enyém. Imádom az ilyen lógós felsőket, ezekben nem látszik a hasam.

 Indulásra készen álltunk. Lementünk (gondolom nem csak én érzékeltem a lassan már tapintható feszültséget a levegőben), ahol megint terített asztal várt minket, de most már nem egyedül ettünk, csatlakoztak a többiek is. Kivéve egy valakit. Adam. 

-Adam hol van? Ő már elment az egyetemre? – kérdeztem.

-Nem. Kerestük, de nincs a szobájában, megpróbáltuk felhívni, de itt van a telefonja. Egyszerűen eltűnt. – aggodalmaskodott Mrs. Kovach. Most így visszatérve már értem neki miért van szőke haja és kék szeme. A vérszerinti édesanyjának is az lehetett. – Ti sem láttátok?

-Nem. – válaszolták Nikiék.

-És te? - néztek rám mindannyian. 

-Öhmm…nekem van egy tippem, hol lehet. - A szemük olyan kerek lett mint egy alma. Azt hittem legalább az apja tud a "titkos" helyéről, de úgy látszik nem. Lehet nem kellett volna megszólalnom?!