9. fejezet - Tényleg megtörtént vagy csak álmodtam?

Megállt bennem az ütő egy pillanatra. Mit beszélek, egy pillanatra?! Azt hittem, ott fogok meghalni. Szó szerint az állam a földet verte. Én tényleg elterveztem magamban nem is egyszer, hogy milyen lehet egy találkozás vele/velük, de nem gondoltam volna, hogy tényleg meg fog történni.

Szépen lassan elkezdtem sétálni felé, közben összeszedtem a gondolataimat és a már eltervezett szövegemet játszottam le a fejemben újra és újra. Csak akkor vettem észre a mellette álló, körülbelül akkora őrt, mint egy kétajtós szekrény. "Kicsit" megijedtem. Mi van ha nem enged oda hozzá? - kérdeztem magamtól, és mikor magamban gondolkozom, elég hülye fejet vágok. Csakhogy én már előtte álltam és Ő meg engem fürkészett, hogy, vajon most mi zajlódik le bennem. Kicsit sem nézhetett hülyének. Na mindegy. Tűrhető külsőt varázsoltam magamnak, ami egy kis fejrázásból állt, hogy elűzzem a gondolataimat, és végre megszólaltam.

-Hi! Are you Harry from White Eskimo? – kérdeztem a már otthon ezerszer elismételt kérdésem.

-Hi. Yes. – "kicsit" csodálkozott csak, hogy nem a One Direction-ról kérdeztem, de épp ez volt a célom.

-Kaphatnék egy aláírást és egy képet? – kérdeztem tök normálisan. Azt hittem, ha majd élesbe megy, nem fog sikerülni higgadtnak maradnom, de tévedtem. Hál’ Istennek!

-Persze. - Gyorsan megcsináltattam a képet Nikivel, aki eddig a hátam mögött álldogált és figyelte az eseményeket. – Amúgy az előbb mit énekeltél? – kérdezte, míg én papír és a kis ajándékaim után kutattam a táskámban, de mikor meghallottam a kérdést lefagytam. Komolyan hallotta? Ez nem lehet igaz! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!

-Hát az egy magyar "zene" és csak fogadásból énekeltem. – mondtam még mindig elmerülve a keresgélésben. És meglett. Odanyújtottam neki a képet és az 5 kis karkötőt, amit én csináltam nekik. Magyar színekben tündököl és bele van írva hogy: The Hungarian Directioners Love One Direction!

Így nem csak magamra értem és kicsit jobban érzem magam, hogy felhívhatom a figyelmüket Magyarországra és az ottani rajongóikra.

Megnézte és azonnal fel is vette a sajátját. Onnan tudta, melyik az övé, hogy mindegyikre volt akasztva egy kis cetli, amire az ő és az én nevem és a Twitter nevem volt ráírva.

-Nagyon szépen köszönöm. – mondta.

-Én köszönöm, és ugye megkérhetlek, hogy add át a fiúknak is?

-Hát persze.

-Jaa és kérlek, kövess vissza Twitteren…Kérlek!!

-Rendben. – mosolygott féloldalasan, amitől kihagyott egy dobbanást a szívem. – Ja és a dal, viccesnek hangzik, kíváncsi lennék, miről szól. – mondta röhögve.

-Hát ha gondolod elküldhetem a fordítását. – mondtam szintén nevetve és egyre vörösebben.

 Rendben. Várom!

-Jajj mielőtt elmennél, még hagy mutassam be az én legeslegjobb barátnőmet Nikit. Vele is csinálnál egy képet?

-Természetesen, és ha szépen kéritek kettőtökkel is csinálok. – kacsintott egyet. Istenem!!

 Köszönjük! – kész lett a kép. Mind a kettő. El sem hiszem.

-Na de nekem mennem kéne, csak ajándékot néztem egyik haveromnak. Sziasztok!

-Szia! – mondtuk kórusban.

-Huu…ez most tényleg megtörtént vagy csak álmodtam? – kérdeztem Nikitől pár perc elteltével.

-Nem álmodtál…tényleg Harry Styles-al beszéltünk. – nem hittem el, amit mond ezért megnéztem a fényképezőmben a képeket, hogy ott vannak-e. És ott voltak. MEGTÖRTÉNT, amiről már lassan több mint 2 éve álmodom! I can’t believe!

Miután újra magunkhoz tértünk, elkezdtünk vásárolni. Na hát ebben tehetségesek vagyunk. Első nap elszórtunk egy csomó pénzt, de megérte. Megfogadtam, hogy bevásárlok mindenféle angliás cuccot. Meg is tettem. Már nem szenvedem ilyesmi hiányban, de úgy is fogok még költeni, nem is keveset.

Ezeket vettük meg Nikivel:

 Gondolom meg sem kell említenem, hogy milyen nehezen szenvedtük magunkat vissza a találkozási helyre ennyi cuccal. És ez még csak a kezdet volt. Bár a vásárlással elment a további szabadidőnk, egyáltalán nem bántuk. Ez a mai nap volt életem egyik legszebb napja.

- Mindenki itt van? – kérdezte a tanárunk, mire mindenki bólogatott. – akkor mehettek a szüleitekhez.

-Hát ti felvásároltátok az egész utcát? – kérdezte Mrs. Kovach mosolyogva.

-Nem csak a felét. – adtuk a választ. A kocsiban Sziminek elújságoltuk, mi történt és hogy ne haragudjon, amiért nem kértünk neki aláírást, megígértem neki, hogy megkérem majd Harryt hogy követtesse vissza Zaynnel. Természetesen csak akkor, ha engem is visszakövet valamelyikük.

-Ti olyan mázlisták vagytok. – mondta Szimi.

-Ma igen, pedig a szerencse ritkán áll mellénk. – válaszolta Niki.

Közben hazaértünk, és Caroline már az ajtóban ácsorogva várta haza édesanyját. Természetesen, amit az autóban beszéltünk, hallotta ő is.

-Szia kicsikém. – mondta Caroline-nak. – Nem fogod elhinni mi történt ma a lányokkal.

Így hát neki is elmeséltük a napunkat.

-Csak vicceltek! Ez nem lehet igaz!

-De igaz! Még mi is alig hisszük el.

Még beszélgettünk egy darabig majd megvacsoráztunk, elvégeztük az esti teendőinket. Felnéztem Twitterre, de semmi nem történt.

Majd hirtelen megrezdült a telefonom és megszólalt a már ismerős csengőhangom. Ismeretlen.

-Igen? – szóltam bele magyarul, majd a választ hallva, alig hittem a fülemnek…