6. fejezet - Az első este a családnál (3)

Adam volt a kis erdőben és egy fém dobozkát ásott el. Közben a szemét törölgette, ebből gondolom, hogy sírhatott vagy csak valami belement. Próbáltunk halkan hátrálni, nehogy észrevegyen, de nem jött be.

- Ti mi a fenét kerestek itt? – ordított ránk. Mi csak egymásra néztünk és vártuk hogy a másik szólaljon meg előbb. – Ne kérdezzem meg még egyszer!

- Hát…öhhöm…szóval mi csak sétáltunk. – adta a tömör, de igaz választ Szimi.

- De már itt sem vagyunk… - mondta Niki. – nem akarunk mi zavarni.

Ahogy elkezdtünk menni ki az erdőből még hallottam egy keserves sóhajt és félig egy  mondatot is.

"Nem zavartok…" ennyi volt, amennyit értettem belőle. Majd hátranéztem és láttam, hogy egy fának dőlve sír. Dehogy sír, szinte már zokog. Nekem ez annyira furcsa, hiszen, ahol én nőttem fel, ott, ha egy fiú sírt, az majdhogynem szégyen volt.

Már majdnem kiértünk a kiserdőből, de nem bírtam tovább. Éreztem, hogy nekem vissza kell mennem, nem hagyhatom ott ilyen állapotban.

-Figyeljetek, én vissza megyek. Mondjátok meg, ha kérdezik, hogy mindjárt megyek. – és már szaladtam is vissza.

Még mindig a fánál volt, de már a földön egy kis "gombóc" alakban. Térdét felhúzva próbálta leplezni, hogy sír. De ezt még a vak is látta volna. Leguggoltam elé, és egy szót sem szólva próbáltam megölelni. Tudtam, hogy ez nem egy film és nem biztos, hogy jól fogja fogadni, de azért azt nem gondoltam volna, hogy képes fellökni.

-Minek jöttél vissza? – emelte fel a hangját, de nem kiabált.

-Csak segíteni szeretnék…

-Minek akarsz te segíteni? Azt sem tudod ki vagyok! Alig ismersz 2 órája..

-Tudom, de látom, hogy valami baj van. Gondoltam, ha valakinek elmondod, jobb lesz.

-És miért pont neked mondanám el?

-Nem tudom. – suttogtam halkan. – Nem is értem, miért jöttem vissza?

Majd bátorságot vettem magamon, és végre felálltam a földről.

-Figyelj, bennem meglehet bízni és ha szeretnéd bármikor meghallgatlak. – mondtam neki és indultam visszafelé.

-Ne! Ne menj el! Sajnálom.

-Semmi baj. Szeretnél róla beszélni?

-Hát nem tudom…vagyis igen…jó lenne.

-Akkor hallgatlak.

Vett egy nagy levegőt és elkezdte.

* Niki szemszöge*

Ahogy beléptünk a házba Mrs. Kovach-val találtuk szembe magunkat.

-Ti hol jártatok ennyi ideig? Már mióta kereslek titeket. Kész a vacsora. – hadarta el, és én csak szavakat értettem, de összeraktam. - Hárman voltatok, nem? Hol van..őőő..

-Juccy? Kint maradt még egy kicsit, beszélget Adammal. – adta a választ Szimi.

-Áhh..értem. Azért ha egy hamar nem jönne, szóljatok neki, kérlek.

-Rendben.

-Ott van az asztalon a vacsora. Abból esztek amiből akartok és annyit amennyi jólesik. – mondta mosolyogva, majd elindult az emeletre.

-Nem esznek velünk? – kérdeztem.

-Nem. Mi már ettünk. – kiabálta vissza a lépcső tetejéről.

-Hát jó. Akkor együnk.

*Juccy szemszöge*

-Épp a kishúgom egyik előadására mentünk. Én, apám, édesanyám és a kishúgom. Apám ült a volánnál, mellette az anyósülésen én, édesanyám és a kishúgom ült hátul. Emily a kishúgom, arról beszélt édesanyámnak, hogy mennyire jó neki, hogy benne lehet ebben a színjátszó körben. Mindig is egy kis díva volt. Az volt az álma, hogy színésznő lehessen. És meg is volt benne a tehetség. – egy kis szünetet tartott, gondolom, hogy összeszedje magát, aztán folytatta.  – A Piroska és a farkast adták elő, és megkapta a főszerepet. Annyira boldog volt. A szeme csak úgy csillogott. Már lassan fél éve próbáltak a nagy előadásra. Nekem is ezerszer elmondta a szövegét, sőt volt hogy én voltam a farkas. Annyira élvezte. Édesanyám volt a mindenem. Rá bármikor számíthattam és mindig tudott segíteni. És a kishúgom is pont olyan volt, csak még kicsibe. – itt elmosolyodott – Na szóval ültünk az autóban, Emily áradozott és le nem lehetett vakarni a mosolyt az arcáról. Éppen én is hátra fordultam, hogy láthassam őket, mikor egy hatalmas fék csikorgást hallottam és onnantól kezdve minden elsötétült. – elcsuklott a hangja, már én is kezdtem fátyolosan látni, hiszen sejtettem mi lesz a történet vége. – Csak a kórházban tértem magamhoz. Még mai napig nem tudom, ki és hogyan okozta a balesetet. Apám egy hónapig kómában volt. Én úsztam meg a legszerencsésebben, csak a bal lában és pár bordám tört el. De édesanyám és a kishúgom meghalt. – megint sírni kezdett, megint megpróbáltam megölelni, és most már hagyta is. Éreztem, ahogy a felsőm beszívja könnyeit. Próbáltam nyugtatni a hátsimogatással, állítólag ez bejön. – És tudod mi a legrosszabb?

-Nem.

-Nekem kellett volna meghalnom és nem a kishúgomnak. Előtte még ott lett volna az élet. És annyi álma volt, de egyet sem tudott megvalósítani.

-Már jó helyen van. És biztos vagyok benne, hogy minden nap megéli az álmait. Nem tudom mennyire lesz intim a kérdésem, de abban a kis dobozkában, amit elástál, mi van?

-Hát tudod éppen ma van 5 éve a balesetnek, minden évben kijövök ide, és rakok valamit a dobozba. Valami személyeset. Nekem ez sokat jelent. Olyan érzés, mintha azokat a dolgokat Ők is láthatnák és remélem nem okozok nekik csalódást.

-Biztos hogy nem. Hiszen tanulsz méghozzá az Cambridge-n. Ez nem kis dolog.

-Hát..igen. Lehet igazad van.

-Biztos vagyok benne. Nem akarsz bejönni?

-Nem, én még maradok, de te menj csak nyugodtan. És köszönöm! – ölelt meg hálásan.

-Biztos? És igazán nincs mit. – mosolyogtam rá.

-Igen, menj csak!

Még intettem a kezemmel és elindultam befelé. 

Már sötétedett és kivételesen tiszta volt az ég és a csillagok is látszódtak. Megálltam egy kicsit nézni őket. Annyira gyönyörűek, imádom. 

Ma még kijövök ide. - gondoltam magamban.

Beértem a házba, értelem szerűen a konyhában lehetnek Szimiék, ezért elindultam oda. Hát amilyen látvány elém tárult. Esküszöm nem normálisak....