8. fejezet - London, ahol minden álmod valóra válhat, csak hinned kell…

-  Hoztam a következő részt, mivel meglett a 2 szavazat. (Igaz elég nehezen) Remélem tetszeni fog ;):)

     Juccy♥

 -Szóval, te tudod hol van, mi pedig nem. Ez egy elsőre elég érdekes, de másodszorra is! – emelte fel hangját nagyon picit Mr. Kovach.

-Hát, úgy látszik. – válaszoltam lehajtott fejjel, nagyon halkan. – Egy perc és visszajövök vele együtt. – majd felálltam az asztaltól.

Ahogy szaladtam ki a kert hátsó részéhez, elgondolkodtam, hogy miért nem mondta el az apjának ezt az egészet, és hogy vajon mennyire lesz kibukva rám, amiért így bekavartam neki.

Már a kiserdőben jártam, mikor hátrafordultam és láttam, hogy mindenki követ.

-Kérem, senki se kövessen! – kiabáltam vissza, amit úgy látszik meg is értettek, hiszen mindenki megállt.

Egyre beljebb értem és végre megtaláltam. Ott volt, ahová tegnap leült. Elaludt. Kint egész este, hogy nem kelt fel?

Lassan és halkan leguggoltam mellé, és a vállát óvatosan megsimítva próbáltam felkelteni.

-Héé, ébredj fel! A szüleid már mindenhol kerestek. – csak morgott egyet, majd kinyitotta gyönyörű kék szemeit, amiken még mindig látszódtak a tegnapi események nyomai.

-Mi? Miért? – körülnézett és mikor felfogta, hogy hol is van, azonnal kipattantak a szemei. – Őőő…itt aludtam el?

-Igen.

-Ajajj, ezt hogy fogom kimagyarázni…

-Apukádnak miért nem mondod el?

-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ő biztos elmondaná az "újdonsült anyámnak" is és abból megint csak a vita lenne.

-Értem, de most szerintem menjünk.

-Rendben. És köszi, hogy nem mondtad el, hol vagyok.

-Ki mondta, hogy nem mondtam el? – kérdeztem egyik szemöldökömet felhúzva.

-Ugye nem? – szaladt be elém, ezzel megállítva.

-Dehogyis. – nevettem. – Ez a te dolgod, annak és akkor mondod el akinek és amikor akarod.

-Köszönöm.

-Semmiség, de most már tényleg menjünk. – bólintott egyet és visszaállt mellém.

Visszamentünk. Niki olyan "mindenről be kell számolnod" nézéssel nézett rám. Oda mentem hozzájuk, így a családot magukra hagyva. 

Hallottam, hogy megkérdezik, hol volt és mit csinált, de többet már nem, mert figyelmeztetett Mrs. Kovach, hogy alig maradt 10 percünk elindulni, hogy időben el tudjanak vinni Londonba. 

Így gyorsan beszaladtunk és ettünk pár falatot, hogy mégse üres gyomorral induljunk útnak álmaink városában.

A gyors reggeli után beszálltunk az autóba és elindultunk. Olyan 45 perc után megérkeztünk a megbeszélt helyre, a Westminsterhez. Gyönyörű és milyen nagy! 

Majd ellátogattunk még pár helyre:

Buckingham Palace

 Houses of Parliament

 Big Ben

Piccadilly Circus

 Trafalgar Square

 10 Downing Street

 Covent Garden

És végezetül maradt egy kis szabadidőnk az Oxford Streeten. 

Még mielőtt nekiálltunk volna a vásárlásnak, a mi kis "játékunkat" kezdtük el.

Első Niki volt. Az ő feladata volt, hogy menjen oda valakihez és kezdjen el tök értelmetlen dolgokról beszélni, addig, míg le nem állítja.

A következő én voltam, és azt kaptam feladatnak, hogy kérjek egy fényképet valakitől, úgy mintha egy sztár lenne.

-Csak ennyi? – kérdeztem.

-Nem elég? – nevetett barátnőm.

-Na jó, csapjunk a lovak közé. – kiszemeltem magamnak egy aránylag helyes srácot és odamentem hozzá. – Hi! Oh my God! Are you Józsi? I can’t believe it! Niki take a picture with him, please! – majd beálltam mellé és elég viccesen pózoltam. Barátnőm kattintott egyet és kész is volt a kép. Szegény srác azt se tudta hol van.

Miután elvégeztem a feladatom továbbálltunk. Kicsit nézelődtünk és jött is a következő feladatom, mivel Niki lusta volt, én vállaltam el.

És megkaptam, a szerintem leggázabb feladatot. Menjek oda egy tényleg helyes sráchoz, majd kezdjem el énekelni EZT a zenét, miután elénekeltem, vegyem rá, hogy énekelje velem. Ameddig ezt nem teszi meg, énekelnem kell neki.

-Bárki is lesz a szerencsés, akinek megmutathatom az énektudásomat, előre rettegjen! – mondtam szinte röhögve, hiszen az én hangommal üveget lehet repeszteni, és ez még enyhe kifejezés.

-Mondjuk énekeld neki! – mutatott egy barna, felállított hajú fiúra.

 Hmm…tényleg jól néz ki, és nekem előtte kell beégetnem magam. - Gondolkodtam magamban. – de legyen, úgysem látom többet.

Lassan elkezdtem sétálni felé, odaértem és köszöntem neki, majd megkérdeztem, hogy van-e egy kis ideje. Azt mondta van. Na hát akkor gyerünk. Niki kicsit távolabbról végig kamerázott, nem feltűnő, hol már?! És rákezdtem…alig bírtam ki röhögés nélkül, olyan fejet vágott, mint aki egy őrültet lát. És milyen igaza van. Én, önszántamból égetem le magam, míg más csak véletlenül. De hát nem hiába HÜLYÉKÉ A VILÁG!!

Eljutottam a dal végére. Ő csak kerek szemekkel bámult, és kínjában forgolódott. Persze mindenki minket bámult. Még az a szerencse, hogy a szövegét nem érti.

És most jött a nehéz feladat. Rá kellett vennem, hogy énekelje velem.

-Please, sing with me! – mondtam neki. Mire csak egy "No, I’m sorry, I’ve to go."-t kaptam válaszul. 

       Én nem adtam fel, hisz' ha nem sikerül Niki megszívathat bármivel, és azt nem szerettem volna. Követtem és közben énekeltem és már szinte könyörögtem, hogy énekeljen, de ő csak "menekült" előlem.

Ránéztem az egyik kirakatra és onnantól kezdve már annyira nem is érdekelt a feladat. Amit akkor és ott láttam, esküszöm, még ma is alig hiszem el…