72. rész - Nem érdemlem meg...

Sziasztok! Megjöttem a következő résszel, ami személyes kedvencem!:$
Remélem nektek is tetszeni fog! Most van egy kis követelésem a következő részig!

3 megjegyzést szeretnék látni alatta! Annyira remélem, hogy meg tudjátok csinálni, mert úgy gondolom ez nem túl nagy kérés! Előre is köszönöm!

Jó olvasást!

Juccy♥

A hosszas ölelés után, halkan suttogtam neki egy "Köszönöm!"-öt, amire csak elmosolyodott, majd beindította kocsiját. Az egész úton mindketten síri csendben voltunk, csak a rádió szólt. Néztem ki az ablakon és végig Harryn járt az agyam. Többek között az is eszembe jutott, hogy, hogyan kéne ezt jóvátennem, de könyörgöm, nem is csináltam semmit… A tehetetlenség és a bűntudat átvette rajtam az uralkodást és egyszerűen vissza akartam menni, hogy bocsánatot kérjek, de lebeszéltem magam erről. Úgy érzem, nem nekem kell, vagy de? Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy én vagyok-e a hibás vagy sem. Ő annyi mindent képes volt elviselni miattam, de úgy látszik ez már sok volt, bár pont Ő tudhatná, hogy nem kell minden egyes pletykát elhinni…

Hiába gondolkoztam semmi sem jutott eszembe, teljesen magamba fordultam és csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy hatalmas kapu nyílik ki előttünk. Nem csak a kapu nagysága nyűgözött le, hanem a mögötte rejlő ház mérete is. Láttam már nagy házakat, de ez bármelyiket üti. Lassan leállt a motor és kiszálltunk a járműből.

Ashton mutatta az utat és előre szólt, hogy ha nagy a felfordulás, ne haragudjak meg. Kinyitotta az ajtót és még a lélegzetem is elállt. Hatalmas tér, gyönyörű bútorok, bár a színek miatt olyan elhagyatott, olyan otthontalan hatást keltett. Fehér, fekete és a szürke dominált. Nem lógtak képek a falon, nem voltak kint személyes tárgyak, minden olyan idegen, de csodaszép.

Szégyenlősen lépkedtem Ashton árnyékában, mikor megláttam a többieket, akik éppen videojátékoztak. Ash megköszörülte a torkát, de egyikük se figyelt rá… beleélték magukat a játékba.

-Figyelj, nem is baj, ne zavarjuk őket. – suttogtam mögötte.

-Biztos? Bocsi, ilyenkor mindig ilyenek. – fordult meg.

-Semmi gond, én is ilyen vagyok. – mosolyodtam el visszaemlékezve, mikor Louissal játszottam.

-Te is játszol ilyenekkel? – kerekedtek ki szemei.

-Még szép. – nevettem egy kicsit. – Miért, talán nem kéne?

-Nem, dehogyis. Ez tök jó! És ritka. – mondta mosolyogva és ekkor beállt a kínos csend, amit néha a srácok zavartak meg a kiabálásukkal. – De figyelj, tussolj le, biztos átfagytál a vizes cuccban.

-Az jól esne. Köszönöm!

Elszaladt, de 2 perc múlva már vissza is ért.

-Hoztam egy törülközőt meg melegítőt egy felsővel. Remélem nem lesz túl nagy. – nyújtotta át az említett darabokat.

-Ugyan már. Imádom a pasis cuccokat. – mosolyogtam. – Merre kell mennem?

-Jajj, ne haragudj. Gyere utánam! – követtem és egy körülbelül akkora helységbe vezetett, mint a magyarországi otthonomban a nappali.

-Ez hatalmas! – néztem körbe. Nem mondott semmit, de hallottam, hogy mosolyog.

-Női tusfürdővel nem rendelkezünk, amelyik jobban tetszik, azt használd. – hadarta el és az akcentusa miatt elég nehezen értettem meg, de sikerült összeraknom. Megköszöntem, ő pedig kiment.

Még mindig hitetlenkedve néztem, hogy lehet egy fürdő ekkora. Mivel a táskámat is behoztam, a kontaktlencsémet kivettem és ki is dobtam, mert a szemfestéktől használhatatlanná volt. Kész csoda volt, hogy kiláttam tőle.

Szerencse, hogy a szemüvegemet mindenhová magammal viszem. Levetkőztem, beálltam a zuhany alá és megengedtem a meleg vizet. Jól esett. Nem mertem sokáig áztatni magam, ezért 5 perc alatt kész is lettem. Megtörülköztem, felöltöztem és kimentem. Ashton az ajtó előtt állt, vagyis mellett.

-Megijesztettél. – hátráltam meg.

-Ne haragudj, csak nem tudtam kitalálsz-e vagy sem. Ezért inkább megvártalak. – mosolygott és pont ugyanolyan gödröcskéi voltak, mint Harrynek.

-Köszönöm! – öleltem meg, most már bátrabban, hiszen nem is voltam vizes és kicsit jobban is éreztem magam.

-Igazán nincs mit, de ahogy hallom a srácok abbahagyták a játékot és be szeretnélek mutatni nekik.

-Megtiszteltetés lenne, régóta figyelemmel követlek titeket is. – mondtam büszkén. – Rajongótok vagyok… - sütöttem le szemeimet.

-Ohh, ezt örömmel hallom. Mindig jó találkozni egy családtaggal. – ölelt magához, majd elindultunk a többiekhez. – Khm… - köszörülte meg torkát a konyha ajtajában, ugyanis mind ott voltak. – Be szeretném mutatni nektek Jucit. Ő itt Harry barátnője. – hangja boldogan csengett, de amint kimondta szemem kezdett fátyolos lenni, szíven összefacsarodott és fájt.

-Sziasztok! – próbáltam összeszedetten üdvözölni őket, de látszódott rajtuk, hogy nem értik a dolgot. – Judit Kiss a nevem, a teljes nevem. – pislogtam sűrűbben, hátha így visszakergetem azokat a fránya könnycseppeket.

-Szia! Én Calum, ő itt Mike, ő pedig Luke. – sorolta végig a neveket Cal.

-Tudom, és annyira boldog vagyok, hogy találkozhatok veletek. – mosolyogtam.

-Talán nem ismered az 5 Seconds of Summer-t? – kérdezte Luke.

-De, nagyon is ismerem. – pirultam el, emiatt megint csak lesütöttem szemem és a födet néztem.

-És milyen vélemény alakult ki rólunk? – kérdezte nevetve Mike.

-Hol is kezdjem? – néztem rá és ajkam mosolyra húzódott.

-Először is, ülj le nyugodtan. Kérsz valamit enni vagy inni? – tologatott előrébb Ashton.

-Nem kérek semmit sem, köszönöm.

-Biztos? Hideg van, forró csokit sem? – húzogatta szemöldökét Calum.

-Ha nem vagyok pofátlan, azt elfogadnám. – mosolyogtam kínomban.

-Dehogyis, azonnal csinálom. – látott neki Ashton, de így már ötöt kellett csinálnia.

-Szóval? – könyökölt az asztalra Mike.

-Mit mondjak? – néztem rá.

-Nem tudom, mit gondolsz rólunk?

-Hagyd már! – szólt rá Luke a telefonjából felnézve.

-Nincs semmi. Szívesen beszélek veletek rólatok. – próbáltam kicsit viccesnek tűnni, de csak Ashton nevetett, vagyis mosolyodott el. – Viccesek vagytok, közvetlenek és meg merem kockáztatni, hogy őrültebbek, mint az 1D.

-Jól mondod. – kacsintott Calum.

Ashton letette mindenki elé a forró csokit, majd ő is csatlakozott. Nevetgéltek, beszélgettek én pedig csak ültem és figyeltem őket. Teljesen kikapcsoltam, elfelejtettek velem mindent. Röhögtem a hülyeségeiken, amiből nem volt hiány. Jól éreztem magam, mindaddig a pillanatig, amíg meg nem kérdezték tőlem.

-Hogy ismerkedtetek meg Harryvel? – szegezte felém Ashton a kérdést. Újból előjöttek az emlékek, hogy mennyire boldog voltam és vagyok is vele, és hogy talán ennyi volt. De csak a jó dolgokra emlékezve, mosolyogva meséltem el nekik találkozásunk történetét, és az utána történteket. Érdeklődve figyelt mindenki és ez jól esett. Még Luke is lerakta a telefont. De amikor a rövid összefoglalásom után eljutottam ehhez a részhez, a torkomba egy csomó keletkezett. Próbáltam visszafojtani a könnyeket, több-kevesebb sikerrel, mert így is volt, ami kikívánkozott. Kezemmel gyorsan törölgettem arcom, de mindenki látta. Ashton ült mellettem és megölelt. Jól esett, de amikor sírok, senki se öleljen meg, mert csak jobban zokogni kezdtek, ez most sem történt másképp. Utálok, gyűlölök mások előtt sírni. Nem olyan, mint a filmekben. Közel sem. Ha lehet, ilyenkor még rondább vagyok. Mindenki csendben volt, csak az én szipogásom hallatszódott. Még a légy is megrekedt a konyhába. Mikor nagyjából "készen" voltam, elengedett és hozott be zsebit.

-Sajnálom. – mondtam két orrfújás között.

-Ugyan már! Teljesen érthető, mi sajnáljuk. – simogatta a hátamat Ashton. Ránéztem és eltátogtam neki egy köszönöm-öt, a mai nap negyedszerre.

Bohóckodással próbálták elterelni a figyelmemet, ami mondhatni sikerült is.

-Mondtad, hogy te is videojátékozol, játszunk egyet! – hívott ki Ashton.

-Örömmel. – fogtunk kezet. A többiek tapsoltak és fütyültek.

-Várjatok! Nehezítsünk. – mondta Mike. – Az, aki mindegyikünket leveri, bármit kérhet.

-Mindenkitől? – kérdeztem vissza.

-Még szép. – nyújtott kezet. Kis hezitálás után meg is ráztam.

Én kezdtem Ashtonnal, aki nem szokott túl sokat játszani, ráadásul, az a játék az otthoni barátaimnak megvolt és rengeteget játszottam vele. Elárulták a "csalásokat" is, szóval a végeredmény tudható volt. Én nyertem.

Luke jött, vele már nehezebb volt, de még őt is sikerült levernem.

Calumot is, bár csak egy ponttal, de én jöttem ki győztesen.

És Mike jött. Magabiztosan leült mellém, el is kezdtük. Kétszer lett döntetlen. Kezdett fájni a kezem, de nem akartam veszíteni.

-Mi lenne, ha nem ezzel döntenétek el? – kérdezte Ashton.

-Mire gondolsz? – nézett rá aggodalmasan Mike.

-Mindenki írjon fel egy papírra egy játékot, lehet videó vagy akármilyen, és Mike húz egyet.

-Miért Mike? – szólt közbe Luke.

-Mert úgy nem mondhatja, hogy női szerencse. – nevetett Ash.

-Jogos. – tette fel védekezően kezeit Lucas.

Gyorsan firkantott mindenki valamit a papírjára. Belerakták egy sapkába megrázták és Mike felé tartották. Mike jó mélyre túrt és kivett egyet.

-Na, lássuk! - mondta Ashton. Elolvasta, és csak röhögött… levegőt alig kapott.

-Add már ide! – vette ki kezéből Calum. Ő is röhögni kezdett, de fel tudta olvasni. – Játék címe: Bármi is legyen, Judit nyert!.

-Micsoda? – háborodott fel Mike. – Nem arról volt szó, hogy játékot írunk rá? – kezdett ő is mosolyogni, de még bírta tetetni az idegest.

-Nem én voltam. – mondtam halkan.

-Akkor ki?

Körbenéztem és Luke a telefonját nyomogatva a bajsza alatt mosolygott. Tudtam, hogy ő volt.

-Tudom, hogy ki volt és köszönöm szépen, ez egy nagyon kedves gesztus volt! – mondtam el, közben a földet nézve, hogy ebből se jöjjenek rá.

-Igazán nincs mit. – válaszolt az a személy.

-Mekkora gyökér vagy… - veregette vállon Calum drága barátját. És csak ekkor esett le neki, hogy elárulta magát. Mindenki nevetett.

Kijelentették, hogy ez egy jó húzás volt tőle és én nyertem, de megmondta nekik, hogy nem kérek semmit, már így is én tartozom. Játszottunk még, közben beszélgettünk. Rengeteg új dolgot tudtam meg rólunk, hogy milyenek is igazából. Jól éreztem köztük magam.

-Most hová fogsz menni így, hogy… tudod Harry és te…? – vakarta tarkóját Michael.

-Haza. – válaszoltam mosolyogva.

-És az hol van? – faggatott Luke.

-Az igazi otthonom Magyarország…

-Harry miatt ne menj vissza! Maradhatsz itt is… - szólt közbe Ashton.

-Nem oda akartam, hanem az itteni családhoz, akiknél lakom. Most az az otthonom.

-Ohh, értem… - mondta Ashton. – De éjszakára maradhatsz is, már úgyis későre jár, és biztos nem a közelben van.

-Igaz, de nem szeretnék a terhetekre lenni. Hívok egy taxit és hazamegyek. – mosolyogtam.

-Dehogy mész. Amint látod, hely van, szoba is, úgyhogy maradsz. – jelentette ki Calum.

-Biztos?

-Teljesen.

-Köszönöm, tényleg nagyon hálás vagyok! – tördeltem ujjaimat.

-De tényleg nincs miért.

-Elég a nyáladzásból! – utánzott Mike egy affektáló hangot.

-Jó-jó. Megmutatom, melyik lesz a te szobád. – állt fel Ashton.

-Köszönök mindent tényleg! – öleltem sorba őket. – Jó éjszakát!

-Jó éjt! – visszhangozták. 

Felmentünk a lépcsőn, végig egy kisebb folyosón, ami egy sokkal hosszabbra vezetett, majd annak a végén megálltunk és kinyitott egy ajtót.

-Ez lenne az. – lépett be, én pedig követtem. Komolyan mondom, az egész ház olyan komor, de ez a szoba színes. Mind a 4 fala különböző színű, vidám, a plafon pedig csillagos. Olyan szeleburdi a szoba hatása, mégis meghitt.

-Ez nagyon szép és… és olyan vidám. – fordultam felé és eleresztettem egy mosolyt.

-Azért gondoltam erre, a többi nem színes, és mi sem tudjuk, miért, de ez igen. Rád fér a vidámság, ez hátha segít benne. – mosolygott.

-Köszönöm figyelmességed. Mivel fogom én ezeket meghálálni? – kérdeztem tőle és közben leültem az ágy szélére.

-Nincs ilyesmire szükség. – ült le mellém.

-Dehogyisnem. Nem is ismertek és mégis ennyi mindent megtesztek értem és a kedvemben jártok. Nem érdemeltem én ezt ki. – kezdtem el a kezemet babrálni.

-Mindenki megérdemeli. Figyelj, tudom nehéz most, de ha kitartasz, jobb lesz. Hidd el nekem! – a végére suttogott.

-Tudom, csak most még nagyon fáj. Pont ő hiszi el a pletykákat? Pont Ő tudhatná, hogy sok mindent csak kitalálnak, azért, hogy a másiknak rossz legyen vagy, csak mert jólesik nekik… És mégsem hisz nekem. – válaszoltam suttogva én is. – Mondjuk meg sem kérdezte, én pedig örültem, hogy ennyire féltékeny, de mikor… mikor azt mondta, hogy én is csak egy vagyok a több millió közül, akkor tört össze bennem valamit. – nyeltem nagyokat.

-Beszélek vele, ha szeretnéd.

-Nem kell! Nem akarok több embert is belekeverni, de köszönöm! – öleltem meg. Nem akartam elengedni.

Olyan más ölelése volt, mint Harrynek, de egyik sem esett olyan jól, mint ez. Közelebb húzódtam és a fejemet a vállára helyeztem, úgy ölelt tovább. Néha megsimogatta a hátam, vagy éppen egy puszit adott a fejem búbjára. Olyan volt, mintha ezer éve barátok lennénk. Rettentően kedvesek mindannyian, de Ashton kilóg közülük. Mélyebb érzései vannak, jobban felfogja a dolgokat és mindig tudja, mit tegyen. Talán a korral jár, hisz egy idősek Harryvel, míg a többiek csak 16-17 évesek.

Elég hosszasra sikeredett, jól esett és nem akartam elengedni. Valaki megértett és törődött velem.

-Azt hiszem mennem kéne… - suttogta, de még nem engedett el.

-Igen, persze, sajnálom! – engedtem én el gyorsan.

-Szívesen maradnék, de fáradt vagy és jót fog tenni az alvás. – puszilta meg fejemet, aztán az ajtó felé indult. – Jó éjszakát! – mondta és bezárta azt.

-Neked is! – mondtam hangosabban, hogy hallja még. Elkezdtem leszedni az ágyneműt, mire újból kinyílt az ajtó.

Ashton gyors léptekkel közelített felém, megállt az ágy szélénél.

-Azt hiszem, valamit elfelejtettem!

71. fejezet - Te is csak...

Sziasztok! Most gyorsabban jött a rész, amit ti is észrevehettétek! Nem lett olyan jó, mint amennyire terveztem, de még így is az egyik legjobb lett szerintem! Remélem nektek is tetszeni fog! Várom a megjegyzéseket és szavazásokat!

Jó olvasást!

Juccy♥

Rémülten néztem a földet. Nem mertem ránézni, de végülis csak meg kellett tennem.

-Mire gondolsz? – kérdeztem tőle minél nagyobb higgadtsággal.

-Tudod te azt nagyon jól. – szűrte ki fogai között. Szinte nem is mozgott a szája és az orra érintette az enyémet. Valami oknál fogva, most nem esett jól a közelsége.

-Figyelj, ha tudnám, válaszolnék, de ha nem mondod el, nem tudok mit csinálni. – léptem egy lépcsőfokkal fentebb.

-Ne tereld a szót! – követett.

-Jó, én elmegyek átöltözni és rendbe szedem magam, addig te nyugodj le s mihelyt visszaértem, megbeszélünk mindent. Így jó lesz? – engedtem meg egy apró mosolyt.

Nem válaszolt csak letrappolt a lépcsőről és szinte hozzávágta magát a kanapéhoz. Nem tudom mi lelte. Egyik napról a másikra szinte megőrült. Valami oka van, de ha nem beszél érthetően, nem tudom miért lett ennyire dühös.

Amíg kattogott az agyam, próbáltam valami dögösebb ruhát felvenni, bár nem volt túl nagy a választási lehetőségem, ugyanis nem sok mindent hoztam magammal. Ennek ellenére, mégis sikerült kiválasztani egy egészen jó szettet. Mivel esőre állt, így nem mertem semmiféle rövid darabot felvenni. Az egyik kedvenc flitteres, babarózsaszínű felsőm, egy hozzá illő, szintén halványrózsaszínű nadrág és az egyetlen egy magammal hozott balerinacipő mellett döntöttem. Táskám csak az volt, amibe pakoltam, az pedig egy haloványbarna, csipkés táska volt. Ékszernek, a Harrytől kapott nyakláncot és még azt a karkötőt, amit 15. születésnapomra kaptam Vikitől. Fülbevalónak nem hoztam semmit, így azt nem vettem fel. Hajamat kivasaltam és a vasalóval raktam bele néhány hullámosabb loknit. Szememet kihúztam elég feltűnően alul és felül is. A szempillaspirállal sem spóroltam… Késznek kiáltottam ki magam, miután a kontaktlencse is a helyére került.

Lassan lebaktattam a lépcsőn és a lában minden egyes lépéssel jobban remegett Nem tudtam mit várjak ettől a beszélgetéstől, nem tudtam, mi lesz, és hogy mi váltotta ki Harryből ezt a viselkedést.

-Harry, hol vagy? – kiáltottam el magam, miután az utolsó lépcsőfokról is leemeltem a lábam.

-Konyha… - jött a komor válasz. Hangulata semmit sem változott. Remegő térdekkel indultam meg a konyha felé, de mielőtt beértem volna megtorpantam. – Ne állj meg, gyere! – parancsolt rám, pedig nem láthatott, hiszen háttal ült nekem.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem és próbáltam pozitív lenni, így nem sajnáltam a mosolyt. Nem reagált rá semmit. – Hát oké. Miről szeretnél beszélgetni? – ültem le szembe vele. Szeme a földet fürkészte és a keze nagyon szorosan fogott valamit.

-Beszélgetni? – emelte fel fejét és a düh elárasztotta gyönyörű zöld szemeit. Most nem a boldogságtól vagy a vágytól csillogott. – Beszélgetni? – ordított és elém baszta azt, ami a kezében volt. Ekkor láttam meg.

-Ez micsoda? – kérdeztem, pedig tisztában voltam vele. Tudtam mire gondol.

-Még te kérdezed? – állt fel és idegesen túrt a hajába, ami mostanra rendezetlenül állt. Lassan a kezembe vettem az odadobott dolgot és gyorsan végigszaladtam rajta. Közben Harry kiabált valamit, de csak az olvasottakra tudtam figyelni. Bezártam és mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát. Elmondom őszintén, élvezte, hogy ennyire ki van akadva, mert ez azt jelenti, hogy szeret. Hogy nem akar elveszíteni. A gondolataim már teljesen máson jártak így nem igazán figyeltem, miket vág a fejemhez, azt sem tudom, hány percet ordított végig mire meghallottam azt, amit sosem akartam tőle hallani. – Te is csak egy vagy a sok kibaszott lány közül. – mondata megrekedt a fejemben. Újra és újra ismétlődött, mint valami rossz sláger. Szemembe könnyek szöktek.

-Mondd ki még egyszer! – néztem a semmibe és próbáltam tartani magam.

-Te is csak egy kibaszott lány vagy a sok közül. – ismételte meg még hangosabban, mint az előbb. Olyan volt, mintha az első mondatával beleszúrta volna a tőrt a szívembe és most ezzel meg is forgatta, ki is facsarta. Éreztem, arcomon végigfolyt egy könnycsepp, amit gyorsan le is töröltem, de nem mentem vele semmire, megannyi követte, amit lehetetlen lett volna eltüntetni.

-Akkor ez a kibaszott lány a sok közül most szépen feláll és itt hagy. – sziszegtem és a táskám után nyúltam. Azzal a lendülettel csaptam be maga mögött a bejárati ajtót. Hallottam még egy "Bassza meg!"-et plusz valami hangos törést, mintha egy szék lett volna, de próbáltam nem törődni vele, viszont a lábam nem vitt sehová. Legyökerezett. Elöntöttek az érzelmek és lassan lecsúsztam az ajtó aljába. Lábam felhúztam és a fejem beletemettem. Nem tartott sokáig, erőt vettem magamon és egy tükröt ki a táskából, igazítottam a sminkemen és odébbálltam. Telefonomat megpróbáltam bekapcsolni, és mint kiderült, nem merült le csak kikapcsolt, Isten tudja miért. Hat nem fogadott hívás ebből öt Harryé, a másik egy pedig Szikié. Gondolom azt akarta mondani, hogy szerencsésen megérkezett. Próbáltam rajta hívni egy taxit, de még mindig nem volt rajta pénz.

Kénytelen voltam keresni egy buszmegállót. Semmi kedvem nem volt gyalogolni, főleg nem ilyen állapotban. Újra és újra elözönlöttek a szavai és rettenetesen fájt. Menet közben felvettem a napszemüvegemet, hátha így nem feltűnő, hogy sírok. A felhők egyre jobban gyűltek és csak remélni tudtam, hogy pont most esni fog. Akkor végképp senki sem tudná, hogy bőgve közlekedek.

Egy rohadt buszmegálló sem akadt az utamba, de a lábam már nem bírta sokáig. Több mint egy órát gyalogoltam és még a környék sem volt ismerős. Hiába voltak kint a táblák, nem igazán mondtak semmit. Kezdtem kétségbeesni, mi van, ha eltévedtem?!

Úgyis mindegy volt, így mentem előre, amerre csak lehetett. Egy idő múlva csak elkezd valaki keresni.

Szeltem tovább az utakat, utcákat, kereszteződéseket, de semmi. Nem volt ismerős bolt, tábla vagy környék sem. Egyre jobban sírtam, egyre rosszabbul estek a szavai, egyre jobban fájt, hogy így gondolja.

Ismerős dallamokat hallottam meg, ami a csengőhangom volt. Egy pillanatra megörültem, hogy hátha Ő keres, de nem. Ashton hívott és ennek normális esetben örülnék, most viszont csak csalódott lettem. Kinyomtam. Nem akarok beszélni senkivel sem, de nem adta fel. Harmadszorra már felvettem, de nem szóltam semmit sem.

-Haló! – jött aranyosan csengő hangja.

-Igen? – válaszoltam.

-Miért nem vetted fel? Talán zavarlak? – kérdezte sorba.

-Igen zavarsz! – támadtam rá.

-Visszahív… - nem fejezte be, hallotta, hogy szipogok. – Te sírsz?

-Nem. Csak megfáztam. – mondtam, de ekkor előtört újra a sírás. – Igen, sírok, most örülsz? – zokogtam neki.

-Hé-hé. Nyugi. Hol vagy?

-Franc tudja… - néztem körbe, de pont nem volt egy tábla sem a láthatáron.

-Hogy-hogy nem tudod? Eltévedtél?

-Nem vagyok idevalósi.

-Mindjárt más. Semmi tábla, butik, áruház?

-Nincs… bassza meg! – lettem hangosabb.

-Nézd jobban. Biztos van valami. Bármi. – kérlelt tovább. Csodáltam a türelmét.

-Kurvára nincs itt semmi! – de ekkor megpillantottam egy kis táblácskát a talajon. – De van. Larkhall Park.

-Várj… tudom, hol van. Érted megyek, csak maradj ott és ne menj sehova! – nem válaszoltam, csak letettem a telefont.

Leültem az egyik padkára és folyamatosan visszajátszotta az agyam a történteket. Miért nem hallgatott meg? Miért kell elhinnie pont neki? Tudhatná már nagyon jól, hogy nem minden úgy van, ahogy mondják. Sőt, többségében hazudnak és csak a szart kavarják.

Nem telt bele fél órába és a várva várt eső is ömleni kezdett. Komolyan, lehetne ennél rosszabb? Igen, lehet. Ashton ugyanis elég későn ért ide. Megállt egy kocsi, vagyis nem egy, de ebből szállt ki ő.

-Ne haragudj, rossz irányba indultam el. – jött oda egy esernyővel a kezében, amit át akart adni, de csak végignéztem magamon és értette a célzást… már úgyis mindegy. – Akkor jössz? – nyújtotta karját.

-Összevizezem a kocsid. Elég lenne, ha hívnál egy taxit. – dünnyögtem az orom alatt.

-Ugyan már. Gyere nyugodtan, útközben legalább elmeséled, mi történt, ami ennyire megviselt. – karolt belém, így muszáj voltam követni. Kinyitotta az ajtót, én pedig a lehető legóvatosabban szálltam be. Ő is beült és beindította a motort.

-Hová viszel? – kérdeztem, de nem néztem rá.

-Haza… vagyis a bérelt házba… remélem nem baj, hogy a többiek is ott vannak.

-Mindegy. – döntöttem a fejem az ablaknak.

-Na? Szeretnél róla mesélni? – nézett rám egy fél pillanatra.

-Állj meg egy újságosnál! – suttogtam.

-Miért?

-Csak állj meg! – és a legközelebbinél meg is állt. Kiszálltam és megvettem a Daily Express nevű napilapot. Visszaszálltam és az ölébe dobtam. Először furán nézett rám. – Ne engem nézz. Olvass! – fordultam az ablak felé.

-Hát… - ennyit nyögött ki pár perc múlva.

-Ja…

-Ugye nem igaz? – kérdezte félénken.

-Hogy a francba lehetne már igaz?! – fordultam ki önmagamból. – Szeretem! Ki az a barom, aki megcsalná? Ráadásul nyílt utcán? Én sem vagyok ennyire hülye az Isten verje meg! Ha meg akarnám is csalni, amit persze nem tervezek, se most se a közeljövőben, már ha együtt vagyunk még, akkor se lenne kivel vagy éppen nem a nyilvánosság előtt csinálnám, bassza meg! – ordítottam szinte teli torokból. Arcán a meglepődöttség szín tisztán tükröződött.

-Oké-oké. Csak nyugodj meg! – szólalt meg, de még mindig a sokk alatt volt.

-Hogy nyugodnék már meg? – lettem halkabb és most inkább elcsukló hangon kérdeztem. Nem válaszolt csak megölelt. Szorosan. És nem engedett el. Hátamat simogatta.

-Minden rendben lesz. Higgy nekem! – suttogta fülembe. És ekkor valami furcsát éreztem. Valamit, amire nagyon szükségem volt.

Daily Express:

Magyarul: