107. fejezet - Főnyeremény /18+/

/FELNŐTT TARTALOM!! 18+/

A fejem alig kidugva az ajtó cseppnyi részén bámultam Harryre teljes sokkban. Hirtelen vissza húztam magam és bezártam az ajtót. A hátamat az ajtónak támasztottam és mélyeket lélegezve próbáltam rendezni a szívverésem, ami talán a hatszorosára is felgyorsult. 

- Juci? - hallottam közelebbről csengeni hangját, ami ismét meglódította annak a bizonyos szervemnek a dobogását. 
- Igen? - szóltam ki bizonytalanul.
- Nem jössz ki? Látni akarom, milyen ruhát választottam neked.  - mosolyodott el.
- De nem csak a ruha más, Harry. - mondtam a hajamra utalva.
- Tudom, Louis elmondta, meg amúgy is, egy fodrászat mosdójában vagy. - ezúttal fel is nevetett.
- Jogos. De mi van, ha nem fog tetszeni? - kérdeztem, de a kezem már a kilincsen volt. 
- Olyan opció nincs. - válaszolt határozottan. Amilyen határozottan mondta, én olyan határozottan nyitottam ki az ajtót, ezzel orrba vágva Őt. Hallottam én, hogy közel van, de hogy ennyire...
- Jézusom, Harry! Ne haragudj! Nem akartam! - szaladtam egyből a segítségére, mivel összegörnyedt az ütéstől. A hátára raktam az egyik kezem, a másikkal pedig próbáltam az Ő kezeit kicsit arrébb helyezni, hogy láthassam mekkora kárt okoztam.
- Ha ennyire nem akarod, hogy lássam a hajad, akkor inkább szólj! - mosolyodott el, ami engem is mosolyra késztetett.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ennyire közel állsz. - szabadkoztam tovább. Harry lassan felegyenesedett, majd kezeit is elemelte az érintett részről. Azonnal egy zsebkendőt rántottam elő, hiszen vérzett az orra, de komolyabb seb vagy ilyesmi nem látszódott, ami egy kicsit megnyugtatott. 
- Ütöttek már meg rosszabb helyen is. - vette el a kezemből a zsebit. 
- Akkor is sajnálom! - néztem a cipőm orrát, mert képtelen voltam a szemeibe nézni. 
- Nem kell. Így legalább kimosták a könnyek a szemem és láthatom, milyen jó munkát végzett a fodrász. Gyönyörű vagy! És a ruha is jó lett. Pacsit nekem! - nevetett fel kedvesen.
- Köszönöm, Harry! - öleltem magamhoz jó szorosan.
- Ha már így kimerészkedtél, mehetünk? - kérdezte még az ölelés közben.
- Hová? - toltam el magamtól.
- Meglepetés. Na, hozd a cuccokat, betesszük a kocsiba, mi pedig gyalog megyünk. - mosolygott, majd két szatyrot ki is vett a kezemből, így nekem csak egyet kellett hoznom.

Egy sötétített ablakú kocsi állt majdnem a fodrászat előtt. Benne Louis és Eleanor ült hátul, elől pedig egy sofőr.

- Jó szórakozást! - intett oda El, és én csak ekkor vettem észre őket. 
- Mindenről tudtál? - kérdeztem nevetve. 
- Igen, bár a fodrász az én kis kitérőm volt. Az én ajándékom, így is mondhatjuk. - mosolygott azzal a cuki mosolyával.
- Hihetetlenek vagytok! - mondtam elképedve, majd megöleltem és vagy háromszor elmondtam neki, mennyire hálás vagyok.
- Csak érezd jól magad, és ne feledd mindazokat, amiket a kávé közben mondtam neked! - kacsintott, majd a sofőr beindította a motort és lassan elhajtott. 

Harryre néztem, aki csillogó szemekkel nézett rám. 

- Tényleg nagyon jól áll a fekete! - mondta elismerően bólogatva.
- Ne hozz már még jobban zavarba, így is vörös vagyok, mint egy paradicsom. - bokszoltam vállba. 
- Legyél is, hisz' Harry Styles áll melletted összekulcsolt kezekkel. - húzta ki magát.
- Ja, igen, aki mellesleg nagyon szerény is. - nevettem fel, majd elkezdtem húzni a járda irányába. 
- Miből gondolod, hogy erre megyünk? 
- Nem tudom, csak ha nem mozdulok, nemcsak zavarban lettem volna. - próbáltam leplezni zavartságomat.
- Hanem? 
- Nem kell neked mindenről tudni, Styles! - kacsintottam rá. 
- Gonosz vagy. És gondolatolvasó, mert tényleg erre kell hogy menjünk. - válaszolta az utat figyelve.
- Hahh! Ki a jobb? - kérdeztem rá nézve.
- Egyedül egyikünk sem az. De együtt mi vagyunk a legjobbak! - nézett Ő is rám. Attól, amit mondott még a hideg is kirázott.
- Tényleg így gondolod? - kérdeztem szinte suttogva.
- Igen. Teljes mértékben. - bólintott komolyan. 

Menet közben átkaroltam karját, és mint egy kis csimpánz, sétáltam mellette. Olyan mértékű boldogságot éreztem, mint még soha. Ha nem kapaszkodtam volna belé, tuti elrepültem volna. 
A séta elejét nyugodtan tehettük meg, de egyre többen állították meg, és a mögöttünk sétálók száma is gyarapodott. Hallottam minden egyes alkalommal, ha valaki fényképezett, ha megjegyeztek valamit, még akkor is, ha suttogták. 

- Sokat kell még sétálni? - kérdeztem enyhe félelemmel a hangomban.
- Nem. Már csak két sarok. De hívhatok egy kocsit. - puszilta meg a fejem búbját.
- Nem szükséges. - mosolyogtam rá. - Egy dolgot azonban kérnék. 
- Mi lenne az? 
- A sapkád. Megkaphatnám? Zavar. Még meg kell szoknom. - magyarázkodtam, de ő azonnal le is vette és a fejemre húzta azt. - Köszönöm! - néztem rá hálásan. 
- Hihetnél nekem, mert tényleg jól áll. 
- Először nekem kéne megbarátkoznom vele, aztán másoknak. Érted? - tartottam a szemkontaktust. 
- Persze. 

Az út további részét - ami nyugodt sétával 10-15 percet vett volna igénybe, mi azonban körülbelül dupla ennyi idő alatt - csendben tettük meg. Többször is meg kellett állni, képet csinálni vagy aláírni valami kis tárgyat, de én egyáltalán nem bántam. Volt olyan is, amikor Harry már nem akart megállni, de én kértem meg, hiszen tudtam, milyen érzés lenne, ha nekem nem állna meg a kedvencem. Türelmesen, kicsit arrébb mosolyogva álltam és figyeltem, hogy mennyire odaadó a rajongókkal szemben. Ha valaki ölelős képet kér, olyat kap, ha valaki puszisat, bolondosat, grimaszolósat vagy csak egy szimpla mosolygósat, akkor pedig olyat. Bármit megtenne értük és ez így van rendben. Nélkülük, azaz nélkülünk tényleg nem értek volna el ennyi mindent. Rajongók nélkül egyik híresség sem lenne az, aki. 

Amikor végzett, mellém lépett, újból összekulcsolta kezeinket, majd elindultunk. 

- Meg is érkeztünk. - mondta pár perc elteltével megállva egy épület előtt.
- Bloempont. - olvastam fel hangosan a hatalmas betűket a bejárat fölött. Harry csak jóízűen felnevetett.
- Bloempot. - olvasta fel helyesen és tökéletes francia kiejtéssel.
- Jól van na, könnyű annak, aki tud ilyen nyelven. Nekem még az anyanyelvem is nehézkes néha. - mosolyodtam el a bénaságomon. 
- Miért? Az angol egész jól megy. - karolta át a vállam.
- Ja, egész jól. - macskakörmöztem a levegőbe.
- Okosabb vagy, mint én. Te tudsz magyarul. Én csak egy szót. Azt pedig már hallottad tőlem. - mosolyodott el.
- De nem elégszer. 
- Szeretnéd még hallani? - ment bele a játékomba.
- Igen, szeretném. 
- Akkor, gyere! Együnk valamit és addig átgondolom, hogy megérdemled-e. - lépett be a nyitott ajtón. 

Körbenéztem és boldogan nyugtáztam, hogy nem egy elit helyre hozott. A falak fedetlen téglából voltak, az asztalok fedetlen és csiszolatlan fából, a székeket szőrme borította, és minden asztal felé egy villanykörte lógott búra nélkül. 

Harry kihúzta nekem a széket, majd Ő is leült. Az asztalunk egy kicsit eldugottabb sarokban volt. A pincér hamar felvette a rendelést és mivel én nem igazán értettem ehhez, Harryre bíztam magam, aki ugyanazt kérte nekem, mint magának. 

- Tetszik ez a hely. - néztem ismét körbe.
- Egyik törzshelyem. Ha itt vagyunk, általában ide jövök.
- Jó ízlés. - kacsintottam rá, majd jóízűen felnevettem.
- Hát persze, ezért vagyok veled. 
- Pont mondani akartam, hogy nem is értem, a barátnődet hogy választottad ki. Jó stílus, jó ízlés, jó pasi, kedves család, szexi barátok és itt vagyok én. Fura. Nem illek a képbe. - mosolyogtam még mindig, de csak azért, hogy nehogy elbőgjem magam.
- Épp ez az. Te nem az a tipikus tömeg vagy, de mégis. Mármint, kilógsz a sorból, de pont ezért szeretlek. Gyönyörű vagy, nem a tinisztárt szereted bennem, melletted önmagam lehetek, kedves, megértő és megbocsátó. És sok hülyeséget csinálsz, ami viccessé tesz. - nevetett fel. - Egyszerűen bármikor bárhol megjelennék veled és az a fura, hogy bármilyen ciki dolgot is művelsz, megjegyzem, még nem volt rá példa, sosem tagadnálak le, hiszen én is ilyen vagyok, csak nekem muszáj tartanom magam. De melletted nem érzem azt a kényszert, hogy tökéletesnek kell lennem. Melletted én is csak egy vagyok a sok millió srác közül és boldognak érzem magam, hogy engem választottál helyettük. - mondta végig. Szája sarkában folyamatosan egy mosoly volt megszületőben, de komolynak akart tűnni, így nem engedte láttatni csak a mondandója végén.  - Szeretlek! - mondta ki, ezúttal magyarul.
- Én is szeretlek, Harry! Én vagyok a szerencsés, nem te! - hajoltam át az asztalon és megcsókoltam, miközben egy, a maghatódottságtól kibuggyanó könnycsepp szaladt végig az arcomon. 

A romantikus pillanatot a pincér zavarta meg az ételek kihozásával. Hiába a mondás, hogy magyar ember evés közben nem beszél, én mégis jókat nevettem és beszéltem Harryvel. 
A késői ebéd vagy a korai vacsora után, Kedvesem intézett egy hívást, majd értünk jött egy kocsi. Az étterem előtt pár paparazzót véltünk felfedezni, de nem voltak sokan, így kényelmesen el tudtuk hagyni a helyet. 
A kocsi visszavitt a hotelhez. Kéz a kézben felmentünk Harry szobájába, majd én fáradtan dőltem az ágyra.

- Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos délutánt! - mondtam a plafont bámulva, azonban valami, illetve valaki "belerondított" a kilátásba. Harry ismét felettem könyökölt és engem bámult.
- És ha tudnád, hogy még nincs vége. - csókolt meg olyan szenvedéllyel, amitől még a szőr is felállt a hátamon. Olyan magával ragadó volt, hogy nem tehettem mást, mint ugyanazt, amit ő.

Kezeimet a tarkójára vezettem, lábaimmal pedig csípőjét fogtam közre. Ajkai a számról lassan a nyakamra vándoroltak és perzselő csókokkal hintették be azt. Egy halk sóhaj kiszaladt a számon, amit ő csak egy magabiztos mosollyal jutalmazott. Felegyenesedett és engem is felültetett, majd a farmerkabátot a szoba legtávolabbi pontjára dobta el. 
Újra ajkaimnak esett és olyan vadul tépte, mint egy oroszlán az éppen szökni készülő őzikét. Csak én nem próbáltam szökni előle. Épp ellenkezőleg. Kezeim a kigombolt, sárga ingét olyan rutinnal szabadították meg gazdájától, mintha minden nap ezt tennék. A testét borító, fehér ing egy kicsit nehezebb feladat volt, de a segítségével az is a padlón végezte. 
Egyik kezemmel a madaras tetkóit simítottam végig, majd bejártam egész mellkasát és olyan ámulattal néztem, mintha most láttam volna először. 
Biztos vagyok benne, hogy arcomra kiült az a bizonyos "Te jó ég, még most sem fogom fel, hogy ez Ő!" nézés, mert barátom arcára egy önelégült, féloldalas mosoly húzódott, majd ismét hanyatt döntve, ajka csatára hívta az enyémet. Egyik kezem folyamatosan a tarkója és a haja között bolyongott, amíg a másik az övvel bajlódott. 

- Kell egy kis segítség? - mosolyodott el pajzánul.
- Nem. Megoldom. - húztam csókra és egy váratlan pillanatban fordítottam a helyzeten és magam alá gyűrtem.
- Meg tudsz te még lepni engem. - mosolygott.
- El sem tudod képzelni, mennyi meglepetésem van még számodra. - csókoltam meg és csók közben úgy helyezkedtem, hogy mindkét kezemmel elérjem az övét. Így, két kézzel egy perc sem kellett és már ki is volt csatolva. 

Lassan lehúztam róla és ekkor szembesültem újra a ténnyel, hogy fájdalmas első alkalom lesz, ami a szűkös alsónadrágját illeti. Mielőtt újra csípőjére ülhettem volna, nem érezte igazságosnak, hogy én még mindig ruhában vagyok, és orvosolta is a problémát. Egy hosszú csókcsata után azonban ismét alatta találtam magam. A melltartóm kapcsát még úgy is sikerült kikapcsolnia, hogy rajta feküdtem. Ezek után lehajolt a nadrágjáért és elővett egy kis tasakot, de mielőtt kibontotta volna, rám nézett.

- Biztosan benne vagy? - kérdezte feketén izzó szemekkel. Nem válaszoltam, csak a kezében lévő tasakért nyúltam, és én téptem fel, majd visszaadtam neki. - Ezt egy igennek veszem. - mosolyodott el, majd alsóját levéve és a tasak tartalmát felhelyezve, újra felém tornyosult. 

Csókjai kezdetben aprók és édesek voltak, ám egyre mohóbbá váltak, miközben kezével megtalálta az egyetlen, közénk álló ruhanemű peremét, majd mintha ott se lett volna, landolt a padlón, ahol a többi felesleges textildarab is pihent.  
Nyakam csókolgatása közben megint kiszaladt a számon egy apró sóhaj, mire vette a bátorságot és egyre lentebb haladva apró, a bőrömet alig érintő csókokkal kezdett megőrjíteni. 
Az alhasamnál megállt, rám nézett és mikor bólintottam, megtette azt, amitől rettegtem, de mindennél jobban akartam.
Felsikítottam, mert számításaimat is felülmúlta a fájdalom.

- Csak meg ne mozdulj! - mondtam ki nagy nehezen a szavakat. 
- Sajnálom! - csókolt meg, próbálva elterelni a figyelmemet, de erről képtelenség lett volna.

Pár perc után lassú, de folyamatos mozgásba kezdett. A fájdalom tompult, de teljesen nem szűnt meg. Egy darabig. Azonban amennyire fájdalmas és borzalmas volt az eleje, olyan tökéletes dolog kerekedett ki a végére. 

Pihegve feküdtünk egymás mellett. Fejemet oldalra fordítottam és akkor láttam, hogy rálátni a kivilágított Eiffel toronyra.

- Harry! Nézd! - mutattam az ablak irányába. Oldalra fordította ő is a fejét, de másodperceken belül vissza is.
- Egy épület, egy ember sem, senki és semmi sem gyönyörűbb tőled. - suttogta rekedtes hangján, amitől kirázott a hideg.
- Tényleg nem tudom, mivel érdemeltelek ki. - néztem fel rá könnyes szemekkel.

Ajkaival betapasztotta számat, egyik kezével az arcomat simította végig, másikkal pedig a pólóját szedte fel a földről.

- Bújj ebbe bele! - mondta, majd a kezembe adta fehér pólóját. Nem mintha sokat takarna a fehérsége miatt, de így tettem.Miközben én azt vettem fel, ő a boxerébe bújt vissza és egy másik ablakhoz sétált, ami előtt el volt húzva a függöny. - Gyere ide! - mosolygott rám. Mikor mellé értem, újra szóra nyitotta ajkait. - Igazából ezért késtem a reptérről, csak nem akartam lelőni a poént. És az is igaz, hogy ez után akartam bepróbálkozni nálad, de úgy látszik, elég vagyok én neked és nem kell semmiféle ilyen nyálasan romantikus dolog. De ha már elintéztem... - vigyora akkora volt, mint egy ház.

Lassan kihúzta a függönyt, és ekkor vettem észre, hogy ez nem egy ablak, hanem erkélyajtó. Kint pedig - mint már nem egyszer - egy asztal, két főre terítve. Gyertya az asztal közepén, mellette pedig egy rózsa. 

- Harry, ha már egyszer elvittél enni, miért csinálsz még egy ilyet? Tényleg, gyönyörű, de miért? - nevettem fel.
- Nem az asztal a lényeg. - mondta türelmetlenül. Értetlenül néztem újból ki és ekkor vettem észre. A torony eddig sárga kivilágításában egy hatalmas, piros szív volt. Szám elé kaptam a kezem és felváltva néztem a tornyot és Harryt, aki bizonyára tudatosította magában, hogy egy főnyeremény.
- De az előbb még... - kezdtem bele. - Az előbb még semmi sem volt rajta. - sikerült végre be is fejeznem.
- Időzített. Nem lesz egész este így, csak egy óráig. - mosolygott.
- Harry! 
- Igen?
- Mindenkinél jobban szeretlek! - mondtam és az ölébe ugrottam.

Váratlanul érte, így elborult, de nem zavarta, ahogy engem sem. A földön fekve, akár két kisgyerek nevettünk, majd egymás szemeit nézve mosolyogtunk. Nem szólalt meg egyikünk sem, tudtuk, mire gondol a másik. Harrytől jobb dolog sosem történhetett volna velem. Ő az, akinél jobbat akarva sem találnék, de nem is akarok keresni. 
Egy mosolyával, egy pillantásával is boldoggá tesz, míg más, ha akar se tud mosolyt csalni az arcomra. Hihetetlen, hogy én vagyok az a szerencsés, akivel mindez megtörténik. Az álmaimban élek Harrynek köszönhetően, aki mindent megtesz azért, hogy még jobban magába bolondítson. És kijelenthetem, hogy sikerrel jár minden egyes akciója alkalmával!

106. fejezet - Párizs, ahol minden megváltozik

Miután a gépem landolt a párizsi reptéren, és mivel csak kézipoggyászom volt, sietős léptekkel indultam el oda, ahol az emberek várják a szeretteiket. Vártam, hogy engem is várjon valaki. Valaki, akit Harrynek hívnak. De nem találtam. Nemhogy Harryt, senkit sem, aki engem várt volna.
Gondoltam, hogy nem esem azonnal kétségbe, így leültem egy olyan helyre, ahonnan tökéletes rálátásom van, ha érkezne valaki a kezében egy táblával, amin az én nevem szerepel.
Csak ültem ott és szinte pislogás nélkül vártam. Perceken át, amik lassan órákba fordultak, de mindhiába. 

Gondoltam egyet és tárcsáztam az én göndörkémet. A harmadik csörgés után fel is vette.

- Szia! Na, mi újság? - kérdezte egy kicsit zavartan. Meglepett.
- Szia! Hogy mi újság? - kérdeztem egy kicsit mérgesebben a kelleténél. - Órák óta várok arra, hogy a reptérről valaki elvigyen hozzád, ha már te nem jöttél elém, és fogalmam sincs a pontos tartózkodási helyedről. - fakadtam ki.
- Melyik reptérről? - kérdezte értetlenül.
- Te ezt most komolyan kérdezed? Harry, ugye csak szórakozol? - nevettem fel kínomban. A vonal másik végéről azonban nagyon baljós csend jött válaszul. - Itt vagyok a párizsi reptéren, Harry. - válaszoltam kicsit olyan lemondóan, ugyanis a franciaországi, meghitt kiruccanásba vetett minden reményem szertefoszlott.
- Basszus! Teljesen elfelejtettem, hogy jössz. Vagyis nem azt, hogy jössz, hanem, hogy most. Egy órán belül ott vagyok. Csak ne mozdulj egy tapodtat sem! - hadarta és azonnal bontotta a vonalat.
- Semmi gond, Drágám! Miért is lenne baj, hogy megfeledkezel a barátnődről... Ez teljesen normális. - suttogtam a telefonomnak, habár teljesen tisztában voltam azzal, hogy már senki sem hallja és válasz sem jön rá.

Csalódott voltam. Annyi mindent reméltem ettől a hétvégétől, de úgy látom, csak nekem jelent sokat. A másik fél még az érkezésemről is megfeledkezik.
A körmömet babrálva, felhúzott térdekkel vártam Harryre, aki szavát betartva, egy órán belül meg is érkezett a nyomában fotósok és rajongók hadával.

- Szia! - állt meg előttem, de amikor látta, hogy nem mozdulok, a kezét nyújtotta, hogy azt megfogva álljak fel és menjünk. De nem tettem így. A lábamat leeresztve fontam össze karjaimat a mellkasom előtt. De még mindig ültem és csak néztem Őt. - Juci, kérlek! Nem beszélhetnénk meg ezt nyugodt körülmények között? - biccentett aprót a fejével a mögötte álló és minden egyes másodpercet megörökítő fotósokra. Nem akartam neki rosszat , és magamnak sem, így egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Szia, Harry! - álltam fel és szorosan magamhoz öleltem, majd egy szájra puszi után, kéz a kézben indultunk el a kocsijáig. 

Amíg be nem ültünk, végig mosolyogtam, de ahogy eltakartak minket a sötétített ablakok, az álarc lehullt. Minden érzésemet az arcomról olvashatta le, mert egy szót sem szóltam.

- Tudom, hogy dühös vagy. - kezdte felém fordulva, és nem úgy tűnt, mint aki indulni szeretne. - Hidd el, meg van a magyarázatom minderre. - mosolyodott el haloványan és már nyitotta volna újabb szóra a száját, de közbevágtam.
- Nem indulhatnánk? Zavar a hangzavar. - mondtam rá se nézve.

A szemem sarkából láttam, ahogy arca elkomorul és szó nélkül beindítja a kocsit, majd a gázra taposva, elhajtottunk. 

Az utat teljesen csendben tettük meg és ennek köszönhetően nagyon hosszúnak tűnt. Amikor viszont megérkeztünk, akaratlanul is mosoly húzódott a számra és a kedvem is jobb lett. A hotelnél senki sem tartózkodott a srácokon kívül, meg persze a dolgozókon kívül. Mindig kitalálnak valamit, hogy a nyugodt alvás és pihenés érdekében félrevezessék a rajongókat, most éppen egy másik hotelhez. Van, amikor ez bejön, és van, amikor nem. Most - számomra a legjobbkor - bejött! Nyugodt, lassú léptekkel közelítettük meg a hatalmas épületet. Bent ismerősnek mondható arcok fogadtak. Név szerint nem tudtam volna megmondani, kik voltak, de tudtam, hogy a turnén dolgoznak, ugyanis már találkoztam velük. Mosolyogva bólintottam, amikor ránk néztek, és válaszul is mosolygós arcokat kaptam, amik szintén egy bólintással üdvözöltek. 

- Juci! - kiáltotta el magát Niall, és már úton is volt felénk. - Rég láttalak! - vont magához, ami következtében elengedtem Harry kezét és én is szorosan magamhoz húztam.
- Én is téged! - mosolyodtam el ölelése közben. Kicsit meg is hatódtam. Hiányoztak. Mindannyian.
- Nem vagy éhes? - kérdezte elengedve testem a biztonságot adó karok közül.
- Nem igazán. - válaszoltam felnevetve.
- Ha meggondolnád magad, a büfében leszek. - mondta, majd el is indult az említett helyiség felé.

Nem válaszoltam, csak nevetve megráztam a fejem és a még mindig mellettem álló barátomra emeltem tekintetem. Elvesztem gyönyörű szemeiben, amik mosolyogva figyeltek, arca mégis komor volt.

- Kérdezhetek valamit? - figyeltem pislogás nélkül.
- Persze, de menjünk fel. Ott nyugisabb. - válaszolt, majd a lift felé igyekezett. Követtem, és perceken belül már a szoba ajtaját nyitotta ki előttem.
- Köszönöm! - mosolyogtam rá a vállam felett visszapillantva. Nem válaszolt, csak mosolyra húzta száját.
- Mit szeretnél kérdezni? - helyezte magát kényelembe és megpaskolta combjait, hogy üljek az ölébe, de én ehelyett mellé huppantam le.
- Tényleg elfelejtetted, hogy jövök? - szúrtam szemeibe tekintetemet. Hirtelen elnézett. Kerülte a szemkontaktust. - Harry, kérlek! Ha valami baj van, mondd el! Ha nem akarod, hogy itt legyek, csak szólj, és megyek is. - álltam fel és kétségbeesett hanggal győzködtem.
- Dehogy! Örülök, hogy itt vagy és hidd el, meg fogod érteni. Mindent. - nézett fel rám, ugyanis ő még mindig ült. Kezeivel megfogta csuklóimat és magához húzott.
- Nem szeretem az ilyen dolgokat. Feleslegesnek, csak gondnak érzem magam. Nem akarom, hogy egy púpként tekints rám, ami a hátadon élősködik. - mondtam, miközben mindkét kezem átvetettem tarkóján, ő pedig a derekamat kulcsolta át.
- Ezt most azonnal verd ki a fejedből! - nézett rám határozottan.
- Igenis, kapitány! - nevettem fel, amin ő is elmosolyodott.
- Szeretlek! Csak arra kérlek, hogy legyél türelmes és bízz bennem! - komolyodott ismét el.
- Én is szeretlek. - válaszoltam úgy, mintha az utána kimondott dolgokat meg sem hallottam volna, majd ajkaimat az övére tapasztottam.

Csókja olyan dolgokat is megmozgatott bennem, amiket eddig sosem. Levegő után kapkodva szakítottam meg a csatát, ugyanis, ha akkor nem válok el ajkaitól, nem lett volna megállás, és ezt Ő is érezte.  Szemeit a vágy feketesége borította el csak úgy, ahogyan az enyémet is. 

- Huhh! - mondtam ki hangosan, pedig nem akartam.
- Mi az? - húzta száját féloldalas mosolyra.
- Nem akarod te azt tudni. - mondtam és kiszabadítottam magam karjai közül. - A többiek? - kérdeztem mosolyogva.
- Valahol a hotel falai között.
- Csak én vagyok ezen a hétvégén veletek? - bombáztam a következő kérdésemmel.
- Azt hiszem, igen. - mosolygott továbbra is.
- Mennyire vagy fáradt? - néztem rá kicsit kihívóbban.
- Attól függ, mik a terveid. - jelent meg arcán újra az a gyilkos, féloldalas mosoly.
- Mi lenne, ha... - sétáltam közelebb hozzá, majd lábaimat feldobva a kanapéra, bepozicionáltam magam az ölébe. Kezeimet a tarkójára futtattam, egyikkel pedig néha tettem egy kis kitérőt a hajához. Ajkainkat milliméterek választották el, de nem hagytam, hogy megszüntesse, és én sem tettem.
- Ha? - kérdezett rá szinte suttogva. Hangja még rekedtesebbé vált. Ahogy kimondta ezt az egy szót, megcsókoltam. Egy másodpercet sem hezitált, azonnal kapcsolt. Éreztem, ahogyan megemelkedik az ülőhelyzetéből, majd a kanapét a hátamhoz simul. A pozícióváltás során egy pillanatra sem hagyta ajkaimat magukra. Kezeim a pólója szegélyét keresték, és amikor megtalálták, enyhén felhúzva azt a bőrét érintettem. Hiába, az ujjbegyeim szinte lángoltak felhevült testétől.
Az Ő kezei is vándorútra indultak, de amikor megtalálták volna a kitűzött célt, hirtelen megszakítottam a csókot.
- Nem fejeztem be a mondatot. - szólaltam meg, bár bevallom, nehezemre esett a beszéd. Harry Styles fölöttem könyökölt, miközben ajkaimat tépte. Lélegzetelállító és valamilyen szinten fogalmazásgátló is, ugyanis szinte mindent elfelejtettem, amit mondani szerettem volna.
- Akkor gyorsan tedd meg. - mosolyodott el egy pillanatra, majd ajkaim helyett a nyakamat csókolgatta, amitől kirázott a hideg. Rátalált a gyenge pontomra.
- Mi lenne, ha elmennénk várost nézni? - próbáltam folyamatosan beszélni és nem mutatni annak a jelét, hogy már-már megőrjített. A kérdésem után azonban megállt. A nyakamba lihegett, ami még mindig hihetetlen hatással volt rám, majd szépen lassan rám nézett.
- Komolyan mondod? - láttam a csalódottságot a szemeiben, de pont ez volt a célom. Tudom, gonosz dolog, de vissza akartam neki adni, hogy elfeledkezett rólam.
- Igen. - kuncogtam fel és óvatosan kimásztam alóla. - Indulhatunk? - néztem rá még mindig mosolyogva.
- Ezt még visszakapod. - hajtotta le a fejét, majd kezeivel próbálta takarni mindazt, amit elértem nála. - Adj pár percet és mehetünk. - suttogta arcomba és egy homlokpuszi után eltűnt a szemem elől. 

Egy önelégült mosollyal ültem le és vártam arra, hogy visszatérjen. Elég sokáig kimaradt, és nem is egyedül tért vissza, hanem plusz két fő társaságában. Meglepetésemre az egyik Eleanor volt, a másik pedig Louis. 

- Eleanor! - mosolyogtam rá, majd felálltam és megöleltem. - Harry azt mondta, csak én leszek. De örülök, hogy nem.
- Kezdetben úgy volt, aztán sikerült elintéznem, hogy jöhessen. - válaszolt El helyett Louis. Mondata után hozzám lépett, és üdvözölt.
- Baj, ha csatlakoznak? - kérdezte Harry rám nézve.
- Ez nem is kérdés. Naná, hogy nem. - mosolyom hamar egy vigyorrá változott. Izgatott lettem, de aztán beugrott valami. - Harry, kérdezhetnék valamit négy szem közt? - néztem rá aggódva. Egy bólintással jelezte, hogy igen, majd a fürdő felé indult, ahová követtem.
- Van valami gond? Ha nem akarod, akkor nem jönnek. - hadarta el, ami tőle szokatlan, ugyanis mindig szépen lassan és érthetően beszél.
- Mi van a tiltással? Nem akartam ezt a témát felhozni, de ha együtt látnak titeket, akkor nem lesz baj? - próbáltam finoman érdeklődni.
- Ha nem csak ketten vagyunk, nem baj. Most négyen leszünk. Emiatt ne aggódj! - ölelt magához és a fejem búbjára egy puszit nyomott.
- Rendben. - mosolyodtam el, majd magunkhoz véve a fontosabb cuccainkat, és beszerezve két biztonságit, már úton is voltunk. 

Egész végig Harry kezét szorongattam, ugyanis nem egyszer gyűlt össze nagyobb tömeg. Egyik ilyen alkalommal Eleanor felvetette az ötletet, hogy egy kicsit vonuljunk háttérbe, tehát menjünk el egy kávézóba. Intettünk, hogy egy kicsit lelépünk, majd nevetve futottunk el a legközelebb lévő kávézó ajtajáig.
Bent, rendelés után, leültünk egy asztalhoz, majd következett a csend.

- Van valami olyan dolog, amit megcsinálnál, de félsz tőle? - szakította meg a már lassan kínossá váló szótlanságot.
- Öhm.. azt hiszem, két dolog is. - mosolyodtam el. - És neked van ilyen?
- Igen. - hajtotta le a fejét és kezeit fürkészte. Azt hiszem, zavarban volt, vagy nem tudom.
- És mi az? Ha nem vagyok túl indiszkrét. - kérdeztem rá.
- Szeretem Louist, de a nyilvánosság előtt még egyszer sem csókolt meg. Tudom, hogy a rajongók miatt. Így egy kicsit könnyebb nekik elfogadni, hogy kedvencük "foglalt", és eléggé utálnak így is, szóval támogatom ebben, csak kíváncsi lennék, milyen érzés. - mondta végig olyan ábránddal a hangjában, amit letagadni nem tudott volna.
- Elmondhatom a véleményem? - kérdeztem meg mosolyogva.
- Persze.
- Szerintem a csók senkire sem tartozik, csak arra a két főre, akik csinálják. Sajnos, nekem több ilyenben volt részem, mint azt szerettem volna és hidd el, egyáltalán nem olyan felemelő érzés. Utána jelentkezik a bűntudat, hogy mégsem kellett volna, vagy hogy most hány rajongó szívét törted össze. Nem ér ennyit.
- Teljesen igazad van. - nézett a szemembe. - És mi az a két dolog, amitől tartasz? - kérdezte érdeklődő hangnemmel.
- Khm... - köszörültem meg a torkom. Most én jöttem zavarba.
- Na, ki vele! - nevetett fel.
- Még nem voltam együtt Harryvel úgy. - hadartam el gyorsan, remélve, hogy meg sem hallja majd, de nem így történt.
- Még nem feküdtetek le? - kérdezett vissza rá.
- Nem, még nem. - bámultam magam elé.
- Huhh, nála akkor te vagy a rekord. - mondata után hátradőlt a székében és elmosolyodott. - De sosem késő. Mármint, akkor a tökéletes, ha mindketten ugyanannyira akarjátok.
- De ezzel nincs is gond, szerintem legalábbis. Én csak félek. Mi van, ha nem ütöm meg azt a szintet, amivel eddig dolga volt?! - néztem rá, majd a pincérre, aki letette elénk a rendelt kávékat. Megköszöntük, majd Eleanor komoly arccal fordult felém.
- Ez butaság. Ha szeret, márpedig szeret, különben nem várt volna ennyit, akkor te vagy a legmagasabb szint, amivel valaha dolga lesz. Csak bízz magadban és benne!
- Köszönöm! - néztem rá hálásan.
- Semmiség. És mi a másik? - hangját újból a kíváncsiság töltötte meg.
- Az már nem ilyen meredek. Fekete, rövidebb haj. - nevettem fel a saját butaságomon.
- Szerintem jól állna. - mondta, majd kortyolt a kávéjából. - Miért nem csináltatod meg?
- Nem vagyok biztos magamban. A frufru takarja a homlokom, és ez egy kis menedéket nyújt. - nevettem kínomban.
- Van egy ötletem. - tette le italát az asztalra és előkapta mobilját. Hevesen írt, majd pár perc múlva választ is kapott.
- Mi az? - néztem rá kérdőn.
- Csak gyere velem! - ragadta meg csuklómat és szinte kiráncigált a kávézóból. Még jó, hogy előre fizettünk.
- Hová megyünk? - kérdeztem, miután sikerült felvennem a tempóját.
- Fodrászhoz. - nézett rám mosolyogva.
- Nem, én nem vállalom be. - álltam meg hirtelen.
- Juci, nincs miért aggódnod. Légy egy kicsit spontán. - biztatott, és mintha a fogamat húznák, mégis belementem.

Hamar odaértünk, majd El beszélt egy fiatal sráccal és már azon kaptam magam, hogy egy székben ülök, miközben a festéket kenik a fejemre. "Mibe mentem én bele..." - gondoltam magamban, de már nem volt visszaút.
Amíg én el voltam foglalva az önsajnálkozással, nem is vettem észre, hogy El eltűnt. Már csak akkor fogtam fel, amikor három hatalmas szatyorral tért vissza. 

- Ezek mik? - néztem rá kíváncsian.
- Meglepetés. - mosolyodott el.

Fura, de most egyáltalán nem volt kisebbségi komplexusom vagy bármi ilyesmi. Úgy éreztem, mintha ezer éve a barátnőm lenne, ő pedig úgy viselkedett, mintha ezer éve a barátnője lennék, pedig ez közel sem volt így. De bevallom, élveztem. Mindig is felnéztem rá, most pedig... Számomra még mindig hihetetlen, hogy ezt az életet én élem, hogy minden, amiről valaha álmodoztam, valóság.
Ahogy ebbe belegondoltam, kirázott a hideg. Leírhatatlan érzés. 

Körülbelül két óra hossza után lettem kész és meglepetésemre, rohadtul bejött. A fekete haj kiemelte a zöld szemem, az egyetlen dolgot, amit szeretek magamban. 

- Mit mondtam? - állt mögém El, miközben én a tükörképemet pásztáztam.
- Köszönöm, hogy rávettél! - fordultam meg és megöleltem.
- Majd csak ezek után köszönd! - tolt el magától és átnyújtotta azt a három szatyrot, amire rákérdeztem, hogy mik azok. Belekukkantottam az egyikbe és a számat tátva néztem rá. - Na, gyerünk! Arra van a mosdó, öltözz át! - bökött fejével mögém, és amikor nem mozdultam, megfordított és elkezdett tolni. 

Csak a mosdóban jöttem rá, hogy ez az enyém és hogy ezt ő intézte nekem. A ruha első látásra a szerelmemmé vált csakúgy, ahogyan a cipő és a kabát is. 

- Nagyon szépen köszönöm, de mivel fogom én ezt meghálálná? - kérdeztem a zárt ajtó mögül, ám válasz nem jött rá. - Eleanor? - szólítottam kicsit hangosabban, de semmi. Gyorsan magamra kaptam az összes dolgot, a levetett ruhámat pedig a szatyrokba dobáltam, majd résnyire nyitottam az ajtót.
- Mi lenne, ha nem Eleanornak hálálnád meg, hanem nekem? - állt előttem Harry. 

Nem tudtam hová tenni a dolgot, teljesen lesokkolódtam. És ekkor értettem meg mindent.