109. fejezet - Ez lennék én?

Értetlenül néztünk egymásra. Egyszerűen nem értettem, hogy egy ölelésből miért csinál ekkora ügyet.

- Srácok, ez nem volt egy okos húzás - lépett hozzánk közelebb Liam.
- De mi nem csináltunk semmit. Nem kicsit reagálja túl - értetlenkedtem.
- Mikor mi kijöttünk, már így láttunk titeket. És körülbelül egy percig csak álltunk. Nem egy sima "De jó téged újra látni!" típusú ölelésnek tűnt. Én is félreértettem volna - magyarázta összeráncolt szemöldökkel.
- És én is - jött egy csalódott beleegyezés Louis részéről.

Csalódott, szinte már bűnbánó szemekkel néztem a többiekre, akik mind hasonló véleményen voltak.

- De, én csak... - mondtam, de nem tudtam befejezni.
- Nem az öleléssel van baj, hanem az előzményekkel. Ha azok nem lennének, semmi baj nem lenne - fűzte hozzá Cal.

Nem bírtam a sok "lenéző" pillantást, egyszerűen csak el akartam onnan menni. Fogtam magam és amilyen csak gyorsan csak tudtam kiviharzottam a bejárati ajtón át. Nem igazán ismertem ki magam a helyen és azt sem tudtam, hová szeretnék menni, csak ott ne kelljen lennem. 
Pechemre az épület előtt már kezdett kialakulni a kígyózó sor, és a túl nagy lendületem eléggé figyelemfelkeltő volt, de mit sem törődve az éppen nekem beszélőkkel, csak törtem magam előtt az utat teljesen addig, amíg egyedül nem lehettem.

Rég nem éreztem magam ennyire szarul, mint most. Igazuk volt. Ez nem csak egy sima ölelés volt. És ezt Ashton is nagyon jól tudta, ahogyan én is. A karjai között valami jóleső bizsergés fut rajtam végig, amiről azt hittem, csak Harry képes előidézni. Nem is értem, mi a fene üt belém, ha csak meglátom. Képes elbizonytalanítani arról, hogy Harry lenne az igazi. De ha Ash nincs a láthatáron, akkor teljesen biztos vagyok magamban, tudom, hogy mit érzek. 
Kicsit olyan, mintha két tűz közé kerültem volna. Vagy mintha lenne két székem, de nem tudnék dönteni, melyik a jobb. Csak aztán nehogy a földre huppanjak...

Sose voltak ilyen gondjaim, ugyanis sose voltam a fiúk kedvence, most pedig a barátom Harry Styles és ha nevezhetjük vallomásnak, akkor Ashton Irwin vallott nekem érzéseiről egy csók kíséretében. Mások szemében ez az a tipikus "life goals", de ha ők kerülnének ebbe a helyzetbe, akkor máris egy rémálomnak éreznék. Külön-külön maga a mennyország, de így egybe említve nem az.

Én szeretem Harryt, úgy érzem, bármit megtennék érte és hihetetlenül imponáló az, ahogyan bánik velem. Szinte a tenyerén hordoz és pont emiatt van ekkora lelkiismeret furdalásom a történtek miatt.
Most én szúrtam hátba. Én sem vagyok jobb tőle, ugyanúgy képes vagyok kurva szemét húzásokra. Csak az a baj, hogy ha Őt bántom, az nekem is fáj. És nem csak lelkileg, szinte már fizikailag is. Mardos az érzés, hogy csalódást okoztam neki. 
Ki vagyok én, hogy ezt tettem? Meg se érdemlem, Ő túl jó nekem!

Ahogy ezen agyaltam, azon kaptam magam, hogy már szipogok egy padon ülve. Egy gerinctelen ember vagyok és minden tettem csak még jobban ezt bizonyítja.

- Juci - ült le mellém Luke -, tudom, hogy most nem könnyű, de vissza kell jönnöd és szembenézned mindenkivel. Tudják, hogy Ashton nem közömbös számodra és azt is, hogy neki se te, de nem tettetek semmi rosszat. Most nem. Én sem helyeslem a dolgot, de Harry túlreagálja. 
- Nem a többiekkel vagy Harryvel van gond, Luke - néztem fel rá.
- Akkor? 
- Velem - sóhajtottam.
- Ezt hogy kell érteni? 
- Biztos vagyok az érzéseimben Harry iránt mindaddig, amíg Ashton meg nem jelenik - néztem aggódva azokba a tengerkék szemekbe, amik szintén aggodalmat tükröztek. Hangosan fújta ki az eddig benntartott levegőjét, majd idegesen túrt a hajába. - Luke, ugye nem mondod el senkinek? - fordultam most már a törzsemmel is felé.
- Juci, ez nem kicsit meredek. Ez nagyon az. Belegondoltál már abba, hogy mindez miért van? Mert nekem lenne egy tippem - nézett hosszasan a szemembe, de amikor látta, hogy nem szólok közbe, sőt még csak válaszolni sem válaszolok, folytatta. - Te nem Harryt szereted. Illetve nem a személyiségét, csak a külsejét. Ugyanígy Ashtont is. A göndör haj, a tökéletes mosoly azokkal a gödröcskékkel, a humor, a szakma, a stílus és a szem. Minden stimmel, Juci - fejezte be. Mondandója végére a hangja idegessé vált és a homlokát is ráncolta. 

Tényleg ilyen lennék? Ez lennék én? Én, aki mindig azt vallotta, hogy a külső nem fontos, nem számít? Tényleg csak a göndör fürtök és a gödröcskés mosoly miatt van mindez? Nem, az kizárt! Én tényleg szeretem Harryt. Azt, aki Ő valójában. Azt a Holmes Chapel-i srácot, aki egy pékségben dolgozott és aki mai napig az anyukája pici fia. Aki képes visszamenni egy kutyához, megnézni jól van-e, aki ételt ad egy éhezőnek és akiről folyamatosan azt állítják, hogy egy férfi prostituált, holott csak keresi az igazit. Ő sose akarna ártani senkinek, és ha mégis ezt teszi, napokon belül a bocsánatodért esedezik. Harry egy ilyen ember. Ő maga a tökély. 

De akkor mégis mit művel velem Ashton? Miért váltja ki ugyanazokat az érzéseket, amiket Harry? Miért nem lehet egyszerű a helyzet? 
Komolyan, mintha egy szappanoperában lennék, vagy mint egy rossz fanfiction, amit egy olyan író ír, aki ugyanilyen problémákkal küzd a való életben. De ha így van, akkor igazán megírhatná már a 'Happy End'-em, vagy csak tenné egyszerűbbé a helyzetet.

- Miért történik mindez pont velem? - gördült végig az első könnycsepp az arcomon.
- Tehát igazam van. De ha így van, miért vagy még vele? ha nem szereted, ne csapd be. Egyikőjüket sem. Nem ezt érdemlik - a ráncok a homlokán lassan akkora volumenűvé váltak, mint a Nagy-Vízválasztó-hegység. 
- Nem! Baszd meg a teóriádat! Én tényleg szeretem Harryt - emeltem fel a hangom, de közben a gombóc a torkomban fojtogatott.
- Akkor mi a fene van veled? Amióta elmentünk Tory szülinapjára, azóta látom és érzem, hogy több van köztetek. Pedig annak már egy jó ideje - bizonygatta igazát.

Nem igazán tudtam, hogyan reagáljam le a szituációt, ezért inkább csak vettem egy mély lélegzetet, majd az kifújva újra rá néztem.

- Igazad van, vissza kellene mennünk. Még a végén ezt is félreértik - az utolsó mondatot csak a bajszom alatt dünnyögtem, nem akartam még jobban magamra haragítani őket. Nem mondott semmit, csak felállt és a kezét nyújtotta, amit el is fogadtam. - Köszönöm, hogy utánam jöttél, és az őszinteségedet is - néztem fel a tőlem majdnem két fejjel magasabb tehetségre.
- Az őszinteséget mindenki megérdemli, ha akarja hallani, ha nem. De bármikor megtenném - mosolyodott el. - Csak valahogy rendezd magadban ezt a dolgot, mert így mindkettejüket bántod, anélkül, hogy akarnád.
- Igyekszem - válaszoltam és a szép lassú sétának köszönhetően hamarosan újból a bejáratnál találtam magam.

Az embertömeg gyarapodott, még nehezebb volt a bejutás és mivel még Luke is velem volt, még nagyobb feltűnést keltettünk, de most leginkább az foglalkoztatott, hogyan fogok bocsánatot kérni Harrytől és Ashtontól is. 
Két dologban voltam biztos: meg kell tennem és hogy nem lesz könnyű.