98. fejezet - "Nagyítóval jelennék meg a kapudban…"

Sziasztok! Megint késve, de meghoztam a következő fejezetet. Bevallom, az írása közben sírtam, tehát remélem, hogy belőletek is vált ki valamilyen érzést.
A kommenteket nagyon sok szeretettel fogadom, tehát merjetek írni!!;D

Jó olvasást!♥

Hope

Egyre kíváncsibbá tett. Azt mondta legelőször, hogy semmi érdekes sem történt, most meg azzal jön, hogy majdnem lefeküdtek. Ez neki nem elég érdekes?!

-Mindent tudni akarok! – mondtam komoly arckifejezéssel, amire ő csak elmosolyodott és a mögöttem lévő falat kezdte bámulni, majd szép lassan belekezdett.

-Hát az úgy volt, hogy... – mély levegőt vett és elkezdte mesélni. -  Ugye náluk volt megszervezve egy kisebb összejövetel, ahová csak pár haverja volt hivatalos rajtam kívül. Attól függetlenül, hogy a létszám 30 fő alatt volt a zene ordított és alkoholból sem volt hiány. A haverjai nem igazán tudták hol a határ, és amikor elfogyott a kaja és a pia, másik buli után néztek. Bevallom, én is ittam, de csak annyit, hogy ne cikizzenek tovább. Dominik házigazdaként nem vitte túlzásba, de láttam rajta, hogy nagy a kísértése. Szóval, már éjfél előtt az emberek többsége lelépett, éjfél után pedig az a maradék is. Ketten maradtunk és nem igazán tudtuk mihez is kezdjünk, így elkezdtünk rendet rakni. Mindkettőnk vett magához egy szemeteszsákot és úgy jártuk a házat. A két végéből indultunk, de Dominik nem az a takarítós fajta, így ő hamarabb átért az én térfelemre. Egy műanyagpohárért nyúltam, de ő is azt szemelte ki magának így a kezemet fogta meg. Felnéztem rá, ő pedig egyből megcsókolt. Eldobta a szemeteszsákot, majd az én kezemből is kivette. Egyre vadabb volt, amit élveztem is, és benne is lettem volna, hiszen már elég régóta együtt vagyunk, csak éppen nőből vagyok. Nem jól időzetett. Tudod milyen kellemetlen volt ezt vele közölnöm, amikor már az ágyában feküdtünk? Csak két ruhadarab választott el tőle, amikor beugrott, hogy ez nekem nem alkalmas. Ezt egy év múlva se heverem ki. – fogta közre arcát kezeivel. Szám sarkában egy mosoly készült megszületni zavartsága miatt, de nem akartam, hogy félreértse, és azt higgye, hogy kinevetem, így nem engedtem szétterülni teljességében.

-De ugye megértette? – kérdeztem az első értelmesnek tűnő kérdést.

-Persze. Nem volt vele semmi gond. Tudja, hogy erről nem én tehetek, és ha akarna, se tudna változtatni rajta, szóval beletörődött. – enyhén felszabadult az előző zavartságához képest.

-És? – húzogattam a szemöldökömet.

-Mi és? – nézett rám értetlenül.

-Mennyit láttál? Akarom mondani, mekkor…

-Ne is folytasd! – tette mutatóujját a szám elé. – Éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, vele ilyen téren nem lesz baj. – pirult bele mondandójába, vagyis ha látszana arcán a vörösség, biztos paradicsom vörös lett volna, de így csak érződött a hangsúlyán.

-Szóval, összegzem, amit tudok. Dominik helyes, vicces, menő gyerek, megértő is és még ott is megáldották? Valaminek nem kell stimmelnie, túl sok a jóból. – kacsintottam rá.

-Hát, mázlim van vele. Ő az a srác, akinek majdnem mindent megbocsájtanék csak azért, mert tudom, hogy nem találnék még egy ilyet, mint ő, csak azért, mert ő Dominik és kész.

-Tartsd is meg! Tényleg ritka a normális pasi, és ha neked egy ilyen adatott, ne hagyd, hogy bármi is kettőtök közé álljon, viszont ne csak te küzdj! Ha olyasmi szituáció adódna, ne hagyd magad csak azért, mert nem találnál jobbat! Igenis találnál, csak neked nem kell jobb, és ez érthető is. Ha szeretsz valakit, akkor neked ő a legjobb.

-Teljes mértékben egyetértek. – mosolygott rám.

Ha Dominikről van szó, az arcán mindig olyan másféle mosoly, olyan őszinte és hatalmas mosoly terül szét, amilyen amúgy nem. Boldoggá teszi, és ez a legfontosabb. Szeretem azt látni, amikor önfeledten nevet és vigyorog, amikor minden egyes megmozdulása őszinte és szívből jön. Csak sajnos ezek a pillanatok egyre ritkábbak. Valami van benne, amit nem ad ki, és kezdi elveszíteni azt, ami eddig tartotta benne a lelket. Fogalmam sincs, mi zajlódhat le benne, fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni vagy, hogy egyáltalán szüksége van-e a segítségemre, csak azt tudom, hogy ha valaki hamarosan nem teszi, nagyobb baj is történhet. Elég régóta ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mikor őszinte az a mosoly az arcán és mikor akarja, hogy azt higgyem, hogy őszinte. Viki bármikor képes megnevettetni, bármikor képes jobb kedvre deríteni magával a jelenlétével vagy csak pár szavával, de nem tudom, hogy én képes vagyok-e erre.  Azt akarom hinni, hogy igen, ezt én is meg tudom vele csinálni, de egyáltalán nem vagyok benne biztos. Minden egyes alkalommal, amikor így több időt töltünk együtt, azt kívánom, hogy bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban, és azokból hátha sikerülne megértenem, de mint tudjuk, ez nem lehetséges. Szeretném azt hinni, hogy egy szavammal én is be tudom aranyozni a napját, még akkor is, ha bal lábbal kelt fel. Szeretném őszintén boldognak látni, teljesen boldognak. Dominik és én a szívének max egy részét ragyogjuk be, – az is lehet, hogy a többségét – de van egy olyan hely, ahol sötétség van, ahol csak ő jár és ő tudja, mi van ott. Na, ezt a helyet szeretném én is megismerni egyszer, és talán sikerülne ott is valami kis halvány fényű lámpácskát felkapcsolnom, hogy ne uralkodjon el még jobban a sötétség. Fontos nekem Viki, hiszen ott volt, mikor mindenki más a szarban hagyott, kiállt mellettem és támogatott. Fontosabb lett, mint az valaha is gondoltam volna. Egyszerűen megszerettem és már nem igazán tudnám elképzelni nélküle az életemet.  

Viki egy viccesebb sztorit mesélt Dominikről és a haverjairól, amin úgy nevettem, hogy már a könnyeim is kicsordultak.

-Mivel érdemeltelek én ki? – kérdeztem a hasamat fogva, és a könnyeimet letörölve. Viki arca egyszerre komollyá vált.

-Ha te nem lennél nekem, már csak a kőhöz járnátok ki beszélgetni, amire egy név és két dátum van vésve. Nem te vagy az, akinek meg kéne kérdeznie, mivel érdemelt ki engem. Pont fordítva… - mondta. A fejemben visszhangzott az első mondata, aminek következtében könnyek szöktek a szemembe. – Én kell hálás legyek, amiért minden egyes alkalommal észhez térítesz, ha elborul az agyam. Többet érsz, mint bármelyik nyugtatóm, mint bármelyik gyógyszerem, amit valaha felírtak nekem. Többet érsz, mint egy barátnő. Többet, mint bármelyik pasi ezen a földön. És ha egy nap azzal hívnál, hogy elvesztetted a reményt, nagyítóval jelennék meg a kapudban, hogy segítsek megkeresni. – megállt pár pillanat erejéig, ami pont elég volt arra, hogy a könnyeim patakként kezdjenek folyni a szememből. – Ezek a sírós pillanatok ébresztenek rá arra, hogy megéri reggelente felkelni, és megéri várni még a sulis szürke hétköznapokat is, ha újra és újra mosolyt csalhatok az arcodra azzal, hogy fél percre megbolondulok. Kegyetlen modorom van. Pesszimista vagyok. Goromba, önző és illúzióromboló. De csak te ismersz mindent belőlem. Bízom benned. És ez így is marad még jó ideig. – mondta, szinte végig a szemembe nézve, amiket már szétáztattak a kigördülő könnybombák, mivel nem csepp méretűek voltak.

-Remélem, még jó sokáig! – mosolyodtam el, egyik kezemmel magamhoz húztam, a másikkal pedig próbáltam letörölni arcomról a könnyek által előidézett nedvességet.

Egész éjjel beszélgettünk, én is elmeséltem a szilveszteremet, és még mindig hitetlenkedve hallgatta, ahogy Harryről beszélek. Ha belegondolok, még számomra is hihetetlen, hogy én és Harry, de amikor vele vagyok, valahogy elfelejtem, hogy ki is ő valójában. Persze vannak olyan pillanatok, amikor alig tudom elrejteni a bennem rejlő rajongót, de hogy nézne már az ki?

-Mi lenne, ha kiruccannánk? – kérdezte másnap a reggelinél.

-Hogy érted ezt? – néztem rá, majd tovább lapoztam a csatornák között.

-Hát, Te, Dominik meg én elmehetnénk síelni.

-Én? Síelni? Jól vagy te?

-Miért? Én sem tudok, meg ő sem. Csak egy kirándulás.

-De ha nem megy, nem erőltetjük, oké?

-Oké. – mosolyodott el, majd folytatta az evést.

Délutánig többnyire filmeztünk, és mindent elterveztünk a síeléshez, már csak a szülők beleegyezése kellett. Délután Viki hazament, majd intézett felém egy sms-t, hogy az ő szülei rávehetők a dologra. Mosolyogva nyugtáztam a dolgot, így én is minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében, sikerrel.

-Nagyon szépen köszönöm! Ígérem, mindent vissza fogok fizetni! – öleltem meg anyukámat.

-A zsebpénzedből, amit én adok? – nevetett fel.

-Nem. Nem is mondtam? Felvettek az egyik McDonald’s-ba.

-Igen? Ezt jó hallani… De remélem, nem leszel suli kerülő. – nézett rám szigorúan.

-Dehogyis. Szigorúan csak tanítás után. – mosolyogtam rá.

-Ügyes kislány. – veregette meg fejem búbját, majd utamra bocsájtott.

Felérve én is megdobtam Vikit egy üzenettel, majd felhívott.

-Szia! – köszönt előre.

-Halihó!

-Szóval, így beszéltük meg, hogy a jövő hét az jó lenne, mert Dominiknek akkor az osztálya fele hiányozni fog. Tehát amúgy sem sokra haladnának. Neked az megfelel?

-Igen, szerintem igen. – lettem egyre izgatottabb.

Megbeszéltük a részleteket is, és mivel hétfőn indulunk, már szombaton elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Minél több meleg és kényelmes ruhadarabot szedtem össze, meg azokat a dolgokat, amiket ilyenkor szokás vinni.

Hétfő reggel a dudaszóra elbúcsúztam az otthoniaktól, majd mosolyogva léptem ki, keresztül a kapun és raktam be a cuccomat a csomagtartóba.

-De aztán vigyázni a lányokra! – kiáltott oda édesanyám, amire kapott egy mosolygós bólogatást Dominiktől.

-Mindig vigyáz ránk! – ezt pedig Viki válaszolta.

-Csak szólok, hogy sosem volt síléc a lábamon. – ültem be a kocsiba aggodalmaskodva.

-Az enyémen sem. – fordult hátra Dominik.

-Ez nem nyugtat meg. Attól nekem nem lesz jobb. – mosolyogtam rá.

-De legalább nem csak te töröd ki a nyakad. – fordult vissza, majd beindította a motort és elindultunk a három napos kiruccanásunkra.

97. fejezet - Almost is never enough

Sziasztok! Most elég gyors voltam?:D Tény és való, hogy nem a leghosszabb rész, de ebbe ennyi fért. Remélem tetszeni fog és pár megjegyzésnek nagyon örülnék:$$♥
Jó olvasást!♥
Hope

Az ajtó hangosan csapódott be mögöttem, de még hallottam, ahogy azonnal nyílt is. A tömegben véletlenül több embernek is nekimentem, de ez foglalkoztatott a legkevésbé.

-Harry! Állj már meg! A saját kertedből úgysem tudsz teljesen eltűnni előlem. – lihegtem a nyomában.

-Igaza volt. Ti nem csak barátok vagytok! – mondta megállva, de nem fordult felém. Megkerülve őt kerülhettem vele szembe.

-Kinek volt igaza? Kivel vagyok én… - folytattam volna, de ekkor értettem meg az egész szituációt. – Mit mondott neked?

-Mit számít az? A lényeg, hogy neked hittem a saját nővérem helyett. – ki akart kerülni, de a vállánál fogva próbáltam ott tartani.

-Igenis számít! Vagy neked nem? – kezdtem ideges lenni. Nem válaszolt, csak hangosan kifújta az eddig benntartott levegőt. – Tehát? – pislogtam sűrűn, nehogy kigördüljön egy könnycsepp.

-Megkérdezte, tudom-e hová mentél. Nem válaszoltam, csak ránéztem. Azt mondta, bementél Ashtonhoz, hogy megvigasztald.

-És ez igaz is. – vágtam közbe.

-És az is, hogy nem barátias vigasztalás volt. Nem csak annyi, hogy "minden rendbe jön" és egy ölelés.

-Akkor milyen volt? Könyörgöm Harry, ez egyre röhejesebb… - nevettem fel kínomban.

-Láttam! Megcsókolt.

-Ohh, igen? Mikor? Harry, te is tudod, hogy szeretlek. Ő a barátod. Miért tenne ilyet? Csak gondolkozz egy kicsit, nem túl abszurd ez? Kicsit túl sok dolog jön össze Ashtonnak, de ettől még nem döfne hátba.

-Egyszer már megtette.

-Az a te hibádból volt! De erről nem szeretnék beszélni… - töröltem le egy könnycseppet az arcomról, amit Harry is észrevett és arca megenyhült.

Ebben a pillanatban mindenki elkezdett visszafelé számolni 10-től. Mi nem tettük. Csak egymás szemeit fürkésztük, hátha ki tudunk olvasni belőlük valamit. Aztán hangos durrogás vette kezdetét. A tűzijáték fényei megcsillogtatták Harry szemét, és a benne rejlő könnyet is. Nem sírt, csak fátyolos volt a tekintete. Szemei ettől még szebben ragyogtak.

-Harry, kérlek! Hinned kell neke… - nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, megcsókolt.

Tenyereivel arcomat fogta közre, amíg én az inge és a felsője közé csúsztattam a kezem. Perceken át tartó, szenvedélyes és érzelmes csók volt. Mikor elváltunk egymástól, akkor vettük észre, hogy a körülöttünk állók nem a fényeket nézik és tapsolják, hanem minket. Mindketten elmosolyodtunk, és ezzel lezártnak tekintettük az ügyet.

Hajnalban az emberek lassan elmentek, ki egy másik partiba, ki pedig haza. Az idősebb korosztály az emeleten tért nyugovóra, amíg a bulizni akarók a földszinten táncoltak az egyre halkabb zenére. Liam és Danielle a kanapén ülve élvezték egymás társaságát, mellettük pedig Mike és Ashton üldögéltek és beszélgettek egy-egy teli poharat tartva kezükben. Gemma először a konyhába száműzte magát, utána pedig szólt Harrynek, hogy ő ezt nem bírja és inkább hazament. Bátyja hiába próbálta marasztalni a történtek ellenére is, nem törődött vele, és fogott egy taxit.

-Sajnálom. – mondtam Harry mellé lépve, amikor Gemma elhagyta a házat.

-Én is. Csak tudnám, mi ütött belé. – puszilta meg fejem búbját.

Lassan mindenki elhagyta Harry házát, így ketten maradtunk ébren. Nagyjából rendbetettük a házat, közben pedig beszélgettünk. Miután ezzel végeztünk, egy gyors tussolás után mi is lefeküdtünk aludni, annak ellenére, hogy már javában virradt. 

Délelőtt arra keltem, hogy valaki apró puszikat ad az arcomra.

-Jó reggelt! – köszöntött vidáman, mikor észrevette, hogy felkeltem.

-Ettől nem is lehetne jobb! – mosolyogtam, de szemeim még mindig csukva voltak.

-Dehogyisnem!

-Mire gondolsz? – ráncoltam homlokom, de túl lusta voltam ahhoz, hogy nehéz szemhéjaimat megemeljem.

-Nyisd csak ki a szemed! – nevetett és rekedtes hangjától libabőrös lettem.

-De túl világos van…

-Nem baj! Na, gyerünk! – fogta és felhúzta szemhéjaimat.

-Gonosz vagy! – mondtam kicsit durcásan, de amint megláttam, hogy most én élvezhetem ki az ágyba reggeli örömeit, minden felvetülő problémát elfelejtettem. – Visszaszívtam! – mosolyogtam rá és egy puszit nyomtam ajkaira.

-Ahhoz, hogy ezt megkapd egy puszi kevés lesz. – húzta féloldalas mosolyra száját. Egy hirtelen ötlettől vezérelve gyors mozdulattal löktem hanyatt és csípőjére ültem. Az egyik fülétől a másikig, a száját kihagyva minden egyes bőrfelületre lágy csókokat adtam. Az orrunkat összeérintettem, ajkaink is csak pár centire voltak, de nem csókoltam meg. Hallottam a légzéséből, hogy egyre türelmetlenebb, amin elmosolyodtam. Húzni akartam, és jó érzéssel töltött el, hogy hatással vagyok rá. Újra a füléhez hajoltam, amibe ezúttal puszi adás közben beleszuszogtam. Most nem a másik füle felé indultam el, hanem a nyakát jártam körbe, majd gyors váltással a szájára tapasztottam az enyémet. Váratlanul érte, de hamar eszmélt. A kezdetben ártatlan kis csókból egyre szenvedélyesebb és vadabb csók született, amit én szakítottam meg azzal, hogy a tálcáért nyúltam és lemászva róla az ölembe vettem.

-Úgy érzem, kiérdemeltem. – mosolyogtam rá, mire hátrahajtotta a fejét és nevetni kezdett.

-Ezt még egyszer visszakapod! – tartotta felém a mutatóujját, majd egy puszi után elhagyta a szobát.

-Alig várom! – kiáltottam utána.

Diadalittasan elfogyasztottam a számomra készített reggelit, majd átöltöztem, valamivel tűrhetőbb külsőt kölcsönözve magamnak és lebattyogtam a többieket keresve. Mindenki a nappaliban ült, ment a TV, de senki sem azt figyelte, inkább jókat nevetgéltek és beszélgettek.

-Jó reggelt! – köszöntem.

-Reggelt? Lassan dél! – nevetett fel Anne.

-Hupsz… - ültem le Harry mellé. Kicsit feszélyezve éreztem magam, de ez az érzés, ahogy tegnap is, hamar elszállt. Annyira közvetlenek és barátságosak, hogy lehetetlen úgy érezned magad köztük, mintha nem tartoznál oda.

- És mikor mész haza? – kérdezte Robin felém fordulva.

-Másodikán, azaz holnap délután megy a gépem.

-Akkor a mai napot még együtt töltitek?

-Úgy terveztük… - válaszolt ezúttal Harry.

Kora délután mindhárman hazamentek.

-Kedvelnek téged. – mondta Harry a konyhába sétálva.

-Igen? – követtem. Hangom reményteli volt és vidám.

-Igen. Hidd el, én tudom. – mosolyodott el, majd a reggelihez előszedett dolgokat visszarakta a helyükre.

Elmosogattam, amit el kellett, de szerencsére Harry gondolt erre és műanyagtányérokat és poharakat szerzett be a parti kedvéért, amit utána ki is dobhattunk.

-Örülök, hogy eljöttél. – állt mögém és átkarolta derekamat.

-Örülök, hogy rábeszéltél. – mosolyodtam el.

-És ezek után, hogy fogunk találkozni, ha nem engeded, hogy…

-Keresek munkát. Szülői beleegyezéssel már dolgozhatok. – fordultam felé.

-Nem. Te tanulsz, arra koncentrálj!

-De nem élősködhetek rajtad, másképp pedig nem lehet megoldani.

-Ugyan már!

-Nem. Ezt majd én megoldom, oké? – csókoltam meg.

Nem válaszolt, csak egy beletörődő sóhaj hagyta el a száját. Leültünk a televízió elé és már most tele volt a sztárokkal foglalkozó csatorna az este történtekkel. A repülőtéren készült képeket, videókat is felhasználva bizonyították, hogy újra én vagyok Harry Styles barátnője. Az újévi csókról is rengeteg pletyka terjengett, ugyanis az előtte lévő beszélgetés is kiderült, de szerencsére nem hallottak mindent.
A nap nagy részét lustálkodással töltöttük, majd késő este nyugovóra tértünk. Harmadik éjszaka, hogy a karjai között aludhattam el… Ez mindennél többet jelentett nekem. 

Másnap többnyire a pakolással voltam elfoglalva és ugyebár órákkal hamarabb kell megérkezni a reptérre, így már délben úton voltunk. Kiérve elvégeztük az ilyenkor szokott dolgokat, majd vártunk. Végig mellettem volt, fogta a kezem, még akkor is, amikor a pár lézengő fiatalból egy kisebb tömeg keletkezett Harry jelenléte miatt.

A gép felszállása után, hazaérve semmit sem akartam jobban egy kiadós alvásnál, amit reggel az ébresztőm csörgése zavart meg, ugyanis vége lett a szünetnek. Nem akarva, de bementem az iskolába annak ellenére, hogy még mindig elég gyűrött voltam.

-Csak nem jól sikerült a szilvesztered? – köszöntött a teremben Viki.

-Így is mondhatjuk. – mosolyogtam rá és egy gyors, üdvözlő ölelés után beültem a helyemre.

-Mindent tudni akarok! – fordult felém szemöldökét húzogatva.

-Nincsenek olyan dolgok, amiket szívesen meghallgatnál… - utaltam az előbbi kis szemöldöktáncára.

-Valami csak történt… 3 éjszaka nem kevés.

-De… túl kevés volt… - mondtam a padot bámulva. – De te is mesélhetnél, hiszen nem csak én töltöttem az újévet a barátommal. – mosolyodtam el olyan "avass be minden egyes kis mocskos dologba" mosollyal, amire csak egy "Hülye vagy, remélem, tudod." jött válaszul.

Teltek múltak a napok, egyre vészesebben közeledett Harry születésnapja. Megbeszéltük Vikivel, hogy az egyik hétvégét nálunk tölti, ami idő alatt segít kitalálni valami értelmes dolgot, plusz elmeséli a szilveszterét, ahogy én is.

-Tehát? Hallgatlak! – ültem törökülésbe az ágyamon, teljes egészemmel Vikire koncentrálva.

-Majdnem lefeküdtünk! – mondta ujjait piszkálva.

-Hogy micsoda?! – hangom pár oktávval fentebb szaladt.

96. fejezet - New year

Sziasztok! Késve, de megérkezett a következő fejezet! Remélem elnyeri a tetszéseteket!!:)♥ ÉS SZERETNÉM MEGKÖSZÖNNI A TÖBB, MINT 30.000 OLDALMEGJELENÍTÉST!!♥ Hihetetlenek vagytok!♥
Jó olvasást!♥
Hope

Olyan negyed óra telhetett el, amíg Harry az emeleten tartózkodott. Anne-el beszélgettem, kérdezgetett még, én pedig félve, de ezt leplezve válaszoltam, néha vissza is kérdeztem, vagy én érdeklődtem egyes dolgok iránt.

-Sikerült elaltatnod? – kérdezett rá fiánál, mikor beült a fotel karfájára mellém.

-Igen, sikerült. – válaszolta idegesen, de mosolyogva.

Keze a vállamon pihent, amit egyik kezemmel megsimítottam és egy kicsit meg is szorítottam. Cselekvésemet egy őszinte mosollyal jutalmazta, majd megkért, hogy segítsek neki megcsinálni a szendvicseket.

-És mi? Mi miben tudunk a segítségetekre lenni? – kérdezte Robin mosolyogva. Tekintetemet Harryre emeltem.

-Mondjuk, ha itt ültök és nézitek a televíziót, vagy felmentek pihenni, az nagy segítség. – mondta.

-De tényleg szívesen segítünk. – szólt közbe Anne is.

-Elhiszem, de most mi vagyunk a házigazdák, ti csak pihenjetek. – ölelte meg édesanyját, majd velem a nyomában kiment a konyhába. Anne, Robin és Des pedig megfogadták Harry utasításait, így jókat beszélgettek a nappaliban.

-Mi volt? – kérdeztem előszedve a kenyérszeleteket a csomagolásból.

-Számon kértem, és még ő volt felháborodva. – szinte ledobta az asztalra a vajat.

-De ugye nem voltál túl kemény?

-Hm… - húzta féloldalas mosolyra a száját, amiből egyből tudtam, hogy félreértette a kérdeznivalómat. – Miért? Talán nem szereted, ha kemény? – kérdezte egy perverz mosoly kíséretében.

-Fogd be, Harry! – vágtam hozzá egy szeletet.

-Jó. – röhögött saját magán. – Komolyra fordítva a szót, nehogy te is engem hibáztass! – adta vissza azt, ami az előbb a kezeiben landolt.

-Nem azért, csak nem akarom, hogy veszekedjetek. Nem akartam kavarni sem, csak úgy gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Egyszer úgyis rájöttél volna, és akkor talán már rosszabbul esett volna az egész. Érted mire akarok kilyukadni? – kérdeztem egy enyhe mosollyal.

-Igen, azt hiszem. – haloványan elmosolyodott, majd előszedte a többi hozzávalót is és nekiláttunk a szendvicskészítésnek.

A munka közben megkértem, hogy énekeljen, vagy csak mondjon valamit, hiszen öröm volt hallgatni. Mesélt pár viccet, amit nem igazán értettem, de Ő jót nevetett rajta, és a nevetése engem is mosolyra késztetett.
Miután a szendvicsekkel végeztünk a lakás díszítése volt soron, na meg persze a kerté. A szülők – bármennyire is tiltakoztunk – besegítettek. Anne feltakarított mindent, Robin és Des pedig a magasabb helyekre rakták fel a díszt. Mi Harryvel a kertet szedtük rendbe.

-Hányszor csináltál szilveszteri bulit? – kérdeztem a kerti bútorokat elhelyezve.

-Olyan igazit még egyet sem. Vagyis de, egyet. Ez lesz a második. – mosolygott, és kivette a kezemből az egyik széket.

-Miért nem rakhattam én le? – tettem csípőre a kezem.

-Nem akartam, hogy megerőltesd magad. Inkább köszönnéd meg! – lépett elém és egy kósza tincset a fülem mögé rejtett.

-Elbírtam. Segíteni akarok, de ha nem hagyod, úgy nehéz lesz. – karoltam át derekát.

-Jól van, nagylány. – ismételte a reggel elhangzott jelzőmet, majd megcsókolt.

A hó még mindig centikkel fedte be a talajt és a levegő is hűvös volt, így hamar feladtuk a kinti rendezgetést és bementünk, ahol Anne forró kapucsínóval várt minket. Megköszönve a nappaliba tömörültünk. Olyan karácsonyi érzésem volt: mindenki kezében egy nagy bögre jó forró ital, kint pedig havas táj.

Anne épp egy gyerekkori sztorit mesélt, amikor megjelent a lépcső tetején Gemma.

-Na, csak nem kipihented az utazás fáradalmait? – kérdezte mosolyogva édesanyja, majd megütögette maga mellett a helyet, jelezve, hogy üljön le. Gemma egy erőltetett mosoly kíséretében leült anyja mellé. Karjai végig össze voltak fonva és ettől jobban ki sem mutathatta volna kedvtelenségét.

Mindenki jókat nevetett, de Gemma csak ült és nézett maga elé. A feszültség egyre inkább tapinthatóvá vált közte és Harry között. Anne nem értette a helyzetet, többször is rákérdezett a dologra, de egy "Nem történt semmi." –vel és egy mosollyal mindig letudták.

Lassan a késő délutáni órákban jártunk, így elmentem elkészülni,ahogyan Harry is tett. Egy gyors tussolás, majd átöltözés és már várhattuk is alassacskán érkező vendégeket. Idegesen tekergettem karkötőmet a kezemen, amikor egyre többen jöttek. Túl sok ismeretlen arc, túl nagy felhajtás.

-Sziasztok! – sétált felénk végre egy olyan ember, akit "ismerek".

-Hát ideértél? – kérdezte Harry Liamtől.

-Amint látod. – vigyorgott rá, majd rám nézett.

-Jó újra látni! – ölelt át egyik kezével. Váratlanul ért, de viszonoztam.

-Téged is. – mosolyogtam, de elég erőltetettnek tűnhetett, mert próbáltam leplezni az előtörő rajongást.

Az este folyamán megérkezett még Niall, Ashton, Mike, Liammel Danielle, Cara és Lou is. Legalábbis őket ismertem. Láttam még pár már látott arcot, de képtelen voltam beazonosítani.

-Jó sokan vagyunk. – álltam szorosan Harry mellé.

-És még egy valaki nem érkezett meg. Azt mondta, eljön. – mosolygott rám. Hangja titokzatos volt, sugallt valamit, de nem árult el semmi konkrétat.

-Igen? És ki az? – karoltam át derekát.

-Meglepetés.

-Na! Kérlek! – nyújtottam el a szavakat és amennyire csak tudtam boci szemekkel néztem rá.

-Ha el akarod rontani a meglepetésed, elárulhatom. – nézett rám komoly arckifejezéssel.

-Utálom, ha ezt csinálod. – összefontam a kezeimet a mellkasom előtt.

-Mit? – mosolyodott el önelégülten.

-Ezt. – egy mosoly bujkált a szám sarkában, de nem engedhettem, hogy átvegye a hatalmat.

-Nem is kellett sokat várnod. – nézett el a vállam felett. – Ott jön. – biccentett fejével a bejárat felé.

-Ez most komoly vagy csak álmodom? – néztem Harryre majd arra a személyre, aki vészesen közeledett barátja felé.

-Hello! – köszöntötték egymást egy fél öleléssel.

-Gondolom, te vagy Juci! Örülök! – nyújtotta kezét Ed. Igen, Ed Sheeran.

-Hát még én! – állam még most is a földet súrolta.

Beszélgettek Harryvel egy darabig, velem csinált egy közös képet, majd elvegyült a tömegben. Harry is elment, én pedig leültem a kanapéra. A zene elég hangos volt és a tömeg moraja még rátett egy lapáttal.

-Ismerős a stílus, mintha láttam volna már valakin ezt az inget. – huppant le mellém Niall.

-Ezt biztos nem, mert ez nem ing. Csak a ruha része. – mosolyogtam rá.

-Hupsz! Azt hittem beletrafálok, ugyanis Ashton inge eltűnt a derekáról, és pont ilyenje van. – vakarta meg tarkóját.

-Akkor biztos a barátnőjének adta. – mondtam monoton.

-Öhm… azt kétlem. Gemma végig a konyhában volt. Még csak köszönni sem köszönt neki. Azt hiszem, gubanc van velük.

-Meglehet. – válaszoltam még mindig ugyanolyan érzelemmentesen.

-Te talán tudsz valamit? – fordult felém teljes testével.

-Miből gondolod? – fordítottam a fejemet irányába.

-Olyan, mintha… nem igazán lepett meg. – magyarázta elég gyorsan, de kikövetkeztettem, mit is mondhat.

-Ami azt illeti, nem lepett meg. Gemma egész nap itt volt, láttam én is, hogy nincs minden rendben. – mondtam az első eszembe jutó dolgot. Nem akartam még jobban keverni a szart.

-Értem. És nem kérdeztél rá? – kíváncsiskodott tovább.

-Nem. Nem az én dolgom. Mármint, nem érzéketlenségből, de úgy gondolom, hogy elég nagyok, hogy egyedül is megoldják a problémáikat. – mosolyodtam el, ami nem tűnt túl őszintének, de nem is volt.

-Végül is, igazad van. – lett pár perc csend, mármint köztünk. Egyikünk sem tudott mit mondani. – Kérdezhetek valamit? – kérdezett Niall.

-Persze. – mosolyodtam el azon, hogy megkérdezte, hogy kérdezhet-e.

-Ashton csókolt meg a szülinapodon vagy te őt? – arcomra fagyott a mosoly kérdése hallatán. Válaszra nyitottam a szám, de egy árva hang sem jött ki rajta. Meglepett a kérdése, és az igazat megvallva bántott is. Akkor, azon a napon, sőt már a Harryvel való veszekedésünk napján, amikor ő vett fel kocsival is képes volt olyan érzelmeket kicsalni belőlem, amikről azt hittem, hogy csak Harry képes. Nem tudtam hova rakni ezeket a dolgokat. Teljesen összezavart. – Na? – rántott vissza Niall a gondolataimból.

-Mik ezek a fancsali arcok? – ült le Niall mellé Ashton.

-Emlegetett szamár. – bökte oldalba a könyökével barátját.

-Oh… csak nem rólam beszélgettetek?

-De. Épp arról volt szó, hogy…

-Hogy Niall azt hitte, hogy a te inged van nálam, mert nem látta rajtad. – vágtam közbe.

-Mike elkérte, de már visszaadta. – mutatott az említett ruhadarabra.

-Ti megbeszéltétek mit vesztek fel, vagy hogy tudtatok ennyire összeöltözni? – röhögött Niall.

-Véletlen. – válaszoltuk teljesen egyszerre, amin mind a ketten elmosolyodtunk.

-Azt hiszem, én itt csak rontom a levegőt. – vigyorgott az ír szőkeség, majd válaszadási idő nélkül lelépett. Beállt az a bizonyos kínos csend. Ashton csak markolászta poharát, én pedig a kezemet piszkáltam, ami az ölemben pihent.

-És… megvagytok Harryvel? – törte meg a csendet.

-Igen. – eresztettem felé egy mosolyt. – És ti Gemmával? – kérdeztem úgy, hogy nem is gondoltam végig.

- Hát… - sóhajtott gondterhelten.

-Mi az? – tettem úgy, mintha semmit sem tudnék. – Talán történt valami?

-Nem tudom. Egyszerre olyan hideg és zárkózott lett. Ahogy meglátta, hogy megérkezem eltűnt a tömegben és fogalmam sincs, hol lehet. Azt sem tudom, mi történt. Magától csak nem lesz valaki ilyen. – nézett rám, és az utolsó mondatnál a szemében a reményt láttam megcsillanni.  

-Szerintem beszélj vele! A konyhában látták utoljára. – mondtam magam elé bámulva.

-Ezt miért így mondod? – kérdezte cseppnyi aggodalommal.

-Csak menj, és keresd meg! Beszéljetek! – mosolyogtam rá, de el is fordultam.

Nem válaszolt, csak felállt és elindult az említett helyiség felé. Újra egyedül maradtam. Elmerültem a gondolataim között, de egyre jobban idegesített a gondolat. Nem akartam saját magamat is becsapni, így inkább elindultam valami innivaló után.

Telt az idő, mindenki egyre jobban érezte magát, ami részben köszönhető Harrynek és a programjainak, részben pedig a szervezetbe bevitt alkoholnak. 10 perc híján éjfélt ütött az óra, így mindenki az udvarra tömörült. Harry egyik oldalamon, a másikon pedig Gemma állt.

-Beszéltél vele? – kérdeztem rá se nézve.

-Igen.

-És elmondtad neki?

-Nem.

-Mikor szeretnéd? – lettem egy kicsit hangosabb.

-Nem szeretném, de… - megállt mondandójában és elindult Ashton felé.

A szívem egy pillanatra megállt, majd hevesebben kezdett dobogni, mint előtte. Harry átkarolta a vállamat, de még e cselekedete sem érdekelt annyira, így végig Gemmát és Ashtont figyeltem. Gemma higgadtan, már-már ijesztő nyugodtsággal, végig Ashton szemébe nézve vázolta a tényeket. Ashton gesztusaival jelezte zavartságát és csalódottságát, majd mondott valamit és a házba ment. Gemma visszasétált mellém.

-Elmondtam. Most boldog vagy? – nézett rám.

-Nem miattam kellett volna megtenned. – mondtam olyan lenézően, ahogy csak tudtam. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen. Ez tuti nem ő. Valaki elrabolta az igazi Gemmát és egy ilyen utálatos nőt adott helyette. – Harry, megbocsájtasz egy percre? – kérdeztem felé fordulva, és amikor bólintott gyorsan berohantam a házba. Nem sokáig kellett keresnem, hiszen csak a kanapéig ment, amire le is ült. Tenyereibe volt temetve az arca, és válla folyamatosan rázkódott. Amint megláttam, tempómon lassítottam, és félve ültem le mellé. – Sajnálom! – suttogtam és kezemet a hátára emeltem, majd folyamatosan fel-lemozgatással próbáltam nyugtatni.

-Te tudtál róla, igaz? Azért mondtad, hogy beszélnem kell vele. – nézett rám, szeme pedig vörösen izzott.

-Igen, tudtam. – hajtottam le a fejem. – De úgy éreztem, nem tőlem kell megtudnod.

-Mióta? Mióta tudsz erről?

-Őszintén? – kérdésemre egy bólintással válaszolt. – Ami azt illeti, karácsony óta. Rájuk nyitottam. És Caroline is mondott érdekes dolgokat. – hadartam el bűnbánóan, mintha én tettem volna valami nagyon rosszat.

-Király. – nézett maga elé.

-De tudnod kell, hogy Gemma nem olyan, mint amilyennek megismerted.

-Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül.

-Engem kért meg, hogy mondjam el neked. Azt hiszi, mi többek vagyunk, mint barátok.

-Megkért téged?

-Igen.

-Értem. Tehát miattad mondta most el.

-Igen.

-Van még valami, amiről tudnom kéne? – nézett rám és kezeit összecsapta. Nem tudtam, mit mondjak, így csak megráztam a fejem. Ashton szemeiből egy újabb könnycsepp gördült ki, és ahogy végigfolyt az arcán, olyan volt, mintha a szívemet karcolná végig: fájt. Gyűlöltem ilyennek látni.

Fogtam és szorosan magamhoz öleltem és a hátát simogatva ültünk. Hagytam, hogy kiadja azt, ami felgyülemlett benne.

-Mindjárt jön a tűzijáték. – mondtam, amikor egy kicsit már megnyugodott.

-Nem akarok visszamenni oda. – biccentett fejével a kert felé.

-Ne add meg neki azt az örömöt, hogy összetörve lásson! Te ettől sokkal jobbat érdemelsz. Te tőle sokkal jobbat érdemelsz. – mondtam a szemeibe nézve. Arca egyre közeledett az enyém felé.

-Nem jösztök ki a tű… - jött be Harry. Mondandóját abbahagyta és csak állt az ajtóban. – Reméltem, hogy Gemma téved, de igaza volt. – hadarta el, majd amilyen gyorsan mondta, olyan gyorsan ment ki. Ashtonnal értetlenül néztünk egymásra. Csak bólintott egyet, én pedig Harry után szaladtam.