93. fejezet - Karácsony

Sziasztok! 

Nagy késés után, de meghoztam a következő fejezetet, ami eléggé izgalmasra és hosszúra sikeredett, legalábbis szerintem. Ezzel a résszel teljesen meg vagyok elégedve és remélem ti is így lesztek vele! Olvassatok, pipáljatok, írjatok megjegyzést és iratkozzatok fel!:)))
Jó olvasást!♥
Hope

Az ölelését viszonoztam.

-De mégis hogyan és miért? – kérdeztem még mindig alig felfogva.

-Kiderült, hogy én és Adam egy iskolába jártunk, csak én egy évvel fentebb.

-És összebarátkoztunk, szóba jöttél és mondtam neki, hogy jössz. – folytatta Adam.

-Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy eljöjjek és üdvözöljelek ismét itt. – fejezte be Gemma.

-Ez egy igen szép történet. – mosolyogtam, habár zavarba voltam. – Ő itt a barátnőm, Viki, de szólítsátok csak Torynak! – toltam előrébb barátnőmet.

-Már bemutattad. – nevette el magát Adam.

-Oh… - kaptam a tarkómhoz. – Nem baj, megtettem még egyszer. – mosolyodtam el kínomban.

-Remélem, te is otthon fogod magad érezni nálunk. – mosolygott rá kedvesen Adam.

-Biztosan. Sokat hallottam rólad és a családodról. – mosolyodott el Viki is.

-Ezt jó hallani, tehát maradandóak vagyunk. – nézett rám, majd vissza barátnőmre.

-Még szép. – mosolyodtam el.

-Akkor, indulhatunk? – nézett végig mindenkin, majd összecsapta tenyerét a sofőrünk.

-Igen. – válaszoltuk szinte egyszerre.

Kisétáltunk a kocsihoz, a kevés kis cuccunkat bepakoltuk a csomagtartóba, majd én és Viki hátra, Adam a kormány mögé, Gemma pedig az anyósülésre ült. Az utat csendben, inkább a táj nézésével töltöttük. Adam és Gemma néha váltottak egy-egy szót, majd mosolyogtak. Furcsa volt a helyzet.

A várost elnézve a karácsony már hónapok óta tarthat. Mindenhol világítás, gyönyörű fények még nappal is, és az utcán sétáló mikulások sem voltak ritkák. Világosban is gyönyörű volt, hát még milyen lehet este?

Érkezésünk után Adam előre ment, mi pedig követtük. Kinyílt az ajtó - ami gyönyörűen fel volt díszítve  fenyőággal, dióval és mogyoróval - és mint, ahogy legelőször, Larry volt az első, aki rohant kifelé farkát csóválva. A csomagomat elengedtem, leguggoltam elé, és nyakát átölelve simogattam meg a hátát, közben persze elfeledkezve magamról magyarul beszéltem hozzá, amin Viki jót mosolygott. Utána bementünk és eluralkodott rajtam a jól ismert deja vu érzés. A kanapén és a fotelekben ültek, de amikor megláttak minket, hatalmas mosollyal kezdtek el felénk sétálni.

-Annyira hiányoztatok! – mondtam a könnyeimmel küszködve, és abban a pillanatban fogtam fel, hogy tényleg rohadtul hiányoztak.

-Nekünk is te! Jó újra itt látni! – mosolygott Marcy.

-Jó, hogy újra itt lehetek! – mosolyogtam én is. – Apropó, ő itt a barátnőm, Viki, de szólítsátok csak Torynak! – húztam megint magam elé.

-Szia Tory! – ölelte meg őt is Marcy, majd John volt a soron.

-Caroline? – kérdeztem körbenézve, hiszen sehol sem volt.

-A szobájában van. Nagyon készít valamit, még arra sem jött le, hogy tudja, te jössz.

-Oh… értem. Akkor nem zavarom. – mosolyodtam el óvatosan. – De gyönyörű ez a karácsonyfa. – álltam meg a tőlem jóval magasabb fa előtt.

-Igen, ezt mi is így gondoljuk. A dicséret viszont Adamet és Gemmát illeti. Együtt díszítették fel. A csúcsdíszt viszont Caroline rakta fel. – állt mellém Marcy, és ahogy ezekről a dolgokról beszélt, valami felcsillant a szemében. Talán a büszkeség, vagy csak szimplán az, hogy Adam végre elfogadta őt, mint anyát.

-Mindenesetre szép munka. – bólogatott Viki is.

A rövidke ismerkedés után felpakoltunk a szobánkba.

-Ez a szoba hatalmasnak tűnik. – nézett körbe Viki.

-Azt is, csak a három ágy miatt hat kisebbnek. – ültem le a "saját" ágyamra.

-El sem hiszem, hogy itt vagyok. És Gemma. Hihetetlen. – dőlt hanyatt a mellettem elhelyezkedő ágyon.

-Még nekem is hihetetlen, de jó érzéssel tölt el, hogy velem vagy. - fordítottam a fejem felé.

-Köszönöm.

-Igazán nincs mit.

-Kip-kop! – adta ki száján a hangot Adam.

-Igen? – ültem fel mosolyogva.

-Caroline azt üzeni, 10 perc múlva menjetek át hozzá.

-Úgy lesz. – bólintottam. – Mellesleg, mesélj csak! – tettem lábam törökülésbe.

-Miről? – lépett beljebb és bezárta az ajtót.

-Gemmáról. Mikor és hogyan is "barátkoztatok" össze?

-Vizsgája volt. – ült le az ágy szélére és mosolyogva kezdett bele. – Nekem pedig órám. Egy folyosón, egymás melletti teremben volt. De tudod mekkorák a termek az egyetemeken? Az ajtók kilométerekre vannak egymástól, de megláttam és tudtam, hogy ismerős valahonnan. Utólag kiderült, ő is ezt gondolta. Odamentem, megkérdeztem, hogy hívják és akkor esett le, hogy ő Harry nővére, aki a nálunk rendezett „bulin” is ott volt. Már akkor beszélgettünk, de nem volt meghatározó, hiszen el is felejtettem. Na, mindegy, a vizsgája után szintén beszéltem vele, gratuláltam és meghívtam egy sütire. Beszélgettünk, én meg… - hajtotta le fejét.

-Te meg? – kérdeztem rá halkan.

-Megkedveltem. – mondta. A szobában még a légy zümmögését is lehetett volna hallani, olyan csend lett. – Totál idióta vagyok. Először Niki, arról nem kell beszélnem, most meg Gemma, akinek barátja van. – mondta mindezt úgy, hogy nem nézett fel.

-Nyugi, Adam! Lehet csak egy fellángolás. Meg amúgy is, ki tudja, mit hoz még a jövő? – próbáltam megnyugtatni, amin mosolygott, de nem volt őszinte.

-Na, mindegy. Majd lesz valahogy. A lényeg most az, hogy itt vagy, itt vagytok és karácsony van! – állt fel mosolyogva és szépen lassan hátrálva elhagyta a szobát.

-Szegény. Nem lennék a helyében. – mondta Viki, miután Adam kiment.

-Mondjak erre bármit is? – néztem rá mosolyogva.

-Most ne rontsuk el a kedvünket, oké? – mászott át az ágyamra és ölelt meg.  – Itt vagyunk Londonban, ráadásul az év legszebb ünnepén. Élvezzük ki és ne gondoljunk a negatív dolgokra, kérlek! – kezei a vállamon voltak, de a szemembe nézett.

-Rendben, csak nehéz nem Rá gondolni, mikor még a nővére is itt van. A hely, az emberek, mind eszembe juttatják… De igazad van. Miatta nem lehet rossz kedvem. Most nem! – próbáltam egy őszinte mosolyt a képemre festeni.

-Ez a beszéd. – nevetett fel. – Mellesleg lejárt a tíz perc. Mehetsz Carolinehoz.

-Mehetünk. Mindkettőnknek szólt. – fogtam meg a csuklóját és magam után húzva rohantam át az egész házon. Kopogtattam Car ajtaján, majd vékonyka hangja hallatán bementünk.

-Szia! – léptem hozzá gyorsan és szorosan magamhoz öleltem.

-Halihó! – rejtegetett valami a háta mögött.

-Ő itt a barátnőm, Viki! – mutattam felé, majd Caroline odasétált hozzá és üdvözölte egy öleléssel. – Min dolgozol ennyire bőszen? – ültem le ágyára, Viki is követte tettemet.

-Csináltam nektek valamit. Ez részben a karácsonyi ajándékom, részben pedig azért, mert örülök, hogy itt vagy. – mondta aranyosan csengő hangján, amitől akaratlanul is elmosolyodtam és könnyek szöktek a szemembe.

-Nem kellett volna. – töröltem meg szemem.

-Már nyár vége felé belekezdtem, csak közben abbahagytam és… mindegy, majd megérted, miért mondtam el. – mondta kicsit bűnbánóan.

-Rendben. – bólintottam és a kezembe vettem a rajzát, amit felém nyújtott.

Alaposan végignéztem és megértettem, miért mondta, hogy már korábban elkezdte. Harry és én együtt szerepeltünk a képen. Fogtuk egymás kezét, és mindketten mosolyogtunk. Hiába csak egy kislány rajza, tükrözte a boldogságot. Viki mellém lett beszúrva, és furcsa, mert csak képről láthatta, de felismerhető lett. Marcy, John és Larry a kép másik oldalán, szintén kézen fogva, Larry elé pedig magát rajzolta le, ahogy guggol. Adam – és meglepetésemre – Gemma szintén kéz a kézben szerepelnek rajta.

-Caroline?

-Igen? Valami nem tetszik? – vált aggodalmassá.

-Nem. Dehogyis. Gyönyörű a rajz és hihetetlenül köszönjük, de lehet egy kérdésem?

-Persze. – mosolygott megnyugodva.

-Adam és Gemma miért fogják egymás kezét? – mosolyogtam rá.

-Azért, amiért te és Harry vagy anya és apa. – magyarázta úgy, mintha teljesen egyértelmű lenne.

-Tudsz valamit, amit én nem? – néztem rá kevésbé elrejtve aggodalmam. – Együtt vannak?

-Ha két ember csókolózik, az azt jelenti nem? – bizonytalanodott el. Vikire néztem, aki ugyanannyira lesokkolódott, mint én.

-Csókolóztak?

-Igen. Adam szobájában. Nem látták, hogy be akarok menni.

-Ez mikor történt?

-Amikor a fenyőfát jött át díszíteni.

-Értem.

-Baj van? Rosszat mondtam? – kérdezte vékonyabb hangon.

-Dehogyis. Köszönöm, hogy elmondtad. – öleltem meg. – És a rajzot is nagyon szépen köszönöm. Igazán kedves tőled, hogy gondoltál ránk.

-Akkor tetszik? Nem baj, hogy… tudod.

-Persze, hogy tetszik. Csodálatos lett. – mosolyodtam el. – Viki, átvinnéd a szobába? – néztem rá, utalva arra, hogy szeretnék egy kicsit kettesben maradni Carolineal.

-Persze. – mosolygott és vette a lapot.

-Miért váltatok el? – kérdezte száját lefelé görbítve.

-Bonyolult.

-Nem szeretted eléggé? Kértelek, hogy vigyázz a férjemre, most pedig már más vigyáz rá. – láttam megjelenni a könnyeket a szemében. Tényleg csalódott volt, és még az is lehet, hogy igaza van. Nem szerettem eléggé.

-Sajnálom. Én… jobban szerettem, mint eddig bárki mást. És még mindig jobban szeretem, de Neki ez nem volt elég. Ő így boldog, most boldog. Légy te is az, hiszen mosolyogni láthatod. – próbáltam őszintének tűnni a pozitivitást illetőleg, de a hangom néha megcsuklott.

-Nem. Néztem a képeket, nem őszinte. Veled őszinte volt. Most nem az. Benne is csak téged keres. – mondta, miközben kezeit a tértemre csúsztatta.

-Honnan veszel ilyen butaságokat? – néztem rá fátyolos tekintettel.

-Ausztrália, a vidámpark, a rejtett kis helyek, a tető. Ugye ismerősek neked?

-Persze, hogy azok. – mosolyodtam el, visszagondolva rájuk.

-Mindegyik helyen járt Taylorral. Végigvezette őt ugyanott, ahol régebben téged. De közel sem viselkedett úgy, ahogy veled. Legalábbis a képek ezt mondják.

-Mióta lettél te ennyire komoly kis hölgy? – próbáltam terelni a szót.

-Beléptem a teenager korszakba, innentől kezdve rohamosan fogok fejlődni. – mosolyodott el végre. – De a lényeg, hogy ha szereted, mondd el neki, tudasd vele, hiszen ő is szeret.

-Nem. Én nem fogom keresni. Ha ennyire jártas vagy a témában, azt is tudod, mit csinált velem.

-Igen, tudom. De a büszkeséget félre kell rakni! Hagyd, hogy a szíved vezessen!

-Kezdek megijedni tőled. – nevettem fel.

-Mellesleg Ashton sem lenne rossz választás. – vigyorodott el.

-Húha. Hallgatlak! – tettem fejem tenyereim közé.

-Olyan, mint Harry, de mégis más. Teljesen más egyénisége van, de valamiért mégis mindig Harry jut róla eszembe.

-Te tényleg rengeteget változtál. Ilyen szavakat, mondatokat is nagyon ritkán hallok hasonló korúak szájából.

-Ezt bóknak veszem.

-Annak is szántam. – öleltem meg még egyszer.

Hiába tiltakoztam ellene, nem ment ki a fejemből az, amit Caroline mondott. Bogarat ültetett a fülembe, de a rosszabb, hogy újra reménykedni kezdtem, ami rövidtávon még jó is lehet, de rettenetesen fog fájni, mikor rájövök, hogy felesleges volt.

A délutánt végigbeszélgettük, aztán közösen megvacsoráztunk.

-Beszélhetnénk? – nézett rám Gemma. Bólintással jeleztem, hogy igen, ő pedig a kert felé indult. – Szóval… - kezdte megállva a hóban. – Csak azt szeretném, hogy Harry miatt ne változzon kettőnk kapcsolata. Igaz, nem beszéltünk túl sokat, mióta hazamentél és bántott is a dolog. Úgy éreztem, és érzem is, hogy miatta vagy zárkózottabb.

-Dehogyis. – vágtam pofátlanul közbe, de képtelen voltam hallgatni. – Az, amit Ő tesz, és amit te teszel, az két külön dolog. Nem fogom a kettőt egybekötni. Ennyire érett és értelmes én is vagyok. – mosolyogtam.

-Persze, nem is azért mondtam. – lett még kedvesebb a hangja.

Este ültünk még egy darabig a televízió előtt, de utána elmentünk szépen sorban tussolni, majd lefeküdtünk aludni, ugyanis a holnapi nap a nagy nap. Karácsony. Ajándékozás és az itteni szokások.

-Te alszol már? – suttogta Viki a sötétben.

-Nem. Nem tudok. Túlságosan is izgulok a holnap miatt. – mosolyodtam el és felültem az ágyban.

-Én meg nem akarok. Itt vagyok, és aludjak? Emlékezni akarok mindenre, nem az alvásra.

-Mi lenne, ha kimennénk? Sétálnánk egyet… amúgy is érdekel a város este. – kérdeztem.

-Szabad?

-Megkérdezem. – mondtam és sietős léptekkel indultam el Adam szobája felé. Kopogtattam, majd óvatosan benyitottam. – Alszol? – suttogtam, hisz ha igen, így nem biztos, hogy felkeltem.

-Nem. – válaszolt kicsit zavartan.

-Mit csinálsz? – kérdeztem, mielőtt a lényegre tértem volna.

-Öhm... mit csinálok? Semmit. – hangja titkolt valamit. Zavart és ideges volt.

-Minden rendben? – kérdeztem karba tett kezekkel, amit úgysem láthatott, hiszen villanyt nem kapcsoltam.

-Persze. Miért ne lenne? – egyre inkább éreztem, hogy nincs egyedül. 

-Kérdezni szeretnék valamit.

-Igen? És mi lenne az? – hangja egy oktávval fentebb csúszott.

-Biztos nincs baj? Idegesnek tűnsz… - egyre jobban érdekelt, hogy igazam van-e.

-Biztos nincs. Mit szeretnél kérdezni? – sürgetett, és nem csak az ő hangja volt hallható. Nem tisztán, de egy női hang is kivehető volt. Nem mondott semmit, inkább csak levegőt vett, túl hangosan.

-Egyedül vagy? Ugye nem zavartam meg semmit azzal a valakivel?

-Kivel? Teljesen egyedül vagyok, csak egyre fáradtabb. – tettetett egy ásítást, amire egy kuncogás volt a válasz valahonnan.

-Jó. Legyen. Kimehetünk sétálni? Marcyt már nem akarom zavarni, így maradtál te.

-Persze, csak ha hazaértek, szólj be! – hadarta el, olyan lerázóan.

-Oké. További jó szórakozást! – mondtam kicsit sem őszintén.

Tudtam, hogy ki van vele és amolyan egyik szemem sír, a másik nevet érzés kerített hatalmába. Visszasiettem a szobába, ahol már égett a lámpa.

-Na? Ugye mehetünk? – kérdezte szinte ragyogó szemekkel.

-Igen. – mosolyogtam rá, de még a történteken gondolkoztam.

-Ez nem túl őszinte mosoly.

-Kint elmesélem, készülj! – mosolyodtam el, és én is öltözni kezdtem.

Kiérve a házból, arcomat megcsapta a hideg. És valami esett is. Felnéztem az égre és egy utcai lámpa fényében kivehető volt, hogy hatalmas pelyhekben hullik a hó.

A házak ablakában gyertyák, és különféle, szebbnél szebb díszek világítottak, és persze a házakon is. Az egész utca hihetetlenül gyönyörű volt.

-Ennél szebbet még nem láttam. – álltam meg az út közepén és körbenéztem.

-Egyetértek, pedig engem ezek nem nyűgöznek le, de ez fenomenális. – mondta szinten teljesen elámulva.

Elkezdtünk sétálni a város felé. Tisztában voltunk, hogy gyalog sosem érünk be, de élveztük a látványt, na és persze a havat is.

-Mi történt? – kérdezte Viki, miközben egy hógolyót gyúrt össze.

-Mikor? – néztem rá értetlenül.

-Hát, miután visszajöttél, furcsa voltál. – mondta.

-Ja, igen. Adam szobájában nem csak Adam volt.

-Ezt hogy érted?

-Úgy, hogy egy nővel volt. Pontosabban van egy sejtésem, hogy kivel.

-És, elárulod?

-Szerintem Gemma. – jelentettem ki fapofával.

-Hogy ki? – állt meg. – Miből gondolod?

-Ugye Caroline látta őket csókolózni és a kocsiban, mikor ültünk és beszélgettek. Az a nézés nem szimplán baráti nézés volt.

-Hát, remélem, hogy tévedsz.

-Én is, hidd el! Szegény Ashton. Előre sajnálom. Nem ezt érdemli. – mondtam magam elé bámulva.

-Igen, mindig belenyúl.

Csendben sétáltunk még egy darabig, majd hívtunk egy taxit, ami a város központjában rakott ki.

-Úgy érzem, mintha miénk lenne az egész város! – kezdett el rohanni barátnőm, kezeit széttárta és a nyelvét is kinyújtotta.

-Mert a miénk is! – futottam utána.

-Merre megyünk először? – kérdezte rám emelve tekintetét.

-Arra. – mutattam a Temze felé. A parton sétáltunk, majd felültünk a még pont üzemelő London Eye-ra, ahol megannyi kép is készült.

-Imádom ezt a város!

-Én meg a kilátást. – suttogtam, amikor a legtetején voltunk.

Az épületek amúgy is fénylő világításai mellet a dekorációk fényei még mesebelibbé tették az egész várost. Karácsony az év legszebb ünnepe, és nekem megadatott, hogy a legszebb városban ünnepeljem.

Leérve egyből a vásárt céloztuk meg. A tömeg még most is hatalmas volt, és a legtöbb ember, hozzánk hasonlóan turista volt.

Pár apróságot vásároltunk is, de még haza is kellett jutni valahogy, tehát nem költöttünk túl sokat. Elsétáltunk az Oxford Streetre is, és még pár, a közelben lévő látványosságot is megnéztünk.

Éjfélkor még a városban kívántam egyet, utána viszont visszamentünk. Halkan nyitottunk be a bejárati ajtón, és a nappaliba érve azt láttam, hogy Gemma a kanapén alszik. Elgondolkoztam, hogy mikor kifelé mentünk, ott volt-e, de nem emlékeztem.

-Viki, te láttad Gemmát induláskor? – böktem fejemmel a kanapé felé.

-Nem. Meg is jegyeztem, hogy vajon ki fog itt aludni, mert szépen oda volt hajtogatva az ágynemű. – mondta, én pedig egy bólintás után elindultam felfelé a lépcsőn.

Beérve a szobába lepakoltunk, majd átszaladtam Adamhez szólni, hogy megjöttünk.

-Tudom, hogy tudod, hogy nem voltam egyedül és azt is, hogy tudod, kivel voltam, de azt is tudnod kell, hogy nem történt semmi. – kezdte, mikor indulni akartam.

-Na, akkor ezt még egyszer és egy kicsit lassabban, ha kérhetem. – mosolyogtam rá.

-Nem történt semmi köztünk. Csak feljött beszélgetni. – mondta bűnbánó hangon.

-Figyelj, valójában ez nem az én dolgom vagy gondom, de gondolj csak bele: nem csak kettőtökről szól. Sajnos szerepet kapott egy harmadik fél is, aki egy igencsak szeretetreméltó srác. Soha nem érdemelné meg ezt, és úgy érzem mindkettőtöket félreismertelek. Gemmából sosem néztem volna ki, hogy képes lenne ezt tenni bárkivel is, és rólad sem. De úgy látom, tévedtem. – indultam el az ajtó felé. Adam bűnbánóan követte minden egyes mozdulatomat, de nem mondott semmit. – Mellesleg, Caroline látott titeket csókolózni. – fordultam vissza az ajtóból.

-Francba! – kapott a tarkójához és egyre jobban fénylettek a szemei.

-Ugye most nem fogsz sírni?

-Ezt nem így akartam. Én csak… megszerettem. És gerinctelenség volt lefektetni, de pasiból vagyok, bassza meg! – szavai megleptek, főleg a hangsúly, ahogyan mondta. Megsajnáltam.

-Adam, ehhez két ember kell. Benne volt? Ha sikerült, akkor igen, tehát mindketten hibásak vagytok. – indultam el megint – Kezdj el gondolkozni, hogyan fogod megmagyarázni a dolgot Ashtonnak, vagy éppen ő hogyan fogja! – lett ez a záró mondatom. Halkan behajtottam magam után az ajtót és Adamet magára hagytam a gondolataival, ami nem biztos, hogy a legjobb döntés volt, de nem tehettem mást. Csalódtam benne.

Mire visszaértem Viki már aludt. Nem akartam felébreszteni, így én is bebújtam, jól betakaróztam és átadtam magam az álomvilágnak.

Reggel Caroline énekére keltünk.

-Karácsony van, Gyerünk felkelni! – parancsolt ránk, mi pedig még félálomban bólogattunk.

-5 percet adj! – mondtam két ásítás között. Bólintott és kirohant a szobából.

-Mire ez a nagy rohanás? – kérdezte Viki.

-Itt reggel ajándékoznak. – mosolyogtam rá és már öltöztem is.

Ő is átöltözött és kifésülte hullámos tincseit. Mindketten előkerestük az ajándékainkat, amit a családnak szántunk és lesétáltunk a nappaliba a többiekhez.

-Boldog Karácsonyt! – köszöntöttek egy egyhangú köszöntéssel. Vikivel összenéztünk és mindkettőnk arcára hatalmas vigyor ült. Egy igazi angol karácsonyban lehet részünk.

-Boldog Karácsonyt! – mondtuk mi is és letettük a különböző méretű dobozokat a fa alá.

-Akkor kezdődhet a bontás? – kérdezte John mosolyogva.

-Mindenki felkészült? – nevetett fel Marcy is, mint egy kisgyerek: tele izgalommal. A válasz mindenkitől egy "Igen!" volt.

Mi Vikivel csak álltunk, és néztük, ahogy nekiesnek a dobozoknak. Keresték, melyik az övék és mikor megtalálták félrevonultak felbontani.

-Ti nem jöttök? – nézett ránk Marcy. – Nektek is van dobozka. Csak keressétek meg! – kacsintott, majd folytatta a keresést.

Megint egymásra néztünk, és mint a gyerekek versenyezni kezdtünk, hogy ki találja meg hamarabb a sajátját. Mindkettőnk részére két-két dobozka volt a fa alatt. A kanapéhoz sétáltunk és megvárva egymást bontottuk ki. Egy-egy hihetetlenül vicces és aranyos felső volt az egyik dobozban, a másikban pedig nekem egy nyaklánc, Vikinek pedig egy gyűrű.

-Nagyon szépen köszönjük! Gyönyörűek! – dadogtam, majd megöleltem az egész Kovach családot. Viki követte a példám.

A mi ajándékainkat bontották ki, bűnbánóan néztem Gemmára.

-Sajnálom, nem tudtam, hogy te is itt leszel. – kértem tőle bocsánatot, amiért nem hoztunk neki semmit.

-Ugyan már! – legyintett a kezével.

Marcy, John, Adam és Caroline is örült az ajándéknak, tehát büszkén mosolyogtunk, hogy jót választottunk.

A délelőttöt végigbeszélgettük, jókat nevettünk. Végig figyeltem Adam és Gemma viselkedését. Adam még mindig ideges volt, Gemma viszont, mintha semmi se történt volna.

-És akkor jöjjön az ebéd! – kiáltotta el magát Marcy, majd az ebédlőbe sétáltunk. Az ünnepi terítés csodálatos volt, és a kiszivárgó illatok is isteniek voltak. – Itt is a gesztenyével töltött pulyka és azonnal hozom a köretet. – rakta le az asztalra és rohant is az említett fogásért. – Ez pedig szimpla zöldség. Krumpli vagy krumplipüré nálunk nem szokás hozzá, de ha kell, még gyorsan összeüthetek valamit. – nézett ránk.

-Dehogyis. Nincs szükség rá. Ha itt ez a szokás, így esszük. – mosolyogtam.

-Rendben. Akkor a legerősebb férfi a háznál szelje meg szépen! – tartotta kezében a kést. Először Adam akarta, de John kivette a kezéből.

-Még a végén megvágod magad! – figyelmeztette, persze csak poénból. Miután a pulyka majdhogynem teljesen elfogyott, Marcy még lelkesebben állt fel.

-Jöhet a desszert? – kérdezte és itt leginkább Caroline arca volt a lényeg. Szemei felcsillantak és alig várta. – Ezt egy igennek veszem. – mosolyodott el, leszedte a tányérokat, amiben Gemma segített, majd visszatértek. Mindenki elé letettek egy kisebb kelyhet, aminek a tartalma puding volt, de nem akármilyen. Ez a fészeres, kifejezetten karácsonyi puding volt.

Miután végeztünk az ebéddel, leültünk a nappaliban és előjöttek az ilyenkor szokott családi mesék. Rengeteget mesélt John, ugyanis Adam igencsak rossz kisgyerek volt. Sok butaságot csinált, de mindig tanult a hibájából.

-Nekem lassan mennem kéne. – szólt közbe Gemma.

-Rendben, hazaviszlek. – állt fel Adam és a kabátjáért szaladt.

-Köszönöm ezt a csodás egy hetet! – lépett Marcy és John elé. – Örülök a találkozásnak és remélem sor kerül még rá! – ölelt meg őket. Tőlünk is elköszönt, majd kikísérték az ajtóig és Adammel együtt, elhajtottak.

A délutánt, Caroline kedvéért mesefilmek nézésével és fényképkészítéssel töltöttük, amit mi is nagyon élveztünk. Megismerhettem Johnt is egy kicsit jobban, ugyanis ennyit még sosem beszélt, mint amennyit most – megjegyezném: véleményem szerint ebben a fehérbor is közrejátszott.

Amikor Adam hazaért, ő is csatlakozott hozzánk. Nem egy családi kép készült, és nem egy olyan, amin mi is szerepelünk. Pár felkerült a Twitterre is, így megint beindult az utálkozás vagy éppen az ellenkezője.

Estefelé megnéztük a Reszkessetek betörőket is, és mint mindig hatalmasakat röhögtem rajta. Persze, angolul furcsa volt először, de mindenhogy élvezhető. Aztán még egy késő esti beszélgetés, mi is meséltünk viccesebb dolgokat, és még ők is, majd már készülődtünk lefeküdni aludni, hiszen lassan éjfélt ütött az óra, de csengettek. Larry az ajtóhoz rohant és vakkantott egyet.

-Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Marcy.

-Majd én kinyitom. – mondta Adam és így is tett.

Mi csak ültünk a kanapén, először Adam jött vissza, majd követte őt a váratlan vendég is.