103. fejezet - Jó időben rossz helyen?

  Sziasztok! Hatalmas késéssel jelentkezem újra, tudom. Nincs mentségem, nem fogok magyarázkodni, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. A lényeg, hogy most újra hoztam egy részt, ami nem a hosszáról lesz híres. Remélem, mindenkinek elnyeri majd a tetszését!

Így utólag is kellemes ünnepeket mindenkinek!♥

Jó olvasást!
Hope♥

-Hát ez hihetetlen volt! – öleltem meg Harryt a koncert után, a színfalak mögött.

-Csak, mint a többi. – kacsintott oda Liam, majd bement az öltözőbe.

Mindketten elmosolyodtunk. Harry válaszul csak megcsókolt, én pedig a kicsit izzadt hajába túrtam, ezután ő is eltűnt az öltözőben. Amíg vártam rá, megérkezett Eleanor, és meglepetésemre Danielle.

Próbáltam nem izgulós külsőt magamra ölteni. Mosolyogtam, ők pedig igencsak közeledtek felém. Olyan furán éreztem magam. Ők mindketten gyönyörűek, csinosak, kedvesek és barátságosak, én köztük pedig csak egy elcseszett senki vagyok. Alacsony, minden átlagos, ami rám jellemző, kivéve a barátomat.

-Szia! – köszöntem Danielle felé, amikor megálltak előttem.

-Szia! – köszönt vissza, és mint az ezer éves barátok, megölelt. Igaz, itt ez szokás, vagy nem tudom, de eddig majdnem mindenki ezt csinálta.  

Visszakocsikáztunk a szállóba, ami igazából egy köpésre volt, de a rajongók miatt lehetetlen volt a gyaloglás.

-Mit szeretnél csinálni? – kérdezte Harry megállva mögöttem, amíg én az ablakon bámultam az esti fényeket.

-Nem tudom. Mi a választék? – fordultam vele szembe. Karjaimat a nyaka köré fontam és kicsit pipiskedtem, ami pár centimétert magasított rajtam.

-Nézzük csak! Maradhatunk itt bent, nézhetünk filmet és vacsorázhatunk, kimehetünk a többiekhez, persze ha ők is kint vannak valahol. – felnevetett – Város is nézhetünk, ahhoz viszont mozgósítani kell egy biztonságit… vagy kettőt. – pár másodperces szünet következett, ami idő alatt le nem vettem a szemem a szeméről – Lemehetünk a hotel fürdőjébe is, és azt hiszem, ennyi. – állapodott meg tekintete a szemeimen. Felváltva nézett hol az egyikbe, hol a másikba.

-Maradjunk itt! Nézzünk egy filmet, vagy menjünk ki az erkélyre és gyönyörködjünk a város fényeiben! Nekem mindegy, csak veled legyek.  – adtam egy puszit a szájára, de a szám után kapott és megcsókolt.

-Ahogy akarod.

-Először is, én letussolnék. – bújtam ki karjai közül. – Addig te keress valami filmet, vagy nem tudom. – kacsintottam rá, majd magamra zártam az ajtót.

Hamar végeztem, nem akartam megváratni, meg kíváncsi is voltam, mit tudott intézni ennyi idő alatt, azonban felülmúlta elvárásaimat. Egy megterített asztal két székkel az erkélyen helyezkedett el. A szám is tátva maradt, ahogy azt megláttam.

-Remélem, nem haragszol, amiért én rendeltem neked is. – került a semmiből mögém és megpuszilta a tarkómat, kezei pedig a felsőm alá csúsztak, de a hasamon állapodtak meg. Felnevettem, de nem válaszoltam. Én ezt költői kérdésnek vettem.

-Gyönyörű. – mondtam és még mindig az erkély látványát élveztem.

-És így, alvós cuccban szeretnél kiülni? - tette fejét a vállamra.

-Baj lenne? – kérdeztem aggódva, és csak ekkor fordultam felé, csak ekkor láttam, hogy már ő is kényelmesebb öltözékben van.

-Dehogyis. Azért kérdeztem, hogy én átöltözzek-e. – nevetett, majd megfogta a kezemet és kivezetett a vacsora helyszínére. Kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam rajta.

-Köszönöm. – mosolyogtam rá. – Mindent.

A vacsora egyszerű spagetti volt. Ez a szituáció már csak akkor lett volna romantikusabb, ha Párizsban lettünk volna, az erkélyről látszódott volna az Eiffel torony és egy tányéron szolgálták volna fel az ételt, és úgy, mint abban a bizonyos filmben, mi is egy szál tésztát kezdünk el enni.

Ez nem így történt, de a vége így is úgy is ugyanaz volt. A vacsora befejezte után Harry hátrébb tolta az asztalt, a két széket pedig előrébb, egymás mellé helyezte. Leültünk és csak bámultunk ki a fejünkből.  Kezünk összekulcsolva pihent az én combomon, amit néha meg is simított valamelyik ujjával. Fejemet a vállára hajtottam, amit meg is puszilt, majd a sajátját is nekidöntötte.

-Álmos vagy? – kérdezte rekedtes hangon.

-Egy nagyon kicsit, de élvezem. – néztem fel szemeibe.

-Menjünk be, kezd hűvös lenni. A végén még megfázol. – kapott az ölébe és bevitt a szobába, ahol olyan óvatossággal pakolt le az ágyra, mintha valamilyen porcelán régiséggel lenne dolga. – Ezeket a filmeket sikerült megszereznem. – adta az éjjeliszekrényről azt a hét darab DVD-t a kezembe.

-Van köztük horror? – kérdeztem meg se nézve őket.

-Azt hiszem. – vakarta meg a fejét.

-Én arra szavazok. – helyezkedtem el, és rábíztam a továbbiakat.

Elkezdődött a film. Karját átvetette vállaimon, ezzel közelebb vonva magához.

-Sose hittem volna, hogy egy lánnyal egy romantikusnak mondható vacsora után, egy neves hotel szobájában horror filmet fogok nézni. De ez tetszik. Nem vagy tucat. – megpuszilta az arcomat. Ajkai úgy égették a bőrömet, mintha csak parázsló szén ért volna hozzá. Tenyereim közé fogtam az arcát és megcsókoltam. – Húha! Tudsz te még meglepetéseket okozni. – húzott vissza egy újabbra. És újabbra. És újabbra.

A végén azon kaptuk magunkat, hogy nem is tudjuk, miről szól a film, de nem is érdekelt. Kezei bejárták egész testemet, ami izzott, bár az érintései még így is perzselték bőrömet. Megállt az idő. Csak mi voltunk. Egyre kevesebb textil fedte testünket és egyre forróbb lett a levegő.

-Most készen állsz? – megállt és a szemembe nézett. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet és megcsókoltam. Éreztem, ahogyan elmosolyodik.

Hirtelen kopogás zavart meg minket. Harry nem zavartatta magát.

-Mi van, ha fontos? – kérdeztem két csókja között.

-Nem érdekel.

-Harry, kérlek, nyisd ki és nézd meg, ki az! – toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

Hangosan fújta ki a levegőjét, majd lemászott rólam. Csupasz felsőtesttel, egy szál gatyában – ami igencsak szűknek tűnt- indult el az ajtó felé.

Nagy lendülettel tárta ki azt.

-Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdezte egy elfojtott kuncogással Niall.

Harry magára erőltetett egy mosolyt és szépen becsapta az ajtót. Kintről még lehetett hallani Niall röhögését és azt, ahogy megy elújságolni a többieknek "Hazza akcióban!"
 

102. fejezet - Ébredés II.

Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet, ami egy kicsit hosszabb lett, mint az előző, de még mindig rövid. Remélem tetszeni fog. Várom a véleményeteket!!:)

Jó olvasást!!♥

Hope

*Juci*

Órák óta csak feküdtem és nagyon kezdtem unni magam. A nővérke közölte, hogy hamarosan jönnek hozzám, ugyanis sikerült elérniük valakit. Azt tudtam, hogy felhívták a szüleimet is, de mivel nincs semmi bajom, így ők nem jöttek el. Viki és Dominik voltak bent, de pár órája ők is hazamentek. Az ablak felé voltam fordulva, az oldalamon feküdtem, amikor nyílt az ajtó. Azt gondoltam, újra csak a nővér, de mikor meghallottam az ismerős hangot a szívem meglódult.

-Juci? – kérdezte mély, rekedtes hangján, ami aggodalommal volt megtelve. Azonnal felültem az ágyban és felé emeltem tekintetemet. – Istenem! – motyogta. Ekkor láttam, hogy hatalmas kő eshetett le a szívéről, mikor meglátta, hogy kutya bajom sincs. – Jól vagy? Mégis mi történt? – sietett az ágyamhoz, majd megölelt. Szíve hevesen vert, majd’ kiugrott a helyéről.

-Harry! – suttogtam a könnyeimmel küszködve.

-Minden rendben? – kérdezte kicsit eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen.

-Most már minden. – válaszoltam és ekkor kigördült egy könnycsepp, amit hüvelykujjával le is törölt.

-Mi történt? – kérdezte és egy széket húzott maga alá.

-Vásároltam, bejött valaki, akiről azt hittem Dominik és csak szórakozik. Egy rabló volt. Igazi fegyverrel. – nyeltem egyet. – Az orvosok azt mondják, hogy a félelem mentette meg az életemet.

-Hogy értve? – szemei csillogtak. Smaragdzöld szemei így olyanok voltak, mint az igazi drágakövek.

-Annyira megijedtem, hogy elvesztettem az eszméletem és összeestem. Ha akkor nem esek össze, engem talál el a golyó. Így viszont a pénztáros hölgyet találta el. Szerencsére neki sem esett komoly baja, csak a karja sérült.

-Értem. Annyira aggódtam érted! – állt fel és újra magához húzott. Azonban ezúttal az ölelést követően meg is csókolt. – Mikor engednek ki? – kérdezte, de nem ült vissza. Inkább az ágyam szélét választotta a kényelmetlen, kórházi szék helyett.

-Azt mondták még 2 napig bent tartanak megfigyelésen, és ha minden jól megy, utána hazamehetek.

-Akkor egy percre most magadra hagylak, de utána jövök vissza. – adott egy homlok puszit, majd elhagyta a termet. Igaz, nem egy perc volt, de ígéretéhez hű volt és perceken belül vissza is jött.

-Hol jártál? – kérdeztem mosolyogva.

-Elintéztem a szállásomat és szóltam a srácoknak, hogy 2-3 napig még nem megyek vissza.

-Basszus! – csaptam a homlokomra.

-Mi az? – nézett rám aggódva.

-Ti turnén vagytok! Nem maradhatsz itt. Vissza kell menned! – mondtam szépen lassan, hogy inkább hasson „parancsnak”, mintsem holmi kijelentésnek.

-Nem. Majd megyek, de most itt van rám szükség. – mosolyodott el.

-De a rajongóitok rád is kíváncsiak. Nem azért vették meg a jegyeket, hogy Harry Styles mentes koncertre menjenek. Nekik nagyobb szükségük van rád, mint nekem. Én jól vagyok, és jó volt látni, de nagyon szépen kérlek, miattam ne hanyagold el őket. – bármennyire is azt akartam, hogy maradjon, nem mondhattam ki. Olyan volt a helyzet, mintha a másik felemet kértem volna távozásra. Fájt, de így kellett tennem.

-Meg fogják érteni. Tudják, hogy szeretlek, és hogy itt a helyem. Maradok, bármit is mondasz. – nyomott egy puszit a számra, majd leült az ágyamra.

Egészen a látogatási idő végéig maradt. Kibeszéltük a történteket, mesélt vicces turné történeteket, és amikor a nővér távozásra kérte, ezzel búcsúzott.

-Holnap találkozunk! – mondta az ajtóból visszafordulva. Bólintottam, miközben az arcomra egyre nagyobb mosoly fészkelt be. Boldog voltam.

Mosolyogva hunytam le a szememet, így, ilyen állapotban már a kórházi ágy sem tűnt kényelmetlennek. Perceken belül már aludtam is.
Másnap reggeli után Harry ismét megjelent az ajtóban egy hatalmas papírzacskóval a kezében, ami tele volt péksüteménnyel. A másik kezében pedig forró csokit hozott.

-Ezt nekem? – néztem fel rá az ágyról.

-Igen. Kinek másnak? – nevetett fel.

-Köszönöm. – csókoltam meg.

-Ugyan már. – ült le. Miután elfogyasztottam a sokkal finomabb reggelit, mint amit itt adtak, Harry megtörte a csendet. – Ugye felállhatsz az ágyból?

-Persze.

-Akkor öltözz fel, és kimegyünk sétálni! – mondta hatalmas mosollyal.

-De úgy nézek ki, mint egy szörny. – temettem tenyereimbe az arcomat.

-Ne legyél hülye. Így is gyönyörű vagy.

-Nem tagadsz le még így sem? – emeltem fel lassan a fejemet.

-Miért tagadnálak? Néha nem értelek. – mosolygott, közben pedig megrázta a fejét.

-De biztos? – kérdeztem. Hangom a kérdés közben leginkább egy nyolc éves kislány hangjára hasonlított, aki a pénztárnál kérdezi meg az anyukáját, hogy kaphat-e egy kis csokoládét.

-Természetesen. – bólintott. Komolynak tűnt, de arcáról letörölhetetlen volt a mosoly.

-Legyen. – mosolya engem is mosolygásra késztetett.

Perceken belül már teljes "hadi ruhában" álltam a kórház bejárata előtt. A hó recsegett a talpunk alatt minden egyes megtett lépésnél. Imádtam hallgatni. Megnyugtatott.

-Tudják, hogy hol vagy? – kérdeztem felnézve rá.

-Biztosan. – mosolygott.

-Ohh, igaz. Hülye kérdés volt. – nevettem fel.

Ezek után perceken át csak csendben sétáltunk egymás mellett kézen fogva. Egyikünkön sem volt kesztyű. Nagyujjammal néha megsimítottam puha kézfejét, ő pedig minden egyes alkalommal elmosolyodott.

Az utolsó ilyen alkalom adtán már rákérdeztem.

-Miért mosolyodsz el mindig, mikor megsimítom a kézfejed? – hangom megint elvékonyult. Megállt és magával szembe fordított. Karjait a derekam köré fonta.

-Mert jól esik. És mert te csinálod. – mondta, arcával pedig egyre közeledett és közeledett, teljesen addig, amíg már egy hajszál is nehézkesen fért volna el ajkaink között, de mégsem érintették egymást. – Hülye voltam. Soha sem kellett volna elengedjelek. Sajnálok minden egyes percet, amit nélküled töltöttem, és azt is, hogy mindezt át kellett élned. Nem akartalak megbántani, mégis megtettem. Sajnálom. – mondta, majd azt a kis távolságot is megszüntette és megcsókolt.

Édesebb, lágyabb és jobb volt, mint valaha. Hiányzott minden, amit együtt csináltunk. Hiányzott, és jó volt újra vele lenni.

A másnapot is együtt töltöttük. Hazafelé elkísértem a reptérre, elköszöntünk egymástól, majd Ő vissza a következő állomásra, én pedig haza mentem.

Meglepetésemre otthon aggodalommal fogadtak. Édesanyám úgy megszorongatott, mintha ezer éve nem látott volna, pedig csak alig egy hete.

-Úgy örülök, hogy jól vagy! – mondta századszorra is, majd utamra engedett az emelet felé. Felmentem és egyből hanyatt dőltem az ágyamon. Jó volt újra itthon.

Miután pár percet feküdtem, elkezdtem kipakolni a táskámból, és ekkor ugrott be, hogy a karórával így akkor most mi a helyzet. Eddig eszembe se jutott. Gyorsan áttúrtam mind a kettő táskámat, és a benne lévő ruhák zsebeit. Már kezdtem kétségbeesni, hogy nincs meg, mivel már csak egyetlen egy nadrág maradt hátra, de szerencsére annak a zsebében volt. Nem tudom, hogy került bele, nem emlékeztem rá, hogy elvettem volna. Kinyitottam a kis dobozkát, és az a csodálatos óra ott volt. Ugyanolyan fényesen cikázva verődött róla vissza a fény, mint a kirakatban. Elmosolyodtam és elraktam a fiókomban, hogy amikor majd szükség lesz rá, tudjam, hol van.

Teltek a hetek, elkezdtem a munkámat az iskola mellett, így elhatároztam, hogy minden hónap elején, amikor megkapom a fizetésemet, kiutazom az adott turné helyszínére, és ha a fizetésem nem is elég a jegyekre, ennyit pótolok bele, így nem érzem kihasználásnak.

-Minél hamarabb gyere haza! – puszilta meg a fejemet anyukám. Mióta hazajöttem sokkal figyelmesebb.

-Csak hétvégére megyek, de ezt megbeszéltük már. – mosolyogtam rá, majd kimentem a kapun. 4 óra utazás után már a reptéren voltam, ahol még másfél órát kellett várnom a felszállásra, és még 4 óra repülés után már landoltam is.

A reptéren hatalmas tömeg volt, amit nem csak az utazóközönség képezett, hanem a Harryre várakozó rajongótábor is. A sapkámat még jobban a fejemre húztam, hogy még véletlenül se vegyenek észre, nem mintha ez a veszély fenyegetett volna. Elvettem a csomagomat, és a sikítozó lánytömeg hangja felé indultam el. Harryt hamar meg is láttam, de Ő már nehezebben vett észre. Befúrtam magam a tömegbe, és eljátszva az őrült rajongót autogramot kértem tőle. Majdnem alá is írta a kezemet, amikor felnézett rám és feltűnt neki, hogy én vagyok az. Elmosolyodott majd magához húzott és megölelt.

-Remélem, nem tiportad össze a tömeget. – suttogta a fülembe, majd mindketten felnevettünk.

-Arrébb megvárlak. – mondtam kicsit hangosabba, csakhogy biztosan meghallja, majd kikászálódtam a tömegből.

Voltak páran, akik hozzám is odajöttek, és volt egy valaki, aki nem mondott nekem szépeket, de miután meglátta, hogy Harry közeledik, elkezdett mosolyogni, és mint akit kicseréltek, egyből kedves lett.

-Mehetünk? – kérdeztem megragadva Harry kezét.

-Persze. – mosolygott rám, majd elindultunk a kocsija felé.

Beszálltunk, és a hotel felé vettük az irányt. Kint várt két biztonsági, ugyanis a szállodák előtt mindig nagyobb a tömeg. Besegítettek minket, sőt még a csomagjaimat is behozták. Megköszöntem nekik, majd követtem Harryt.

-Velem fogsz lakni ebben a 2 napban. – mondta beszállva a liftbe.

-Ohh, ez szuper. – dőltem neki és karját átkaroltam.

Megmutatta a szobáját, majd átsétáltunk a többiekhez Zayn szobájába. Hatalmas mosollyal köszöntöttek, és még mindig szokatlan volt, hogy köztük lehetek. Eleanor is ott volt, így legalább nem csak egyedül voltam. Perceken belül Lou is csatlakozott.

-A ma esti koncertre mind hivatalosak vagytok. Jön még majd Perrie is. – mondta Zayn rám, illetve ránk nézve.

Nem igazán tudtam erre mit mondani. Bólintottam egyet és mosolyogtam.

-Harry? – kérdeztem halkan.

-Igen? – nézett rám.

-Hogyan szokás megjelenni egy ilyen koncerten? Mármint…

-Ebben én szívesen segíthetek. – fogta meg a karomat Lou. Úgy látszik, nem voltam elég halk.

Maga után húzott, és mindent elintézett. Megcsinálták a hajamat, felöltöztettek és sminket is kaptam, ahogy Eleanor is.

Perrie megérkezte után, minket elvezettek a többiek által már jól ismert részlegre, és egyszer csak lekapcsolódtak a fények. Hatalmas sikoltozás, majd egy reflektor a színpadra irányult. Először csak Harry hangja volt hallható, utána pedig ők, a teljes valójukban megjelentek. Ezzel kezdetét vette a koncert. 

Köszönet!

Sziasztok!

Örömmel jelenteném be, hogy november 2-án lett 2 éves a blog. Mindenkinek, aki kitartott velem eddig, remélem, hogy a továbbiakban is ki fog, és nagyon nagyon hatalmas köszönet! Továbbá köszönöm azoknak is, akik most, a közelmúltban csatlakoztak az olvasói körömhöz, és azoknak is, akik csak hébe-hóba lépnek fel. Minden egyes kommentelőnek ezer hála és köszönet.

Ezúton szeretnék elnézést kérni a részek hiánya miatt. Igyekszem, amennyire csak tudok!

Remélem, mindenki ki fog velem tartani a végéig.

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!♥:))

Hope

101. fejezet - Ébredés I.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem vele, és azt is, hogy nem lett túl hosszú és izgalmas, de megérkezett!! Remélem azért tetszeni fog mindenkinek!:) A véleményeket még mindig szívesen fogadom, legyen az bármi!:))♥
Jó olvasást! 
Hope

"...akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, milyen lesz, mikor majd minden elmúlik..."

*Harry szemszöge*

A telefon majdhogynem kiesett a kezemből, pedig az ujjaim kezdtek színtelenné válni olyan erővel markoltam az említett tárgyat.

Gyorsan megérdeklődtem minden fontosabb információt, majd ugyanekkora lendülettel mentem vissza a szobába.

-Azt hiszem, nekem ez a mai, sőt a heti koncertezés nem fog összejönni, srácok. – vakartam a tarkóm idegesen.

-Harry Styles újabb poénja, amit már ezerszer ellőt. – mondta Louis mellém sétálva. – Tapsot neki a hiteles alakításért. – nevetett, közben a többieket biztatta kérése teljesítésére.

-Harry! Annyiszor álltál már színpadon, hogy hihetetlen, hogy még most is lámpalázas vagy. Legalábbis, hogy ennyire. – veregetett vállba Liam.

-Juci kórházban van. – nyögtem ki mereven magam elé bámulva. A szobában síri csend lett. Ha lett volna odabent egy légy, még annak a szárnycsapásait is hallhattuk volna. Az eddigi mosolygós arcok komorrá váltak, de még mindig hitetlenkedve néztek engem.

-Ez már nem jó vicc. – mondta bizonytalanul Niall.

-Nem vicc, bassza meg! – túrtam idegesen a hajamba és az ablak elé álltam.

-Mi történt? – kérdezte a szőkeség nyugtató hangsúllyal.

-Lövöldözés a boltban. Ki akarta rabolni. – minden egyes szó után mély levegőt kellett vennem. A szívem tripla olyan gyorsan vert, mint általában. Nem tudtam, mi tévő legyek.

-Megoldjuk. Ott a helyed mellette, bárhol is van. – tette Liam a kezét a vállamra.

-Így igaz. Megoldunk mindent, te csak menj! – mondta Louis is, mire végignéztem mindenkin. Minden egyes arcon az együttérzés, a sajnálat, de egyben a támogatás és a szeretet is rajta volt.

-Köszönöm srácok! – hadartam el gyorsan, majd elkezdtem a fontosabb dolgaimat összepakolni és intézni egy repülőjegyet.

Pár órán belül már a repülőn ültem az indulásra várva. Az idegességtől már lassan a bőrömet rágtam a körmöm helyett. Sosem volt szokásom a körömrágás, most valahogy mégis ebbe és az ujjak ropogtatásába menekültem. Nem igazán tudtam beszélni senkivel sem, ugyanis ők közben a színpadon voltak, másokat meg nem is nagyon érdekelhetett. Próbáltam zenével terelni a gondolataimat, de valahogy minden dalban találtam Jucira utaló dolgokat. Néha egy emlék röppent az elmémbe, néha egy mondat, ami az ő száját hagyta el, néha pedig csak láttam magam előtt.

Pár – éveknek tűnő – órával később landolt a gép. Gyors léptekkel mentem a csomagomért, és még mielőtt a tömeg túl nagy lett volna, elhagytam a repteret egy, az éppen utamba eső taxival. Bediktáltam a kórházat, majd megkértem, hogy olyan gyorsan menjen, ahogy csak bír.

Számításaimmal ellentétben alig fél órán belül leparkoltunk a kórház parkolójában. Kifizettem a fuvart, majd a táskámat kikapva, szinte futva rontottam be az épületbe. A recepcióhoz mentem és levegő után kapkodva próbáltam megértetni magam az aligha 50 éves hölggyel, de mindhiába. Ekkor jött egy fiatalabb kiadás. Mélyen a noteszébe volt dugva a feje, mégsem ment neki semminek és senkinek. Haja egy kontyba volt tűzve a feje tetejére. Szemüvege biztosan az olvasáshoz kellett, mert amikor szólt neki az idősebb hölgy, egy laza mozdulattal csapta hátra a fején és nézett rá.

-Ki tudnál segíteni? – kérdezte.

-Persze. – mondta és újra a papírjai mögé rejtőzött. – Miben segíthetek? – kérdezte angolul, amit már én is sikeresen megértettem.

-Tegnap, vagyis ma… vagy nem tudom behoztak egy lányt. – hadartam össze-vissza. Alig jött ki értelmes dolog a számon.

-Nevet kérek. – mondta, még mindig a papírjait bámulva. Kezdett idegesítő lenni a közönyössége, és a nemtörődömsége.

-Judit. – nyeltem nagyot. Vártam, hogy majd kéri a vezetéknevét is, de nem.

-Ön hozzátartozója? – kérdezte és ebben a pillanatban végre rám nézett. A gyors mozdulatából, amivel a szemüvegét csúsztatta volna ismét a fejére, egy lassú, ledöbbent mozdulat lett. Szemei kikerekedtek és komor arca egyszeriben kivirult. Szája sarkában egy mosoly készült előtűnni, amit kezdetben próbált elfojtani, majd kiengedte és hagyta, hogy egész arcára kiterjedjen. Nemcsak a szája, de még a szeme is mosolyogni kezdett.

-Nem. Én a bará…

-Ne is mondj többet! – tette mutatóujját a számra. Most az én szemeim lettek hatalmasak. Hátrébb léptem egyet. – Tudom, ki vagy. A barátnőm lánya odáig van értetek. Egy kép és megmondom a szoba számát.

-Tisztességes ez? – kérdeztem a lehető legnagyobb hülyeséget. Ha egy kép az ára, hogy láthassam, ezret is csinálok. – Legyen. – vágtam rá, még mielőtt meggondolhatta volna magát. A kép elkészülte után türelmetlenül toporogtam mellette.

-Harmadik emelet, 7. szoba jobbra. – mosolygott kedvesen, én pedig azonnal a lifthez rohantam. Folyamatosan nyomkodtam a hívógombot, de hasztalanul. A lépcső gyorsabbnak bizonyult. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat.

Felérve, hirtelen azt sem tudtam, melyik a jobb kezem, de ki volt írva a folyosó ajtaja felé. Egy kis segítség. Akkora léptekkel indultam meg, és akkora lendülettel löktem be az ajtót, hogy majdnem fellöktem egy ápolót.

-Jajj! Elnézést! Kérem, ne haragudjon! – kaptam utána, így nem esett el.

-Kicsit óvatosabban közlekedjen, ha kérhetem! – igazította meg öltözékét, majd folytatta az útját. Rendeztem én is külsőmet, majd lassabb, bizonytalan léptekkel néztem meg minden egyes ajtót, reménykedve, hogy végre a hetes lesz ráírva. Logikusan növekvő sorrendben voltak, de én mégis mindegyiket jól megnéztem. Remegő lábbal álltam meg a megfelelő ajtó előtt. Nem tudtam, mire számítsak, mikor benyitok. Nem tudtam, mennyire lesz ijesztő a látvány. Nem tudtam, mit tudnék elviselni, és mit nem. Lassan a kilincsre raktam a kezem, majd kopogtattam és egyből be is nyitottam.

-Juci? – kérdeztem, majd nyeltem egy hatalmasat. A látvány, ami fogadott…

Végeredmény

Sziasztok!:)

Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a kedvesebbnél kedvesebb megjegyzéseket! Igaz, hogy lassacskán, de összejött a 10 komment, ami azt jelenti, hogy várható a következő rész!

Még egyszer szeretném megköszönni mindenkinek, aki még a mai napig is kitart mellettem és a történetem mellett. Nem tudjátok még csak elképzelni sem, milyen jól esik ez nekem! KÖSZÖNÖM!
Hope♥

100. fejezet - "Ne fordulj meg!"

Sziasztok! Most elég hamar hoztam a következő fejezetet, de 1 hónapnyi szünetet fogok tartani. Ez amolyan "első évad" és a szüneteltetés után folytatódni fog. Annyi kérésem lenne, hogy: 36 feliratkozóm van, így nem gondolom, hogy sokat kérek min. 10 megjegyzéssel, ami 10 különböző embertől jön. Ha ez egy  hónap alatt összejön, akkor folytatom, ha nem, akkor addig nincs új rész, amíg a 10 komment meg nem lesz!
Nem lett hosszú rész, és amint láthatjátok szemszöget is kellett váltanom, hogy kitoldjam. Azért remélem, hogy nem lesz csalódás!
Jó olvasást!♥
Hope

*Viki szemszöge*

Kéz a kézben sétáltunk tovább Dominikkel, de rossz előérzetem volt.

-Ne menjünk utána? – kérdeztem felnézve barátomra.

-Te örülnél neki a helyében? Nagylány, nem lesz baja! – nyugtatott Dominik, de mindhiába.

A vendégházba érve fedeztük fel, hogy csak ketten vagyunk. A másik csapat is biztos valahol a város sötét utcáit rótta.

-Mi lenne ha…? – kérdezte Dominik, de nem fejezte be, csak megcsókolt. Szenvedélyesen és vadul. Úgy, hogy éreztette, hogy többet akar, mint egy szimpla csók. Teljesen az emeletig küzdöttük magunkat, ott pedig megkerestük a szobánkat és Dominik ágyához mentünk. Eközben csak pár pillanatra váltak el ajkaink. Ezek a pillanatok között volt a ruhák levétele is.

-Várj! Nekem ez így nem megy. Rossz előérzetem van. – állítottam le még időben.

-Oké. – fújta ki hangosan levegőjét, majd magára kapkodta ruháit, ahogy én is tettem.

    *Harry szemszöge*

Utoljára álltunk színpadra, legalábbis, ami a próbákat illeti. Ma érkeztünk meg a következő koncert helyére, és hogy tudjuk, mit és hogyan, még estére beszerveztek egy próbát.

Utána a srácokkal összeültünk a hotel nagytermében és jókat röhögtünk egymás poénjain, amiket nem most hallottunk először, de még mindig jók. Épp az egyik régi vicces emlékem felidézése közben csördült meg a telefonom.

-Bocs, de ezt muszáj felvennem. – kértem elnézést, majd elhagytam a szobát. Tudtam, hogy Juci az, mert kiírta a számát, de amikor nem ő szólt bele, már kezdtem aggódni. – Hogy mi történt? – sokkolt le az, amit az idegen női hang mondott.

    *Juci szemszöge*

Hiába siettem, a távolság ugyanannyi volt. A végére már szinte futottam. Rázott a hideg, és a sötétség is egyre jobban aggasztott. Úgy rontottam be a boltba, mintha menekültem volna valaki elől, de szerencsére ez nem így volt.

-Jó napot! – köszöntem, majd mély levegőt vettem.

-Inkább estét, de ez is megteszi. – mosolygott kedvesen a pénztáros hölgy. – Ma már jártál itt, igaz? – kérdezte kilépve a pult mögül.

-Igen. – néztem rá.

-És, most miben segíthetek?

-Azért az óráért jöttem vissza. – mutattam az egyik vitrinben lévő darabra.

-Ezért? – emelte ki.

-Igen.

-Ez tényleg szép darab. Apukádnak lesz?

-Nem. A barátomnak. – mosolyogtam.

-Hány éves vagy?

-Jelen pillanatban 17.

-És a barátod hány éves, hogy egy ilyen komoly órát igényel?

-Most lesz 20, de mi köze egy számnak az ízléséhez?

-Mikor ünnepli? – faggatott tovább. Egyre idegesítőbbé vált a szememben.

-Február 22-én, de nem lehetne, hogy kifizetem és már itt sem vagyok? – sürgettem finoman.

-Te vagy Harry barátnője. – nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi vagy kijelenti, így csak bólintottam. – A lányom folyton rólatok beszél… - mondta annyira lenéző hangsúllyal, amilyen csak lehetséges volt az adott szituációban.

-Értem. – válaszoltam. Ezután a nő már nem kérdezgetett, csendben tette a dolgát.

-Becsomagoljam? – kérdezte már kevésbé kedves hangon.

-Megköszönném. – mosolyogtam rá ennek ellenére.

-Rendben. Várjon pár percet! – mondta. Feltűnt, hogy eddig tegezett. Tényleg ennyire számít, hogy kihez van közöm? Tényleg ennyire megváltozhat valaki véleménye rólam csak azért, mert Harryvel vagyok?  Ez annyira furcsa, idegen és zavaró.

A nő eltűnt a neki szánt hátsó részen. Ekkor belépett a boltba valaki, de nem volt energiám se és kedvem se megnézni, hogy ki lehet az.

-A pénztáros? – kérdezte rekedtes hangján.

-Hátul. – mutattam abba az irányba, majd elkezdtem megfordulni.

-Ne fordulj meg! – hangja erőszakos és komoly volt. Először megrémített, majd felnevettem.

-Dominik, honnan tudtad melyik boltba kell jönni?

-Itt is van! – jött vissza a pénztáros hölgy, de hangja és arca lefagyott. Én már lendületben voltam, így nem tudtam megállni a fordulásban. Mivel azt hittem, hogy Dominik áll a hátam mögött, látni akartam, de tévedtem. Egy maszkos pasas, fegyverrel a kezében, ami felém irányult. Csak a szemei voltak láthatóak, és az orra. Még mindig az ajtónál állt, de tett egy lépést előre.

-Mondtam, hogy ne fordulj meg! – mondta idegőrlően lassan és fenyegetve. Ekkor hallottam egy durranást, majd valami hidegnek csapódtam. A padlónak. Minden homályos lett, a hangok is kezdtek összefolyni, de egy sikoly, ami nem az én számít hagyta el, még kivehető volt. Azt is éreztem, hogy valaki fölém hajol és óvatosan megrázza a vállam, de reagálni már nem tudtam. Képtelen voltam megmozdulni, és szépen lassan minden elsötétedett. Nem hallottam és nem is láttam semmit. Minden erő elhagyta a testemet és úgy éreztem: megszűntem létezni. 

99. fejezet - A síelés

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Habár nem a leghosszabb és legizgalmasabb, remélem, tetszeni fog Nektek!♥
Jó olvasást!
Hope

Viki elöl ült az anyósülésen, egyedül én voltam a hátsókon. A kocsi hátulja csak az enyém volt. Hiába voltam beszíjazva, minél nagyobb helyet akartam elfoglalni a jól kiérdemelt luxusból. A rádió az egész út alatt be volt kapcsolva, de az én fülembe más szólt. A telefonom nyújtotta zenéket hallgattam, kivétel, amikor beszélgettünk. Végig figyeltem őket, szemmel tartottam minden egyes mozdulatukat és csak a gesztusokból látszódott, hogy odáig vannak egymásért.

Dominik keze, ha nem a sebváltón vagy a kormányon pihent rátette Viki combjára, aki törökülésben helyezkedett el. Egyik ilyen alkalomadtán drága barátnőm nem elégedett meg azzal, hogy a pasija rajta pihenteti kezét, fogta és összekulcsolta ujjaikat. Elmosolyodtam rajta. Olyan aranyosak voltak együtt. Óvatosan le is fényképeztem, csakhogy meglegyen későbbre.

Felérve a fővárosba Dominik megállt tankolni, majd egy gyors kajálás után folytattuk utunkat. Kora délutánra már a határnál voltunk, majd azt is átléptük, illetve átkocsikáztunk rajta. Mire a Dominik által lefoglalt vendégházhoz értünk beesteledett.

-Jól elintézted nagyfiú! – mondta Viki hangjában leheletnyi gúnnyal, majd vállon veregette barátját.

-Jó, ezt nem így terveztem, de itt van még 3 nap. Annyit síelhettek, amennyit csak akartok. – nézett ránk szúrós tekintettel.

Ezt ő se gondolta komolyan. Örülök, ha egyszer túlélem odafent a sípályán. A csomagtartó felnyitása után mindenki magához vette a saját csomagját, majd besétáltunk az aranyos kis házacskába. Bent senki sem volt, Dominik pedig egyből a lépcső felé vette az irány, így mi követtük.

-Nem kéne szólni, hogy megérkeztünk? – kérdezte Viki.

-Tudja. Mondtam, hogy ma jövünk. Miénk az egész ház úgy… holnapig. Holnap vagy utána benéz a tulaj és akkor fizethetünk. – mondta monoton.

Egyikünk sem válaszolt, tudomásul vettük a dolgokat. Felérve több, különböző kaliberű szobát is találtunk. Volt két ágyas, egy ágyas, három ágyas és négy ágyas is. Mi elfoglaltunk egy három ágyas szobát, amihez szerencsére fürdő is járt. A szoba világos volt. falai világoskék színben pompáztak csakúgy, ahogy a berendezés többsége is. Ha nem is volt az egész kék, megtalálható volt rajta, illetve benne a szín. Egy emeletes ágy az egyik végén, mellette pedig egy sima kiságy.

-Ez az enyém! – dobta a sima kiságyra cuccait Dominik.

-Még jó. Meg se engedném, hogy fölöttem aludj. Még leszakadna az ágy… - vágta hozzá csipkelődés céljából Viki.

-Nem amiatt szakadna le. – kacsintott rá, majd csípőjével szaporodáshoz hasonló mozdulatokat végzett.

-Csak ne akkor, ha én is itt vagyok. – szóltam közbe.

-Van még hely… - fordult Dominik a nyitott ajtó felé, ahonnan be lehetett látni a folyosó egy részét, ezáltal az üres szobákat is.

-Kösz! – fontam össze kezeimet a mellkasom előtt.

-Ne is törődj vele! Fasz, mint mindig. – nézett rá szúrós tekintettel Viki.

-Hé, csak vicceltem! – tette kezeit védekező állásba.

-Szar poént volt! – vágott hozzá valami apró kis tárgyat Viki.

Lepakoltunk, majd elment mindenki tusolni és hamarosan álomra hajtottuk fejünket, ezzel kipihenve az utazás fáradalmait.
Reggel az érkezők zajára keltünk fel.

-Na, nekik volt eszük. Időben elindultak és időben ide is értek.

-Neked is jó reggelt, drágám! – hajolt Dominik egy csókra Vikihez.

-Nagyon hideg van. – húztam még jobban magamra a takarót. – Én ki nem megyek innen.

-Dehogyisnem! Ha mozogsz, nem fázol. - biztatott Viki.

Lementünk a konyhába, ahol sütöttem 4 főre elegendő rántottát, majd bevittem az étkezőbe, ahol Dominik és Viki már belefogtak a reggelibe.

-Hé, ne egymást egyétek már meg! Itt a kaja. – tettem eléjük egy tányérral együtt.

A reggeli elfogyasztása után, a ház mellett, illetve szembe elhelyezkedő sípályákat vettük szemügyre.

-Nekem az jobban tetszik. – mutattam a ház mellettire.

-Akkor oda megyünk. – fogta meg a csuklómat Viki, majd elkezdett húzni abba az irányba.

Béreltünk sílécet, majd a felvonóval felmentünk a pálya tetejére.

-Akkor én itt is maradok. – mondtam halál komolyan.

-Te választottad. Hajrá! – intett Dominik, majd a szemére húzta a védőszemüvegét, és a pálcájával ellökte magát. Úgy siklott, mint egy profi. A szánkat tátva néztük, hogyan szlalomozik az emberek között és mellett.

-Nem azt mondta, hogy sosem síelt még? – kérdeztem Vikitől.

-De, azt mondta.

-Akkor hazudott. Akinek elsőnek van síléc a lábán nem úgy viselkedik, hanem így. – mutattam magamra.

-Ha neki ment, nekünk is fog. – tette szemére a szemüvegét.

-Ne hagyj itt! – estem kétségbe.

-Csak indulj el! Lent találkozunk. – mondta, majd ő is elindult, bár nem volt olyan látványos, Mint Dominik, legalábbis nem olyan értelemben. Az első pár métert simán megtette, de utána elvesztette az irányítást, és elesett. Felnevettem, de addig nem mertem hangosan, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem esett baja. Miután felállt és újra elindult, megnyugodtam.

Ha nekik ment, nekem is fog. – suttogtam magamnak, majd a szemüvegemet én is a szemem elé húztam és egy határozott lökéssel elindítottam magam. Olyan lassan mentem, hogy még egy csiga is beelőzött volna, így sikerült esés nélkül leérnem. Lent Viki és Dominik rajtam röhögtek.

-Most meg mi van? – kérdeztem én is mosolyogva.

-Vicces voltál. – mondta Viki.

-Láttad volna a lábad! Olyan ikszben álltak… - nevetett tovább barátja.

-Nem vagyok profi, mint egyesek. – utaltam rá.

-Igen, síeltem már, de csak így tudtam rávenni Vikit, hogy eljöjjön. – törölgette könnyeit. Viki, a mondat hallatán a könyökével hasba vágta.

-Ez szép volt! – pacsiztam vele össze.

A délelőttünket a pályán töltöttük, majd ebéd után is visszanéztünk pár órára. A hideg tényleg elviselhető volt úgy, hogy mozogtam. Sőt, még melegem is lett. Késő délután a vendégház tulaja elkérte a kiszabott árat tőlünk és a már beköltözött másik csapattól is. Ezután mi úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy városnézésre, felderítjük, holnap hova is lehet menni.

A hirtelen jött városnézés közben végig jókat beszélgettünk és nevettünk, és kivételesen Dominik is a jobbik énjét adta. Késő estére értünk vissza, egy gyors étkezés és fürdés után hulla fáradtan dőlt mindenki az ágyára.

-Ez egy jó nap volt! – suttogta Viki.

-Igen. – válaszolt mély, most még rekedtesebb hangján Dominik, majd felkelt az ágyából és az alattam alvó Vikihez sétált és megcsókolta. – Jó éjt! – suttogta utána, majd felnézett rám. – Neked is! – mosolygott kedvesen, majd visszafeküdt, a fal felé fordult és hamarosan el is aludt pont úgy, ahogy mi is.

Másnap sokkal később keltünk, mint előző reggel. Megreggeliztünk, jó melegen felöltöztünk és újra magunk mögött hagytuk a vendégház jóleső melegségét.

-Akkor mára csak a város van betervezve? – kérdezte Dominik egy rejtőzködő mosollyal.

-Igen. Csak az. – kulcsolta össze ujjaikat Viki menetközben.

Sokáig sétáltunk, majd végignéztünk pár kisebb boltot, ahol tegnap nem voltunk.

-Én bemennék abba a boltba. Addig ti is menjetek valahová! – intett háta mögé Dominik, majd el is indult.

-Nem sokára Harry szülinapja és semmi ötletem sincs. – mondtam barátnőmnek lehajtott fejjel.

-Akkor mire is várunk? Itt nagyobb a kínálat… használjuk ki! – kacsintott és bementünk egy férfi ékszerboltba. Igen, külön van férfi ékszerbolt.  Láttam pár karórát, ami véleményem szerint tetszene neki, de nem voltam benne biztos. Viszont egy nagyon megfogott. – Látom, ez tetszik. Már 3 perce ezt nézegeted. – lépett mellém Viki.

-Igen. Ez biztosan tetszene neki. – mosolyogtam vissza.

-Akkor? megveszed?

-Nem. Nem sietem el. Ha máshol nem találok jobbat, visszajövök érte. – tettem vissza a helyére és egy köszönés után kiléptünk a bolt ajtaján.

A város egyre jobban nyüzsgött, ahogy az idő telt. Megebédeltünk egy kisebb vendéglőben, majd teljesen késő délutánig csavarogtunk.

-Azt hiszem, az az óra a legjobb választás. – mondtam, miközben már a szállásunk felé sétáltunk.

-Visszamenjünk? – kérdezte Viki.

-Nem, én visszamegyek. Sietek, ígérem.

-Egyedül nem mehetsz! – engedte el Dominik kezét.

-De. Nyugi! Negyed óra és beérlek titeket. – mosolyogtam feléjük, majd hátat fordítottam el elindultam.

-Vigyázz magadra! És siess! – kiáltotta utánam Viki.

-Nem lesz gond! Ne aggódj! –fordultam meg menet közben, majd azzal a lendülettel vissza is.

Gyorsan szedtem a lábamat, mert már kezdett sötétedni, és tudni kell rólam, hogy félek a sötétben, főleg egyedül.