105. fejezet - Az este után

Sziasztok! Sajnálom ezt a hosszú kihagyást, de érettségiztem, és hát nyár van, egy kicsit pihentem. MOST AZONBAN VISSZATÉRTEM! Jelentem, nem ez a legizgalmasabb rész, nem is a leghosszabb. Azért remélem tetszeni fog!!:)

Jó olvasást!
Hope♥

*Viki*

Másnap reggel mosolyogva ébredtem Dominik mellkasán. Egyik karja engem ölelt át, amíg a másik a feje alatt, holmi párnaként funkcionált.

-Jó reggelt! – mormoltam közel hajolva hozzá egy szájra puszival együtt.

-Neked is! – nyitotta ki szemeit, de a fény hatására vissza is csukta. Hangja a megszokottnál is mélyebben búgott.

Magam köré tekertem a takarót, összeszedtem a tegnap, illetve ma széthagyott ruhadarabjaimat, majd a fürdőbe vonultam. Dominik minden egyes mozdulatomat figyelte, és bár háttal álltam, tudtam, hogy egy mosoly terül szét az arcán, ami szinte körbe éri a fejét. Ez a tudat engem is mosolyra késztetett.

Perceken belül visszabújtam a már szintén felöltözött Dominik mellé. Karjai körém fonódtak és a fejem búbján egy hosszú puszi landolt. Nem igazán beszéltünk. Kiélveztük a körénk gyűlő csendet, ami meghittséget adott az egész szituációnak.

Amikor úgy éreztük, hogy eleget lustálkodtunk, kéz a kézben sétáltunk le a konyhába, ami –meglepetésünkre- nem volt üres. Dominik szülei ültek az asztalnál és reggeliztek.

-Jó reggelt fiatalság! – köszönt oda az apja. Már családként kezelnek, de most valahogy mégis zavarban éreztem magam. Volt egy megérzésem, egy kevésbé jó megérzésem.

-Jó reggelt és jó étvágyat! – köszöntem mosolyogva.

Dominik a hűtőben félig eltűnt, majd tele kézzel és karral jelent meg újra. Lerakta az asztalra a még számára szükséges ételeket, illetve hozzávalókat. 

Otthonosan mozogva kentem magamnak egy szelet lekváros kenyeret. Eper lekvár volt. mit Dominik anyukája csinált házilag. Valami isteni finom. Ha itt járok, mindig eszek belőle.

A reggeli nagyon jól telt. Hiába mondás "A magyar ember evés közben nem beszél.", ez teljességgel kizárt lett volna ebben a családban. Mindig megy a kötözködés és a nevetés. De, sajnos nem mindig volt így. Dominik elmondta, hogy a szülei, illetve az anyukája nem a biológiai. De úgy szereti, mint ha az édesanyja lenne, hiszen ő nevelte fel.

-És, milyen volt az előadás? – kérdezte Dominik, miközben elmerült a vajas kenyér megkenésében.

-Végül nem tudtunk elmenni. – válaszolta Mária, Dominik anyja. Dominik megállt egy másodpercre a kenésben. Szemei kikerekedtek és felnézett a vele szemben ülőre.

-Hogy-hogy nem mentetek? Direkt kértelek rá titeket. – hangja kissé idegessé vált.

-Anyádnak hasmarsa volt. – nevetett Tamás, Dominik apja. Az arcom kezdett sápadni. Éreztem, ahogy a tenyerem is izzadni kezd, miközben jég hideg.

-De azért elmentetek itthonról? – erősködött Dominik, ám hangjában már a bizakodás kapott teret.

-Nem. Így hová mehettünk volna? – néztek egymásra. – De ha már így feljött a téma, szeretnénk veletek beszélni. – folytatta Mária. Ebben a pillanatban szaladt az összes vér a fejembe, ami paradicsom vörösre festette az arcom. Észrevehették rajtam a rémületet, vagy minek is mondjam… - Ne aggódj! Nincs ezzel baj. – kapott a kezem után. – Egy ideje már együtt vagytok, fiatalok vagytok… ez az élet rendje. – mosolygott kedvesen, én mégsem tudtam viszonozni. Dominik már éppen fel akart szólalni, amikor édesapja lecsitította.

-Csak egy kérdésünk van. Védekeztetek? – nézett ránk határozott tekintettel.

-Basszus, apa! Ezt teljesen elfelejtettem. – kapott a homlokához Dominik. Egy pillanatig bennem is megállt az ütő, de elég jól ismerem, így rájöttem, hogy csak meg akarja viccelni őket.

-Hogy mit mondtál? – suttogtam szinte megsemmisülve.

-Ne haragudj! Annyira akartam az egészet, hogy erre már nem is figyeltem… - nézett csak rám. Próbált komoly maradni, de a szája sarkában láttam a már kitörni készülő mosolyt.

-Viki, szedsz valamit? Fogamzásgátló? – kérdezett rá Mária. Hirtelen felé kaptam a tekintetem. Úgy nézhettem rá, mint aki szellemet látott. Csak aprót mozgattam a fejemen nemleges irányba. – Akkor várj egy percet! Azt hiszem, van itthon esemény utáni… - pattant fel és egy kisebb fiókban kezdett kotorászni.

-Azt nem orvosok írják fel? – kérdeztem halkan.

-De, de most vészhelyzet van. Reménykedjünk, hogy még nem késő!

Dominikre néztem. A lábammal egy aprót rúgtam az ő lábába, jelezvén, hogy elég volt. Ő csak értetlenül megrázta a fejét. Élvezte, hogy palira veheti a szüleit.

-Áhh, itt is van. Tudtam, hogy kell még lennie. – ez valamilyen szinten zavarba ejtő is volt, ugyanakkor egy igencsak kedves gesztus. Ekkor már rosszallóan néztem Dominikre, aki beadta a derekát.

-Anya, apa, nyugi! Csak vicceltem… - nevetett fel. A szülei összenéztek és a harag egyértelműen kiült az arcukra. Leginkább Mária szemében lobbant fel a düh, szinte minket is megégetett egy másodperccel is, amikor a szemébe néztünk.

Nem az következett, amire számítottam. Nem csapkodták az asztalt, nem kiabáltak. Mária szó nélkül hagyta el a konyhát, Tamás pedig egy "Ezt elbasztad, fiam." stílusú vállveregetés után követte feleségét.

*Juccy*

Megszakította meséjét a becsengő. De amire kíváncsi voltam, azt így is elmondta. A nap további részében nem igazán jött újból szóba a dolog, de úgy voltam vele, ha baj lenne, úgyis elmondaná.

Teltek múltak a napok, a hetek és már nagyon hiányzott Harry. Alig vártam a hónap végét, hogy újra utazhassak.
Nélküle minden nap ugyanaz a szürke hétköznap. Minden reggel felkelek, suliba megyek, dolgozni, majd haza. És ez a monoton körforgás megy. Egy idő után rohadt unalmassá válik, és bármennyire is próbálom élvezni, belefáradok. Azon kapom magam néha, hogy Viki költ fel óra végén, kések az iskolából, a jegyeim csak romlanak, és egyre fáradtabb vagyok.

-Nem lehet, hogy be kéne fejezned a munkát? – kérdezte aggódó tekintettel Viki.

-Miért kéne? Jól vagyok, és szükségem van arra az állásra. – mosolyodtam el, de nem igazán volt őszinte.

-Kimerült vagy. Leterhel. Nem sokáig fogja bírni a szervezeted ezt a hajtást. Pihenned kéne. – simította meg a vállam.

-Ugyan, szükségem van a pénzre. Nem fogom otthagyni. Muszáj. – lettem egy kicsivel hangosabb a kelleténél.

-Erről beszélek. Szinte rád sem lehet ismerni. Mi a franc ütött beléd?

-Mi ütött volna? Ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Nem is értem, miről beszélsz. – kiabáltunk egymással.

-Igen? Akkor hol van a mosolyod? Mikor nevettél utoljára? Hol az életkedved? Hol az a kedves, segítőkész, életvidám lány, aki voltál? Mondd meg, hol van? Hmm? – szinte üvöltött, pedig alig pár centire voltunk egymástól. Nem tudtam válaszolni. Én csak azt éreztem, hogy fáradt vagyok, de tényleg ennyire megváltoztam volna? Nem, az teljességgel kizárt.

Viki fogta magát és sarkon fordult. A táskáját még jobban a vállára húzta, és elindult Dominik felé, aki már egy ideje messziről figyelte az eseményeket.

Én is elindultam. Egész végig a történteken járt az agyam. Amikor hazaértem vettem észre, hogy átutalták a fizetést. Egyből beszéltem Harryvel, aki már fel is adta a repülőjegyeket, így a következő hét végén már végre vele lehetek.

Az a hét egy évnek tűnt. És a péntekem, ami egyben a hét csúcspontja lehetett volna, egy rémálom is lett.

-Eddig sajnáltalak, mert azt hittem a munka tette ezt veled, de most már tisztán látom. – kezdte Viki a héten nem első alkalommal a vitát, de így még sose – Harry tette ezt veled. Egyszerűen a fejedbe szállt a hírnév, és azt hiszed, mindenkivel úgy bánhatsz, mint egy csicskással. Hát tudod mit? Nem. Nem teheted ezt. Velem legalábbis nem.

-Állj már le! Milyen hírnévről beszélsz? Ugyan, ne nevettesd már ki magad! Te egyszerűen féltékeny vagy a boldogságomra, de nem is értem miért. Neked ott van Dominik. Szereted. Szeret. Mi a francért cseszekedsz velem?! Nem változtam meg, csak éppen végre én is boldog vagyok Vele. Ha valami nem tetszik, ott a képzeletbeli ajtó, és ki lehet rajta sétálni.

-Oké. Akkor vedd úgy, hogy bebasztam magam mögött azt az ajtót. – mondta összeszorított fogakkal. Szinte kipréselte a szavakat a száján, aztán már ott sem volt.

Hangosan fújtam ki a benntartott levegőt, és azon gondolkoztam, helyesen cselekedtem-e vagy sem. Próbáltam terelni a gondolataimat a hazafelé tartó úton…sikerrel. Arra gondoltam, hogy este hétkor már a repülőn fogok ülni Franciaország felé menet.  

Hazaérve ellenőriztem a cuccaimat, hogy mindent elraktam-e. Két óra pihenés után elköszöntem a szüleimtől és egy buszozás után már a vonaton ültem, ami a reptér felé vitt. Amint megérkeztem, becsekkoltam, majd várakoztam.

Hét előtt felengedtek a repülőre. Elfoglaltam a helyemet, ami ablak melletti volt, így a kilátásom a sötét, lámpafényekkel telt városokra tökéletes volt. Ahogy bámészkodtam kifelé, akaratlanul is elmosolyodtam. Harryre gondoltam, és arra, hogy nemsokára vele leszek. Ez az érzés leírhatatlan. Úgy érzem, soha senkit nem szerethetek Tőle jobban. Ha csak a nevét meglátom, vagy meghallom, máris szebb a napom, és a gyomromban a pillangók életre kelnek.

Azon merengtem, hogy Franciaországban vajon mi fog történni. Elvégre a szerelmesek városa… Elvégre mi szerelmesek vagyunk… Vele minden álmom valóra vált. Beutazhatom a világot egy olyan személlyel, aki fontosabb számomra, mint saját magam. Lehet, egyszer ennek meglesz a hátránya is, de most még csak élvezni akarom. Azt akarom, hogy örökké élvezni tudjam, hogy sose múljon el.

104. fejezet - Valakinek sikerül, és valakinek nem... (18+)

Sziasztok! Rengeteget késtem, de - így utólag - már el merem mondani, hogy kórházban tartózkodtam. 

A részről annyit, hogy látszik, hogy nem egy időben készült el. A végére hihetetlenül büszke vagyok, mert ennyire jót még talán sosem írtam. Sikerült mindent úgy leírnom, ahogy azt láttam magam előtt. Mellesleg még egyszer megjegyezném a felnőtt tartalmat!!
Mindenkinek jó olvasást hozzá!
Hope♥

Harry visszamászott és hanyatt vágta magát az ágyon.

-Már nem olyan a hangulat, igaz? – kérdezte végig a plafont bámulva.

-Már nem. – válaszoltam halkan és a mellkasára tettem a fejem, miközben az egyik karommal átkaroltam.

Nem mondott semmit, csak egy puszit nyomott a fejem búbjára és még közelebb vont magához. Mutatóujjammal apró köröket írtam le vagy a mellkasán vagy a hasán, felváltva. Kezdetben libabőrös lett, azután hozzászokott és azt vettem észre, hogy légzése egyre szabályosabb. Szívverése is visszaállt a normális tempóba, ebből gondoltam, hogy elaludt. Óvatosan felemeltem a fejem, hogy megnézzem, és igazam volt. Egyik keze a feje alatt, míg a másik a derekam körül, szemei csukva voltak, így nem láthattam csillogásukat, de hallani a légzését, mindennél többet ért. A megszokott és egyenletes ütemre én is elálmosodtam.

Reggel, ugyanabban a pozícióban ébredni, Harry mellkasán, miközben ő még mindig szunyókált, azt hiszem eddigi életem legjobb reggele. Tudom, hogy ébredtem már mellette, de ez mégis más volt. Sokkal különlegesebb és… varázslatosabb, talán ez a jó szó rá.

Pár percig csak bámultam, de utána elkezdett mocorogni, és végül felkelt.

-Jó reggelt! – mosolyogtam rá.

-Neked is! – mosolygott, majd egy puszit nyomott a számra. – Jól aludtál? – kérdezte karjával kicsit magához vonva.

-Tökéletesen. – dugtam a fejem a nyaka hajlatába, amire libabőrös lett.

Egy darabig még csak feküdtünk és lustálkodtunk, majd elkezdtünk készülődni.

-Remélem, felkészültél a srácok beszólásaira. – mondta egy halovány mosollyal.

-Én is remélem, hogy felkészültem. – fújtam ki hangosan a levegőt.

Nem is a kötekedésüktől tartottam, hanem attól, hogy nincs alapja. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni Harryt.

Miután sikerült nekem is elkészülnöm, lementünk a többiekhez a büfébe.

-Jó reggelt! – jött majdnem teljesen egyszerre.

-Nektek is! – válaszolta Harry, én pedig intettem a kezemmel és mosolyogtam.

-Nem tűnsz túl fáradtnak. Csak nem volt időd aludni is? – nézett rám Niall - Harry, haver, kijöttél a formádból! – veregette vállba röhögve.

-Haha! Nem vagy vicces. – állt arrább Harry és leült, miközben a kezemet egy percre sem engedte el, így én is vele mentem.

-Hogyan telt az estétek? – hajolt közelebb szemöldök húzogatva Liam, aki velünk szemben ült. Harry egy gyilkos pillantást vetett rá, én pedig végig az asztalt bámultam.

-Nem fejeznétek be? Nem vicces. – szólalt fel Louis. Már azt hittük, hogy komolyan beszél, de ő és a komolyság… - Ez nem vicces, mert én alig tudtam aludni a sok sikoly miatt. Máskor legyetek halkabbak! – röhögte el magát, majd a többiek is követték.

Harry szorosabban fogta a kezem nyugtatásképp. Ha nem lettem volna ennyire zavarban, én is nevettem volna, mert valljuk be, elég vicces egy szituáció.

-Úgy érzem, ezt még hallgatni fogjuk egy darabig. – suttogta Harry.

-Lehetek őszinte? – néztem rá komoly arckifejezéssel.

-Persze.

-Annyira nem érdekel. – nevettem fel, ami kicsit hangosabbra sikeredett, így felém kapták a fejüket.

-Hmm… - kezdte Niall – Látom, a boldogsághormonok felszabadultak egy ilyen éjszaka után, igaz? – röhögött azzal a jól megszokott röhögésével.

Senki sem válaszolt az amúgy is költői kérdésére, így, a körülbelüli egy perces röhögése abbamaradt. Az elkövetkező két napban többet szerepeltünk együtt a nyilvánosság előtt, mint eddig valaha. 

Koncertek előtt, után, néha még közben is, városnézés a csapattal és egy tucat biztonságival, a hotelben, a hotel környékén, sőt még a szobánkban is, ugyanis, ha égett a villany, az alakok kirajzolódtak. És az erkélyes vacsora nem csak egyszer került megrendezésre.

Kezdtem aggódni a rólam készült képek miatt. Ha csak belegondolok, hogy pillanatképek is készülnek, sőt, többnyire azok készültek, elborzadok. És mindenki, vagyis több millióan azokon a fejeken - amiket vágtam - csámcsognak, röhögnek, és ki tudja még, miket művelnek. De mindezek ellenére, megérte. Ettől csodálatosabb hétvégém még sosem volt. De sajnos véget ért.

Harry kihozott a reptérre, megvárta, amíg felszállhatok, és telefonált, amikor úgy gondolta, már otthon lehetek. 

Magyarországra éjjel egy körül értem. Ilyenkor már a buszok sem járnak, így kénytelen voltam egy taxival hazamenni. A kapun próbáltam beverekedni magam a cuccommal, amikor leállt a zene, és a telefonom csengőhangját hallottam meg a fülembe ordítani. Azonnal elengedtem a bőröndöm fülét, és sietősek vettem elő a telefonomat.

-Szia! – szóltam bele, amikor megláttam a kijelzőn Harry nevét.

-Hello! Sikeresen hazaértél? – kérdezte.

-Igen… épp most próbálok bejutni a kapun. – mosolyodtam el.

-Akkor menj csak! Ha van időm, hívlak! Álmodj szépeket, mert nálatok este van, igaz? –bizonytalanodott el.

-Éjjel egy óra. – válaszoltam, és tudtam, hogy nem látja, de helyeselve bólintottam.

-Akkor pihend ki magad! Szeretlek! És még egyszer köszönöm ezt a hétvégét. – mondta, és láttam magam előtt féloldalas mosolyát.

-Én köszönöm. Mindent! Szeretlek! Jó munkát?! Vagy nem tudom.  – kaptam a tarkómhoz zavaromban, hogy nem tudtam, mi a francot is mondhatnék. Harry felkacagott.

-Az csak jó lehet. Szia!

-Vigyázz magadra! – mondtam, majd bontotta a vonalat.

Nagy nehezen az emeletre is sikerült felcibálnom a cuccomat, habár nem teljesen zajmentesen. És habár az út fárasztó volt, mégsem voltam fáradt. Hajnalig csak fetrengtem, majd mégiscsak elnyomott az álom.

Majdnem pontosan délben keltem. Lemásztam a földszintre, megreggeliztem majd újra az emelet felé vettem az irányt. A szüleim sehol sem voltak, gondoltam, elmentek vásárolni.

Fent bekapcsoltam a televíziót, majd megnéztem az órarendet. Bár az utóbbit nem kellett volna. A hétfő tömve olyan órákkal, amire feltétlen tanulnom kell. Kedvtelenül bár, de nekiláttam, és röpke 2 óra alatt mindent tudtam.

Ezek után magam elé vettem a laptopomat és villámgyorsan be is indítottam. Hamar a közösségi oldalakon találtam magam, és bevallom azt is, hogy a kíváncsiság legyőzött, így magam után kerestem.

Azt az érzés, amikor valaki tök idegen megjegyzi, hogy milyen szép pár vagyunk, vagy, hogy mennyire irigyel engem, szerinte csinos vagyok, és még sok ehhez hasonló pozitív dolgot lát magáról az ember, leírhatatlan. A szám magától mosolyra húzódott, és valami tényleg, eddig még ismeretlen érzés futott végig rajtam. Persze ott volt a másik oldal is. A sötétebb oldala az egésznek, de a jó dolgok nem hagyták, hogy a rosszakra figyeljek, na és persze Viki sem. Amint észrevette, hogy elérhető vagyok, már rám is írt és faggatni kezdett. Felületesen elmeséltem neki, és rákérdeztem az ő hétvégéjére. A válasza ennyiből állt: Holnap mindent elmesélek. Már ekkor tudtam, hogy lemaradtam valamiről. Azonban hallottam, hogy a kocsink parkol, majd kinyílik az ajtó. Elköszöntem drága barátnőmtől, és lementem segíteni kipakolni.
Meglepő módon, pakolás közben értelmesen el tudtam beszélgetni velük. Beszámoltam a városról, az ottani emberekről, és hogy mennyire elfogadóak a srácok. Annyira jó érzés volt azt látni, hogy érdekelték őket, vagy legalábbis úgy tettek.

Mire a beszámolóm végére értem, besötétedett. Annak ellenére, hogy nem voltam álmos, muszáj voltam aludni, hiszen holnap az iskola után mennem kell dolgozni, mint ahogy minden egyes nap.

Már a harmadik órán ülve aludtam be majdnem. Egyszerűen kimerültem. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, amik egyre csak nehezedő súllyal bírtak. Hirtelen eszembe jutott, Viki még tartozik nekem egy beszámolóval. Kitéptem a füzetemből egy aprócska fecnit, amire csak annyit írtam „Mesélj!”, és a történelem atlasz alá rejtettem. Elmosolyodott, mikor meglátta, majd óvatos mozdulattal olyan helyzetbe állította a papírt, hogy el tudja olvasni. A mosolya még nagyobb lett, talán még el is pirult. Pár perc múlva visszacsúsztatta. Most rajtam volt a sor úgy igazítani, hogy a tanár ne vegye észre. „Megtörtént.” ennyi volt a válasz. Ha nem órán lettünk volna, egy hatalmasat sikoltottam volna, de így csak a szám elé kaptam a kezeimet. Akkorák lettek a szemeim, mint egy ház.

-Na, mi van Judit? Csak nem ennyire meglepték az ebben a korban uralkodó helyzetek? – kérdezte a tanár felém fordulva.

Semmi nem jutott eszembe válaszul, így tettettem egy tüsszentést.

-Elnézést! – mondtam egy zsebkendő után kutatva.

-Egészségére! – sose tegezte le a diákjait.

Már jelző csengőnél elkezdett mocorogni az osztály. Volt, akit ez a kis csengetés ébresztett fel, és volt olyan is, aki már alig bírta kivárni az óra végét.

Amint a kicsengő is megszólalt Viki felé fordultam.

-Mindent tudni akarok! – nyomatékosítottam a mondanivalómat a kezeimmel, amiket a vállára helyeztem.

*Viki*

/péntek/

Dominik minden egyes pénteken a suli előtt várt meg. Mosolyogva léptem elé. Egy csókkal köszöntött, majd összekulcsolta a kezeinket és elindultunk haza. Minden péntek délután nálunk vagyunk, így ez most sem volt másképp.

-Mi lenne, ha kimozdulnánk estére? Tudok egy király helyet. – törte meg a jóleső csendet.

-Benne vagyok, de semmi alkohol.

-Igenis, Főnökasszony! – szalutált, majd felnevetett.

Dominik hazaszaladt, azt mondta nyolcra értem jön. Hiába nem akartam, egy kicsit mégis kicsíptem magam. Gyorsan lezuhanyoztam, ügyelve arra, hogy a hajam vége ne legyen vizes, így be tudtam göndöríteni. Egy indigókék, félvállas ruhát szemeltem ki magamnak a szekrényemben, ami tulajdonképpen még egyszer sem volt rajtam. Sminkelni sem szokásom, most mégis remegő kezekkel tettem meg. Úgy éreztem magam, mint az első randinkon. A gyomrom is összeszűkült, pedig hány ilyen alkalmon vagyunk már túl. Miután ezzel végeztem, a hajamon volt a sor. Oldalra tűztem, így az amúgy is szabad vállam még szabadabb és láthatóbb lett. Egy pár könnycsepp alakú fülbevaló, és mindennel végeztem. A tükör előtt állva elgondolkodtam. Mi lesz, ha nem tetszik majd neki? Ha túl rámenősnek gondol majd?  Talán be kéne érnem egy farmerrel, egy pólóval és egy tornacipővel. Az úgyis mindig tetszett neki. De nem. Ebben maradtam és inkább kockáztattam. Már csak a cipőm hiányzott. Egy fekete körömcipő mellett döntöttem. Az összhatást is percekig bámultam, majd lehunytam a szememet. Ott álltam becsukott szemekkel, mélyeket lélegezve és elképzeltem Dominiket, miközben megbámul. Képzeletemben mosolyog, és a tekintetét végigjáratja a testemen. Tudja, hogyan érzem magam az érintésétől, az ajkaitól miként énekel a testem. Magához vonz, felvisz az emeletre, hosszú éjszakánk véget ér, mert tudja, készen állok. Neki, és senki másnak.
Izzadt a tenyerem. Testemet hőhullám borította el. Kinyitottam a szememet és vártam.

Jól sejtettem, perceken belül megszólalt a csengő. Lerohantam a lépcsőn, elköszöntem a szüleimtől, majd ajtót nyitottam a lovagomnak. Amikor megláttam, nagyot nyeltem. Tetőtől talpig feketében volt. Ingujja felgyűrve, így az alkarján lévő tetoválás is látható. Jobb csuklóján fekete bőr karkötő, a balon pedig egy óra. Kék szeme elsötétült, ahogy rám nézett. Ahogy alig észrevehetően megnyalta ajkát, gyengeséget éreztem a térdemben. Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.

-Mehetünk? – kérdezte nagy nehezen. Válaszolni nem tudtam, így csak bólintottam.

Karját úgy tartotta, hogy belé tudjak karolni, amit meg is tettem.

Egy számomra ismeretlen bárszerű helyre vitt. A pultostól rendelt valamit, de a zene hangosságától nem értettem teljesen, majd egy asztalhoz vezetett. Leültünk, perceken belül megkaptuk a Dominik által rendelt italt.

-Bízz bennem. Finom. – kacsintott rám. Bizonyára láthatta az arcomon megjelenő kételyt.

Egy darabig még üldögéltünk, aztán megfogta a csuklómat és a táncparkett felé vezetett. Karjai átöleltek, ugyanis a szám ezt követelte meg.

Ebben az ölelő karban akarom leélni az életemet. Úgy éreztem, biztonságot, szeretetet sugároz, és azt, hogy szüksége van rám. Lassan keringő csípőnk bűnös összetapadásában vezetett a táncparketten. Tekintete csábítóan ellenállhatatlan volt.
Más zene jött, mi azonban nem mozdultunk. Olyan volt, mintha a lemezlovas azt akarta volna, hogy közel legyünk egymáshoz. Fejem a vállán nyugtattam, testem egyazon ritmusra mozgott az övével. Apró csókokat hintettem a nyakára. Szorosabban ölelt magához, és orrával a fülemet döfködte. Kezem megtalálta a legfelső gombot az ingén. Játszadoztam vele, de keze lefogta az enyémet, és elhúzta az ingtől. Ha teljesen láthatta volna az arcomat, lebiggyesztettem volna az ajkamat. A mellkasára tette a kezemet, épp a szíve fölé, és ott tartotta, miközben ajkai lágyan megérintették az enyémet. Csókja egyre erősebb és bizakodóbb lett, mintha végig ezt a pillanatot várta volna.

-Készen állsz arra, hogy elmenjünk innen? – suttogta az ajkaimnak.

A választ meg sem várta, keresztülhúzott a tömegen. Amikor kiértünk, a kocsijához húzott. Nekinyomott, lábamat maga köré húzta. Éreztem, ahogyan az ajtó után kutatott. A bőr üléshuzat hidegen érintett meg, amikor letett az ülésre.

Kihajtott a parkolóból, a kocsi mögött kavics spriccelt, és hazavitt, amilyen gyorsan csak tudott. 

Testem szinte lángolt, ahogy leparkolt a házuk előtt. Kiszálltam a kocsiból, és az autó előtt találkoztunk. Kéz a kézben mentünk be a sötét házba. Lehajolt, egyik karját a térdem alá, a másikat a hátamra tette. Fölemelt, és lassan véve a lépcsőfokokat elindult felfelé. Éreztem, ahogy tekintete szinte átdöf. Láttam benne a vágyat, éreztem abból, ahogy a karjában tartott. Belökte a hálószoba ajtaját, majd berúgta mögöttünk. Letett az ágyra, elém állt, vállamról leseperte a hajamat. Letérdelt. Keze végigsiklott a lábamon, amitől a bőröm végig borzongott. Megfogta a lábfejem, levette mindkét cipőmet. Ujjai végigtáncoltak a bőrömön, amíg el nem érték a ruhám szegélyét. Felálltam, így kénytelen volt egy lépést hátrálni. Kezem végigkúszott mellkasán, ujjaim a gombokon matattak. 

A csípőmnél fogva vont magához. Éreztem őt, vágya a farmeron keresztül is nyilvánvaló volt. Dominik megfordult. Karját a derekamra kulcsolta, majd felhúzta a ruhát a vállamig. Ajkai a lemeztelenített bőrömre tapadtak. Oldalra fordítottam a fejemet, a vállára, mialatt kezei végigtapogatták a mellemet. Hátranyúltam és a hajába túrtam. Eltávolodott tőlem, ajkának helye forró ösvényt hagyott a hátamon. Ujja kikapcsolta a ruhámat, amely a földre hullt. Mos mát meztelen voltam, eltekintve az alsóneműtől. Éreztem, ahogy a szájával kitapintotta a bugyi szegélyét. Megfordultam. Látnom és érintenem kellett őt.
A karjába kapott, és az ágyra fektetett, fölém kuporodott. Úgy helyezkedtem, hogy érezzem bőrét a sajátomon. Ujjaimmal a hajába túrtam. Rám nézett, szaggatottan lélegzett. Tekintetének erejétől libabőrös lettem.
Felült, levetkőzött. Én is felültem és végigsimítottam mellkasát, hasát, majd alhasát. Amikor oda értem, lehunyta a szemét. Fölém mászott, leszorított a matracra. Átöleltem a vállát. Testének melege és súlya csodálatos érzéssel töltött el.

-Biztos vagy benne? – kérdezte, amire csak bólintottam. – Szeretlek! – mondta az ajkamnak.

Kezeit a fejem fölé tette, homloka az enyémet érintette. Ahogyan belém hatolt, ajkaink szétváltak. Felkiáltottam, és megragadtam kezét. Várt pár másodpercig, majd lassú ütembe kezdett csípőjével, közben egy másodpercre se hagyta el ajkaimat. Egy kis idő múlva lábaimat a csípője fölé lendítettem, irányítva és megtartva őt ott, ahol a legjobb helyen volt.
Miközben csípőjét megmerevítve beljebb hatolt, felnyögtem. Nem bírtam abbahagyni, hogy ne nézzem őt, miközben ő is figyelt engem. Amikor elengedte a kezemet, elkaptam az oldalát és gyorsabb ritmusra váltottam. Épp akkor mordult fel, amikor az orgazmusom a kezdetét vette. Ujjaim begörbültek, körmeim a fenekébe vésődtek, mialatt felemeltem a csípőmet, hogy utolsó "döféseit" fogadjam.
Összeomlott és szépen lassan megnyugodott. Megcirógattam hátát, amitől megborzongott. Megcsókoltam a nyakát, az arcát, végül az ajkát.

-Szeretlek, Dominik. – suttogtam.

Rám nézett és mosolygott. Felkönyökölt, a lábam közül, ahová befészkelte magát, nem mozdult. Kisimította izzadt hajamat az arcomból, és megpuszilta az orromat, majd elmosolyodott.
Dominik mosolya fényt varázsolt a sötét szobába. Csókolóztunk egy darabig, majd a hátára fordult, hogy magára húzzon engem, és velem együtt a takarót is.