92. fejezet - London vár

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, ami nem a leghosszabb és legizgalmasabb, de innentől kezdve megint beindulnak a dolgok. Remélem tetszeni fog. A megjegyzéseket és a pipákat mindig nagy örömmel fogadom, tehát ne spóroljatok vele!;)

Jó olvasást!♥

Hope

Harry egy kedves rajongó posztjára válaszolt. Elég volt a választ látnom, tudtam miről van szó. 

"Köszönöm szépen, igazán kedves vagy. Mi is a legjobbakban reménykedünk."

Csakis Taylorról lehet szó. Bármennyire is biztos voltam benne, megnyitottam, mert érdekelt a lány posztja.

"Nem bírom Taylort. Sosem bírtam, de tiszteletben tartom a választásodat és titeket is. Boldog és hosszú kapcsolatot!"

Bármennyire is fájt mással látni őt, tudtam, hogy boldog és ez vigasztalt legbelül. Ha Ő mosolyog, és jól érzi magát, minden a legnagyobb rendben van.
Mindenki élete kezdett egyenesbe fordulni. Ashton is megtalálta a neki való lányt, Gemma személyében, Harry is, Viki szintén és Szimi is kezdett összeboronálódni egy felsőbb éves sráccal. Én pedig boldog szemtanúja lehetek mindezeknek. A körülöttem lévő emberek boldogok egyszer csak rám is át fog ragadni ez az érzés. Egyszer úgyis elmúlik az űr, a fájdalom és a hiányérzet. Egyszer el kell múlnia, hiszen semmi sem tart örökké. Ez a mondat most, na és persze a tanórák alatt vagy a fogorvosnál nyer pozitív értelmet. Ez tartotta bennem azt a nagyon csekély kis reményt, hogy egyszer minden rendbe fog jönni.

Egyre csak telt az idő. Hűvösebbek lettek a nappalok, na és persze rövidebbek is. December elején már mindenki a karácsonyra készül, várja az ajándékozást, kivéve engem. Ez is csak azt juttatta eszembe, amikor Ausztráliában beszélgettünk Harryvel. Megemlítette, milyen jó is lenne együtt karácsonyozni, és akkor a szüleinek is bemutatna. Furcsán néztem rá, mire megkérdezte, hogy min lepődtem meg ennyire. Én pedig csak egy fejrázással intéztem el, de az igazi oka a szülős dolog volt. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogja nekem mondani, sőt azt se hittem volna, hogy egyáltalán látni fogom.

-Mit kellett ide írni? – rántott vissza a valóságba Viki.

-Tessék? – kérdeztem rá nézve.

-Már megint elbambultál?

-Jajj, dehogyis.

-Ugye nem rajta gondolkoztál? Meddig fogod még magad emészteni?! Lépj túl rajta, nem érdemli meg, hogy szomorú légy miatta! – suttogott, de hatott inkább ordításnak egy matek órán.

Nem válaszoltam. Nem akartam erről beszélni. Hiába mondanak bármit, nem tudok az érzéseimen változtatni, ha akarnék sem, de igazából megvallva, nem is akartam. Attól féltem, ha bármit is elengedek, ami hozzá köt, a többi dolog is elvész és az egész feledésbe merül. Én ezt nem akarom. Örökké emlékezni szeretnék a vele töltött 2 hónapra, a sok "szeretlek"-re, azokra a pillanatokra, amikor a szemembe nézett, vagy amikor azt mondta "örökké". Arra az éjszakára, amikor majdnem az Övé lettem, és arra is, amikor a fehér ruhámban a lépcső alján álltam, ő pedig egy szexi féloldalas mosollyal majd bókokkal ajándékozott meg. Ezen az éjszakát kaptam Tőle azt a bizonyos nyakláncomat is, amit azóta is minden nap magamra aggatok.

Hazaérve ledobtam a táskámat a szoba sarkába, és kiélvezve a hétvége nyújtotta szabadságot, elővettem a laptopomat.

Minden Harry és Taylor képével volt tele. Majd megakadt a szemem valamin: Harry ugyanoda vitte el Taylort, ahová engem. Ausztrália, ugyanaz a hotel, sőt még a biztonsági is ugyanaz volt. Ezt a felfedezést nem csak én tettem meg, hanem rengeteg rajongó is.

"Nektek nem furcsa ez? Harry ugyanoda vitte el nyaralni Taylort, ahová anno Jucit is. Vagy nagyon szereti azt a helyet, vagy nagyon szereti azt, akivel ott volt…"

Meglepett ez a poszt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen összefüggéseket is ki tudnak találni, de megtették. Viszont ettől még meglepőbb is volt. Többen is összehasonlítottak engem és Taylort, hogy frufru meg hasonlók. Volt olyan, aki azt állította, hogy Harry Taylorral próbálja az utánam maradt űrt kitölteni, volt, aki azt mondta, hogy az Ashtonos dolog miatt jöttek össze.

Kezdett megtelni a gondolatom a sok marhasággal, ezért inkább kiléptem. Pár perce csak a tv-t néztem, amikor megcsörrent a telefonom.

-Szia! – vettem fel mosolyogva.

-Szia! Na, mi újság? – kérdezte Adam, és bár nem láttam, de szintén mosolygott.

-Itt semmi, csak a szokásos. És veled?

-Lassan vége a sulinak. Leteszem a vizsgát, és onnantól kezdve szarok az egészre. – nevetett fel.

-Mikor lesz a vizsga?

-Karácsony és újév után 1 héttel. Addig még tanulok, a meg pihenek és jó lesz.

-Drukkolok! – mosolyodtam el megint. – Caroline hogy van? – kérdeztem pár másodperc után.

-Remekül. Képzeld, amit kapott karkötőt tőletek… le se akarja venni. Azt mondja, ha valaki szól neki, hogy el fog szakadni és el fogja hagyni, hogy de ha leveszi, nem jöttök vissza. Nagyon hiányol benneteket, és az igazat megvallva mindenki.

-Mások nevében nem beszélek, de nekem is hiányoztok. Szerettem ott lenni.

-Apropó, a karácsony akkor áll?

-Igen. Megbeszéltem itthon, de szeretnék kérdezni valamit.

-Csak nyugodtan.

-Egy számotokra ismeretlen lány, nevezetesen Viki is elkísérhet? Nagyon örülnék neki, ha nem mennék egyedül. – kérdeztem óvatosan.

-Miért ne? Ha csak fele olyan jó fej, mint te, akkor ki fogunk jönni.

-Sokkal jobb fej, mint én. Ezt garantálom.

-Rendben. Öhm…

-Igen?

-Nikivel mi a helyzet? Ami azt illeti ő is hiányzik. Nagyon. – hangja elkomorult egy pillanatra, de hamar visszazökkentette magát.

-Eljött a szülinapomra…

-Igen? És beszéltetek?

-Nem fejeztem be.

-Bocsi.

-Tehát, eljött a szülinapomra… Niall miatt.

-Ezt hogy érted? – hallottam, hogy meglepődik.

-Úgy ahogy van. Megtudta, hogy jön, és ő is jött.

-És, csinált vagy mondott valamit?

-Igen, azt hogy hiányzom neki. De tudtam, hogy hazudik. Nem nézett a szemembe. Zavart volt.

-Igen, olyankor hazudik, ezt én is észrevettem 2 hónap alatt. Sajnálom, hogy így alakult. Pedig… - sóhajtott egy nagyot.

-Pedig mi? – kérdeztem rá halkabban, mint ahogy eddig beszéltem.

-Szerettem. De ez van. Majd jön jobb! – biztatta magát.

-Én is mindig ezt mondom magamnak. – mosolyodtam el.

-Így is lesz. Csak hinned kell benne.

-Tudom, a remény hal meg utoljára… ismerős a szöveg. – mondtam unottan.

-Lehet közhelyes, de attól még igaz.

-Igazad van. – sóhajtottam egyet. Nem kéne letennünk? Drága mulatság lesz ez neked. – mosolyodtam el megint csak.

-Lehet. Akkor hamarosan találkozunk, addig is légy rossz! – kacagott fel.

-Rendben. Szia! – köszöntem el, majd bontottuk a vonalat.

Késő délután döntöttem úgy, hogy inkább alszok egy jót, legalább pihenek egy kicsit.

Másnap beszéltem Vikivel a karácsonyt illetően.

-Nem tudom. Én szívesen mennék, de a szüleim… - mondta elkenődve.

-Beszéld meg velük. Jó fejek, csak megengedik. Ott is felügyelettel vagyunk, hiszen Marcy és John is ott lesznek. – mondtam biztatóan.

-Rendben. Adj 10 percet, rákérdezek és visszahívlak.

-Oké. Akkor… szia! – mondtam mosolyogva és leraktam.

Betartotta a szavát. 10 percen belül keresett is.

-Na, mit mondtak? – lettem izgatott.

-Hogy még alszanak rá egyet.

-És ez mit jelent? Van esély?

-Nem vágták egyből rá, hogy nem, tehát van.

-Az szuper! Reméljük a legjobbakat! – éltem bele magam.

-Igen, reméljük.

-És tervek mára? Mit fogsz csinálni? – szakítottam meg a beállt csendet.

-Átjön Dominik, filmezünk, majd kimegyünk szánkózni.

-Az jó. Belegondolva évek óta nem szánkóztam. – nevettem el magam.

-Gyere te is!

-Jaj, nem azért mondtam. Elvagyok én itthon. Csak érezzétek jól magatokat! – mondtam olyan elköszönő hangnemben, mert nem akartam zavarni.

-Meglesz, de köszönjük! – mondta ő is szintén úgy.

-Akkor hétfőn beszélünk! Szia! – köszöntem el, majd a tanulásnak adtam át magam.

Amíg a leckére kell figyelnem, nem kattog az agyam fölösleges dolgokon. Mondhatni ez egy "terápia", arra az időre nem létezik semmi. Luca, az én drága "kis" kutyám feljött hozzám, és végig mellettem volt, egész nap. Amikor elaludt, hallgattam a légzését és megnyugodtam. Minden rendben volt.

Hétfőn újból a padokat koptattam, de már semmi kedvem volt hozzá. Legszívesebben egész évben szünetet rendeltettnék el az igazgatósággal és csak otthon punnyadnék.

-Milyen volt a szánkózás? – kérdeztem rá szünetben.

-Nagyon jó. – válaszolta egy mosoly kíséretében.

-Bővebben?

-Felmentünk a dombra. Általában ő ült elől, de volt egy kivétel, akkor is a fának mentünk. Csináltunk hó angyalt és hóembert is. Meg akartam fürdetni, de visszafelé sült el a dolog. Még a fülemből is a hólé csorgott. – nevetett, olyan igazian. Belülről jött, tehát őszinte volt.

Megfigyeltem, hogy akárhányszor csak Dominikről beszél, a szeme máshogy csillog, a nevetése is őszintébb és az, hogy ilyenkor még a szeme is mosolyog már csak ráadás.  

-És a karácsonyra mit mondtak? – váltottam témát.

-Hát… - biggyesztette le száját.

-Tehát nem…

-De, elengednek. – emelte fel fejét hirtelen és mosolygott.

-Gonosz vagy. De örülök neki. Nem megyek egyedül. – öleltem meg és most én is őszintén nevettem.

Gyorsan teltek a napok, és már mindketten teljesen fel voltunk pörögve az utazás miatt. Megbeszéltem Adammel, hogy ő jön ki értünk, ugyanis sikeresen megszerezte a jogsiját.

**

A repülőtéren megtörtént a könnyes búcsú, majd felszálltunk a gépre.

A landolás a legrosszabb része, de még így is hihetetlen élmény repülni. Kikaptuk a cuccunkat, majd elkezdtem keresni Adamet. Rengeteg ember, a kezükben egy táblával, amire nevek vannak írva. Na, egy ilyen embert kerestem én is, és meg is találtam. Viszont mellette állt valaki. Valaki, akire nem számítottam. Viki is ugyanolyan meglepetten nézett rám, ahogy én is rá. Ez igaz lehet? Ő is eljött? Honnan tudta, hogy jövünk? Elrejtve az izgulást, elindultunk feléjük.

-Sziasztok! – köszöntünk oda halkan. Adam csak magához húzott, utána bemutattam neki Vikit.

-Hát te? – fordultam felé mosolyogva.

-Rég láttalak, és hiányoztál. – válaszolta ő is mosolyogva, majd karjait nyújtva megölelt.

91. fejezet - "Ahhoz, hogy sírj miatta..."

Sziasztok! Tudom, megint elég későn hoztam a soron következőt, de arra kérlek titeket, hogy ne haragudjatok rám! Nem fogok mentegetőzni, így alakult. A lényeg, hogy itt van, és habár nem lett e leghosszabb, remélem elnyeri a tetszéseteket!
(Kommentálj, pipálj és iratkozz fel!)

Jó olvasást!♥

Hope

"Vége a románcuknak? Az alábbi képek ezt bizonyítják!

A tegnapi napon lencsevégre kaptuk mi és a rajongók is, amint az énekes, Harry Styles és Taylor Swift kéz a kézben távoznak az énekesnő próbájáról.  

Harryt eddig egy magyar lánnyal boronálták össze joggal, ugyanis ezt ő maga is elismerte, de úgy látszik valami többre vágyott. Taylor egy tőle idősebb énekesnő, tehát közös pont is van bennük. A próbán készült kép azt mutatja, nem aznap találkoztak először és ami azt illeti, ezt az is bizonyítja, hogy összekulcsolt ujjakkal távoztak a helyszínről. Kíváncsian várjuk a fejleményeket, mivel mindenki tudja, hogy se Harry, se Taylor kapcsolatai sem tartanak túl sokáig. 

De vajon hogy érezheti magát a magyar lány?  

Nemrég az a hír röppent fel, hogy Harry meglátogatja őt születésnapja alkalmából, de végül csak Niall talált oda, Harrynek ugyanis fontosabb programja volt. 
További információkkal még nem szolgálhatunk, de igyekszünk minél hamarabb begyűjteni őket."

Leesett az állam. Hogy tehette ezt? Egyből másoltam a linket Vikinek, aki perceken belül felhívott.

-Szia! – köszönt bele óvatosan.

-Szia! – köszöntem vissza.

-Hogy vagy?

-Hogy lehetnék? Én hülye hittem neki, érted? Elhittem, hogy eljön, hogy igaz, amit mond. Mindent elhittem. – emeltem fel a hangom.

-Héé! Nyugodj meg! Egy jó dolgot azért észrevettem. – mosolyodott el, és bár nem láttam, de hallani lehetett.

-Mégpedig?

-Hogy nem sírsz. Ez egy jó jel. Erős vagy és hamar túl leszel rajta. Én pedig végig melletted leszek. – mondta komoly hangsúllyal.

-Köszönöm. – válaszoltam halkan.

Elmondta a cikkről a véleményét, és persze az egész helyzetről is. Örültem, hogy szinte ugyanaz a véleményünk.

Pár perc bátorsággyűjtés után Harry Twitter profiljára kattintottam. Csalódva láttam, hogy a közös képünk sehol sincs. Legszívesebben írtam volna neki egy olyan üzenetet, amit később megbántam volna, ezért inkább nem is tettem.
Bezártam az oldalt és a zene nyugtató szavaira figyelve pihentem ki a nap fáradalmait. Annyira pihentem, hogy sikerült bealudnom, de szerencsére este felkeltem. Bepakoltam másnapra, lezuhanyoztam, fogat mostam és újból átadtam magam az álomvilág csalogató szavainak.

Reggel túl korán kellett kelnem, de mindegy volt, ugyanis nem aludtam túl jól. És ezt az is bizonyította, hogy a szemem még ébredésemkor is könnyes volt.

Nap, mint nap ugyanaz a monoton hétköznap. Untam magam, nem volt, ami lekössön. Vikivel találkoztam néha iskolaidőn kívül, csak ezek az órák okoztak örömöt.

A szüleimmel egy szót sem váltottam, amióta hazajöttem. Még köszönni sem köszönnek, akkor sem, ha én megteszem. Kezdek egyre jobban széthullani. Már nem sírok, legalábbis nem tudatosan, vagy hogy mondjam, csak hatalmas űrt érzek, amit lehetetlen betapasztani. Bármibe is kezdtem, nem foglalt le. Minden olyan monotonnak és egyformának tűnt.

November közepére, Viki csodaszámba vette, ha egy mosoly húzódott a számra. Még a tanárok is észrevették, hogy valami nem stimmel.

Hét vége felé újból kaptam egy üzenetet Ashtontól. Már egy ideje terjeng a pletyka, miszerint ő és Gemma együtt vannak, és a srácokon kívül velem is megbeszéli az ilyen dolgait. Elmesélte, hogy amióta több időt tölt a közelébe eléggé megkedvelte, csak nem tudja, hogy Gemma is viszonozza-e. Mondtam neki, hogy egy próbát megér, és majd meglátja, mi sül ki belőle. A mostani üzenete azt mutatja, hogy megpróbálta. És sikerült.
Elmondása szerint egy vacsora alkalmával mindent elmondott neki, és kéz a kézben távoztak. Ezzel csak egy gond van. Mégpedig az, hogy mostanában terjedtek szét a rólunk készült képek is. Eddig jobban el voltak foglalva Harryvel és Taylorral, de most, hogy Gemma is a képbe jött, Ashton is felkapottabb lett, ami a képek futótűzként való terjedését eredményezte.

Előjöttek az olyasmi pletykák is, hogy Harry a megcsalásom miatt nem jött el, de hál’ Istennek, ezt hamar megunták, mert rájöttek, hogy Harry már a nap elejétől Taylorral volt, amikor én még otthon. Sokfajta verziója van a szakításunknak, de egyik sem találta el az igazi okot, pedig nem bonyolult. Van neki jobb.

Nézegettem még a twittert és közben kaptam egy üzenetet Adamtől. Amióta eljöttünk onnan egyszer beszéltem vele a születésnapom előtti héten, azóta semmi.
Válaszoltam neki, majd egy telefonos beszélgetést is lebonyolítottunk, és megegyeztünk abban, hogy többször fogjuk keresni egymást.

Kezdtek kicsit rosszul érinteni a posztok, ugyanis magyarok közül is akadt pár olyan ember, aki elhordott mindennek. Igazuk volt. Nem kellett volna ebbe az egészbe belefolynom, nem kellett volna találkoznom Vele. Nem kellett volna beleszeretnem. Azonban már mindegy. Megtörtént és nem tudok rajta változtatni, de a boldog részeken nem is szeretnék.

Lejátszódtak előttem az emlékek, az első randi, ami egy épület tetején végződött, az első csók, az a nap, amikor feltette nekem azt a bizonyos kérdést, a buli, amin a nyakláncot adta nekem, a kiruccanásaink, az a bizonyos újságcikk, ami következtében Ausztráliába mentünk, az ott eltöltött napok, a színház, a part és az átbeszélt esték. A csillogó szemei, amikkel rám nézett és elhitette velem, tényleg szeret. Akkor és ott úgy tűnt, tényleg szeret. Mi történt? Mit rontottam el? Miért nem voltam neki elég jó?
A könnyek újból kicsordultak a szememből. Egyre sűrűbben folytak végig arcomon. Lezártam a laptopot és inkább álomba sírtam magam.

Teltek múltak a napok, hetek. Adamtől kaptam egy meghívást karácsonyra. A szüleimmel lassan alakultak a dolgok. Bocsánatot kértem tőlük az ellógásért és elmeséltem, mi is történt. A válasz az volt, mint mindig: én megmondtam.

Ashton és Gemma kapcsolata remekül ment, és jó volt látni, hogy Ash végre boldog, úgy igazán. A szemei is mosolyogtak a képeken, amiket láttam. Akárhányszor beszéltem vele telefonon, mindig egyre vidámabbnak tűnt, ami egy kicsit engem is feldobott.

Unottan néztem egyik reggel a mesecsatornát, amikor megszólalt a telefonom.

-Igen? – szóltam bele anélkül, hogy megnéztem volna, ki az.

-Szia! – köszöntött Viki. – Remélem nem keltettelek fel. – hadarta.

-Nem, kivételesen nem. – mosolyodtam el.

-Akkor jó. Figyelj, Dominikkel kimegyünk egy kicsit, nincs kedved csatlakozni? – kérdezte és láttam magam előtt, hogy mosolyog.

-Mit jelent az, hogy kimentek?

-Tapolcára. Tudod, bob pálya, kalandpark… már ha nyitva vannak még ilyenkor.

-Enyhén süt a nap. Igaz, már ereje nincsen, de az idő jó. – mondtam, miközben az ablakon bámultam kifelé.

-Jogos. Tehát velünk tartasz?

-Nem tudom…

-Nemleges választ nem fogadok el!

-Akkor igen?

-Igen?

-Oké, de előre elnézést kérek, ha nem úgy viselkedem, ahogy az elvárható.  – mondtam komoly hangsúllyal.

-Rendben. Akkor a végállomáson találkozunk délután egykor. Ne késs! Szia! – bontotta a vonalat.

Elkezdtem készülődni, megreggeliztem, felöltöztem, a kontaktlencsét is a helyére tettem, majd a hajamat is megcsináltam és egy enyhe sminket dobtam a szememre. Bepakoltam egy kisebb táskába és már indulnom is kellett.

Még én vártam rájuk, szóval egy szava sem lehet Vikinek.

-Szia! – ölelt meg.

-Sziasztok! – öleltem vissza, majd intettem egyet Dominiknek.

Ő is köszönt, majd felszálltunk egy helyi járatra, ami kivitt minket Tapolcára. Szerencsénkre minden nyitva volt. Meglepődtem, de Dominik kérdezte meg, hogy megyek-e vele egy menetet a bobon. Meglepő volt számomra, hogy jó fej. Elhamarkodottan ítéltem meg. Egész végig szórta magából a poénokat, úgy – legalábbis szerintem – hogy nem tervezte őket, csak jöttek. Külső alapján nem ilyennek képzeltem el.

-Na, jó. Elmegyek, megsiratom a hernyót. – mondta Dominik már a séta közben. Először nem értettem, mire akar ezzel célozni, de pár lépés után felfogtam.

-Pisilni ment? – kérdeztem meg, hogy biztosra mehessek.

-Igen. Te azóta ezen gondolkozol? – nevetett Viki.

-Mondhatni.

-Hülye vagy. – bökött meg könyökével menet közben.

-Ne sértegess! – tettem keresztbe kezeimet.

-Jó, jó. Mellesleg, jól érzed magad velünk? – kérdezte már komoly hangvétellel.

-A lehető legjobban. Pozitívan csalódtam Dominikben.

-Ezt örömmel hallom. Első látásra senkinek sem szimpatikus. Átjárta a ruháit a dohány szaga, ebből és a kinézetéből szinte mindenki azt szűri le, hogy nem igazán az én súlycsoportom. Ami azt illeti van benne valami, ugyanis a barátaival elég sok hülyeségre képes, de ha kettesben vagyunk, teljesen más. Én mindkét énjét egyformán szeretem.

-Akkor ez olyan kettő az egyben kategória? – mosolyodtam el halványan.

-Valami olyasmi. Van egy rosszfiúm, aki csak velem jó, neki pedig van egy jó lánya, aki csak vele rossz. – mosolyodott el ő is.

-Jó téged így mosolyogni látni. – válaszoltam pár perc után.

-Hogyan? – nézett rám, de még mindig mosolygott.

-Ha róla van szó, minden egyes porcikád mosolyog. Őszintén. És ez a legfontosabb. Boldoggá tesz téged, ahogy fordítva is.

-Zavarba hozol. – nevetett fel.

-Csak az igazság. Dominik és te tökéletes párt alkottok.

-Így gondolod?

-Teljes mértékben. – helyeslően bólogattam szavam megerősítése érdekében.

Nem válaszolt, csak némán jött mellettem. Hamar beért minket az említett személy is, és egy darabig még sétáltunk, majd egy padon pihentünk.

-Mit keresel? – kérdezte Dominik barátnőjét.

-A pénztárcámat. Megszomjaztam.

-Hagyd, majd én állom! – állt fel és elkezdett a zsebében kotorászni.

-Nem. Ezt most nem fogod. – ültette vissza Dominiket a padra. Ő már meg sem próbált vele ellenkezni, beletörődve ült. – 2 perc és itt vagyok. – mosolygott, mikor megtalálta a keresett tárgyat. Eleinte kínos csend vetette ki ránk karmait, de végül sikerült kommunikálnunk, sőt még csipkelődtünk is egymással.  – Látom, elvagytok ti nélkülem is. – ért vissza Viki.

-Veled jobban elvagyunk. – adta az egyszerű választ Dominik, majd az ölébe húzta.

-Ezt örömmel hallom. – mosolyodott el. – Juci, dobd már ide a táskám, kérlek! – intézte felém kérését.

-Hagyd! Majd én. – nézett rám Dominik. Bólintottam és ráhagytam.

-Na, add ide! – szólt rá Viki kicsit erélyesebben.

-Nem. – incselkedett barátja.

-Kérlek! – húzta el az ’é’ betűt.

-Csókért viheted.

-Nem. Nem adok. Gonosz vagy. – állt fel az öléből. 

-Hát, akkor nézzük csak, mit tudok felhasználni… - mosolyodott el.

-Azt merd meg! – kapott Viki a táska után, de Dominik gyorsabb volt és elrántotta.

-Ide kérem. – mutatott az arcára.

-Csak egy puszit? Azt kaphatsz. – közeledett felé, de amikor megpuszilta volna az arcát, Dominik felé fordult. – Sunyi vagy. – vette ki a kezéből a táskát és a tó mellé sétált. Dominik mosolyogva követte szemével minden egyes lépését.

-Így lehet bármit elérni a lányoknál. – mosolygott rám, majd követte párját.

Késő délután felültünk egy buszra, ami visszavitt minket a végállomásra, ahol elbúcsúztunk egymástól, majd mindenki elindult a saját dolgára.

Még nem volt kedvem hazamenni, így beültem az egyik McDonald’s-ba, és egy forró csoki mellett élveztem az ingyen wifit. Amint elfogyott a folyékony mennyország, úgy döntöttem, ideje hazamenni.

Otthon egyből a zuhany alá száműztem magam, majd a szokásos teendőimet befejezve akartam aludni, de valami belső sugallat, arra kényszerített, hogy nézzek még fel Twitterre. Nem tudtam neki ellenállni, így meg is tettem. Egyből egy magyar lány posztja jött velem szembe, és megakadt a szemem a nevemen, így végigolvastam.

"Én igazából Juci pártján állok. Nem tudom, ti, akik szemétkedtek, mennyire lennétek padlón egy ilyen eset után. Kitartás! Akik szeretnek, mindig veled lesznek!"

Mosolyogva nyugtáztam, hogy nem mindenki gyűlöl. Válaszoltam neki: "Köszönöm. Nagyon sokat jelent."

Felbátorodva, olvastam el egy másik posztot.

"Örülök, hogy Harry Taylorral van. Nem volt szimpi az a csaj. Folyton csak a balhé volt vele. Most minden rendbe fog jönni…"

Kevésbé kedves, de legalább nem a legsértőbben fogalmazta meg. Csak azért, hogy hátha valami jóval zárom az estét, még egyet kiválasztottam és elolvastam.

"Harry helyében hátrébb lépnék, és jól felpofoznám magam. Szerencsétlen csajt így tönkretenni lelkileg… kegyetlen."

Erre is válaszoltam: "Kegyetlen, de jól vagyok."

Mosolyogva nyugtáztam, hogy bejött a számításom és valami pozitívval zárom az estét. Lehajtottam a laptop tetejét és lehunytam a szemem, ami következtében szinte azonnal elaludtam.

Másnap már foglalkozhattam a tanulással is. Nem akarva, de nekiültem. Gyorsan letudtam a fontosabb tantárgyakat, majd ismét az internet vonzásának adtám át magam, de ezúttal lehet, hogy nem kellett volna.
Számos reagálás a tegnapi válaszaimra, és nem túl szépek, de a legrosszabbat akkor láttam, amikor felmerészkedtem Harry oldalára. Egyszerre öntött el a féltékenység, a düh, a szomorúság, a szánalom és a sírhatnék. A maradék pozitív dolgot is eltiporta bennem. Igaz a mondás: "Ahhoz, hogy sírj miatta, egyszer nevetned is kellett vele..."

( Link: http://thevampsoneshot.blogspot.hu/ )

90. fejezet - "Én is sajnálom..."

Sziasztok! Nagyon sokat késtem a résszel és nem is lett a legizgalmasabb, szóval sajnálom! Nem rabolnám tovább a szót, csak még annyit, hogy: HÁLÁS VAGYOK A 34 FELIRATKOZÓNAK és hatalmas örömmel láttam, hogy több, mint 25.000 megtekintésnél járunk! Hatalmas KÖSZÖNET!♥
Jó olvasást!
Hope♥

Viki szinte sokkolt tekintete égette a bőröm.

-Ismételd meg! – mondta szépen lassan, és mire befejezte volna egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.

-Nem. Hallottad. – álltam fel, de hátam végig az ajtónak volt dűtve.

-Juci! – kopogtattak az ajtón. – Beszéljük meg! – kopogtattak újból, de ez már hallatszott inkább ökölnek vagy tenyérnek, mintsem egy behajlított mutatóujjnak.

-Nem engeded be? – nézett értetlenül barátnőm.

-Nem tudok a szemébe nézni. – szegeztem tekintetem a földre.

-Nem haragudhatsz rá. – tette vállamra kezét.

-Nem erről van szó. Egyáltalán nem haragszom.

-Akkor? Nyisd ki szépen az ajtót, még mielőtt elmegy! – parancsolt rám.

-Jó, oké. De előtte rendbe szedem magam. – mondtam megadóan.

Tisztában voltam vele, hogy egyszer úgyis túl kell rajta lennem, és jobb előbb, mint utóbb. Gyorsan megszabadultam a szétkenődött, elfolyt sminkemtől, a cipőmet is ledobtam, majd az ajtóhoz sétáltam. Mély levegőt vettem és a kilincsre raktam a kezem. Vikire néztem, aki még mindig szigorú tekintettel figyelt. Lassan lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Ashton ott állt az ajtó mellet. Hátával támasztotta a falat és maga elé meredt.

-Ashton. – suttogtam ránézve. Nem számított rám, igencsak bele lehetett mélyedve a gondolataiba, hiszen megijesztettem.

-Megijesztettél. – adott hangot érzelmeinek, de mindezt szintén suttogva. – Én… nem is tudom, mit mondhatnék. Sajnálom, nem akartam. – artikulált erőteljesen hatalmas kezeivel, és láttam szemében az őszinte aggodalmat felcsillanni.

-Nem történt semmi, vagyis igen és nem is ezzel van a baj.

-Akkor? – nézett teljesen összezavarodottan.

-Az ablakban a rajongók biztosan felvették, lefényképezték vagy tudom is én, de azzal nincsenek tisztában, hogy én és Harry szakítottunk. Érted már? – hajtottam le a fejem.

-Azt fogják hinni, hogy te velem megcsaltad őt… - rakta össze a képet. A mondat végére fogta fel igazán.

-Igen. Ezt fogják.

-De nem is jött el. Elmondhatod, hogy mi a helyzet. Akkor tisztázod magad.

-Ki hinne nekem? A torán is a barátnő jelző állt, a közös képeket is ugyanígy posztolta. Semmi esély. Sajnálom. Nem akartalak téged is belekeverni.

-Nem te kevertél bele, én kavartam a szart. – hangja bizonytalan volt.

-Ashton, nem akarom, hogy haragudj rám, és azt sem, ha ez most bármin is változtatna. Szeretek veled lenni, élvezem a társaságod, ha csak meghallak nevetni, jobb kedvem lesz. Hihetetlen a kisugárzásod és maga a jelenléted is képes mosolyt csalni az arcomra. Valaki nagyon szerencsés lesz melletted, de az nem én leszek, és ezzel te is tisztában vagy. Tudod, hogy nem én kellek, és tudod, hogy mást szeretek. – mondtam végig a szemébe nézve. Magamon is meglepődtem, milyen magabiztossággal mondtam. Arcáról semmit sem tudtam leolvasni. – Mondj valamit, kérlek!

-Köszönöm! – ölelt magához.

-Mit? – lepődtem most én meg.

-Hogy őszinte vagy velem és hogy részedről nem változik semmi. – mondta még mindig ölelve.

A sikeres megbeszélés után bementünk a szobába, ahol Viki már egy hatalmas mosollyal várt. Nem tudom, mit hallott és mit nem, de a lényegben biztos volt, hiszen mosolygott.

Lassan a többiek is felértek. A többség arcát a sajnálat és a tehetetlenség bús fátyla takarta le, de nem mondtak semmit. A hangulat kezdett ellaposodni, de ez nem is volt meglepő, hiszen már hajnalodott.

Mindenki leült egy helyre és próbálta magát ébren tartani. Senki sem beszélt, csak ültünk és bámultuk egymást. Ezt a rendkívül érdekfeszítő tevékenységet a telefonom csengőhangja zavarta meg. Előbányásztam a táskámból és ekkor szembesültem a ténnyel, hogy Harry hív. Kezem alig láthatóan megremegett és gyorsabban kezdtem venni a levegőt.

-Ki az? – suttogta oda Viki.

-Harry. – tátogtam el neki, de még a tátogásnak is hangja volt abban a csendben.

-Vedd fel! – nézett ismét a szigorú tekintetével.

Félve bár, de felvettem, miután egy másik szobába sétáltam át. Egyikünk sem szólalt meg. Pár perc után Ő volt az, aki köszönés nélkül csak ennyit mondott: "Sajnálom, nem így akartam." Pár szó képes lerombolni minden reményedet, képes nagyobb fájdalmat okozni, mint a csend. Néma zokogásba kezdtem, majd nagy erőt vettem magamon és válaszoltam: "Én is sajnálom." Ezek után bontottam a vonalat. Abban a percben értettem meg, fogtam fel, hogy tényleg nem jön el.
Álltam még egyhelyben pár másodpercig, összeszedtem a gondolataimat és mosolyogva tértem vissza a többiekhez.

Vikinek egyből odasúgtam, hogy majd elmondom, mit mondott, de nem szeretnék most erről beszélni. Megértette és nem is faggatózott.

Niall a kanapén kivívott magának annyi helyet, hogy feküdni tudjon, igaz Mike és Ashton ölében, de feküdt. Ő volt a legéberebb közöttünk, de még ő sem poénkodott, sőt ő volt az első, aki felvetette, hogy ha már miénk az egész szálloda, elmehetnénk pihenni és miután elég energiát gyűjtöttünk csinálhatnánk valami közös programot a szálloda falain belül. Mindenki egyetértett e remek ötletével, így csapatokra bomlottunk és mindenki keresett magának egy megfelelő szobát.

Martin és Sziki egy szobába mentek, csak úgy, ahogy Ash, Mike és Niall is, vagy ahogy Viki, Szimi és én is.

Szimit hamar elnyomta az álom, én viszont képtelen voltam aludni. Fáradt voltam, de nem álmos.

-Beszélgessünk? – kérdezte Viki halkan.

-Aludj csak! – mosolyogtam rá.

-Megkérdezem még egyszer. Beszélgessünk? – ült fel ő is.

-Ha van kedved. – hajtottam fejemet a vállára.

-Naná! Miért hívott Harry? – tért egyből a lényegre.

-Hogy sajnálja.

-Ennyi? – fakadt ki egy kicsit hangosabban a kelleténél. - Kiherélem! – folytatta suttogó ordításban.

-Teljesen érthetően viselkedett. – motyogtam.

-Nem. Ha megígér valamit, azt be is kéne tartania. Ez így nem járja.

-Kérlek! Mindennek megvan az oka. Egyszer majd rájövök és megértem. Addig is, nem fogom megadni senkinek sem azt az örömöt, hogy összetörve lásson, hiába vagyok jelen pillanatban rosszabbul, mint eddig bármikor voltam. Nem fogom kimutatni, hogy érdekel, hogy bánt a dolog. Elég, ha azok tudják, akik ismernek. – hadartam el és én ezzel letudottnak tekintettem a témát.

-Oké. Büszke vagyok rád! – mondta és belepuszilt a hajamba. Pár perces néma csend következett, amit én szakítottam meg.

-Dominikkel milyen komoly a kapcsolatotok?  - tereltem a szót.

-Eléggé. – adta az egyszerű választ. Fejemet egy kicsi megbillentettem így oldalról a szemeibe tudtam nézni.

-Mennyire eléggé? – mosolyodtam el.

-Hát, eléggé nagyon. – hoztam egyre jobban zavarba. – Mit szeretnél tudni? – tette fel a kérdést, amivel meglepett.

-Milyen az ágyban? – húztam fel egyik szemöldökömet.

-Nem voltunk még úgy együtt.

-Értem. – állt be újra pár perc csend, de ez kiküszöbölhető volt.

Hamar elaludtunk mi is, és sajnos hamar költött minket Szimi. Már a többiek is talpon voltak, lent a büfében.

Felöltöztünk és csatlakoztunk a többiekhez.

-Jó reggelt! – intett oda elsőnek Niall, közben pedig egy hatalmas szendvicset tolt be a száján.

Mosolyogva intettünk vissza, majd leültünk. Reggeli után kimentünk a hotel udvarára és egy kupacba gyűltünk. Niall felhozott valami témát, amire aki tudott reagált és így már ment a folyamatos beszélgetés.

Amíg számomra nem túl érdekes témák voltak, elgondolkoztam, hogy mennyire hihetetlen, hogy Niall itt van. Tegnap este felköszöntött, táncolt velem és egyáltalán nem kezel le. Igaz, már korábban is találkoztam vele, akkor sem volt másképp, de most Magyarországon van – azt nem merném kijelenteni, hogy miattam, de részben igen.

Mike közben a telefonját nyomkodta és megakadt a szemem az arckifejezésén. Valamit mutatott Ashtonnak és halkan mondott valamit. Ash csak megrázta a fejét és újra Niallre nézett.

Eltelt a délelőtt, a délután és mindenki készülődött a távozásra.

Niall, Ashton és Mike voltak az elsők, akik elhagyták a hotelt és vele együtt Magyarországot is. Balázs velünk együtt kivitte őket a reptérre, ahol még volt lehetőségünk elköszönni, de a búcsú után minket az állomásra vitt, ahonnan már csak ő távozott.

Vártunk a vonatra, majd a hazaérkezésre.

-Szimi, beszélhetnénk négy szem közt? – kérdeztem ránézve.

-Persze. – válaszolt, majd mindketten kimentünk a fülkéből. – Szóval? – kérdezte, mikor megálltunk egy ablak előtt.

-Ashtonról lenne szó. Nem volt rossz látni? Mármint, hogy már nem vagytok együtt… - kérdeztem rá óvatosan.

-Nem. Mi nem is igazán jártunk. Első nap jönnöm kellett haza, utána nem is találkoztunk. Csoda, hogy 2 hétig bírtuk.

-De voltak érzelmek, akkor azok még vannak is, vagy nem? – értetlenkedtem.

-Csak fellángolás volt. Az ő részéről is, és az enyémről is. Megbeszéltük, ne aggódj! – simított végig felkaromon.

-Már ott is rá akartam kérdezni, de jobbnak láttam nem bolygatni. – mosolyodtam el halványan.

-Ugyan már. Tényleg minden a legnagyobb rendben. Az este is elvoltunk, még táncoltunk is. Egyikünkben sincs semmi megbántódás vagy hasonló, mert ugyanúgy vagyunk a helyzettel. A távolság miatt sem lenne értelme, de legfőbb oka, hogy nem volt hosszú távú az érzelem. – végig mosolyogva mesélte. Látszólag is minden rendben volt.

-Rendben, elhiszem és örülök, hogy meg tudtátok beszélni.

-Hidd el, én is. – nevetett fel majd csatlakoztunk a többiekhez.

Mindenki csendben volt, kivéve Szikit és Martint. Egész végig beszélgettek és jókat nevettek.

Hamar megérkeztünk, már csak egy buszozás választott el az otthoni pokoltól. Elképzelni se mertem, mire számítsak. Fájt, hogy szinte potyára szöktem el.

A kapuban állva vettem még egy mély levegőt és bementem rajta. Végigszeltem a lépcsőt és megálltam a bejárati ajtónál, ahol még egy utolsó mély levegő, majd benyitottam. Luca rohant elém és farkát csóválva jelezte, hogy örül nekem. Megsimogattam a buksiját. Valamilyen szinten megnyugtatott a jelenléte.

-Megjöttem! – kiáltottam el magam, de válasz sehonnan sem jött.

Fura volt, hiszen, ha nincs itthon senki a kutya kint van, de most nem volt. Bent volt, ami azt jelentette, hogy itthon vannak, csak nem méltatnak válaszra. Ha ők nem, akkor én sem alapon egyből az emeletet céloztam meg. Lepakoltam, bekapcsoltam a laptopot és a televíziót is. Egyből a Cartoon Network-re kapcsoltam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ágyam végében és a hordozható számítógépet az ölembe vettem.

Felléptem a két közösségi oldalra, ahol értesítések tömkelege várt. Gyorsan átnéztem őket, ami fontosabb volt, vagy érdekesebb, azt végigolvastam és válaszoltam rá.

Már vagy fél órája nézegethettem, amikor megakadt a szemem egy Harryről szóló cikken.

"Vége a románcuknak? Az alábbi képek ezt bizonyítják!" olvastam fel hangosan a főcímet, majd gyorsan rákattintottam. Alig hittem a szememnek. Hazudott, de így már érthető lett minden. Megértettem, miért nem jött el és miért nem próbált meg magyarázkodni sem.