95. fejezet - Félreismertem...

Sziasztok! Most időben hoztam a részt?:$$ Remélem attól, hogy kevesebbet dolgoztam rajta még tetszeni fog!!:)
Jó olvasást!♥
Hope

Kerek szemekkel olvastam végig Gemma levelét, ami csak még nagyobb csalódást okozott. Teljesen félreismertem volna? Soha, de soha nem néztem volna ki mindezt belőle.

"Hallottam Adamtől, hogy tudsz a dolgokról… és azt is mondta, hogy megemlítetted Ashtont. Én képtelen vagyok elmondani neki, de tudom, hogy tudnia kell róla. Megtennéd helyettem? Ti úgyis olyan jó „barátok” vagytok."

Egyszerűen felfoghatatlan. Valahogy a levelén keresztül is éreztem a lekicsinyítő és ellenséges viselkedését. Nem értettem, mire fel lett ilyen, mikor ott még azt kérte, hogy Harry miatt ne viselkedjek vele másképp. Kijött elénk a reptérre is, most meg egy ilyen levél. 180 fokos fordulás.

"Úgy érzem ez nem az én feladatom. És igen, jó barátok vagyunk, de nem értem az idézőjelet. Utalni akartál vele valamire?"

Elküldtem az üzenetemet és perceken belül jött is rá egy válasz.

  

"Ami azt illeti de, utalni akartam vele „valamire”. Miattad távolodott el tőlem, ha velem van is rád gondol. Szóval kérlek, mondd meg neki te!"

"Honnan tudod, talán gondolatolvasó vagy? Velem őszinte, és őszintén elmondta, hogy amióta megismert rettenetesen megkedvelt, tehát az érzései is őszinték, csak valaki nem veszi észre, vagy csak ezzel próbálja a bűntudatát enyhíteni."

"Ne akarj engem kioktatni! Tudom, amit tudok. Ha te nem beszélsz vele erről, akkor senki se fog."

"Márpedig nem leszek én a boldogsága elrontója. Szeretem, és nem akarom megbántani. Nem én kufircoltam félre, tehát nem az én lelkemen kell száradnia a következménynek."

"Jó, legyen! Akkor tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna?!"

"Ez miért az én dolgom? Te, ti tettétek meg, ti beszéljetek róla!"

"Hagyjuk! Igazad van. A mi dolgunk, majd lesz, ahogy én akarom. Bocs a zavarásért."

Erre már nem válaszoltam. Csalódtam benne. Hatalmasat csalódtam.

Besegítetem a házimunkába, ezzel is elterelve a gondolataimat. Rendbe raktam a szobámat és megettem a karácsonyfánkról majdnem az összes szaloncukrot. Persze, mikor rákérdeztek, hogy ki volt az, csak ártatlanul néztem, pont ezzel bebizonyítva a bűnös kilétét.

Két nap telt el semmittevéssel, amikor kaptam egy levelet Harrytől. Egy meghívást újévre. Gyorsan, szinte repültem le a lépcsőn és álltam meg a konyhában anyummal szemben.

-Mit szeretnél? – kérdezte robotiasan.

-Hát, Harry meghívott újévre, és…

-Nem. Nem nyertük meg a lottót, nincs rá pénz. Sajnálom. – fordult vissza a koszos tányérokhoz.

Nem ellenkeztem, tudtam, hogy igaza van. Orrot lógatva battyogtam vissza az emeletre, és válaszoltam neki.

"Sajnálom, ez most nem jön össze."

"Miért?"

"Csak nem. Sajnálom!!"

"Van valami oka, mondd el!"

"Nem állunk úgy, hogy ezt megengedhetnénk magunknak.. ennyi."

"Azzal ne is foglalkozz!"

"Pont ezért nem akartam elmondani. Nem akarom, hogy te álld!"

"Inkább lemondasz erről, és nem találkozunk, minthogy elfogadd?"

"Ha tehetném, máris ott lennék, de ez nem így megy. Harry, értsd meg!"

"Jó, kössünk egy alkut! Ez az utolsó alkalom, hogy én állok bármit is, de ezt még elfogadod. Így jó?"

"Tényleg az utolsó?"

"Ígérem!"

"Oké. Legyen! Ez így még elfogadható. Köszönöm!"

"Nincs mit! Akkor majd még jelentkezem! Szeretlek!"

"Én is!"

Lementem megbeszélni a fejleményeket és az alkut is. Rosszallóan, de beleegyeztek. Elújságoltam Vikinek is, akinél Dominik volt éppen, és ő is boldogan mesélte, hogy együtt fognak ünnepelni.

-Az első együtt töltött szilveszter! Izgulok! – nevetett fel halkan.

-Irigyellek titeket!

-Miért? Egy szavad se lehet!

-Boldogok vagytok egymással, és ez meg is látszik! Jól egymásra találtatok! – mosolyodtam el.

Fél órás beszélgetés után eltettem magam másnapra. Reggel anyum költött, hogy ideje lenne kikelnem az ágyból. Ránéztem a telefonomra és 2 nem fogadott hívás. Mindkettő Harrytől.
Gyorsan tárcsáztam, de kinyomott. Pár másodperc múlva pedig visszahívott.

-Ne haragudj, hogy nem vettem fel, de még aludtam. – mondtam és közben még el is pirultam.

-Semmi gond! – nevetett fel. – Ma délután indul a géped. A jegyárusnál már tudod mi a dolgod, elintéztem mindent. Csak siess! Nehogy lekéssed nekem! – hallottam, hogy mosolyog. Mély, rekedtes hangjától kirázott a hideg, persze jó értelemben.

-Köszönöm! – hálálkodtam neki.

-Siess! A repülőtéren találkozunk! Vigyázz magadra! – mondta és bontotta is a vonalat.

Gyorsan bepakoltam pár napra elegendő ruhát és még az ilyenkor fontos dolgaimat, majd magamat is rendbe raktam. Megreggeliztem, elköszöntem a szüleimtől, és már úton is voltam Budapest felé. Útközben mindig zenét hallgatok, és ez most sem volt másképp. Izgatottan, szinte végig mosolyogva utaztam. Alig vártam, hogy végre ott legyek! Hogy végre vele legyek!

A rengeteg várakozás a reptéren idegesítő. Nem is tudom, hogy bírják azok, akik folyamatosan ezt élik át, de az utazás kárpótol mindenért.

Estefelé, amikor landoltam már fáradt voltam, pedig semmit sem csináltam. Fáradságom ellenére a mosoly az arcomon volt. Elvettem a táskámat és kerestem egy ismerős arcot, legyen az a Harryé vagy valaki másé. És meg is lett. Harry egy biztonsági kíséretében állt az épület egyik sarkában. A tömeg megvolt körülötte, de amikor észrevett, szólt az őrnek, és hatalmas lendülettel indult el felém. A hatalmas lendülete ugyanolyan gyorsan szűnt meg előttem, mint ahogy jött. A menetszele majdhogynem felborított. Megállt előttem, a táska kiesett a kezemből, ami másodperceken belül már a tarkóját fonta körbe. Úgy csókolt, ahogyan még sohasem.  A végén meg is pörgetett a levegőben, aminek következtében a ruhám felcsúszott is kicsit, de a harisnya minden incidenstől megvédett. A sapkám viszont a földön landolt, de ez volt a legutolsó dolog, ami akkor és ott érdekelt.

-Hiányoztál! – suttogta arcomba.

-Te is nekem! – csókolt meg újra, de ez megint más volt.

-Gyere! Menjünk! Elég képet csináltak már. – mosolyodott el azzal a féloldalas mosolyával.

Nem válaszoltam csak bólintottam. Összekulcsolta kezünket és a biztonságit követve siettünk a kocsihoz. Beszállva le akartam venni a sapkámat és csak ekkor fogtam fel, hogy ottmaradt.

-Mi az? – kérdezett rá, mikor észrevette, hogy tapogatom az üres, sapkátlan fejemet.

-A sapkám. Leesett, és ott maradt. – néztem rá.

-Itt az enyém! – vette le sajátját és a fejemre húzta.

-Nem azért, mert fázik a fejem, hanem pont le akartam venni. – nevettem és visszaadtam neki a tulajdonát.

A kocsiút teljes ideje alatt a kezünk össze volt kulcsolva, és hol beszélgettünk, hol csak néztük egymást, hol pedig élveztük egymást, gondolok itt csókokra, de semmi többre.

Házához megérkezve újból kezembe vettem egyetlen táskámat, és már csak a házban raktam le, pontosabban a szobájában.

-Már alig emlékszem a házra… - mondtam körbenézve a szobán.

-Megmutathatom minden egyes szegletét, ha szeretnéd. – ölelt át hátulról, és mondandója közben apró csókokkal hintette be a vállam és a tarkóm.

-Nem kell vele fáradnod! – fordultam meg karjai között. A mostani apró kis csókjai már a számra érkeztek, ami egy szenvedélyes csókban ért véget. – Kérdezhetek valamit? – álltunk még mindig ugyanabban a pozícióban.

-Persze. – nyomott egy újabb puszit a számra.

-Miért lett vége Taylorral? – hangom határozott volt.

-Így kell elrontani egy meghitt pillanatot. – hajtotta le fejét, és kezeit leemelte rólam, majd az ágyra ült.

-Ne haragudj, de szeretnék tisztán látni! – ültem mellé.

-Mert rájöttem, hogy nem ő kell. Nem őt szeretem. Ennyi az egész.

-És te szakítottál vele?

-Igen, vagyis… igen. Én voltam.

-Ugye felkészültél, hogy a média hatalmas ügyet fog belőle csinálni? Tudod bolhából elefántot…

-Igen, de én inkább téged féltelek.

-Miért?

-Mert ebbe téged is belekeverhetnek.

-Hogy érted ezt?

-Hogy először téged hagytalak ott miatta, majd őt miattad. Vagy, hogy végig csak szórakoztam vele, csak féltékennyé akartalak tenni. Ki tudja, mit találnak ki?!

-Én rendben leszek, ha tudom, hogy te mellettem állsz majd!

-Mindig, minden körülmények között! – húzott magához, majd elborult velem a mellkasán.

Egy darabig még beszélgettünk és szóba jött az újévi partija is.

-Hogy tervezted? – érdeklődtem.

-Ismerősök, család… semmi nagy felhajtás, de persze ez úgysem fog összejönni. – mosolyodott el.

-Család? Azaz itt lesz Anne is? – csúszott egy oktávval fentebb a hangom.

-Igen, sőt Robin és Des is, na meg persze Gemma. A család az csak egyben jó.

-Ezt nem tudtam. Mit fognak mondani? Mármint…rólam. Ez hirtelen jött. – lettem kicsit hisztérikus.

-Ne aggódj! Kedvelni fognak. Gemma már sok jót mesélt rólad, és én is. Nincs mitől tartanod.

-Na, igen… Gemma.

-Mi van vele? – ült fel. Hangosan kifújtam a levegőt.

-Megcsalta Ashtont és azt akarja, hogy én mondjam el neki.

-Tessék? – a meglepődöttséget akkor sem tudta volna elrejteni, ha akarja.

-Várj, megmutatom! – előkerestem a laptopomat a táskámból és megnyitottam neki a levelezést.

-Ezt nem tudom elhinni. Ő ilyet nem tenne. Nem. Ez teljesen kizárt. – állt fel idegesen és kezeivel a hajába túrt.

-Láttam, hallottam és Adam be is vallotta. Megtették. – én is felálltam és Harry mellé léptem, átkaroltam a derekát és úgy folytattam. – De ne légy ideges! Neked biztos mindent el fog mondani, biztos van rá értelmes magyarázat, amit nem oszt meg magamfajtákkal.

-Erre nincs értelmes magyarázat. Megtette. És ilyenre sem kérhet senkit!

-Pszt! – tettem a mutatóujjam a szájára, majd az ujjamat az ajkaim váltották fel.

- Köszönöm, hogy elmondtad, viszont Ashton is jön. Rossz előérzetem van.

-Nem lesz semmi baj! Majd beszélsz Gemmával, én addig beszélgetek Ashtonnal, de úgyis talál magának társaságot, amekkora beszéde van. – nevettem fel. Már csak a hangjára is jó volt gondolni.

-Igen, biztosan. – puszilta meg a fejem búbját.

Letudtuk az alvás előtti teendőket, majd összebújva, a karjai között aludhattam el. Hiányzott ez az érzés. Hiányzott az, hogy hallgassam a légzését, hogy érezhessem karjait körülöttem, és az, hogy vele legyek.

Másnap hamarabb keltem, mint Ő, így gondoltam meglepem egy kis reggelivel. Lementem a konyhába, és összedobtam azt a híres neves angol reggelit, persze mivel én magyar vagyok, nem lett olyan tökéletes, de a szándék a fontos. Összepakoltam mindent egy tálcára és a lépcsőn egyensúlyozva vittem be neki.
Még mindig aludt. Úgy látszik, ki tudtam osonni nagyobb feltűnéskeltés nélkül.

-Harry! Ébresztő! – parancsoltam kicsit erélyesebb hangon, mire egyből kinyitotta gyönyörű zöld szemeit.

-Mire ez a parancsnoki hangsúly? Mondd, hogy nem ég a ház! – dünnyögte, miközben visszacsukta szemeit.

-Nem, de rám néznél egy másodpercre? – kérleltem kedvesebb hangon, mint az előbb.

-Bármikor. – fordult felém még mindig álmos arccal. – Csak nem ágyba reggelit kapok? – ült fel, és egy aprócska mosoly jelent meg szája sarkában.

-De. Most csináltam, még meleg! – sétáltam közelebb és leraktam az éjjeliszekrényére.

-Mivel érdemeltem ezt ki? – csuklómnál fogva magához húzott és egy jó reggelt csókkal ajándékozott meg.

-Nincs különösebb oka, csak ki akartam próbálni. – nevettem fel. – Na, gyerünk! Láss neki!

-Te nem eszel? – nem vagyok oda a tojásért, megeszem, de nem a kedvencem.

-Akkor miért nem hoztál fel müzlit? Az is van.

-Szerinted én tudtam? Azt nem tartod a hűtőben, és én csak ott kutattam.

-Jogos. Na, várj! – állt volna fel.

-Nem. Csak mondd meg, hol találom! Nagylány vagyok már, megoldom egyedül is.

-Hűtő melletti, első szekrény, te nagylány!

-Sietek! – szedtem gyorsan a lábam és már perceken belül újra az ágyban kötöttem ki.

Bekapcsolta a TV-t, így volt valami háttérzaj, de nem igazán figyeltünk rá, teljesen addig, amíg számunkra érdekes hír nem következett.

-Erről beszéltem. – morgott Harry.

-Nyugi! Azt mondanak, amit akarnak, mi tudjuk, mi az igaz, és ez a lényeg, nem igaz?

-De, de akkor is bosszantó.

-Az, de ne törődj vele!

A napot először vásárlással kezdtük a holnapi partira, utána megnéztünk egy filmet, majd vártuk Harry családját, ugyanis ők előtte egy nappal érkeznek.

-Izgulok. – suttogtam Harrynek.

-Az jó, bizonyíték, hogy érdekel a véleményük, de ne vidd túlzásba. Egyáltalán nincs rá okod. – puszilt meg.

Hallottuk, ahogy egy autó lassít, majd az ajtók csapódását is. Harry mosolyogva ment eléjük, én pedig az ajtó előtt álltam meg. Harry intett a kezével, hogy menjek oda.

-Ő itt Juci! – karolta át a vállam.

-Örülök! – nyújtottam kezet, amit mosolyogva szorítottak meg.

Gemma egész végig a kocsi mellett ácsorgott és elég dühösnek bizonyult.

Bentebb menve leültünk és beszélgettünk. Kérdezgettek, kérték, hogy meséljek magamról. Próbáltam eleget tenni a kérésüknek és az említésre méltóbb dolgokat el is meséltem, majd szóba került Harry gyerekkora, amiből jöttek a vicces történetek, na és persze a számára kínosabbak is, amiken mi, vele együtt jókat nevettünk.

-Álmos vagyok. Elmegyek, lefekszem. – szakított félbe egy ilyen okból folyó nevetést Gemma.

-Rendben. – mondta Anne és rá mosolygott. Gemma a lépcsőfokokat kettesével szelve ment fel. Harry rám nézett, én pedig bólintottam.

-Azt hiszem, mesélek neki egy altatót. – mosolygott, majd utána ment.

94. fejezet - Don't let me go

Sziasztok! Ez nem a leghosszabb fejezet, de úgy érzem a tartalma kárpótol. Sajnálom a késést is, ígérem, hogy ezentúl hamarabb hozom a következő fejezeteket!!:)
Jó olvasást!♥
Hope

A szívem kihagyott egy dobbanást, majd tripla olyan gyorsan kezdett el verni. Alig mertem hinni a szememnek. Abban a pár másodpercben lejátszódott előttem minden. Minden jó, csodálatos pillanata a kapcsolatnak, de utána egyből minden rossz is. A szemembe könnyek gyűltek, pedig még meg se szólalt.
Viki észrevette a könnyeket a szememben és a kézfejemhez nyúlt, majd aprókat simított rajta.

-Boldog Karácsonyt! – mondta végignézve mindenkin, majd szeme megállapodott rajtam. Éreztem, hogy néz, de képtelen voltam a szemeibe nézni.

-Neked is, Harry! – veregette vállon Adam, majd a fejével biccentett egyet, jelezve a családjának, hogy jobb lenne őket kettesben hagyni. Viki még egy utolsót szorított a kezemen, majd elengedte azt és kiment a többiekkel.

-Tudunk beszélni? – lépett elém Harry, de én még mindig az ölemben lévő kezeimet figyeltem. Féltem ránézni. Féltem a látványtól, ami fogad, és mindezt nem rossz értelemben. Nem akartam újra összetörni, újra átélni azt, amit az elmúlt hónapokban. Féltem, hogy ha ránézek, újból és még jobban belészeretek. De nem küldhettem el. Arra is képtelen lettem volna, így csak bólintottam egy aprót. – Tudom, hogy hibáztam. El kellett volna mennem, amikor megígértem, de meg kell értened! – guggolt le és államnál fogva felemelte fejemet, kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. Ekkor gördült le az első könny az arcomon, amit még követett pár.

-Miért kéne nekem bármit is megértenem? Átvertél! Hazudtál! Te vagy az, akinek meg kéne értenie engem! – fakadtam ki. Képtelen voltam hangosan beszélni a torkomban lévő hatalmas gombóctól, de a hangsúlyomból ki lehetett következtetni, hogy mérges és csalódott vagyok.  – Felfogtad te egyáltalán, hogy mit tettél? Hogy egy egész világ előtt szégyenítettél meg? – kérdeztem és most mélyen fúrtam tekintetem szemeibe, közben kezeimmel folyamatosan töröltem le az éppen folyó könnycseppjeimet.

-Sajnálom! Nem így terveztem. Változtatni rajta már nem tudok.

-Miért jöttél Harry? Hogy megforgasd a tőrt bennem? – álltam fel és mellkasom előtt összefontam karjaimat. Harry még a guggolásából felnézett rám, majd a földre és csak utána állt fel.

-Azért jöttem, hogy elnézést kérjek. – nyúlt derekamért, de hátrébb léptem.

-Megtetted. – néztem az ajtó felé, utalva arra, hogy jobb lesz, ha most elmegy.

-Értem. – hajtotta le fejét, majd szépen lassan elindult a bejárat felé. – Szeretlek, és tényleg sajnálom! – mondta még visszanézve, és hiába próbáltam nem ránézni, nem sikerült. Gyönyörű zöld szemei a megszokottnál is jobban csillogtak. Talán könny volt benne, talán csak a lámpa fénye. Nem tudom. A félelem még jobban eluralkodott rajtam, lábaim remegni kezdtek.

-Én is szeretlek! – mondtam magam elé bámulva, de már csak az ajtó csapódása volt hallható. Elment. Újból itt hagyott, csak most az én hibámból. Megint én basztam el az esélyeimet, de… nincs de! Egy barom vagyok, hogy hagytam kisétálni azon az ajtón. Gondolkoztam, és a lábaim maguktól kezdtek el rohanni az ajtóhoz, ahol meglepetés fogadott.

-Hallottam! – mondta Harry egy óvatos mosoly kíséretében. Egyik kezét a derekamra rakta, a másikkal az arcomhoz nyúlt. Nagyujjával simogatta egy darabig, majd egyre csak közeledett… és megcsókolt. Mintha ezernyi pillangó tört volna ki a gyomromból, mintha hirtelen minden megjavult volna, mintha megtaláltam volna az éltetőmet.

-Várj! – toltam el magamtól. – Nekem ez így nem megy. – hátráltam be a nappaliba, ahová Ő is követett. Leültünk, és várta, hogy mondjak valamit, de amikor rájött, hogy nem fogok, elkezdte.

-A szülinapodat illetőleg, még sohasem szégyelltem magam ettől jobban. A bűntudatom fizikai fájdalmat öltött.

-Ne túlozz Harry! Nincs szükségem arra, hogy önsajnáltató monológot mondj, mert úgy érzem, nem te vagy az, akinek ez kijárna.

-Jogos. Csak azt akartam mondani, hogy tényleg rettenetesen sajnálom!

-Miért tetted? – néztem szemeibe.

-Nem tudom.

-Olyan nincs! Mindennek megvan az oka. Szóval, miért tetted?

-Jött egy kínálkozó lehetőség, amit elfogadtam.

-Az a lehetőség Taylor volt, igaz? – fájt kimondani a nevét, és ironikus is volt, hiszen az ő zenéje segített, és miatta hallgattam. Ez egy ördögi kör.

-Igen. Azt hittem, így könnyebb lesz kiverni a fejemből téged, azt hittem, ő majd segíthet. De nem így lett. Abban az egy hónapban csak még rosszabb lett minden. Jobban hiányoztál, mint valaha.

-Mégsem kerestél fel. – szólalt volna meg, de közbevágtam. – Emlékszel az utolsó beszélgetésünkre? – bólintott. – Én is. Jobban fájt az az egy mondat, mint bármi más. Azt hittem, ott, akkor, hogy majd minden egyenesbe jön, de nem így lett. Taylor, vagy, ahogy te mondanád, a kínálkozó lehetőség fontosabb volt, mint én.

-Nem.

-De! Harry, ezt te is tudod! Őt választottad. Most pedig…

-Most mégis itt vagyok! Miattad. Érted. Szeretlek és már nyár végén elrontottam azzal, hogy hagytalak csak úgy kisétálni az életemből, a szülinapoddal pedig a lehető legnagyobbat hibáztam, de megbántam. – mondta őszintén. – Mellesleg, láttam, hogy te is túlléptél.

-Mit csináltam? – kerekedtek ki a szemeim.

-Ashton és te… a csók…

-Álljunk csak meg! Úgy érzem, ez nem az a pillanat, amikor ezzel vonakodj elő, hiszen te nem jöttél el! Ő csak próbált segíteni nekem. Ami azt illeti, semmit sem jelentett… - az utolsó mondatod nagyon nehéz volt kimondanom. Igenis sokat jelentett. Ugyanazt éreztem, amit az előbb a bejárati ajtónál. A több százezer pillangót, a boldogságot.

-Oké. Igazad van. Az én hibám! Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte a szemembe nézve.

-Emlékszel arra az időre, amikor azt mondtad, hogy nem hagysz el… aztán elhagytál? – értetlenül nézett rám. – Harry, fájt. Még most is fáj. Nem gyógyultak be a sebeim.

-Szeretlek!

-Azt hiszed, hogy idejössz, bocsánatot kérsz, és minden el van intézve? Ez nem így megy. Én is szeretlek, de nem tudom, hogy képes lennék-e még egyszer elviselni ugyanazt.

-Ki mondta, hogy el kellesz?

-Ugyan már, te is tudod, hogy semmi sem tart örökké.

-A kivétel erősíti a szabályt. Figyelj, ha a szavaim nem érnek semmit, majd talán ez. – fészkelődött.

-Mit csinálsz? – néztem értetlenül.

-Now you were standing there right in front ofme, I hold on it’s getting harder to breathe, All of a sudden these lights arebliding me, I never noticed how bright they would be. I saw in the corner thereis a photograph, No doubt in my mind it’s a picture of you, It lies there alonein its bed of broken glass, This bed was never made for two. I’ll keep my eyeswide open. I’ll keep my arms wide open. Don’t let me, don’t let me, don’t letme go, ’cause I’m tired of feeling alone. I promised one day that I’d bring youback a star, I caught one and it burned a hole in my hand oh, Seems like thesedays I watch you from afar, Just trying to make you understand, I’ll keep myeyes wide open yeah. Don’t let me, don’t let me, don’t let me go, ’cause I’mtired of feeling alone. Don’t let me, don’t let me go. Don’t let me, don’t letme, don’t let me go, ’cause I’m tired of feeling alone. Don’t let me, don’t letme, don’t let me go, ’cause I’m tired of feeling alone. Don’t let me, don’t letme go… ’cause I’m tired of sleeping alone! – énekelte el a még sohasem hallott sorokat. Meghatódtam, és a könnyeim újra utat törtek maguknak.

-Harry, ez csodálatos! – mosolyodtam el.

-Neked írtam. – tette ő is ugyanezt.

-Ezt te írtad?

-Igen. – húzta szélesebbre mosolyát. – Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte ismét. Válasz helyett csak bólintottam és közelebb húzódva hozzá megcsókoltam. – Ezt vehetem egy igennek? – döntötte homlokát az enyémnek.

-Igen. – mosolyogtam és nyomtam egy puszit a szájára.

-Akkor szeretnék még egy dolgot kérni.

-Ez nem kezdődik jól.

-Pakolj össze, és gyere velem! – mosolya akár egy ötéves kisfiúé, olyan volt. Lelkes és őszinte.

-Nem tehetem. Ne egyedül jöttem, és holnap már mennünk kell haza.

-Azt hittem több időre jöttél. – nézett rám csalódottan.

-Csak 3 nap. Ez is bőven sok volt. Akarom mondani az otthoniaknak.

-Nem baj! Akkor pakoljatok össze, és gyertek velem! – mosolyodott el ismét.

-Harry, én karácsonyozni jöttem ide. Ne haragudj, de ez most nem fog menni. De… - emeltem ki az utolsó szót.

-Igen?

-Ha megbeszélem Marcyval és Johnnal maradhatnál holnapig. Más ötletem nincs. – mondtam a szavakat óvatosan, nem tudtam, milyen reakcióra számítsak.

-Ha nem zavarok, szívesen maradok. – nevetett fel. Gyorsan megkerestem a két szülőt és megbeszéltem velük a dolgot.

-Lebeszélve! Maradhatsz! – álltam meg előtte mosolyogva. Ő felállt, és szorosan magához húzott.

-Nagyon hiányoztál. – suttogta.

-Te is nekem! – suttogtam én is. – Szeretnélek bemutatni valakinek! – fogtam meg csuklóját és a szobánk felé húztam. Kopogtatás nélkül rontottam be a szobába. – Viki, ő itt Harry, Harry, ő itt Viki, azaz Tory. Ahogy jól esik. – mosolyogtam. Viki szemei egy pillanatra sokkot tükröztek, de miután észrevette az összekulcsolt kezeinket, elmosolyodott.

-Örülök! – lépett közelebb Harry.

-Én is! – állt fel Viki.  Pár másodpercig kínos volt, de aztán mosolyogva ölelték meg egymást. – Akkor, minden rendben, ugye? – váltogatta tekintetét köztem és Harry között.

-Igen, a lehető legnagyobb rendben. – válaszol a mellettem álló göndör.

Amíg én megágyaztam a mellettem lévő ágyat, Harry és Viki beszélgettek, és jóízűen nevettek egy-egy poén hallatán. Olyan volt, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Vikin semmi jelét nem láttam annak, hogy próbálná leküzdeni rajongó énjét. Talán azért, mert túl sokat meséltem Róla, így úgy ismerhette meg, mint egy átlagos fiút, vagy talán azért, mert Harry túl jó fej, és sikerült ezt a dolgot áthidaltatnia Vikivel. Nem tudom, melyik, de a lényeg ugyanaz. Öröm volt rájuk nézni. Mindketten felszabadultan meséltek, ami engem is melegséggel töltött el.

Az éjszaka folyamán még beszélgettünk, de mivel reggel korán kellett kelnünk, elaludtunk. Hajnalban valami furcsa zajra keltünk. Mind a hárman egyszerre nyitottuk ki a szemeinket, de Harry sokkal éberebb volt. Azonnal talpra pattant és láttam rajta, hogy ideges.

-Mi az? Baj van? – kérdeztem tőle, még a szememet dörzsölve.

-Ismerem ezt a zajt, de remélem nincs igazam. – idegesen lépett az ablakhoz, amin óvatosan nézett ki. – A francba! – húzta vissza azonnal a függönyt.

-Mi az? – léptem én is az ablakhoz és kinéztem rajta. Harry azonnal utánam kapott és behúzott onnan, de már mindegy volt. – Ez most komoly? – kérdeztem.

-Igen. A kocsim a ház előtt áll. Biztos rájöttek, hogy itt vagyok, és hát tudod…

-Rajongók vagy fotósok? – kérdezte ezúttal Viki.

-Mindkettő. – fordult felé Harry.

Harry elnézést kért Marcyéktól is, és hamarabb távozott, mint mi, ezzel magára vonva a figyelmüket. Mi Vikivel gyorsan összepakoltunk, elköszöntünk Johntól, Marcytól, Carolinetól, és persze Larrytől is, aztán Adam bevitt minket a reptérre. A könnyes búcsú után már úton voltunk hazafelé.

Otthon a szokásos várt, az unalmas hétköznapok, de legalább most pozitívan állhattam a dolgokhoz. Kipakoltam, majd a laptopomat magam elé húztam és bejelentkeztem Twitterre.  Az értesítéseim száma az egekbe szökött, csakúgy, mint az üzeneteim száma. Az üzenetek között, azonban több volt az érdekes, így azokkal kezdtem. Meglepetésemre, olyan ember is írt, akire nem számítottam.