Sziasztok! Sajnálom ezt a hosszú kihagyást, de érettségiztem, és hát nyár van, egy kicsit pihentem. MOST AZONBAN VISSZATÉRTEM! Jelentem, nem ez a legizgalmasabb rész, nem is a leghosszabb. Azért remélem tetszeni fog!!:)
Jó olvasást!
Hope♥
Jó olvasást!
Hope♥
*Viki*
Másnap reggel mosolyogva ébredtem Dominik mellkasán. Egyik karja
engem ölelt át, amíg a másik a feje alatt, holmi párnaként funkcionált.
-Jó reggelt! – mormoltam közel hajolva hozzá
egy szájra puszival együtt.
-Neked is! – nyitotta ki szemeit, de a fény
hatására vissza is csukta. Hangja a megszokottnál is mélyebben búgott.
Magam köré tekertem a takarót, összeszedtem a tegnap, illetve ma
széthagyott ruhadarabjaimat, majd a fürdőbe vonultam. Dominik minden egyes
mozdulatomat figyelte, és bár háttal álltam, tudtam, hogy egy mosoly terül szét
az arcán, ami szinte körbe éri a fejét. Ez a tudat engem is mosolyra
késztetett.
Perceken belül visszabújtam a már szintén felöltözött Dominik
mellé. Karjai körém fonódtak és a fejem búbján egy hosszú puszi landolt. Nem
igazán beszéltünk. Kiélveztük a körénk gyűlő csendet, ami meghittséget adott az
egész szituációnak.
Amikor úgy éreztük, hogy eleget lustálkodtunk, kéz a kézben
sétáltunk le a konyhába, ami –meglepetésünkre- nem volt üres. Dominik szülei
ültek az asztalnál és reggeliztek.
-Jó reggelt fiatalság! – köszönt oda az apja.
Már családként kezelnek, de most valahogy mégis zavarban éreztem magam. Volt
egy megérzésem, egy kevésbé jó megérzésem.
-Jó reggelt és jó étvágyat! – köszöntem
mosolyogva.
Dominik a hűtőben félig eltűnt, majd tele kézzel és karral jelent
meg újra. Lerakta az asztalra a még számára szükséges ételeket, illetve
hozzávalókat.
Otthonosan mozogva kentem magamnak egy szelet lekváros kenyeret. Eper lekvár volt. mit Dominik anyukája csinált házilag. Valami isteni finom. Ha itt járok, mindig eszek belőle.
A reggeli nagyon jól telt. Hiába mondás "A magyar ember evés
közben nem beszél.", ez teljességgel kizárt lett volna ebben a családban.
Mindig megy a kötözködés és a nevetés. De, sajnos nem mindig volt így. Dominik elmondta,
hogy a szülei, illetve az anyukája nem a biológiai. De úgy szereti, mint ha az
édesanyja lenne, hiszen ő nevelte fel.
-És, milyen volt az előadás? – kérdezte
Dominik, miközben elmerült a vajas kenyér megkenésében.
-Végül nem tudtunk elmenni. – válaszolta Mária,
Dominik anyja. Dominik megállt egy másodpercre a kenésben. Szemei kikerekedtek
és felnézett a vele szemben ülőre.
-Hogy-hogy nem mentetek? Direkt kértelek rá
titeket. – hangja kissé idegessé vált.
-Anyádnak hasmarsa volt. – nevetett Tamás, Dominik
apja. Az arcom kezdett sápadni. Éreztem, ahogy a tenyerem is izzadni kezd,
miközben jég hideg.
-De azért elmentetek itthonról? – erősködött
Dominik, ám hangjában már a bizakodás kapott teret.
-Nem. Így hová mehettünk volna? – néztek
egymásra. – De ha már így feljött a téma, szeretnénk veletek beszélni. –
folytatta Mária. Ebben a pillanatban szaladt az összes vér a fejembe, ami
paradicsom vörösre festette az arcom. Észrevehették rajtam a rémületet, vagy
minek is mondjam… - Ne aggódj! Nincs ezzel baj. – kapott a kezem után. – Egy
ideje már együtt vagytok, fiatalok vagytok… ez az élet rendje. – mosolygott
kedvesen, én mégsem tudtam viszonozni. Dominik már éppen fel akart szólalni,
amikor édesapja lecsitította.
-Csak egy kérdésünk van. Védekeztetek? – nézett
ránk határozott tekintettel.
-Basszus, apa! Ezt teljesen elfelejtettem. –
kapott a homlokához Dominik. Egy pillanatig bennem is megállt az ütő, de elég
jól ismerem, így rájöttem, hogy csak meg akarja viccelni őket.
-Hogy mit mondtál? – suttogtam szinte megsemmisülve.
-Ne haragudj! Annyira akartam az egészet, hogy
erre már nem is figyeltem… - nézett csak rám. Próbált komoly maradni, de a
szája sarkában láttam a már kitörni készülő mosolyt.
-Viki, szedsz valamit? Fogamzásgátló? –
kérdezett rá Mária. Hirtelen felé kaptam a tekintetem. Úgy nézhettem rá, mint
aki szellemet látott. Csak aprót mozgattam a fejemen nemleges irányba. – Akkor
várj egy percet! Azt hiszem, van itthon esemény utáni… - pattant fel és egy
kisebb fiókban kezdett kotorászni.
-Azt nem orvosok írják fel? – kérdeztem halkan.
-De, de most vészhelyzet van. Reménykedjünk,
hogy még nem késő!
Dominikre néztem. A lábammal egy aprót rúgtam az ő lábába,
jelezvén, hogy elég volt. Ő csak értetlenül megrázta a fejét. Élvezte, hogy
palira veheti a szüleit.
-Áhh, itt is van. Tudtam, hogy kell még lennie.
– ez valamilyen szinten zavarba ejtő is volt, ugyanakkor egy igencsak kedves
gesztus. Ekkor már rosszallóan néztem Dominikre, aki beadta a derekát.
-Anya, apa, nyugi! Csak vicceltem… - nevetett
fel. A szülei összenéztek és a harag egyértelműen kiült az arcukra. Leginkább Mária
szemében lobbant fel a düh, szinte minket is megégetett egy másodperccel is,
amikor a szemébe néztünk.
Nem az következett, amire számítottam. Nem csapkodták az asztalt,
nem kiabáltak. Mária szó nélkül hagyta el a konyhát, Tamás pedig egy "Ezt
elbasztad, fiam." stílusú vállveregetés után követte feleségét.
*Juccy*
Megszakította meséjét a becsengő. De amire kíváncsi voltam, azt
így is elmondta. A nap további részében nem igazán jött újból szóba a dolog, de
úgy voltam vele, ha baj lenne, úgyis elmondaná.
Teltek múltak a napok, a hetek és már nagyon hiányzott Harry. Alig
vártam a hónap végét, hogy újra utazhassak.
Nélküle minden nap ugyanaz a szürke hétköznap. Minden reggel felkelek, suliba megyek, dolgozni, majd haza. És ez a monoton körforgás megy. Egy idő után rohadt unalmassá válik, és bármennyire is próbálom élvezni, belefáradok. Azon kapom magam néha, hogy Viki költ fel óra végén, kések az iskolából, a jegyeim csak romlanak, és egyre fáradtabb vagyok.
Nélküle minden nap ugyanaz a szürke hétköznap. Minden reggel felkelek, suliba megyek, dolgozni, majd haza. És ez a monoton körforgás megy. Egy idő után rohadt unalmassá válik, és bármennyire is próbálom élvezni, belefáradok. Azon kapom magam néha, hogy Viki költ fel óra végén, kések az iskolából, a jegyeim csak romlanak, és egyre fáradtabb vagyok.
-Nem lehet, hogy be kéne fejezned a munkát? – kérdezte
aggódó tekintettel Viki.
-Miért kéne? Jól vagyok, és szükségem van arra
az állásra. – mosolyodtam el, de nem igazán volt őszinte.
-Kimerült vagy. Leterhel. Nem sokáig fogja
bírni a szervezeted ezt a hajtást. Pihenned kéne. – simította meg a vállam.
-Ugyan, szükségem van a pénzre. Nem fogom
otthagyni. Muszáj. – lettem egy kicsivel hangosabb a kelleténél.
-Erről beszélek. Szinte rád sem lehet ismerni.
Mi a franc ütött beléd?
-Mi ütött volna? Ugyanaz vagyok, aki eddig
voltam. Nem is értem, miről beszélsz. – kiabáltunk egymással.
-Igen? Akkor hol van a mosolyod? Mikor nevettél
utoljára? Hol az életkedved? Hol az a kedves, segítőkész, életvidám lány, aki
voltál? Mondd meg, hol van? Hmm? – szinte üvöltött, pedig alig pár centire
voltunk egymástól. Nem tudtam válaszolni. Én csak azt éreztem, hogy fáradt
vagyok, de tényleg ennyire megváltoztam volna? Nem, az teljességgel kizárt.
Viki fogta magát és sarkon fordult. A táskáját még jobban a
vállára húzta, és elindult Dominik felé, aki már egy ideje messziről figyelte
az eseményeket.
Én is elindultam. Egész végig a történteken járt az agyam. Amikor
hazaértem vettem észre, hogy átutalták a fizetést. Egyből beszéltem Harryvel,
aki már fel is adta a repülőjegyeket, így a következő hét végén már végre vele
lehetek.
Az a hét egy évnek tűnt. És a péntekem, ami egyben a hét
csúcspontja lehetett volna, egy rémálom is lett.
-Eddig sajnáltalak, mert azt hittem a munka
tette ezt veled, de most már tisztán látom. – kezdte Viki a héten nem első
alkalommal a vitát, de így még sose – Harry tette ezt veled. Egyszerűen a
fejedbe szállt a hírnév, és azt hiszed, mindenkivel úgy bánhatsz, mint egy
csicskással. Hát tudod mit? Nem. Nem teheted ezt. Velem legalábbis nem.
-Állj már le! Milyen hírnévről beszélsz? Ugyan,
ne nevettesd már ki magad! Te egyszerűen féltékeny vagy a boldogságomra, de nem
is értem miért. Neked ott van Dominik. Szereted. Szeret. Mi a francért
cseszekedsz velem?! Nem változtam meg, csak éppen végre én is boldog vagyok Vele.
Ha valami nem tetszik, ott a képzeletbeli ajtó, és ki lehet rajta sétálni.
-Oké. Akkor vedd úgy, hogy bebasztam magam
mögött azt az ajtót. – mondta összeszorított fogakkal. Szinte kipréselte a
szavakat a száján, aztán már ott sem volt.
Hangosan fújtam ki a benntartott levegőt, és azon gondolkoztam, helyesen
cselekedtem-e vagy sem. Próbáltam terelni a gondolataimat a hazafelé tartó úton…sikerrel.
Arra gondoltam, hogy este hétkor már a repülőn fogok ülni Franciaország felé
menet.
Hazaérve ellenőriztem a cuccaimat, hogy mindent elraktam-e. Két
óra pihenés után elköszöntem a szüleimtől és egy buszozás után már a vonaton
ültem, ami a reptér felé vitt. Amint megérkeztem, becsekkoltam, majd
várakoztam.
Hét előtt felengedtek a repülőre. Elfoglaltam a helyemet, ami
ablak melletti volt, így a kilátásom a sötét, lámpafényekkel telt városokra
tökéletes volt. Ahogy bámészkodtam kifelé, akaratlanul is elmosolyodtam.
Harryre gondoltam, és arra, hogy nemsokára vele leszek. Ez az érzés
leírhatatlan. Úgy érzem, soha senkit nem szerethetek Tőle jobban. Ha csak a
nevét meglátom, vagy meghallom, máris szebb a napom, és a gyomromban a pillangók
életre kelnek.
Azon merengtem, hogy Franciaországban vajon mi fog történni.
Elvégre a szerelmesek városa… Elvégre mi szerelmesek vagyunk… Vele minden álmom
valóra vált. Beutazhatom a világot egy olyan személlyel, aki fontosabb
számomra, mint saját magam. Lehet, egyszer ennek meglesz a hátránya is, de most
még csak élvezni akarom. Azt akarom, hogy örökké élvezni tudjam, hogy sose
múljon el.