86. fejezet - Birthday

     Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, ami megint csak az egyik személyes kedvencem!:$ Remélem nektek is tetszeni fog, várom a kommenteket és a szavazatokat!!:))
Jó olvasást!♥
Hope

-Szia! – köszönt vidáman csilingelő hangján.

-Hello! – szóltam bele halkabban a megszokottnál.

-Akkor egyben hazaértél. – nem láttam, de tudtam, hogy mosolyog.

-Igen, egyben. – válaszoltam egyhangúan.

-Történt valami? Olyan levertnek hangzol. – váltott kicsit komolyabbra.

-Ugyan, semmi! Csak… mindegy. Nem szeretnélek terhelni, biztos neked is megvan a saját bajod. – ráztam a fejem, bár ő ezt nem láthatta.

-Meghallgatlak, ha szeretnéd elmondani, de ha képről van szó, már láttam.

-Arról. Hiányzik. Szeretem. Nincs velem. Nem is lesz. Elhagyott. De akkor, miért osztja meg a képet? Miért okoz még nagyobb fájdalmat? Miért ad még reményt, ha tudja, hogy így a legjobb, külön-külön? – fakadtam ki. Nem akartam elmondani neki, de kijött. Nem tudtam magamban tartani.

-Teljes mértékben megértelek. Szimi a minap hívott és ő is teljesen bizonytalan abban, hogy bírni fogjuk-e így, és az igazat megvallva, én kétlem. Hiába, de kevés időnk volt megismerni egymást, talán túl korai volt ez az egész.

-Szakítani akarsz vele? – kérdeztem pár oktávval magasabb hangon.

-Nem tudom. Nem tudom, mit tegyek. Nem ő az, akit kerestem, és ezt már korábban is tudtam, csak… jól esett, hogy van mellettem valaki, aki emberszámba vesz. – védekező volt a hangja, talán egy kis félelemmel keveredve.

-Nem értelek Ashton, tényleg nem. Ha nem őt akartad, és ezt tudtad a kezdetektől, akkor mégis miért kellett belerángatnod? Teljesen fel van villanyozva, amióta meglátott téged.

-Komolyan? Ezt nem is vettem észre. Mellettem mindig olyan csendes.

-Hidd el… szeret, vagy legalábbis közel jár hozzá, szóval vagy maradj mellette, vagy nagyon finoman szakíts vele, és próbáld meg nem megsérteni! Fontos nekem Szimi és nem akarom összetörve látni. – enyhült meg hangom, ugyanis, ha tényleg így érez, felesleges erőltetni, és az elmondottakból Szimi is hasonlóképen vélekedik.

-Lehet az lesz a legjobb, ha beszélek vele és… - nem folytatta.

-Nem kell elmondanod, mihez fogsz kezdeni, csak kérlek, hogy jól fontold meg! – kértem.

-Rendben, úgy lesz. – ismét láttam magam előtt, ahogy lassan szétterül arcán egy őszinte mosoly és a gödröcskéi kirajzolódnak. Ez engem is mosolygásra késztetett.

-Amúgy, ha nem ő az, akit kerestél, ki az? Még mindig az a lány? Miért nem beszélsz vele? Ha éveken át tartjátok a kapcsolatot, akkor nem lehetsz számára közömbös. Még a végén ő az igazi, csak hagyod elmenni. – mosolyogtam, bár belül nem voltam boldog.

-Nem ő az. Figyelj, a reptéren is szerettem volna beszélni veled…

-Igen, de azt mondtad nem olyan lényeges, ezért nem fejezted be. – vágtam a szavába.

-Pontosan, viszont szeretném, ha tudnád… vagyis jó lenne, ha… - makogott össze-vissza.

-Ashton? – kérdeztem fél perc csend után.

-Mindegy. – vágta rá.

-Miért csinálod mindig ezt? – kérdeztem csalódottan.

-Nem fontos. Nem is tudom, miért hoztam megint fel. – nevetett fel, de hallani lehetett, hogy erőltetett.

-Oké. Ha akarod, elmondod, semmi sem kötelező. Viszont szeretnék kérni valamit. – mondtam bizonytalanul.

-Mégpedig?

-Barátnőmnek 13-án van a szülinapja. Imád titeket és el sem tudnád képzelni, még én sem – jegyeztem meg és kínomban felnevettem – hogy mennyire örülne, ha találkozhatna veletek. Nem lehetne valahogy megoldani? - hangom még bizonytalanabbá vált.

-Öhhöm… 13-a nem jó, Niall is aznap ünnepli. Másik nap megoldható.

-De csak ha nem baj és nem kérek túl sokat. Nem akarok felfordulást okozni.

-Ugyan már! Megoldjuk valahogy. – mosolyodott el.

-Már most nagyon hálás vagyok neked és a többieknek is. – hadartam gyorsan. Zavarban voltam. Éreztem, hogy az összes vér az arcomba áramlik és vörösödni kezdek.

-Ne haragudj, de mennem kéne. A holnapi nap folyamán még felhívlak és megbeszéljük ezt. Addig is vigyázz magadra! Szia! – mondta el egy levegővétellel és bontotta a vonalat.

Letettem a telefont az asztalomra és újból a filmre koncentráltam volna, ha sikerült volna. Az agyam folyamatosan csak kattogott, a képzeletbeli fogaskerekek csak úgy forogtak, de magam sem tudom, miért. Lezárult egy szakasz az életemben, ilyen mindenkivel megesik. Majd jön helyette valaki más, mert kell jönnie… - el akartam hitetni magammal, de nem sikerült. Tudtam, – fiatal korom ellenére – hogy nem fogok már úgy szeretni senkit, ahogyan Őt szeretem. 

A filmet inkább kivettem, a telefonon raktam be egy kis halk zenét és szépen lassan álomba szenderültem a gondolataimmal és a könnyeimmel.

A telefonom csörgésére ébredtem. Ashton hívott, hogy meg tudják oldani úgy, hogy Budapestre elrepülnek, és ott találkozunk. Beleegyeztem, hiszen ettől kedvezőbbet egyikünk sem tudott volna felhozni.

-Anya! – rohantam le a lépcsőn, miközben kiabáltam.

-Igen? – állt meg a konyhaajtóban.

-Egy napot igazolni kéne az iskolában. – vágtam egyből a közepébe.

-Miért? – húzta fel egyik szemöldökét.

-Vikinek szombaton van a szülinapja. Sikerült megszerveznem neki egy találkozót a srácokkal, mármint az elő zenekarral, tudod? – álltam meg egy pillanatra, megvártam, amíg bólintott. – Na, velük és vasárnapra oldható meg csak, viszont nem szívesen mennék olyan fáradtan suliba. Kérlek! – nyújtottam el az utolsó szót, amennyire csak bírtam egy levegővel.

-Na, jó! De csak azért, mert nem szokásod hiányozni. – mosolyodott el. – Amúgy ez egy szép gesztus tőled. – ölelt magához, ami nagyon jól esett. – Örülök, hogy jobban vagy. Tudtam én, hogy nem igazi ez a kapcsolat. – suttogta ölelésem közben, de ez a mondat nem kellett volna. Szemeim hirtelen nyíltak ki és azonnal eltaszítottam magamtól.

-Igenis igazi volt! Mindkettőnk részéről. Semmit sem tudsz, nincs jogod ítélkezni! – mondtam hangosabban a kelleténél, de végig a szemébe néztem. Nem pislogtam, félre sem néztem. Azt akartam, hogy higgyen nekem. Vagy azt, hogy én elhiggyem? Igaza lehet, de féltem beismerni.

Nem válaszolt csak védekezően maga elé tartotta kezeit és visszament a tűzhely elé. Visszacaplattam a szobámba, felhívtam Ashtont, hogy meg van beszélve és minden klappol.
Már csak azt kell elintézni, hogy Viki ne sejtsen semmit.

Elkezdtem tervezgetni, és egyszer csak minden összeállt a fejemben. Mosolyogva nyugtáztam a remek ötletemet, majd újult erővel gyorsan megtanultam.

Hamar lefeküdtem aludni, hogy másnap kipihenten ébredjek, de ez valahogy sosem sikerült.

*

Magunk mögött tudhatunk még egy hetet az iskolából.

-Mit fogsz csinálni a szülinapodon? – kérdeztem Vikit az iskolából kimenet.

-Semmit. Bombázom Niallt Twitteren. – nevetett.

-Jó ötlet, viszont vasárnapra szeretnélek ellopni, de úgy, hogy hétfőn nem hiszem, hogy be tudunk jönni suliba. – adagoltam neki óvatosan.   

-De hát miért? – nézett rám kerek szemekkel.

-Szülinapod van. Nekem meg ajándékom.

-Nem értem.

-Ahj! Figyelj! – álltam vele szembe és a szabadon lévő kezemet a vállára helyeztem. – Nem is kell. Nekem elég annyi, ha beleegyezel és eljössz velem Budapestre.

-Pestre? Minek? – lettek kerekebbek a szemei.

-Ne akard lelőni a poént! – kacsintottam rá.

-Ha nem mondod meg, nem megyek sehová! – makacskodott, mint ahogy szokta.

-De nem tehetem. Viki, kérlek! – simítottam végig karján, közben pedig a másik kezemben lévő szatyornak leszakadt a füle és kipergett a benne lévő cuccom, köztük egy hirdetés a Budapesti Vidámparkról. Viki azonnal észrevette és halványan elmosolyodott, én pedig zavartan kapkodtam össze, félve attól, hogy meglátta.

-Csak nem? Vidámparkba megyünk? – kérdezte, mikor látta, mennyire idegesít a dolog.

-Nem akartam, hogy tudd. Meglepetésnek szántam. – hajtottam le fejemet.

-Sajnálom, hogy elrontottam, de benne vagyok! – szorított magához, én pedig elkönyveltem magamban, hogy sikerült félrevezetnem.

A pénteket és a szombatot otthon ülve töltöttem, beszélgettem Ashtonnal és a többiekkel is, akik már teljesen fel voltak pörögve attól, hogy Magyarországra jöhetnek. Mintha annyira nagy élmény lenne… Bár, ami tény az tény, csodálatos ország, és a turisták is imádják, tehát annyira nem rossz!

Meglepő módon, Harry sem adta fel. Újabb levelet írt. Majd újabbat és újabbat. Lassan többet beszéltünk, mint az elmúlt két hónapban. Jó érzés volt tudni, hogy nem felejtett el, viszont nehéz, hogy ne mondjam meg neki minden egyes alkalommal, hogy hiányzik, és hogy szeretem.  Bármit megtennék azért, hogy odabújhassak hozzá, megcsókolhassam, vagy csak ülni vele szemben és nézni csodaszép szemeit, amikből sugárzik a boldogság. Csak még egy percet, ami Vele tölthetek, csak még egy ölelést, csak még egy csókot, egy olyan pillanatot, aminek sosincs vége. Hiába. Bármit is teszek, nem változtathatok a tényen: szakított velem.

Lassan egy kisebb táskába összedobtam pár cuccot, pénzt és még amire szükségem lehet, aztán indultam Vikiért. Együtt felszálltunk egy vonatra és pár órán belül megérkeztünk.

Nem a vidámpark felé vettük az irányt, hanem az egyik rokonom lakóhelye felé, mondván, hogy szeretne látni.
Odaérve, leküldött engem a boltba, Vikit pedig ott hagytam.

Kiérve a lépcsőházból, tárcsáztam Asht.

-Szia! Megérkeztetek? - tértem a tárgyra.

-Hali! Igen. Körülbelül fél órája. Teljes titokban. – halkam felnevetett.

-Akkor fél órán belül, mi is ott vagyunk, kérlek, készüljetek el addig, menjetek be a fürdőbe és ne gyertek ki onnan, amíg én be nem megyek! Kérlek! – könyörögtem neki a fényes utcán, bár senki sem figyelt rám.

-Úgy lesz! Ne aggódj, tudjuk a dolgunkat! – nyugtatott meg.

-Köszönöm! – szinte suttogtam. Hihetetlen, hogy megtették nekem ezt a hatalmas szívességet.

-Majd meghálálod! – mondta perverz hanglejtéssel, de a végére nevetett, amiből tudni lehetett, hogy csak viccel.

-Meg én! – mentem bele. – A részleteket majd megbeszéljük, most viszont akkor én megyek is, és lassan indulunk. Fél óra! El ne felejtsd! – nyomatékosítottam az utolsó két mondatomat.

-Rendben. Várunk titeket! – mondta, s azzal a lendülettel le is tette.

Elővettem a táskámból azt a dolgot, amiért eredetileg leküldtek a boltba, persze ez is része volt a tervemnek, hogy tudjak velük beszélni. Gyorsan visszaszaladtam.

-Megjöttem! – nyitottam ki az ajtót.

-Gyors voltál! – jött oda Erzsike néném.

-Ugye? – öleltem meg. – Köszönöm! – suttogtam a fülébe.

-Nincs mit! Sok sikert! – nézett a szemembe. Elnéztem fölötte és láttam, hogy Viki a kanapén ül, és a kezeit bámulja, amik az ölébe voltak helyezve.

-Mehetünk. – mondtam hangosabban, hogy felfigyeljen rá. Rám nézett, bólintott és elindult.

-Még egyszer köszönöm! Nagyon hálás vagyok! Csókolom! – köszöntem el Erzsike nénitől, aztán a vágtattunk le a lépcsőkön. – Mellesleg, mit kaptál Dominiktől? – érdeklődtem séta közben.

-Egy Nirvana-s felsőt. – mosolygott a "bajsza" alatt.

-Wow! Majd megmutatod? - néztem rá.

-Persze. Most is az van rajtam, ha jobb idő lesz, majd leveszem a pulcsimat. – nevetett.

Beszélgettünk, de közben megérkeztünk a hotelhez is, amiben megszállnak. Ashton nevére volt foglalva a szoba, ugyanis csak ő számított felnőttnek.

-Várj meg itt! – néztem Vikire, aki már nem kicsit gyanakodott valamire. Nem hiszem, hogy erre gondolt volna, de biztos volt benne, hogy nem a vidámparkba megyünk. – Jó napot! Ashton Irwin névre van egy szobafoglalás.

-Jó napot! Igen, szóltak, hogy várnak még valakire. Mi a neve? - nézett rám a cseppet sem szimpatikus recepciós.

-Kiss Judit.

-Igen. 112-es szoba. Első emelet jobbra. – mondta, s látszott rajta, mennyire unja ezt melót.

-Köszönöm! – mondtam és már indultam is Viki felé. – Még mielőtt kérdeznél, majd fent mindent elmondok. – előztem meg a faggatózást. Beszálltunk a liftbe, láttam rajta, mennyire kíváncsi, összezavarodott és talán egy kicsit csalódott is, hogy nem a vidámpark a célpont, de még nem tudja, mit is kap tőlem. Kinyílt a lift ajtaja, én léptem ki belőle először, Viki csak követett. Az ajtó előtt egy pillanatig megálltam és egy mély levegőt vettem. Kezemet óvatosan a kilincsre helyeztem és lenyomtam azt. Résnyire nyitottam az ajtót, majd körbenéztem. Mivel nem láttam semmit, kinyitottam teljesen és besétáltam rajta a nyomomban Vikivel. Leraktam a táskámat az asztalra és megvártam, amíg drága barátnőm is megteszi ezt. – Még mielőtt számon kérnél, elmegyek WC-re és mindent megmagyarázok, oké? – tettem keresztbe a lábam, nyomatékosítás céljából.

-Rendben. – ült le és kezeit mellkasa előtt összefonta. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de eléggé kiábrándultnak tűnt.

Gyors léptekkel kerestem meg a mosdót, ahol mind a négyen tolongtak.

-Végre megjöttél! – jött elém Calum. – Alig bírtam már velük ki egy ilyen kis légtérben. – hadarta el alig érthetően, majd szorosan magához ölelt.

-Wow! Ez ám a fogadtatás! – nevettem el magam, amikor egy csoportos ölelésbe alakult az egész.

-Barátnőd is itt van, ugye? – kérdezte Mike.

-Igen. És nincs sok időnk, szóval vázolnám a helyzetet. Előre szólok, nem szeretnék sértődést a következő tény miatt. – néztem rájuk. – Luke, te vagy a kedvence. – fordultam felé.

-Ohh… a kis mázlista. – vékonyította el a hangját Calum és csípett Luke vállába.

-Tehát, te mész ki elsőnek, amikor a nappali közelében jársz, halkan kezd el énekelni, amit ilyenkor szokás! Téged követünk mi. Megoldható ez így? – néztem rájuk aggodalmasan.

-Még szép! Mehet! – mosolygott Luke, majd óvatosan kinyitotta az ajtót és lábujjhegyen indult kifelé.

Mindannyian az ajtóba tömörültünk és vártuk, hogy elkezdjen énekelni.

Happy Birthday…

Hallottuk az első szavakat és megindultunk, mint egy csorda. Lassan beértük Lukeot, addigra már mindannyian énekeltük vele együtt.

Luke megállt Viki előtt, aki ekkora már a könnyeivel küszködött. Keze szája előtt volt, szeme már vörösödött és nem bírta abbahagyni a mosolygást, ami inkább volt vigyor.

Az említett fiú, elkérte Viki kezét majd szorosan megfogta azt és így énekelt tovább. Én Ash és Calum között álltam, Ash mellett pedig Mike. Háromszor énekeltük el, aztán előreléptem.

-Remélem, így már nem kell magyarázkodnom. Boldog szülinapot! – mondtam neki, természetesen magyarul.

-Nagyon szépen köszönöm! – ölelt magához, és itt tört el a mécses. Mindketten sírtunk. Ő a boldogságtól, én pedig attól, hogy ő boldog. Hogy sikerült neki örömöt okoznom és végre őszinte mosoly van az arcán, ráadásul a szeme is a boldogságtól csillogott, a könnyeket leszámítva.

Mindenki mosolyogva figyelte az ölelkezésünket, majd ők voltak a soron. Egyesével köszöntötték az ünnepeltet és miután lenyugodtak a kedélyek elkészült a közös kép is.

-Mit szólnátok egy városnézéshez? – kérdeztem végignézve mindenkin.

-Miért is ne? – válaszolt Ashton.

Összeszedtük a cuccunkat, kifizettem a szobát és nekivágtunk a "nagyvilágnak". Szerencse, hogy ők nem keltenek akkora feltűnést még, mert akkor már a fél világ követne minket.

Luke és Viki haladtak elől, mögöttük Mike és Calum, én és Ash voltunk a sorzárók.

-Annyira hálás vagyok nektek! – mondtam felnézve arcára, amin egy mosoly volt látható, különösebb ok nélkül.

-Nagyon szimpatikus lány, és te is az vagy, szóval bármikor! – karolta át a vállam.

-Nem, ez igenis nagydolog! Lenne más dolgotok is, de mégis szántatok rám, vagyis ránk annyi időt, hogy elutazzatok ide.

-Ha nem értünk volna rá, nem jöttük volna el. Szívesen tettük, tehát tényleg nincs mit köszönnöd. – szorította meg a vállam.

-Köszönöm. – mondtam, de rájöttem, hogy nem kellett volna.

-Ne köszönd meg még egyszer! – kapta le a sapkát a fejemről és előre szaladt vele.

-Add vissza! – kiáltottam utána és én is futni kezdtem.

A többiek csak néztek, Calum kiáltott is valamit, de nem értettem. Nagy nehezen utolértem, persze úgy, hogy hagyta magát. Hirtelen állt meg, nekem háttal, én pedig szépen belefutottam.

-Még lökdösődsz is? – fordult felém mosolyogva.

-A te hibád! Minek állsz meg olyan hirtelen!? – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt.

-Na, jól van már! Meg ne haragudj! – emelte fel fejemet államnál fogva. Tekintetünk találkozott, szinte megállt az idő. Szinte ugyanolyan csodálatosan zöld szemei, mint a Harryé elvonták minden figyelmemet.  Mondhatnám úgy is, rabul ejtett a tekintete. – Mi az? – kérdezte halkan, szinte suttogva.

-Mi? Micsoda? Ja, semmi. – ráztam meg fejemet elég feltűnően.

-Miért néztél úgy?

-Hogy? – raktam idegesen egy tincset a fülem mögé és oldalra néztem.

-Mindegy. – mondta és a sapkát óvatosan a fejemre húzta, de kezeit egy darabig még ott pihentette. Lassan az arcomat fogta közre óriási kezeivel. Félve pillantottam fel, de azonnal meg is bántam. Arca egyre közelebbinek tűnt, amivel nem is lett volna baj, ha nem mást szeretnék. Hihetetlen, de a hasamban most is éreztem valami furcsát és a szívem is meglódult.

-Khm..! – köszörült a torkán Luke. – Oké, hogy ti ilyen jól elvagytok, de ne elő…

-Fogd be! – vágta óvatosan mellkason Ash, és egy gyilkos pillantást vetett felé.

-Oké. Meg ne ölj! – kerülte ki és követte Vikit, aki kicsit előrébb állt meg.

-Sajnálom. – nézett rám Ash, majd Lukeot kiszorítva, Viki mellé állt.

Barátnőm vezette az oszlopot, mivel ismerte a járást, Calum és Mike még mindig a második helyen sétáltak, társaságnak pedig mellém szegődött Luke. Egy darabig csak némán ballagtunk egymás mellet, hallgattuk a többiek nevetését és beszélgetését.

-Öhhöm… mióta vagytok barátnők Toryval? – tette fel kérdését ezzel megtörve a már lassan kínos csendet.

-Körülbelül 2 éve, de inkább most jöttünk össze jobban. – válaszoltam kérdésére.

-Miért csak most? – faggatott tovább.

-Tulajdonképpen Harry miatt. Vagyis amiatt, hogy elveszítettem Nikit, és Harryt is. Senkim sem maradt, és ha ő sincs, én sem lennék. – vált hangom kicsit rekedté, mert a torkomban a gombóc elkezdett növekedni, de sikeresen leszámoltam vele.

-Értem. – zártuk le ezt a témát.

A délelőtt és délután folyamán bejártuk majdnem az egész várost, készültek közös képek, amik már akkor felkerültek a Twitterre, szóval Magyarország egy kis hírnevet élvezhetett. A nap végén kikísértük őket a találkozóhelyre, ahol felveszik őket.

-Köszönjük szépen ezt a csodálatos napot! – mondtam mindenkinek, aztán persze egyesével is elköszöntünk. – Annyira hálás vagyok! – öleltem magamhoz Mikeot és Calumot egyszerre.

-Nincs mit! Élveztük a táraságot, ugye Mikey? – nézett rá Calum.

-Természetesen! – mosolygott és még egyszer megöleltek.

-Ashton, nem is tudom, mit mondhatnék még. Leírhatatlanul hálás vagyok! És kérlek, ne mondd, hogy ne legyek! – mosolyodtam el óvatosan.

-Oké! Akkor, igazán nincs mit! Ha úgy van, máskor mi látunk titeket szívesen! – húzott magához és ölelés közben simogatta a hátam. Nyugtató és melengető érzés járt át. – Bármikor számíthatsz rám! – nézett a szemembe.

-Köszönöm! – mondtam és a már rám várakozó Luke elé álltam. – Nagyon szépen köszönöm! Azt, hogy eljöttetek és a külön szereplést is! Nem tudom, hogy hálálhatnám meg, de majd kitalálok valamit. – mosolyogtam zavaromban.

-Ugyan már! Szívesen jöttünk, szívesen énekeltem a háláról pedig lenne egy fogalmam. – mosolygott rám.

-Mégpedig? – kérdeztem vissza értetlenül.

-Menj el vele egy randira! – húzott arrébb, és suttogott.

-De hát kivel? – kerekedtek ki a szemeim.

-Ashtonnal, kivel mással?!

-Neki barátnője van, és amúgy sem vagyok az esete, ő nem is hívott, arról ne is beszéljünk, hogy velem mi van. – magyaráztam és még mindig nem értettem a dolgot.

-Szakított Szimivel. Nem szerette és a másik irányból sem volt igazi a vonzalom. Ráadásul elmondta neked, nem?

-Mit? – kezdett összeállni a kép.

-Basszus! Mekkora egy barom vagyok! – csapott a homlokára. – Öhm… Semmit, biztos valamit félreértettem. – kapkodta tekintetét össze-vissza és ideges lett.

Ekkor értettem meg. Megértettem, mit és miért csinált, megértettem azokat a dolgokat, amiket mondott, vagy amiket csak akart. Mindent. És féltem...

Ismeretlen szerelem...

Sziasztok!

Még nem a résszel jelentkezem, de szerettem volna veletek is megosztani a másik blogomat. Még semmi sincs kész, csak a trailer ( http://www.youtube.com/watch?v=hxpZrCCIH0Y ).

A prológus lassan elérhető lesz, utána pedig jelentkezem a részekkel is.

Ami lényeges lehet, hogy sokkal rövidebb lesz, mint ez a blog, tehát maximum 50 fejezetes.

Remélem, innen is lesznek olyanok, akiknek felkeltettem sz érdeklődését és benéz majd!:)

Az oldal linkje: http://ismeretlenszerelemharryvel.blogspot.hu/

Várok minél több olvasót oda is!:))♥

Hope♥

85. fejezet - A levelek...

Sziasztok! Tudom, hogy nem ez a legizgalmasabb és leghosszabb részem, de remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!
Hope♥

Eltelt az első hét a suliból, eltelt az első hetem úgy, hogy nem beszéltem Nikivel egy szót sem. Még köszönni sem köszön.
Viki, ha csak tud, velem van, eltereli a figyelmemet, beszél hozzám mindenféle hülyeséget, csakhogy egy percnyi időm se legyen gondolkozni, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Ha ő nem lenne, szerintem én sem lennék.
Szimivel sem beszélünk túl sokat. Úgy látszik, ami Londonban történt, az ott is marad.

Az első hét gyorsan eltelt, bár én már most úgy éreztem magam, mint egy zombi. A koránkelés a késői lefekvéssel nem a legjobb kombináció, ráadásul ehhez minden esti sírás is társult.

-Nem lenne kedved átjönni hétvégére? – kérdezte mosolyogva Viki.

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – néztem rá menet közben.

-Miért? – állt meg velem szemben, ami miatt nekem is meg kellett állnom.

-Nem vagyok olyan hangulatban. Nem akarom a te hétvégédet is tönkretenni. – adtam az egyszerű és őszinte választ, majd kikerülve őt, lehúztam a kilépőkártyámat és átléptem az iskola küszöbét.

-Várj már! – kiáltott utánam, én pedig az iskola előtti szökőkútnál bevártam.

-Ne haragudj! – mondtam, mikor mellém ért.

-Ugyan már! Na, gyere el, kérlek! Én is örülnék, hogy nem kell egyedül töltenem a hétvégémet… - magyarázta.

-Na, jó, de előre szólok, ha bármi olyat mondanék vagy ten…

-Ez az! Akkor öt órakor találkozunk a végállomáson! Ne késs! – kacsintott egyet majd elsétált az ellenkező irányba, ahol felvették a szülei kocsival.

Én továbbsétáltam az előbb említett helyre, felszálltam a buszomra, majd a megfelelő megállóban pedig leszálltam róla.

Hazaérve felvittem a táskámat az emeletre, egy másikba pedig összepakoltam néhány dolgot. Ettem és át is öltöztem, a hajamat is megigazítottam aztán újra buszra szálltam fülessel a fülemben. A zene ordított, tuti hallotta a mellettem ülő srác is, de nem igazán érdekelt. 

A végállomáshoz közeledve már kiszúrtam Vikit, így kikapcsoltam a zenét és eltettem a telefonomat.

-Ne haragudj, kérdezhetek valamit? – állított meg a srác, aki mellettem ült, mikor leszálltam a buszról.

-Öhm… igen. – mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

-Véletlenül nem te vagy Harry barátnője? – szélesedett mosolya. A neve hallatán a szívem nagyobbat dobbant, ezzel több vért juttatva arcomba, ami felvette a paradicsom színét.

-Véletlenül de. – mosolyom vált őszintévé, pedig hazudtam. De most mondtam volna, hogy voltam, vagy, hogy már nem? Nem tudtam kimondani.

-A húgom állandóan róla beszél és mutogatott képeket, ezért ismertelek fel.

-Igen? Az jó. – mosolyogtam és a másodpercek eltelésével én egyre jobban zavarban jöttem.

-Kérhetnék veled egy képet? Csakhogy megmutathassam neki. Csak a szavamnak úgysem hinne. – legyintett kezével és a válaszomat meg sem várva, készítette elő telefonját.

-Oké, rendben. – mondtam és már kész is volt a kép.

-Köszönöm a nevében is. További szép napot! – mondta, közben pedig intett a kezével.

-Nincs mit! Neked is. – biccentettem fejemmel, majd Vikihez indultam.

-Szia! Mi volt ez az előbb? – mosolygott rám, majd megölelt.

-Szia! A húgának kért egy képet. – mosolyogtam én is.

-Wow! Akkor én most egy hírességgel vagyok?! Ez szuper! – játszotta a fangirlt.

-Ne csináld ezt, mert itt hagylak! – nevettem, mert vicces volt.

- Oké, oké. – tette kezét védekező állásba.

Felszálltunk egy buszra, ami elvitt abba a "városba", ahol Viki lakik. Leszálltunk és egy 10 perces séta után megálltunk a házuk előtt.

A kapuhoz egy hatalmas jószág szaladt. Tudtam én, hogy van kutyájuk, azt is, hogy nagy, de felülmúlta az elképzeléseimet.

Viki kinyitotta a kaput és beljebb tessékelte a kutyát, hogy én is be tudjak tőle jönni. Hamar összebarátkoztam vele, ugyanis, mint már mondtam, imádom a kutyákat és remélhetőleg ezt ők is érzik.
A szüleinek is bemutatkoztam, mert még velük sem találkoztam. A kishúga, Eszter is otthon volt, tehát volt szerencsém őt is megismerni.

A délutánt filmnézéssel töltöttük. Este pedig jött a beszélgetés. A szobába csak egy gyertya égett, ami mindig váltogatta a színét. Mindketten feküdtünk és a plafont bámultuk, ahová japánul volt kiírva, hogy "álom".

-Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet Viki.

-Persze. – fordítottam fejemet felé, de így se láttam semmit.

-Milyen Harry? Olyan, mint amilyennek mindenki hiszi vagy másmilyen? Különbözik az elképzeltektől?

-Harry pont olyan, amilyennek mutatja magát. Mi tökéletesnek látjuk, de a producerek, a management, a paparazzi, az újságírók és a többi pénzhajhász barom az ellenkezőjét akarja velünk elhitetni. – mondtam az igazat.

-Értem. Kérdezhetek még valamit? – ugyan nem láttam, de hallani lehetett, hogy mosolyog.

-Igen? – mosolyodtam el én is halványan.

-Hogy csókol? – kuncogott egyet.

-Hmm… tényleg érdekel?

-Igen.

-A lehető legtökéletesebben. Finoman, lágyan, érzékien, aztán egyre szenvedélyesebben, egyre több érzelemmel, egyre vadabbul. – gondoltam vissza az utolsó csókunkra. – Az utolsó viszont nem ilyen volt. Keserű, tele fájdalommal és eddig nem mutatott érzelmekkel. – letöröltem egy könnycseppet az arcomról és inkább befogtam a szám.

Nem válaszolt, de egy kart éreztem, ahogy átölel. Nem beszéltünk tovább. Mindketten elaludtunk.

A másnapot társasozással töltöttük, amiben Viki anyukája és Eszter is részt vett. Jól szórakoztunk, szinte minden figyelmemet eltereltél.

Délután sajnos haza kellett mennem. Otthon semmi sem várt Lucán, a kutyánkon kívül. Felcaplattam az emeletre a szobámba, bekapcsoltam a TV-t és elmerültem a Cartoon Network világában. Igen, koromtól függetlenül rajongom Ed, Edd, Eddy-ért és a többi remek rajzfilmért.   

Felhoztam magamnak egy kis csokit, azt majszolgattam utána pedig nekiláttam egy kis tanulásnak.

Estefelé felnéztem Twitterre, ahol egy kisebb meglepetés ért: Harry írt.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Félelemmel nyitottam meg üzenetét.

"Szia! Számítottam rá, hogy nem fogsz írni, de amint ígértem, én írtam. Remélem épségben hazaértél! Megjöttek a képek, amiket még Ausztráliában készítettek, remélem nem baj, hogy egyet megosztottam. A kedvencemet."

Ennyi állt benne. Egyből a profiljára léptem. És tényleg kint volt egy kép. Méghozzá az, ahol éppen egy csók után mosolygunk. Arcunk közel áll a másikéhoz, szemünk még mindkettőnknek csukva. Harry keze a derekamon nyugszik, enyém pedig a tarkóját fogja. Őszinte mosoly van az arcomon, és az övé is annak tűnik.
Rengeteg megjegyzés alatta, sok kedvelés és még annál is több megosztás. Egy apró könnycsepp végigszaladt arcomon, de nem követe több. Boldog és szomorú voltam egyszerre. Boldog, mert ezzel a posztjával, azt sugallta a többieknek, hogy mi még együtt vagyunk. Szomorú viszont azért, mert én tudtam, hogy nem és borzasztóan hiányzott. Legjobban a mosolya, ami képes volt feldobni az egész napomat. Viszont van egy dolog, amit jobban hiányolok még ettől is, az pedig az én mosolyom. Az a mosoly, amit csak Ő képes előidézni. Ami akár egyetlen pillantása után is egyből végighúzódik az arcomon. Amit talán már soha nem fogok látni.

  

Válaszoltam neki, de azok helyett, amit tényleg írni akartam, teljesen más lett a végeredmény.

"Hello! Jól esik az érdeklődést, épségben hazaértem. Nem baj, hogy kiraktad a képet, csak nem értem. Ja, és köszi, hogy a többit elküldted!:)"

Nem kellett sokat várnom a válaszra.

"Ez a minimum.:) Azért osztottam meg a képet, mert hiába mondtam, amit mondtam, nem tudom lezártnak tekinteni, de mégis úgy gondolom, így a legjobb."

Nem voltam képes válaszolni rá. Nem akartam sajnáltatni magam, tehát inkább nem írtam vissza.

Lezártam a laptopom tetejét és átadtam magam a horror izgalmainak. Körülbelül fél órás nyugalom után megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva nem tudtam jó döntés-e felvenni, de fogadtam a hívást.