84. fejezet - "Your hugs..."

Sziasztok! Íme az új rész! Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket és minél többen osszátok meg velem a véleményeteket!!♥
Jó olvasást!

Hope♥

Nem zárta be az ajtót. Végig éreztem a hátamon a tekintetét, szinte égetett. "Nem kezdhetek el sírni! Erősnek kell lennem!"- hajtogattam magamban, de őszintén, ki az, akinek ez valaha is bejött már? Ahogy kiléptem a kapun, majd nem megfordulva behajtottam azt, mint a záporeső, hirtelen és megállíthatatlanul kezdtek el csorogni a könnyeim. Igaz, nem sokat láttam, de azt igen, hogy Adam sehol sem volt és a cuccaimat sem láttam itt hagyva. Kétségbeesetten kezdtem forgolódni, megijedtem, hogy itt hagyott. Megálltam és egy zsebit keresgéltem, de hirtelen egy kéz érintette meg a vállam. Aprót sikítva fordultam meg, és homályosan látva is, de kikövetkeztettem, hogy Adam az.

Szó nélkül öleltem magamhoz. A mellkasába fúrtam a fejemet és szorosan megmarkoltam pólóját. Zokogtam. Viszonozta ölelésem és a hátamat simogatva próbált nyugtatni, ami nem igazán sikerült neki. Perceken át csak így álltunk. Nem mondott semmit, s én sem tettem. Nem is tudtam volna, de nem is akartam.

-Nem kell mondanod semmit. Ezekből az elefántkönnyekből könnyen ki lehet következtetni, hogy Harry egy gyökér, amiért hagy téged elmenni. Sejtem mi történt és azt is, hogy mit is érezhetsz, de meg kell nyugodnod! Még mindig az ajtóban áll. Nem láthat téged ilyen állapotban! – tolt el magától a vállamnál fogva és aprót rázott rajta, mintha csak fel akarna ébreszteni egy rossz álomból. Nagyokat pislogva néztem fel szemeibe, amik, mint mindig, most is a maguk kék árnyalatában, gyönyörűen tündököltek.

-Igazad van. – töröltem meg kezemmel a szemem alatti részt, és látva kezemen a sminkem maradványait, elkönyveltem magamban, hogy "gyönyörűen" nézek ki.

-Ez a beszéd! – mosolygott rám biztatóan.

Táskámból elvettem egy-két zsebkendőt, megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom és a telefonom kijelzőjének segítségével nagyjából rendbe szedtem magam. Mire kész lettem és Harry ajtajára pillantottam, már zárva volt. Végignéztem a környéken, amíg Adam valami használható helységnevet keresett egy taxi hívásához. 10 percen belül visszatért, majd körülbelül ugyanennyi idő alatt a taxi is megérkezett. Bepakolta Adam a cuccaimat és a reptér felé vettük az irányt.

Fejemet egész út alatt az ablaknak döntöttem és néztem a mellettem elhaladó tájat, házakat vagy éppen a semmit. Még néhány könnycsepp végigfutott arcomon, amit gyorsan le is töröltem. Még talán fel sem fogtam, mi is történt. Nem azt, hogy vége lett, hanem, hogy egyáltalán megtörtént. Olyan hihetetlen. Most, hogy tudom, hogy haza kell mennem, olyan mintha itt sem lettem volna, mintha az egész csak egy meseszép álom lett volna, és bármelyik percben felébredhetnék.

Gondolataimba merülve, azon kaptam magam, hogy leparkol a sofőr. Adam kifizette, amíg én a csomagokat szedtem elő. Megköszöntük a hosszú fuvart majd a tömegbe hatolva, elkezdtük keresni Szimit és Adam családját. Először Szimit szúrtam ki, aki felém bámulva vigyorgott, egyik kezében egy táblát tartott a nevemmel, a másikkal pedig integetés szerűen hadonászott. Mosolyogva indultunk el feléjük, de amikor megláttam, hogy nem csak ő, Mr. és Mrs. Kovach és Caroline van ott, hanem Ashton is, megtorpantam. Adam belém jött, ugyanis túl hirtelen álltam meg, ő pedig felkészületlen volt.

-Mi az? – kérdezte a fülembe suttogva.

-Semmi. – mondtam kicsit felé fordulva, de szememet nem tudtam levenni Ashről.

-Akkor miért nem mész? – lökött kicsit meg.

-De megyek! – néztem rá és elindultam. Odaérve egyből Szimihez léptem és megöleltem. – Nem úgy volt, hogy nem ér rá? – kérdeztem ölelés közben.

-De, de meg akart lepni. – mosolygott és elengedett.

-Vagy úgy. – mosolyogtam, de nem volt túl őszinte.

-Na, és Harryvel mi volt? Jó gyorsan végeztetek… - bökött oldalba, majd perverzen vigyorgott.

-Szakított. – mondtam érzelemmenetesen, majd Marcyhoz fordultam.

-Szia! – köszöntem oda.

-Hello! – ölelt meg. – Hiányozni fogtok, de ígérjétek meg, hogy tartjuk a kapcsolatot! – mutogatott mutatóujjával mondatai nyomatékosítása érdekében.

-Persze! – válaszoltuk egyszerre Szimivel, majd egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Itt és most nem faggatott tovább, de tudtam, hogy nem úszom meg.

Johnnal és Carolineal is lefutottuk a köröket majd elintéztük a reptéri teendőket, ők pedig hazamentek. Hárman maradtunk.

-Én elmegyek, veszek valamit inni. – mondta Szimi, felállt mellőlünk és elment. Az ölembe rakott kezeimet kezdtem nézni és piszkálgattam, közben pedig a lábamat lóbáltam.

-Hogy vagy? – szólalt meg Ashton és a szemem sarkából láttam, hogy felém fordult.

-Megvagyok, köszi. – válaszoltam, természetesen nem igazat.

-Sajnálom, ami történt. – mondta, mire egyből felé emeltem tekintetem. – Mármint sajnálom, hogy elmész. – vakarta a tarkóját és elég fura fejet vágott.

-Mire akarsz ezzel utalni? – kezdtem gyanakodni.

-Mivel? – kapkodta tekintetét össze-vissza, de a szemembe nem nézett.

-Mit sajnálsz? Ashton, tudom, hogy nem az utazásról beszéltél. Elárultad magad. Tudni szeretném, kérlek! – simítottam végig karján. Óvatosan emelte fel lehajtott fejét és tekintetét belefúrta az enyémbe. Mély levegőt vett és arca elkomorult.

-Sajnálom, hogy szakítottatok Harryvel. – mondta, hangjában pedig őszinte együttérzést véltem felfedezni. Szememben egy apró könnycsepp jelent meg, de nem engedtem, hogy kiszabaduljon onnan, bár Ash így is észrevette. – Jaj! Mekkora egy barom vagyok! Sajnálom, nem akartam felhozni. Én csak…

-Ne! Ne kérj elnézést. Köszönöm. – intéztem felé egy apró mosolyt.

-Tényleg ne haragudj!

-Ha még egyszer elnézést kérsz, megöllek! – néztem rá összeszűkített szemekkel, csakhogy még fenyegetődzőbbnek hasson.

-Rendben! – mosolygott.

-Amúgy én úgy hallottam, hogy nem érsz rá ma… - tereltem a témát.

-Úgy volt, de… mindegy, inkább hagyjuk! – legyintett.

-Figyelj, te tudod, ha akarod, meghallgatlak, ezt is tudod! – mosolyogtam, ami most kicsit őszintébb volt, mint az előző.

Nem szólalt meg. Ezt egy nemnek vettem. Fejemet visszafordítottam és újból a kezeimet fürkésztem. A körmeimet vizsgáltam sorba, és már most kopni kezdett a lakk. "Nem baj! Otthon úgyis lesz időm festegetni…" – nyugtattam magam. Percek teltek el némán. Érdekelt, honnan tudja, hogy mi történt közöttünk, de féltem rákérdezni. Nem is a kérdéstől féltem, inkább a választól.

-Igazából nem is érek rá. – mondta maga elé bámulva.

-Akkor? Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, de még mielőtt válaszolni hagytam volna újból megszólaltam. – Ne is mondj semmit! Lehet, hogy még csak 1 napja vagytok egy pár, de nem bírtad ki Szimi nélkül és muszáj voltál eljönni, hogy el tudj tőle köszönni. – mosolyogtam. – Olyan aranyos tőled!

-Miattad jöttem. – bámult újból maga elé, hangja bizonytalan volt, mintha azon pillanatban vissza akarná vonni azt, amit nem tud. Szinte tátott szájjal bámultam rá.

-Miattam? Ezt hogy érted? – kérdeztem lassan, olyan bizonytalansággal, mint ahogy ő ejtette ki száján a szavakat.

-Amint megtudtam, hogy mi történt, siettem ide, reménykedve abban, hogy még nem késő.

-Miért lenne késő? Ashton, ne beszélj rébuszokba! – tűnt inkább kérésnek, mintsem felszólításnak.

-Csak… szerettem volna mondani valamit, vagyis szeretnék. – nézett rám. Hatalmas szemei félelmet és nyugtalanságot sugárzott, ami rám is hatással volt.

-Ahj! Nyögd már ki! – suttogtam, mert a torkomban egy gombóc egyre csak növekedett. Mi van, ha Harryről vagy Harrytől tud olyasmit, amit én nem? Mi van, ha azt a valamit mindenki tudja engem kivéve? És ha ez nem pozitívum? Aggódtam. Remegett a kezem, a szívem majd kiugrott a helyéről, de csak nem szólalt meg. – Ashton! Ha Harryről van szó, tudnom kell! – tettem kezeimet a vállára.

-Miért hiszed, hogy róla van szó? Miért hiszi mindig mindenki, hogy róla van szó? – vette oda hanyagul, ami tőle egyáltalán nem megszokott. Arcomon a meglepődöttség tisztán látható volt. – Itt most rólam és ról…

-Megjöttem! – állt elénk Szimi olyan mosollyal, ami hatszor körbeért a fején. Gyorsan levettem Ash vállairól a kezem és felnéztem Szimire. – Nektek is hoztam ám! – nyomott a kezünkbe egy-egy flakon innivalót.

-Köszönöm. – mondtam.

Ash csak maga felé fordította Szimi arcát és megcsókolta. Nem mondott semmit, csak tette a dolgát. Én tudok örülni mások boldogságának, de ez most valahogy nem ment. Képtelen voltam.

-Ne haragudjatok! – mondtam és felálltam.

A kis táskám a hátamnak ütközött minden egyes lépésemnél. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, a végére pedig azon kaptam magam, hogy futok. Nem tudtam merre, csak törtem magam előtt az utat.

Kiértem az épületből és a padkán megálltam. Nem sokáig voltam egyedül, ugyanis Szimi utánam jött. Megkérdezte, mi a baj, én pedig elmondtam a lényeget és elnézést kértem tőle. Lassan Ashton is megérkezett és szólt, hogy bemondták a gépünket, szóval mehetünk felszállni.  Amíg ők elköszöntek egymástól, én járkáltam föl s alá. Nem bírtam megállni egy helyben. Ideges, szomorú és csalódott voltam egyszerre, ráadásul Ashton sem mondta el, amit akart. Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj.

-Akkor itt az ideje elköszönnünk. – állított meg Ash.

-Várj! Mit akartál mondani? – néztem hatalmas szemeibe.

-Lényegtelen. Csak valami hülyeség… - hadarta. – Figyelj, a számom megvan, bármikor kereshetsz! Twitteren is visszajelöltelek, tehát ott is írhatsz! Ha te nem teszed, én foglak keresni, szóval nem szabadulsz meg tőlem. – mosolygott féloldalasan. Gödröcskéje kirajzolódott, akárcsak Harrynek szokott.

-Nagyon szépen köszönöm! – öleltem magamhoz.

-Tudod, hogy bármikor! – puszilta meg fejem búbját, amitől egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon.

-Szeretlek! – szorítottam jobban magamhoz, majd szépen lassan elengedtem.

-Szeretlek. – mondta és még egy búcsú puszit nyomott barátnőm szájára, azután mi felszálltunk.

Az út közben részletesen elmeséltem, mi is történt, Szimi pedig végighallgatott. Néha meg-megálltam, elővettem egy zsebkendőt, de lényegében már nem volt könnyem. Az utóbbi hét alatt felemésztettem mindent. Elveszítettem a legjobb barátnőmet és a barátomat is, ráadásul a második családomtól is búcsút vettem. Rossz volt belegondolni, hogy véget ért egy nyár. Egy olyan nyár, amilyet már soha többé nem kaphatok se vissza, se meg. Ezt megismételni nem lehet, de felülmúlni sem. Életem legszebb nyara, amely sajnos nem "happy end"-el végződött, de mégis minden egyes pillanatot megért, és semmit sem bánok. Ha tehetném, semmit sem tennék másképp! Így volt tökéletes, csak az a kár, hogy múlt időről beszélünk.
Már most hiányzott Anglia, a kultúra, az emberek, a napi rutin, a pihenés, a csodálatos táj, a srácok, de legfőképp Harry.

A gép landolása után, hosszú vonatút várt ránk, aztán még egy buszos menet és végre mindketten otthon lehettünk, ami persze csak a fáradság miatt volt "végre".

Hazaérve anyám egyből faggatni kezdett, de letudtam egy "Fáradt vagyok, majd holnap mesélek." mondattal.
Lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba.

 Másnap volt az utolsó nap a nyári szünetből. Tartottam az iskolától, vagyis inkább az emberektől… Nem tudom, hányan hallottak a dologról. És Niki miatt is aggódtam.

Otthon elmeséltem mindent, mire csak egy "Én megmondtam." lett a válasz. Végülis, számíthattam volna rá, de több együttérzésben reménykedtem, úgy látszik mindhiába.

Csalódottan és szomorúan fogtam neki egy kapucsínó készítéséhez, aztán felmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót és bekapcsoltam a tv-t, majd a már rég nem látott laptopomat húztam magam elé.

Első dolgom volt felnézni Facebookra. Egy oldal szerkesztője vagyok már elég régóta, talán több mint egy éve, és most nagyon fura volt felnézni rá. A többi kezelőt és persze az oldal kedvelőit is foglalkoztatta Harry kapcsolata, ezzel együtt én is. Tudták, hogy én vagyok az, és a régi ismertségemnek hála, nem nagyon voltak utálók…itt legalábbis. Sok olyat olvastam, hogy alig várják, hogy visszajöjjek és meséljek. Itt az ideje ennek is. Fogtam magam és elkezdtem írni:

"Sziasztok! Ne haragudjatok rám, amiért a nyáron nem voltam aktív, de látom, hozzátok is eljutott a hír. Életem legszebb nyara volt!! Nem szeretnék olyanok előtt is beszámolót tartani, akit nem érdekel, de ha van olyan, aki érdeklődik a történetem iránt, annak szívesen elmesélem, persze csak a fontosabb dolgokat. Egyébként London hihetetlenül gyönyörű város, bár gondolom ezt eddig is tudtátok. A srácok is hihetetlenül kedvesek, de ez is tudvalevő volt. Nem hiszem, hogy tudnék bármi újjal is szolgálni, de megpróbálhatom.:)) Innentől kezdve próbálok megint aktív lenni az oldalon, de ne haragudjatok meg rám, ha ez nem mindig fog sikerülni, ugyanis holnap kezdődik az iskola!
Nektek hogy telt a nyaratok?:))
~Hope"

Küldtem el. Hamar jöttek rá a like-ok és a hozzászólások is, de közben rám írt Viki. Érdeklődött, én pedig meséltem. Eleinte nem akartam neki elmondani, nem akartam, hogy mindenki tudja, de hiába a smile és a monitor, valahogy kiszúrta, hogy nincs minden rendben és felhívott. Ugye a mesélés közben előtörtek belőlem az emlékek és a könnyek is, tehát mikor felvettem a telefont, már nem tudtam hazudni.  

-Hogy tehette ezt? – dühöngött a telefonba.

-Nem is értem, miért húzod fel magad ennyire. Teljesen érthető volt a döntése. Jó lesz ez így… csak nem mindkettőnknek.– csuklott el a hangom.

-Ez akkor sem így megy! És mi az hogy Niki is csak úgy lelép, ott hagy a szarban? Mi lett vele? Komolyan mondom, mindenki meg van őrülve!

-Ezt mire érted?

-Dominik, a barátom is. Mintha menstruálna. Többet nyavalyog, mint én.

-Wow! Az már nagy szó. – nevettem fel.

-Köszönöm. – tettette a sértődöttet.

-De te is mesélhetnél. Kérlek, tereld el a gondolataimat!

-Ne haragudj, mennem kell! Holnap beszélünk! Tényleg ne haragudj! Szia! – rakta le válaszadási idő nélkül.

-Persze, menj csak! Szia! – mondtam a bontott vonalnak.

Letettem a telefont az asztalomra, majd miután megittam a kapucsínót, nekiláttam a pakolásnak. Unottan húztam ki a bőröndöm zipzárját, unottan dobáltam félre a koszos ruhákat, unottan szedtem ki és raktam a helyére a hordható darabokat, de mikor megláttam Harry egyik pólóját a bőröndömben, mosolyra görbült a szám. Óvatosan vettem ki, mint egy porcelánt, majd szorosan magamhoz öleltem mélyen beszippantva illatát, ami még érezhető volt rajta. Nem tudom, hogy került az én ruháim közé, de örültem, hogy itt van. Gyorsan átvettem és így folytattam a pakolást.

Egész végig éreztem az illatát, ami megnyugtatott, annak ellenére, hogy tudtam, mindennek vége köztünk. Olyan volt, mintha átölelne, mintha velem lenne. Eszembe jutottak az apró érintései, a csókjai az ölelései… azok voltak a kedvenceim!

 Teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog keresni és abban is, hogy hamarosan bejelenti ezt nyilvánosságnak is. Egy kicsit aggódtam, de elhessegettem a negatív gondolataimat, különben összeroppanok, azt pedig nem szeretnék, most nem.

Kipakolásom után, kikészítettem másnapra a ruhámat, letussoltam és eltettem magam a holnapi koránkelésre.

Reggel… miket beszélek, hajnalok hajnalán megszólalt a telefonom ébresztője. Kómásan állítottam le és ültem fel az ágyban. Szememet dörzsöltem, de ez sem segített. Tudtam én, hogy ez nem nekem való. Szenvedve léptem a tükör elé és hátráltam pár lépést, mikor megláttam magam benne. Arcom sápadt, eléggé megviselt volt, szemeim alatt karikák és még mindig vörös volt. Ajkaim ki voltak kiszáradva, hajam pedig kócosan állt.

Nekiláttam a már régen csinált rutinhoz. Átöltöztem, kontaktlencséztem utána sminkeltem, majd a hajammal bajlódtam. Miután mindennel kész voltam, ránéztem az órára.

-Jesszusom! Elkések! – mondtam magamnak.

De jó így indítani az évet. Táskámat felkapva rohantam a buszmegállóba. Az eredeti buszomat lekéstem, de ilyenkor a diákok miatt több buszt is indítanak, szóval a következővel el tudtam menni. Az út alatt zenét hallgattam, nem nagyon figyelve a külvilágra.

A végállomáson leszálltam, mint ahogy azt kell és olyan 10 perces séta után átléptem az iskolám küszöbét. Az ismerős portás álldogált a beléptető mellett.

-Jó reggelt! – mondtam egyik fülhallgatómat kihúzva a fülemből, de választ nem kaptam, bár ritkán köszönt vissza.

Kártyámat lehúztam, kinyílt az ajtó, én pedig gyors léptekkel indultam meg az első emeleti tantermünk felé. Beérve csak Viki volt még bent.

-Szia! – mentem oda megölelni.

-Jó reggelt! – ölelt vissza. – De csinos ma valaki! – nézett rajtam végig.

-Ki? – fordultam meg, mire csak oldalba ütött.

Leültem a mögötte lévő padba, ugyanis ott ültünk Nikivel. Viki hátrafordult és beszélgettünk, közben pedig egyre nőtt a létszám. Mögöttem is ültek már, de Niki még sehol sem volt.

-Még nem jött. – nézett körbe Viki.

-Emlegetett szamár. – biccentettem alig észrevehetően az ajtó felé.

Niki lépett ba rajta. Felém nézett és mosolyogva indult el. Én is rá mosolyogtam és helyezkedtem, hogy elférjen, de nem állt meg. A mögöttem ülőhöz sétált, három puszival köszöntek egymásnak és lepakolt mellé, engem teljesen semmibe nézve. Arcomról a mosoly lefagyott, Viki pedig tehetetlenül figyelte a történteket.

-Nem ülsz mellém? – kérdezte közelebb hajolva. – Úgysem ül ide senki. – mosolyodott el.

-Biztos nem baj? – kérdeztem lehangolva.

-Dehogyis! Sőt, kiülök a te kedvedért, nyugodtan ülhetsz a falnál. – kacsintott rám és arrébb pakolta a cuccait.

-Nagyon szépen köszönöm! – húztam magamhoz.

-Igazán nincs mit. – mosolyodott el.

Megszólalt a rég hallott csengő is és pár percen belül az osztályfőnökünk megjelent az ajtóban egy széles mosollyal arcán, és megkezdte az év első tanóráját.




Juccy:

83. fejezet - Summer Love

Sziasztok! Meghoztam a legújabb fejezetet. Mindenkit kérek, hogy legalább egy pipát hagyjon, de a megjegyzésének jobban örülnék!! A közeljövőben nem tudom, mikor tudok írni, ugyanis egy darabig el vagyok tiltva a géptől, de sietek vele, ÍGÉREM!

Remélem tetszeni fog, de ha nem, akkor arra is kíváncsi vagyok, tehát osszátok meg velem a véleményeiteket!

Jó olvasást!

Hope♥

ONE DIRECTION - SUMMER LOVE

Szimi a csók után mosolyogva nézett Ashtonra, majd egy szájra puszi után elindult az ajtó felé. Gyors léptekkel rohantam a kanapéhoz és levágódtam, mintha mindvégig ott lettem volna.

-Hiába! Láttalak… - kiáltott Szimi az ajtóból.

-A francba! – nevettem, ezzel is elrejtve a bajom. – Na, és milyen volt? – sétáltam oda, és most én húztam számat perverz vigyorra.

-Ashton annyira… romantikus, vicces, aranyos, kedves, megértő… szinte már tökéletes. – áradozott és szeme csillogott. Komolyan gondolta.

-Nem erre értettem, hanem a csókra. – böktem oldalba, mire felkuncogott.

-Az maga volt a tökély. Emlékszel a Zaynes randimra, ugye? – nézett rám.

-Hogy is felejthetném el?! – kérdeztem volna, de inkább felkiáltónak hatott.

-Ott nem éreztem semmi különlegeset. Andrew is megcsókolt, de semmi hatása. Ashtonnal viszont minden olyan…jó. Még a gyomrom is beleremeg, ha csak rá gondolok. Ha előttem áll, a térdem remeg. Hihetetlen, mit ki nem tud hozni belőlem. – sétált lassan a konyha felé, miközben beszélt hozzám. Szavai hallatára kicsit talán megkönnyebbültem. Tudtam, hogy Szimi nem fogja megbántani. De mit is törődök én ezzel? Azt csinál, amit akar. Nem hozzátartozóm. Senkim. Segítek, ha szüksége van rá, de ez nem az én dolgom. – Figyelsz te rám egyáltalán? – mozgatta Szimi kezét szemeim előtt.

-Jajj, persze! Ne haragudj! Csak egy kicsit elgondolkoztam. – mondtam és halványan elmosolyodtam.

-Min? – kérdezte, miközben már félig a hűtőben volt.

-Nem lényeges. Na, de mesélj csak! Mit csináltatok? – ültem fel az egyik bárszékre és könyökömön támaszkodva figyeltem, ahogy előveszi a nagyüveges Nutellát.

-Semmi extrát. Tudod, amit a randevúkon szoktak. – nézett rám egy másodpercre.

-Vagyis? – faggattam tovább.

-Séta, beszélgetés.

-Ennyi? Kézfogás? Puszik? "Titkos" érintések? Semmi? – néztem rá értetlenül.

-Ami azt illeti…

-Nyögd már ki!

-Végig össze voltak kulcsolva az ujjaink. Közel hajolt hozzám. Átkarolt. Kaptam nem egy puszit, de csókot csak most, amit te is láttál. Többször megemlítette, hogy csinos vagyok. Érdeklődött irántam, kérdezgetett. Figyelt rám minden egyes pillanatban. Még a szemembe lógó tincsemet is a fülem mögé rakta, tudod, mint a filmekben. Csak nem csókolt meg.

-Akkor mit csinált? – kérdeztem, de a szívemet a torkomban éreztem dobogni.

-Megdicsérte a szemem. Azt mondta, ezek a legszebb szemek, amiket valaha is látott.

-Tényleg kedves. – ennyit tudtam mondani. Se többet, se kevesebbet.

-Az. És az illata. Eszméletlen. – szívta be a levegőt, mintha még most is érezhetné. – Ja, és a lényeget nem is mondtam! – kapta rám tekintetét. – Megkérdezte, leszek-e a barátnője. Érted? – vigyorgott drága barátnőm. Őszinte volt. Letagadni sem tudná, hogy odáig van érte.

-Gratulálok! – öleltem meg, de belül nem éreztem őszintének a gratulációmat. Valami zavart.

-Köszönöm. – mosolygott rám, majd újra az étele felé fordult.

Nem maradtam tovább vele. Kimentem a konyhából egyenesen Marcyhoz és Johnhoz.  A hálószobájuk ajtaján való kopogtatás és a rá jövő válasz után, benyitottam és akkor láttam, hogy Caroline is velük van. Ők már délután hazaértek a nagy bevásárlásból, de még nem volt alkalmunk elköszönni. A mi bőröndjeink is be voltak már pakolva és indulásra készen álltunk, de ez még hiányzott.

-Nem szeretnék zavarni, csak… - nem tudtam folytatni. Az előbb megjelenő gombóc a torkomban csak növekedett. – Hiányozni fogtok! – nyögtem ki. Egy könnycsepp lefolyt arcomon, de sikerült visszafojtanom.

-Ne sírj! – jött oda Marcy és szorosan megölelt. Csak ennyi kellett. Minden, ami eddig bennem volt, előtört. Zokogni kezdtem, a héten már nem is tudom hanyadszorra. – Shhhhh! – suttogta.

-Ne haragudjatok! Tényleg minden köszönünk! Ez itt a második otthonommá vált és fáj itt hagyni. Minden hiányozni fog innen. – mondtam el nagy nehezen.

-Pontosan. Ez itt a második otthonod, tehát bármikor szívesen látunk, akár bejelentés nélkül is. A szobátok megmarad, mi is itt maradunk és szívesen fogadunk! – simogatta meg fejemet, mint egy gondoskodó anya. Caroline lépett közelebb és a nadrágom alját kezdte húzogatni. Leguggoltam hozzá.

-Hová fogsz menni? – kérdezte.

-Tudod, én nem itt lakom. Az én otthonom innen több ezer kilométerre van, és most vissza kell mennem. – mondtam neki a szemébe nézve.

-Muszáj? – kezdett fátyolos lenni a tekintete.

-Sajnos igen, de emlékszel a karkötőre? – kérdeztem mosolyogva.

-Ühhüm. – bólogatott és felemelte karját. Rajta volt.

-Ez az ígéretem neked. Ameddig ezt te hordod, vissza fogok ide járni. Így rendben van?

-Igen. – tartotta fel kisujját. Én is feltartottam és összeakasztottam az övével.

Johntól is elköszöntem és megígérte, hogy holnap kivisz a reptérre. Én viszont nem oda megyek, szóval taxival kell mennem.

Szimi is megtette ugyanezeket a köröket, amíg én Adammel beszéltem. Adam megígérte, hogy ő elkísér engem Harryhez - persze kint megvár – és a reptéren is szeretne búcsúzkodni. Beleegyeztem, majd mindketten eltettük magunkat másnapra. Az utolsó napomra, amit itt tölthetek.

Reggel korábban keltem, mint Szimi, hogy még be tudjak menni Harryhez. Átsétáltam Adamhez és kopogás nélkül, csendben bementem teljesen az ágyáig.

-Adam, ideje kelni! – suttogtam és megsimítottam karját. Csak megfordult, de semmi más reakció. – Adam! Ébresztő! – mondtam kicsit hangosabban, megfogva a vállát, de semmi. – Adam! Kelj fel! – vetettem magam rá, amire persze felébredt.

-Mit művelsz te nő? – kérdezte kócos hajjal, félig kinyílt szemekkel és a lehető legálmosabb hangján.

-Költelek. Valami gond van vele? – kezdtem el nevetni arckifejezésén.

-Áhh… Nincs! – mondta és lerázott magáról.

-Na, most hogy felkeltél, közlöm, hogy még aludhatsz egy teljes órát! – nevettem és magára hagytam.

Tudtam, hogy vissza fogja adni, és azt is, hogy egy kicsit talán haragszik is rám, de ha jobban felkel, poénnak veszi az egészet és megbékél.

Visszatérve a szobába az előzőnap kikészített ruhámbafelöltöztem. Halkan, hogy Szimi fel ne keljen rám. A hajamat kivasaltam éshagytam lehűlni a vasalót, hogy eltehessem azt is. A kontaktlencsémet is ahelyére raktam, azaz a szemembe, majd a szemüvegemet a kézitáskámba dobtam. Egykevéske smink, ami hangsúlyozza a szememet, a Harrytől kapott nyakláncom, párkarkötő, fülbevaló és gyűrű, a kedvenc parfümöm és késznek nyilvánítottammagamat.  A maradék cuccomat még elraktam, szétnéztem mindenhol, nem-e hagyok itt valamit, utána pedig lementem reggelizni.

Nem tudom miért, de egyáltalán nem voltam szomorú…még. Nem aggódtam, mi lesz, ha elmegyek. Eszembe se jutott semmilyen negatív gondolat, csak mosolyogtam és olyan könnyedén vettem mindent. Talán még nem tudatosult bennem, hogy visszamegyek a szürke hétköznapjaimba, ahonnan egy nyár idejére kiszakadhattam.

Reggelizés közben, csatlakozott hozzám Szimi, de ő még csak pizsamában.

-De csinos valaki! – dicsért meg.

-Köszönöm. – válaszoltam.

-A reptéren találkozunk majd, táblát is fogok a kezemben tartani, csakhogy el ne veszítsük egymást. Oké? – ült le mellém.

-Rendben. Sietek, ahogy csak tudok.

-Nem kell! Élvezd ki, amíg tudod. Te legalább el tudsz köszönni a barátodtól. – mosolygott kedvesen és elkezdte ő is megkenni a szendvicsét a lekvárral. Megint témánál vagyunk. Megint szóba jött ő és Ash.

-Miért? Ti már nem találkoztok? – kérdeztem illendőségből, de bevallom, nem akartam tudni a választ.

-Nem. Ma nem ér rá. – görbült lefelé szája.

-Értem. Vagyis egy napja vagytok együtt, de máris külön lesztek. Húha, kicsit meredek ez, nem? – kérdeztem és akaratlanul is, de volt egy kis gúny a hangomban.

-Hát, végülis igen. Így még nem is gondolkoztam el rajta. Igazad van. – mondta és láttam, hogy elkeseríti a dolog.

-Ne haragudj! Nem akartalak lelombozni.

-Nyugi! Nincs semmi gáz! Ha távol is leszünk egymástól, mi akkor is együtt leszünk. A szívem itt marad nála. – mondta ezt a nem kicsit csöpögős szöveget. Mintha csak betanulta volna vagy papírról olvasná fel. Ez nem az ő stílusa.

-Ahha. Ha nem haragszol meg, én most felmennék az emeletre megnézni, Adam hol jár. – mondtam és már ki is mentem.

Felnéztem, Adam már majdnem kész volt. Hívtam egy taxit, amíg azt vártuk, ő is megreggelizett majd segített lecipelni a cuccaimat. Marcyt és Johnt még nem költöttük fel, a reptéren úgyis látom még őket, majd akkor elköszönök. Larryhez léptem és jó szorosan magamhoz öleltem.

-Légy jó kutyus! – súgtam a fülébe, mintha megértené. Mancsát a combomra rakta és azokkal a hatalmas szemeivel nézett. Majd megszakadt a szívem. Még egyszer magamhoz húztam és jól beletúrtam a bundájába. Komolyan mondom, hiányozni fog.

Megérkezett a taxi, így Adam kivitte a nehezebb bőröndjeimet, majd beszálltunk.  Igen ám, de a címet nem tudtam. Nem mondta meg. Fel kellett hívnom és Ő elmondta a sofőrnek, majd olyan órán belül ott is voltunk.

-Megvárlak itt. Vigyázz magadra! – mondta Adam kiszállva a taxiból, ami fizetés után el is ment.

-Rendben. Köszönöm. – öleltem meg, de az utolsó mondatától rossz előérzetem lett.

Remegő lábakkal és majd kiugró szívvel mentem be. Mindenhol nyitott ajtók vártak. Úgy látszik, várt rám.

A bejárati ajtón kopogtattam, majd egy mosolygó Harryvel találtam szembe magam.

-Szia! – köszöntem előre, Ő pedig megölelt.

-Gyere beljebb! – mondta sürgetve. – Kérsz valamit enni esetleg inni? – kérdezte már a nappaliban ülve.

-Nem, köszönöm. – mosolyogtam rá.

-Rendben. Én hozok magamnak valamit. – mutogatott zavartan a konyha felé, majd felállt és kiment. Nem bírtam ki, utána mentem. Harry a hűtőjének csukott ajtajának volt dűlve úgy, hogy a homloka és az ökölbe szorított keze hozzáért az említett berendezéshez. Halkan odasétáltam hozzá.

-Valami baj van? – kérdeztem a karján óvatosan végigsimítva. Ijedten fordult meg.

-Megijesztettél. – kapkodta a levegőt.

-Ne haragudj! – mondtam egy aprót mosolyogva. – Tehát, van valami baj? – kérdeztem ismét, de halkabban és jobban tartva a választól, mint az előbb.

-Úgy is fogalmazhatunk. – mondta és szemei az aggodalomtól csillogtak. Szó nélkül megfogta a csuklóm, közelebb húzott magához és megcsókolt. Szenvedélyes, tüzes, mégis keserű csók volt. Utána még mindig a csuklómat fogva visszavezetett a nappaliba és leültetett. Ő beült mellém és megköszörülte a torkát. – Beszélnünk kéne. – mondta. Ezeket a szavakat hallva, tudtam, valami rossz jön. Valami nagyon rossz.

-Miről? – sürgettem meg, mert nem folytatta.

-Rólunk. Kettőnkről. – hagyták el ajkait lassan a szavak, amik szinte fájtak, pedig még semmi konkrétat sem jelentettek.

-Harry! Harry, ugye nem? – tettem rá kezem az összekulcsolt kezeire, amik az ölében feküdtek.

-Arra kérlek, hogy hallgass végig! Ne szólj közbe, kérlek! – mondta közben pedig végig a kezemet nézte és összekulcsolta ujjainkat. Amikor a mondatával végzett felnézett rám, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy megértettem. Szemem már most majdnem könnyes volt. A torkomban, a hetekben már túl sokszor érzett gombóc egyre csak növekedett.  – Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy bízok benned. Tudod, hogy bármit megtennék érted, de… – nyelt egy nagyot. Éreztem, hogy az a rohadt "de" ott lesz. Tudtam. – De te elmész. Lassan nekem is indul a turné. Alig látnánk egymást és nem vagyok az a fajta személy, aki sokáig bírja a szerettei nélkül. – már majdnem közbeszóltam, de azonnal be is csuktam a szám. – Nem azt mondom, hogy szakítanunk kéne, de szerintem egy kis szünet jót tenne mindkettőnknek. – megsemmisülve hallgattam minden egyes szavát. A szívem helyén már csak egy tátongó lyuk volt. Űr. Üresség, nyílt seb. Fájt, minden egyes dobbanással jobban. Mintha a vér helyett a fájdalmat pumpálta volna. Úgy éreztem magam, mintha egy műtőben lennék és érzéstelenítő nélkül láttak volna hozzá a műtéthez. Végig a szemembe nézett. Látta, ahogy megjelennek a kitörni készülő könnycseppek, majd annak is szemtanúja volt, ahogy összetörök, ahogy megsemmisülök. A könnyek úgy folytak volna a szememből, mint egy felduzzadt folyó, a medréből is kitört volna, ha hagyom. Egy-két könnycsepp végigszaladt arcomon és Ő próbálta hatalmas hüvelykujjaival letörölni, de arcomat tenyerembe temettem, majd a térdemre borítottam fejemet és néma zokogásban törtem ki. – Nem kérlek, hogy megérts, csak fogadd el és tartsd tiszteletben, kérlek! Nem akarom veled az összes kapcsolatot megszakítani, csak egy kis időre lenne szükségem, hogy mindent átgondoljak. – suttogta. éreztem hangsúlyán, hogy őt is megviseli valamennyire. – Nem kérem azt sem, hogy megbocsájtsd, hogy írj, hívj vagy keress, csak ne felejtsd el ezt a nyarat! Megértem, ha most gyűlölsz, de ez így lesz a legjobb. – mondta és letérdelt velem szembe majd arcomat hatalmas tenyerei közé fogta. Próbáltam kerülni a szemkontaktust, de

lehetetlen volt, s végül belenéztem zöld szemeibe, amik vörösen izzottak, de még így is gyönyörűek voltak. – Szeretlek Juci, de így lesz a lehető legjobb neked is és nekem is. – suttogta arcomba, majd ajkait óvatosan helyezte enyéimre. Amilyen óvatossággal kezdte, annyira vált felejthetetlenné.

-Nem "ismerős" neked ez valahonnan? – kérdeztem előkapva egy zsebkendőt a táskámból.

-Mire gondolsz? – nézett értetlenül, még mindig előttem térdelve. Ujjainkat ismét összekulcsolta, ezzel is több fájdalmat okozva.

-A dalotok.  – mondtam és elkezdtem a kezünket szétszedni, majd lassan felálltam. Láttam arcán, hogy csak most fogja fel, hogy igazam van. A dal és ez a szituáció szinte teljesen megegyezik. – Jobb lesz, ha én megyek. – mutogattam az ajtó felé, megzavarva ezzel Őt a maga elé bámulásban. Harry nem mondott semmit. Aprót bólintott fejével, majd lassan felállt és kikísért az ajtóig. Megfogta a kilincset, de nem nyitotta ki.

-Most látom, nagyon csinos vagy. – mondta egy apró mosollyal, ami nem igazán volt őszinte. Nem válaszoltam, csak az ajtó felé fordultam teljes testemmel, de előtte még jól megnéztem. Hihetetlenül fog hiányozni, de ami még ettől is hihetetlenebb, hogy nem haragudtam, pedig a sírástól csak egy hajszál választott el. Összetört, mégis ugyanúgy szerettem, mint előtte. Lassan lenyomta a kilincset, én pedig átléptem a küszöböt, de a csuklóm után nyúlt. – Kérlek, ne ha… - nem hagytam, hogy befejezze.

-Viszlát, Harry! – fordultam felé utoljára, majd kiszabadítottam a kezem szorításából és elsétáltam.

82. fejezet - Én mindig ott voltam...

Sziasztok! Most időben jelentkezem a résszel. Remélem tetszeni fog és minél többen csatlakoztok hozzám! 
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki kitart még mellettem! Továbbá a 29 feliratkozónak és a több mint 20ezer oldalmegjelenítésnek! HIHETETLEN! Nagyon hálás vagyok nektek!♥

Jó olvasást!
Hope♥

Hiába agyaltam, nem jutottam semmire. Tudom és érzem, hogy szeretem Harryt, de mikor Ash a közelemben van, mintha történne velem valami, amit nem tudok megmagyarázni.

Kipakoltam, majd hanyatt dőltem az ágyon, de nem sokáig ejtőzhettem, ugyanis Szimi toppant be.

-Van valami? – kérdezte kedvesen.

-Nincs. – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. – Vagyis nem tudom, de inkább nincs.

-Bármit elmondhatsz, meghallgatlak. – ült le az ágy szélére.

-Tényleg nincs semmi, csak fáradt vagyok. – mondtam és lassan felültem.

-Értem. – mondta, de tudtam, hogy nem hitte el és hogy még vissza fog erre térni a közeljövőben. – És milyen volt? Mesélhetnél! – mondta türelmetlenül.

-A lehető legjobb. Harry tökéletes. Elvitt vacsorázni és még színházba is. –mondtam és mosolyogtam önkéntelenül is.

-Ahj! Ezeket láttam, a képeket is megnéztem. Engem azok a dolgok érdekelnek, amikor senki sem látott titeket. – húzta száját perverz vigyorra.

-Semmi sem történt. Csak majdnem. De semmi. – mondom fülig pirulva.

-Mi az, hogy majdnem? – vált enyhén hisztérikussá.

-Úgy, hogy nekem még ez korai.

-De hát ő Harry Styles. Lehet vissza sem térő alkalmat szalasztottál el.

-De ez nem így megy. Felőlem bárki lehet, ha egyszer még nem érzem azt, hogy itt az ideje. Meg amúgy is, ha komolyan gondolja a dolgokat, akkor megérti és kivárja.

-De mi van, ha közbe jön valami? Gondolkozz már! Másfél hét és nekünk vissza kell mennünk. Szerinted a távolság és az elfoglaltság milyen hatással lesz a kapcsolatotokra? Ez a dolog már annyi igaz szerelmet rombolt szét, és ne hidd, hogy a tiétek más lehet. Plusztényező, hogy ő Harry. Csettint egyet és minden ujjára kaphat akár 10 nőt is. Minden napra juthat neki más és más és ez így van rendjén. Ezzel nem megsérteni vagy elszomorítani akarlak, csak nem akarom, hogy jobban kiborítson a dolog. Melletted leszek, de ne hidd, hogy örökké fog tartani, hiszen semmi sem tart örökké. – mondta el, de választ nem várt. Szépen lassan kisétált a szobából magamra hagyva a gondolataimmal.

Igaza van. Mindenben teljesen igaza van. Fáj beismerni, fáj elhinni és fáj felfogni, de így van. Csak ültem ott és a könnyeim lassan csorogtak végig arcomon.

Hirtelen nyílt az ajtó és egy ideges Nikivel találtam szembe magam. Megtorpant az ajtóban, mikor észrevett, de utána a szekrényéhez lépett és a cuccait kezdte kidobálni belőle.

-Mit csinálsz? – kérdeztem rá óvatosan.

-Pakolok. – mondta szinte kiabálva.

-Azt látom, de miért?

-Hazamegyek.

-Miért? – kérdeztem hitetlenkedve.

-Mert Adam dobott. Nincs miért maradnom. – mondta mindezt érzelemmentesen.

-Nincs miért maradnod? – kérdeztem először halkan, de ez a mondata igencsak olaj volt a tűzre. – Mi az, hogy nincs miért maradnod?! Baszki, én és Szimi mik vagyunk? Mi mik vagyunk neked? Kibaszottul elegem van abból, hogy engem is semmire veszel. Nem mehetsz haza! Nem teheted ezt velünk… - ordítottam teli torokból. - …velem. – suttogtam az utolsó szót.

-De, igenis megtehetem. Ugyanis te leléptél a "szőke" hercegeddel, pont, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Cserbenhagytál. Én végeztem veled. Innentől kezdve egy senki vagy a szememben. – sziszegte, szinte szűrte ki fogai között és végig a szemembe nézett, pislogás nélkül.

-Mi az, hogy…? Én? Én hagytalak itt? Hogy én hagytalak cserben? – kaptam a fejemhez a kezem. – Te hallod miket mondasz? Tudod mit? Jobb is így. Én mindig ott voltam, ha szükséged volt rám, de te már nem az vagy. Te csak egy nagyon rossz másolata vagy, csak sajnos nem tudom, mi lett veled. Egyszerűen megváltoztál, de felőlem mehet így. Zárjuk le a témát. Azt csinálsz, amit akarsz. – mondtam és sarkon fordultam. Átmentem Adamhez. Egy halk kopogtatás és "Igen?" után leültem vele szembe az ágyra. Lábamat törökülésbe raktam.

-Helyesen cselekedtem? – kérdezte és láttam, hogy bánja a dolgot.

-Teljesen. Én lennék az utolsó, aki ezt mondaná, de igen, jól tetted. Nem olyan, nem ő az.

-Igen. Velem is flegmázik, állandóan sérteget és lassan már 5 perc sem telik elveszekedés nélkül. Untam már ezt a helyzetet.

-Elhiszem, de nyugodj meg! Minden rendben lesz! – öleltem magamhoz.

Beszéltünk még pár szót, ő is megkérdezte velem mi újság van, de utána én lementem pár falatért, aztán eltettem magam másnapra.

A következő 2 napom egyhangúan telt. Harmadik nap, éppen a kanapén üldögéltem, mikor csengettek. 

A pizsamámon igazítva egyet mentem ajtót nyitni.

-Szia! – köszöntem, miközben a lábam gyökeret eresztett, már megint.

-Hello! – köszönt vissza és hangja újra vidáman csilingelt. – Szimi? – kérdezte bentebb nézve.

-Ohh! Gyere bentebb! – álltam arrébb.

-Köszi. – mosolygott és kettőt lépve átlépte a küszöböt.

-Öhhöm… kérdezhetek valamit? – kérdeztem össze-vissza kapkodva tekintetem.

-Ha a múltkoriról lenne szó, akkor arról nem szeretnék beszélni. – mondta kicsit komorabban.

-Ööö… Akkor semmi. Menj be, Szimi már biztos vár. – mondtam és otthagytam. Nem tudom, mi ütött belém, de mérges lettem. Mérges, mert nem mondott el valamit, és nem is fogja, pedig tudom, érzem, hogy van hozzá közöm.

Felballagtam az emeltre, ahol Niki a bőröndjeit húzgálta kifelé, majd egy taxi hívás után elhagyta a házat. Fájt, hogy így végződött, de mindennek megvan az oka, csaj sajnos még nem jöttem rá, mi az. Elveszítettem a legjobb barátnőmet… Ennek nincs jó oldala.

Elkértem Szimitől a laptopját, amíg ő a vendégével foglalkozik.

"Ki ismeri ezt a csajt? Ki ez a nő, aki az én pasimmal van?"

"Judit /Juccy/magyar származású lány. Hogy hogyan ismerkedtek meg, még mai napig rejtély, de már korábban is leveleztek. Most nyáron jöttek össze, és ahogy elnézem őket, boldogok, de ajánlom, hogy ne bántsa meg, mert kinyírom!"

"Én ismerem a lányt. Egy iskolába járok vele. Eléggé zárkózott.  Nem igazán látom, csak egy lánnyal. Nagyon ritka, ha mással van. Az osztályában sem ismerik túl jól…"

"Ritka, hogy egy ennyire ismeretlen lány csak úgy egy sztár közelébe kerüljön. Tuti a management szervezte be, mint ahogy Eleanort is. #LarryForever"

"Bárki mondhat bármit, én ismerem. Egy osztályba járok vele és imádom. Igen, kicsit zárkózott, de mindennek megvan az oka. Hiába terjesztitek róla a sok szarságotokat, Ő egy rendes lány. Nem Juci a mázlista, hanem Harry, hogy egy olyan csajszit talált, mint ő. Sose fogja kihasználni vagy cserbenhagyni, ahogy eddig sem tette senkivel. Szeretetreméltó és kedves. Megértő és jó hallgatóság. Bármikor számíthattam rá, és most én jövök. Kiállok mellette, bármivel és bárkivel szemben! Hajrá Juci! Itthon mindenki szeret téged! Viki"

Olvasgattam leginkább magyar oldalakat, de az utolsón megakadt a szemem. Egyből elővettem a telefonomat és tárcsáztam.

-Szia! – kiáltott vidáman a készülékbe.

-Szia! – köszöntem én is.

-Na, milyen? Mindent szemmel követek, de mesélj! – sürgetett.

-Hosszú lenne telefonon megbeszélni. Azt majd pár nap múlva, inkább te. Otthon minden rendben van? – jó volt hallani a hangját.

-Igen, a legnagyobb rendben.

-A barátod meg van még?

-Igen, most is épp hozzá készülök, de mielőtt elkezdenéd a "nem akarlak zavarni" dolgot, nem zavarsz. – hallottam, hogy mosolyog. Hirtelen honvágy tört rám. Még sosem éreztem ilyet. Élveztem távol lenni az otthonomtól, de most valahogy más volt. Talán Niki miatt.

-Oké-oké. Szóval, készülődsz. Mit fogtok csinálni? – érdeklődtem.

-Csak séta. Tudod, a szokásos. – lett csend. Bevillant néhány kép, azokról a dolgokról, amiket együtt csináltunk. Hiába próbáltam, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Újból előtörtek.

-Hiányzol! – suttogtam és próbáltam olyan hangon beszélni, hogy ne jöjjön rá, hogy sírok, de nem jött össze.

-Jaaaj! Ne kezd, mert én is rákezdek. Te is nekem, de őszintén, szívesen lennék a helyedbe. – kuncogott egyet. – Anglia, Harry, legjobb barátnő, szülőmentes nyár… hihetetlen.

-Egy mínuszba. Niki ugyanis hazament. A szemébe egy senki vagyok. – töröltem meg szemem közben.

-Tessék? Hazajött? Csak viccelsz, ugye? – hitetlenkedett.

-Nem. De ez így hosszú, majd otthon mindent elmondok, persze ha nem előz be és nem tömi tele a fejed hülyeségekkel, ezzel eltántorítva tőlem.

-Ilyet soha senki sem tudna csinálni. Juci, szeretlek. Sok mindent köszönhetek neked és soha semmilyen körülmények között sem hagynálak a szarban. Tudod, ahogy te mondanád: Bármikor bármit! – mondta, és szinte láttam magam előtt arcát. Ahogy lassan szétterül egy mosoly az arcán, mégis a világ összes fájdalma kiolvasható szeméből.

-Köszönöm! – szipogtam párat, de mára már elfogytak a könnyeim. Túl sok sírás volt már. Nem vagyok egy hisztis picsa, pedig most olyannak tűnhetek.

Beszélgettünk még, megemlítette, hogy ő összefutott Martinékkal is, tehát velük is minden rendben van. 20 perces beszélgetés után jobbnak láttuk letenni.

Miután a beszélgetésnek is vége lett, tovább néztem a monitort és olvasgattam még. Nagyon meglepődtem, hogy a magyarok többsége elfogadó volt, bár voltak elég durva beszólások is. A külföldieknek az volt szimpatikus, hogy nem vagyok ismert, de ezenkívül mindenki, szinte mindenki csak negatív véleménnyel rendelkezett.
Letörten zártam le a laptop tetejét és terültem szét az ágyon.

**

Holnap után délelőtt indul a gép Magyarországra és Harryről azóta sincs hír. A napjaim összefolytak és egyre jobban bennem volt, hogy haza kell mennem, pedig nem akarok. Bármennyire is van honvágyam, itt sokkal jobb. Egyre jobban féltem és egyre idegesebb lettem. Féltem, hogy nem is fog keresni, habár egyszer beszéltünk telefonon. Féltem attól is, hogy elfelejtette, hogy nekem nem itt van az otthonom, és azt hiszi, bármikor átjöhet, és itt talál.

Végső elhatározásomban felhívtam én.

-Szia! – köszöntem előre, mikor felvette a telefont.

-Szia! Mi újság? – köszönt és kérdezett.

-Semmi új, csak… hiányzol. – mondtam szinte suttogva.

-Te is nekem, de még mielőtt visszamész, találkozunk. Indulj majd el hamarabb és ugorj be, ha megkérhetlek rá! – mondta, de valami fura érzésem lett tőle.

-Oké, persze. Előtte nem érsz rá valamikor? Mondjuk holnap? – kérdeztem félénken.

-Hú, nem igazán. Ne haragudj, de a srácokkal már lebeszéltem néhány programot és nem szívesen mondanám le. – mondta hezitálva.

-Jó, persze! Megértem. Akkor majd találkozunk. Szeretlek! Vigyázz magadra és üdvözlöm a többieket! – mondtam kicsit csalódottan.

-Rendben. Átadom. Szia! – mondta, majd bontotta a vonalat.

Fura volt. Az egész beszélgetésnek olyan negatív hangulata volt, amit nem tudok megmagyarázni. Hiába, valami nem stimmelt. Lehet csak az volt a bajom, hogy haza kell jönnöm, de nem tudom.

Már délutánra járt. Adammel eldöntöttük, hogy megnézünk egy jó kis horrort. Megengedte, hogy én válasszak, így a Motel első részére esett a választásom.
Mivel ismertem a filmet, nem ért nagy meglepetés semelyik résznél sem, de Adam még nem látta, így tudtam ijesztgetni.

Este viszont fordult a kocka. Képtelen voltam aludni, de Szimit már nem akartam felkölteni, így átmentem Adamhez. Ő még ébren volt és egy képet szorongatott a kezében.

-Bejöhetek? – dugtam be a fejem.

-Persze.

-Mit nézel? – ültem le vele szemben.

-Semmit. Csak egy… képet. – mondta zavartan.

-Nikivel vagytok rajta? – kérdeztem, de tudtam, hogy igen.

-Hogy találtad ki? – kérdezett vissza olyan szomorú hangon.

-Látom rajtad, hogy hiányzik. Figyelj! Rám bármikor számíthatsz, és tudom, nem tudom pótolni, ami azt illeti nem is szeretném, de ha úgy van kedved, csak írj! Bármikor elérhetsz. Adam én komolyan mondom, hogy nagyon megkedveltelek ez idő alatt és nem akarlak szomorúnak látni. Jobbat érdemelsz ettől a helyzettől. – simítottam meg vállát, de feje végig le volt hajtva. Nem bírtam tovább nézni. Megszakadt a szívem. Nem ezt érdemelte, és bár ő szakított Nikivel, megvolt az oka.

-Köszönöm Juci! Tényleg köszönöm! – ölelt szorosan magához és ekkor éreztem, hogy a felsőm átnedvesedik. Sírt. Sírt, pont, mint mikor megismertem.

-Ne sírj már! Kérlek! – fogtam meg szorosan két vállát és mélyen a szemébe néztem.

-Oké. Bocsi. – törölgette meg orrát.

Végül úgy döntöttem, hogy vele alszom. Képtelen lettem volna a sötét szobába visszamenni, így maradtam vele.
Reggel arra keltem, hogy Adam fecereg.

Nem volt ébren, csak átfordult a másik oldalára, de engem viszont felébresztett, így levonultam a konyhába reggeliért. Szimi már felöltözve - kicsit elegánsabban a hétköznapokhoz – ült az asztalnál és a telefonját bámulta.

-Jó reggelt! – köszöntem neki.

-Jesszus! Megijesztettél! – kapott szívéhez. – Neked is!

-Mit nézel annyira? – érdeklődtem, közben a hűtőhöz sétáltam és kinyitottam az ajtaját.

-Az időt. Ashton bármelyik percben megérkezhet. – mondta, de a név hallatára hirtelen emeltem fel a fejem és bevertem a hűtő egyik kiálló valamijébe.

-Miért? Mentek valahová? – kérdeztem rá.

-Neked nem is meséltem? – fordult felém.

-Mit? – néztem rá értetlenül.

-Akkor nem. Elhívott randizni. – mondta és szeme elkezdett csillogni. Izgatottá vált.

-Na, gratulálok. – mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra. – Andrew-val mi van?

-Semmi. Nem beszéltünk már nem is tudom mióta. – mosolygott tovább. A telefonja hirtelen rezegni kezdett és megjelent Ashton arcképe a kijelzőn. – De ha nem haragszol, nekem most mennem kell.

-Be sem jön? – kiáltottam utána.

-Nem. Nem akar zavarni téged. – hadarta majd már csak az ajtó csapódását halottam.

Csendben és csalódottan ültem le reggelizni. Larry a kutyus ült a hátsó ajtónál, én pedig beengedtem. Leült mellém és nézett. Mereven bámult, hátha jut neki is néhány falat.

Marcy perceken belül csatlakozott hozzánk. Beszélgettem vele, meséltem dolgokat, mint például az ausztrál utat. Meghallgatott és láttam, hogy tényleg örül nekünk. Mikor John is leért, együtt elmentek a valami "titkos projectre".

Megint egyedül maradtam. Adam még mindig az ágyat nyomta, Larry az udvaron pihent én pedig csak ültem a konyhába és nem csináltam semmit.
Semmittevéssel telt el az egész napom. Adamnek sem volt kedve semmihez így csak a TV-t bámultuk.

Kora este hallottam, hogy egy kocsi érkezik. Az ablakhoz sétáltam és láttam, hogy Ashton hozta vissza Szimit. Tudom, nem illik leskelődni, de nem bírtam ki. Ott álltam az ablaknál és figyeltem, ahogy beszélgetnek, majd Ashton Szimi derekára rakja kezét. Kicsit közelebb húzza magához, amíg ő a kocsinak van dőlve és megcsókolja.
Mintha bomba robbant volna bennem és eltiporta volna az összes szervemet, beleértve a szívemet is. A függönyt egyre szorosabban fogtam. Az ujjaim vége már lassan színtelenné váltak, de nem érdekelt. Csak belül fájt valami, de még mindig nem tudom, miért. Én boldog vagyok Harryvel. Nincs szükségem Ashtonra. Se senkire. Csak Harryre. Harry az, akit kerestem. Volt akkora mázlim, hogy meg is kaphattam. Boldog vagyok vele. Ő az az ember, aki miatt jelenthetem ki, hogy az összes álmom valóra vált.