100. fejezet - "Ne fordulj meg!"

Sziasztok! Most elég hamar hoztam a következő fejezetet, de 1 hónapnyi szünetet fogok tartani. Ez amolyan "első évad" és a szüneteltetés után folytatódni fog. Annyi kérésem lenne, hogy: 36 feliratkozóm van, így nem gondolom, hogy sokat kérek min. 10 megjegyzéssel, ami 10 különböző embertől jön. Ha ez egy  hónap alatt összejön, akkor folytatom, ha nem, akkor addig nincs új rész, amíg a 10 komment meg nem lesz!
Nem lett hosszú rész, és amint láthatjátok szemszöget is kellett váltanom, hogy kitoldjam. Azért remélem, hogy nem lesz csalódás!
Jó olvasást!♥
Hope

*Viki szemszöge*

Kéz a kézben sétáltunk tovább Dominikkel, de rossz előérzetem volt.

-Ne menjünk utána? – kérdeztem felnézve barátomra.

-Te örülnél neki a helyében? Nagylány, nem lesz baja! – nyugtatott Dominik, de mindhiába.

A vendégházba érve fedeztük fel, hogy csak ketten vagyunk. A másik csapat is biztos valahol a város sötét utcáit rótta.

-Mi lenne ha…? – kérdezte Dominik, de nem fejezte be, csak megcsókolt. Szenvedélyesen és vadul. Úgy, hogy éreztette, hogy többet akar, mint egy szimpla csók. Teljesen az emeletig küzdöttük magunkat, ott pedig megkerestük a szobánkat és Dominik ágyához mentünk. Eközben csak pár pillanatra váltak el ajkaink. Ezek a pillanatok között volt a ruhák levétele is.

-Várj! Nekem ez így nem megy. Rossz előérzetem van. – állítottam le még időben.

-Oké. – fújta ki hangosan levegőjét, majd magára kapkodta ruháit, ahogy én is tettem.

    *Harry szemszöge*

Utoljára álltunk színpadra, legalábbis, ami a próbákat illeti. Ma érkeztünk meg a következő koncert helyére, és hogy tudjuk, mit és hogyan, még estére beszerveztek egy próbát.

Utána a srácokkal összeültünk a hotel nagytermében és jókat röhögtünk egymás poénjain, amiket nem most hallottunk először, de még mindig jók. Épp az egyik régi vicces emlékem felidézése közben csördült meg a telefonom.

-Bocs, de ezt muszáj felvennem. – kértem elnézést, majd elhagytam a szobát. Tudtam, hogy Juci az, mert kiírta a számát, de amikor nem ő szólt bele, már kezdtem aggódni. – Hogy mi történt? – sokkolt le az, amit az idegen női hang mondott.

    *Juci szemszöge*

Hiába siettem, a távolság ugyanannyi volt. A végére már szinte futottam. Rázott a hideg, és a sötétség is egyre jobban aggasztott. Úgy rontottam be a boltba, mintha menekültem volna valaki elől, de szerencsére ez nem így volt.

-Jó napot! – köszöntem, majd mély levegőt vettem.

-Inkább estét, de ez is megteszi. – mosolygott kedvesen a pénztáros hölgy. – Ma már jártál itt, igaz? – kérdezte kilépve a pult mögül.

-Igen. – néztem rá.

-És, most miben segíthetek?

-Azért az óráért jöttem vissza. – mutattam az egyik vitrinben lévő darabra.

-Ezért? – emelte ki.

-Igen.

-Ez tényleg szép darab. Apukádnak lesz?

-Nem. A barátomnak. – mosolyogtam.

-Hány éves vagy?

-Jelen pillanatban 17.

-És a barátod hány éves, hogy egy ilyen komoly órát igényel?

-Most lesz 20, de mi köze egy számnak az ízléséhez?

-Mikor ünnepli? – faggatott tovább. Egyre idegesítőbbé vált a szememben.

-Február 22-én, de nem lehetne, hogy kifizetem és már itt sem vagyok? – sürgettem finoman.

-Te vagy Harry barátnője. – nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi vagy kijelenti, így csak bólintottam. – A lányom folyton rólatok beszél… - mondta annyira lenéző hangsúllyal, amilyen csak lehetséges volt az adott szituációban.

-Értem. – válaszoltam. Ezután a nő már nem kérdezgetett, csendben tette a dolgát.

-Becsomagoljam? – kérdezte már kevésbé kedves hangon.

-Megköszönném. – mosolyogtam rá ennek ellenére.

-Rendben. Várjon pár percet! – mondta. Feltűnt, hogy eddig tegezett. Tényleg ennyire számít, hogy kihez van közöm? Tényleg ennyire megváltozhat valaki véleménye rólam csak azért, mert Harryvel vagyok?  Ez annyira furcsa, idegen és zavaró.

A nő eltűnt a neki szánt hátsó részen. Ekkor belépett a boltba valaki, de nem volt energiám se és kedvem se megnézni, hogy ki lehet az.

-A pénztáros? – kérdezte rekedtes hangján.

-Hátul. – mutattam abba az irányba, majd elkezdtem megfordulni.

-Ne fordulj meg! – hangja erőszakos és komoly volt. Először megrémített, majd felnevettem.

-Dominik, honnan tudtad melyik boltba kell jönni?

-Itt is van! – jött vissza a pénztáros hölgy, de hangja és arca lefagyott. Én már lendületben voltam, így nem tudtam megállni a fordulásban. Mivel azt hittem, hogy Dominik áll a hátam mögött, látni akartam, de tévedtem. Egy maszkos pasas, fegyverrel a kezében, ami felém irányult. Csak a szemei voltak láthatóak, és az orra. Még mindig az ajtónál állt, de tett egy lépést előre.

-Mondtam, hogy ne fordulj meg! – mondta idegőrlően lassan és fenyegetve. Ekkor hallottam egy durranást, majd valami hidegnek csapódtam. A padlónak. Minden homályos lett, a hangok is kezdtek összefolyni, de egy sikoly, ami nem az én számít hagyta el, még kivehető volt. Azt is éreztem, hogy valaki fölém hajol és óvatosan megrázza a vállam, de reagálni már nem tudtam. Képtelen voltam megmozdulni, és szépen lassan minden elsötétedett. Nem hallottam és nem is láttam semmit. Minden erő elhagyta a testemet és úgy éreztem: megszűntem létezni. 

99. fejezet - A síelés

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Habár nem a leghosszabb és legizgalmasabb, remélem, tetszeni fog Nektek!♥
Jó olvasást!
Hope

Viki elöl ült az anyósülésen, egyedül én voltam a hátsókon. A kocsi hátulja csak az enyém volt. Hiába voltam beszíjazva, minél nagyobb helyet akartam elfoglalni a jól kiérdemelt luxusból. A rádió az egész út alatt be volt kapcsolva, de az én fülembe más szólt. A telefonom nyújtotta zenéket hallgattam, kivétel, amikor beszélgettünk. Végig figyeltem őket, szemmel tartottam minden egyes mozdulatukat és csak a gesztusokból látszódott, hogy odáig vannak egymásért.

Dominik keze, ha nem a sebváltón vagy a kormányon pihent rátette Viki combjára, aki törökülésben helyezkedett el. Egyik ilyen alkalomadtán drága barátnőm nem elégedett meg azzal, hogy a pasija rajta pihenteti kezét, fogta és összekulcsolta ujjaikat. Elmosolyodtam rajta. Olyan aranyosak voltak együtt. Óvatosan le is fényképeztem, csakhogy meglegyen későbbre.

Felérve a fővárosba Dominik megállt tankolni, majd egy gyors kajálás után folytattuk utunkat. Kora délutánra már a határnál voltunk, majd azt is átléptük, illetve átkocsikáztunk rajta. Mire a Dominik által lefoglalt vendégházhoz értünk beesteledett.

-Jól elintézted nagyfiú! – mondta Viki hangjában leheletnyi gúnnyal, majd vállon veregette barátját.

-Jó, ezt nem így terveztem, de itt van még 3 nap. Annyit síelhettek, amennyit csak akartok. – nézett ránk szúrós tekintettel.

Ezt ő se gondolta komolyan. Örülök, ha egyszer túlélem odafent a sípályán. A csomagtartó felnyitása után mindenki magához vette a saját csomagját, majd besétáltunk az aranyos kis házacskába. Bent senki sem volt, Dominik pedig egyből a lépcső felé vette az irány, így mi követtük.

-Nem kéne szólni, hogy megérkeztünk? – kérdezte Viki.

-Tudja. Mondtam, hogy ma jövünk. Miénk az egész ház úgy… holnapig. Holnap vagy utána benéz a tulaj és akkor fizethetünk. – mondta monoton.

Egyikünk sem válaszolt, tudomásul vettük a dolgokat. Felérve több, különböző kaliberű szobát is találtunk. Volt két ágyas, egy ágyas, három ágyas és négy ágyas is. Mi elfoglaltunk egy három ágyas szobát, amihez szerencsére fürdő is járt. A szoba világos volt. falai világoskék színben pompáztak csakúgy, ahogy a berendezés többsége is. Ha nem is volt az egész kék, megtalálható volt rajta, illetve benne a szín. Egy emeletes ágy az egyik végén, mellette pedig egy sima kiságy.

-Ez az enyém! – dobta a sima kiságyra cuccait Dominik.

-Még jó. Meg se engedném, hogy fölöttem aludj. Még leszakadna az ágy… - vágta hozzá csipkelődés céljából Viki.

-Nem amiatt szakadna le. – kacsintott rá, majd csípőjével szaporodáshoz hasonló mozdulatokat végzett.

-Csak ne akkor, ha én is itt vagyok. – szóltam közbe.

-Van még hely… - fordult Dominik a nyitott ajtó felé, ahonnan be lehetett látni a folyosó egy részét, ezáltal az üres szobákat is.

-Kösz! – fontam össze kezeimet a mellkasom előtt.

-Ne is törődj vele! Fasz, mint mindig. – nézett rá szúrós tekintettel Viki.

-Hé, csak vicceltem! – tette kezeit védekező állásba.

-Szar poént volt! – vágott hozzá valami apró kis tárgyat Viki.

Lepakoltunk, majd elment mindenki tusolni és hamarosan álomra hajtottuk fejünket, ezzel kipihenve az utazás fáradalmait.
Reggel az érkezők zajára keltünk fel.

-Na, nekik volt eszük. Időben elindultak és időben ide is értek.

-Neked is jó reggelt, drágám! – hajolt Dominik egy csókra Vikihez.

-Nagyon hideg van. – húztam még jobban magamra a takarót. – Én ki nem megyek innen.

-Dehogyisnem! Ha mozogsz, nem fázol. - biztatott Viki.

Lementünk a konyhába, ahol sütöttem 4 főre elegendő rántottát, majd bevittem az étkezőbe, ahol Dominik és Viki már belefogtak a reggelibe.

-Hé, ne egymást egyétek már meg! Itt a kaja. – tettem eléjük egy tányérral együtt.

A reggeli elfogyasztása után, a ház mellett, illetve szembe elhelyezkedő sípályákat vettük szemügyre.

-Nekem az jobban tetszik. – mutattam a ház mellettire.

-Akkor oda megyünk. – fogta meg a csuklómat Viki, majd elkezdett húzni abba az irányba.

Béreltünk sílécet, majd a felvonóval felmentünk a pálya tetejére.

-Akkor én itt is maradok. – mondtam halál komolyan.

-Te választottad. Hajrá! – intett Dominik, majd a szemére húzta a védőszemüvegét, és a pálcájával ellökte magát. Úgy siklott, mint egy profi. A szánkat tátva néztük, hogyan szlalomozik az emberek között és mellett.

-Nem azt mondta, hogy sosem síelt még? – kérdeztem Vikitől.

-De, azt mondta.

-Akkor hazudott. Akinek elsőnek van síléc a lábán nem úgy viselkedik, hanem így. – mutattam magamra.

-Ha neki ment, nekünk is fog. – tette szemére a szemüvegét.

-Ne hagyj itt! – estem kétségbe.

-Csak indulj el! Lent találkozunk. – mondta, majd ő is elindult, bár nem volt olyan látványos, Mint Dominik, legalábbis nem olyan értelemben. Az első pár métert simán megtette, de utána elvesztette az irányítást, és elesett. Felnevettem, de addig nem mertem hangosan, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem esett baja. Miután felállt és újra elindult, megnyugodtam.

Ha nekik ment, nekem is fog. – suttogtam magamnak, majd a szemüvegemet én is a szemem elé húztam és egy határozott lökéssel elindítottam magam. Olyan lassan mentem, hogy még egy csiga is beelőzött volna, így sikerült esés nélkül leérnem. Lent Viki és Dominik rajtam röhögtek.

-Most meg mi van? – kérdeztem én is mosolyogva.

-Vicces voltál. – mondta Viki.

-Láttad volna a lábad! Olyan ikszben álltak… - nevetett tovább barátja.

-Nem vagyok profi, mint egyesek. – utaltam rá.

-Igen, síeltem már, de csak így tudtam rávenni Vikit, hogy eljöjjön. – törölgette könnyeit. Viki, a mondat hallatán a könyökével hasba vágta.

-Ez szép volt! – pacsiztam vele össze.

A délelőttünket a pályán töltöttük, majd ebéd után is visszanéztünk pár órára. A hideg tényleg elviselhető volt úgy, hogy mozogtam. Sőt, még melegem is lett. Késő délután a vendégház tulaja elkérte a kiszabott árat tőlünk és a már beköltözött másik csapattól is. Ezután mi úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy városnézésre, felderítjük, holnap hova is lehet menni.

A hirtelen jött városnézés közben végig jókat beszélgettünk és nevettünk, és kivételesen Dominik is a jobbik énjét adta. Késő estére értünk vissza, egy gyors étkezés és fürdés után hulla fáradtan dőlt mindenki az ágyára.

-Ez egy jó nap volt! – suttogta Viki.

-Igen. – válaszolt mély, most még rekedtesebb hangján Dominik, majd felkelt az ágyából és az alattam alvó Vikihez sétált és megcsókolta. – Jó éjt! – suttogta utána, majd felnézett rám. – Neked is! – mosolygott kedvesen, majd visszafeküdt, a fal felé fordult és hamarosan el is aludt pont úgy, ahogy mi is.

Másnap sokkal később keltünk, mint előző reggel. Megreggeliztünk, jó melegen felöltöztünk és újra magunk mögött hagytuk a vendégház jóleső melegségét.

-Akkor mára csak a város van betervezve? – kérdezte Dominik egy rejtőzködő mosollyal.

-Igen. Csak az. – kulcsolta össze ujjaikat Viki menetközben.

Sokáig sétáltunk, majd végignéztünk pár kisebb boltot, ahol tegnap nem voltunk.

-Én bemennék abba a boltba. Addig ti is menjetek valahová! – intett háta mögé Dominik, majd el is indult.

-Nem sokára Harry szülinapja és semmi ötletem sincs. – mondtam barátnőmnek lehajtott fejjel.

-Akkor mire is várunk? Itt nagyobb a kínálat… használjuk ki! – kacsintott és bementünk egy férfi ékszerboltba. Igen, külön van férfi ékszerbolt.  Láttam pár karórát, ami véleményem szerint tetszene neki, de nem voltam benne biztos. Viszont egy nagyon megfogott. – Látom, ez tetszik. Már 3 perce ezt nézegeted. – lépett mellém Viki.

-Igen. Ez biztosan tetszene neki. – mosolyogtam vissza.

-Akkor? megveszed?

-Nem. Nem sietem el. Ha máshol nem találok jobbat, visszajövök érte. – tettem vissza a helyére és egy köszönés után kiléptünk a bolt ajtaján.

A város egyre jobban nyüzsgött, ahogy az idő telt. Megebédeltünk egy kisebb vendéglőben, majd teljesen késő délutánig csavarogtunk.

-Azt hiszem, az az óra a legjobb választás. – mondtam, miközben már a szállásunk felé sétáltunk.

-Visszamenjünk? – kérdezte Viki.

-Nem, én visszamegyek. Sietek, ígérem.

-Egyedül nem mehetsz! – engedte el Dominik kezét.

-De. Nyugi! Negyed óra és beérlek titeket. – mosolyogtam feléjük, majd hátat fordítottam el elindultam.

-Vigyázz magadra! És siess! – kiáltotta utánam Viki.

-Nem lesz gond! Ne aggódj! –fordultam meg menet közben, majd azzal a lendülettel vissza is.

Gyorsan szedtem a lábamat, mert már kezdett sötétedni, és tudni kell rólam, hogy félek a sötétben, főleg egyedül.