102. fejezet - Ébredés II.

Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet, ami egy kicsit hosszabb lett, mint az előző, de még mindig rövid. Remélem tetszeni fog. Várom a véleményeteket!!:)

Jó olvasást!!♥

Hope

*Juci*

Órák óta csak feküdtem és nagyon kezdtem unni magam. A nővérke közölte, hogy hamarosan jönnek hozzám, ugyanis sikerült elérniük valakit. Azt tudtam, hogy felhívták a szüleimet is, de mivel nincs semmi bajom, így ők nem jöttek el. Viki és Dominik voltak bent, de pár órája ők is hazamentek. Az ablak felé voltam fordulva, az oldalamon feküdtem, amikor nyílt az ajtó. Azt gondoltam, újra csak a nővér, de mikor meghallottam az ismerős hangot a szívem meglódult.

-Juci? – kérdezte mély, rekedtes hangján, ami aggodalommal volt megtelve. Azonnal felültem az ágyban és felé emeltem tekintetemet. – Istenem! – motyogta. Ekkor láttam, hogy hatalmas kő eshetett le a szívéről, mikor meglátta, hogy kutya bajom sincs. – Jól vagy? Mégis mi történt? – sietett az ágyamhoz, majd megölelt. Szíve hevesen vert, majd’ kiugrott a helyéről.

-Harry! – suttogtam a könnyeimmel küszködve.

-Minden rendben? – kérdezte kicsit eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen.

-Most már minden. – válaszoltam és ekkor kigördült egy könnycsepp, amit hüvelykujjával le is törölt.

-Mi történt? – kérdezte és egy széket húzott maga alá.

-Vásároltam, bejött valaki, akiről azt hittem Dominik és csak szórakozik. Egy rabló volt. Igazi fegyverrel. – nyeltem egyet. – Az orvosok azt mondják, hogy a félelem mentette meg az életemet.

-Hogy értve? – szemei csillogtak. Smaragdzöld szemei így olyanok voltak, mint az igazi drágakövek.

-Annyira megijedtem, hogy elvesztettem az eszméletem és összeestem. Ha akkor nem esek össze, engem talál el a golyó. Így viszont a pénztáros hölgyet találta el. Szerencsére neki sem esett komoly baja, csak a karja sérült.

-Értem. Annyira aggódtam érted! – állt fel és újra magához húzott. Azonban ezúttal az ölelést követően meg is csókolt. – Mikor engednek ki? – kérdezte, de nem ült vissza. Inkább az ágyam szélét választotta a kényelmetlen, kórházi szék helyett.

-Azt mondták még 2 napig bent tartanak megfigyelésen, és ha minden jól megy, utána hazamehetek.

-Akkor egy percre most magadra hagylak, de utána jövök vissza. – adott egy homlok puszit, majd elhagyta a termet. Igaz, nem egy perc volt, de ígéretéhez hű volt és perceken belül vissza is jött.

-Hol jártál? – kérdeztem mosolyogva.

-Elintéztem a szállásomat és szóltam a srácoknak, hogy 2-3 napig még nem megyek vissza.

-Basszus! – csaptam a homlokomra.

-Mi az? – nézett rám aggódva.

-Ti turnén vagytok! Nem maradhatsz itt. Vissza kell menned! – mondtam szépen lassan, hogy inkább hasson „parancsnak”, mintsem holmi kijelentésnek.

-Nem. Majd megyek, de most itt van rám szükség. – mosolyodott el.

-De a rajongóitok rád is kíváncsiak. Nem azért vették meg a jegyeket, hogy Harry Styles mentes koncertre menjenek. Nekik nagyobb szükségük van rád, mint nekem. Én jól vagyok, és jó volt látni, de nagyon szépen kérlek, miattam ne hanyagold el őket. – bármennyire is azt akartam, hogy maradjon, nem mondhattam ki. Olyan volt a helyzet, mintha a másik felemet kértem volna távozásra. Fájt, de így kellett tennem.

-Meg fogják érteni. Tudják, hogy szeretlek, és hogy itt a helyem. Maradok, bármit is mondasz. – nyomott egy puszit a számra, majd leült az ágyamra.

Egészen a látogatási idő végéig maradt. Kibeszéltük a történteket, mesélt vicces turné történeteket, és amikor a nővér távozásra kérte, ezzel búcsúzott.

-Holnap találkozunk! – mondta az ajtóból visszafordulva. Bólintottam, miközben az arcomra egyre nagyobb mosoly fészkelt be. Boldog voltam.

Mosolyogva hunytam le a szememet, így, ilyen állapotban már a kórházi ágy sem tűnt kényelmetlennek. Perceken belül már aludtam is.
Másnap reggeli után Harry ismét megjelent az ajtóban egy hatalmas papírzacskóval a kezében, ami tele volt péksüteménnyel. A másik kezében pedig forró csokit hozott.

-Ezt nekem? – néztem fel rá az ágyról.

-Igen. Kinek másnak? – nevetett fel.

-Köszönöm. – csókoltam meg.

-Ugyan már. – ült le. Miután elfogyasztottam a sokkal finomabb reggelit, mint amit itt adtak, Harry megtörte a csendet. – Ugye felállhatsz az ágyból?

-Persze.

-Akkor öltözz fel, és kimegyünk sétálni! – mondta hatalmas mosollyal.

-De úgy nézek ki, mint egy szörny. – temettem tenyereimbe az arcomat.

-Ne legyél hülye. Így is gyönyörű vagy.

-Nem tagadsz le még így sem? – emeltem fel lassan a fejemet.

-Miért tagadnálak? Néha nem értelek. – mosolygott, közben pedig megrázta a fejét.

-De biztos? – kérdeztem. Hangom a kérdés közben leginkább egy nyolc éves kislány hangjára hasonlított, aki a pénztárnál kérdezi meg az anyukáját, hogy kaphat-e egy kis csokoládét.

-Természetesen. – bólintott. Komolynak tűnt, de arcáról letörölhetetlen volt a mosoly.

-Legyen. – mosolya engem is mosolygásra késztetett.

Perceken belül már teljes "hadi ruhában" álltam a kórház bejárata előtt. A hó recsegett a talpunk alatt minden egyes megtett lépésnél. Imádtam hallgatni. Megnyugtatott.

-Tudják, hogy hol vagy? – kérdeztem felnézve rá.

-Biztosan. – mosolygott.

-Ohh, igaz. Hülye kérdés volt. – nevettem fel.

Ezek után perceken át csak csendben sétáltunk egymás mellett kézen fogva. Egyikünkön sem volt kesztyű. Nagyujjammal néha megsimítottam puha kézfejét, ő pedig minden egyes alkalommal elmosolyodott.

Az utolsó ilyen alkalom adtán már rákérdeztem.

-Miért mosolyodsz el mindig, mikor megsimítom a kézfejed? – hangom megint elvékonyult. Megállt és magával szembe fordított. Karjait a derekam köré fonta.

-Mert jól esik. És mert te csinálod. – mondta, arcával pedig egyre közeledett és közeledett, teljesen addig, amíg már egy hajszál is nehézkesen fért volna el ajkaink között, de mégsem érintették egymást. – Hülye voltam. Soha sem kellett volna elengedjelek. Sajnálok minden egyes percet, amit nélküled töltöttem, és azt is, hogy mindezt át kellett élned. Nem akartalak megbántani, mégis megtettem. Sajnálom. – mondta, majd azt a kis távolságot is megszüntette és megcsókolt.

Édesebb, lágyabb és jobb volt, mint valaha. Hiányzott minden, amit együtt csináltunk. Hiányzott, és jó volt újra vele lenni.

A másnapot is együtt töltöttük. Hazafelé elkísértem a reptérre, elköszöntünk egymástól, majd Ő vissza a következő állomásra, én pedig haza mentem.

Meglepetésemre otthon aggodalommal fogadtak. Édesanyám úgy megszorongatott, mintha ezer éve nem látott volna, pedig csak alig egy hete.

-Úgy örülök, hogy jól vagy! – mondta századszorra is, majd utamra engedett az emelet felé. Felmentem és egyből hanyatt dőltem az ágyamon. Jó volt újra itthon.

Miután pár percet feküdtem, elkezdtem kipakolni a táskámból, és ekkor ugrott be, hogy a karórával így akkor most mi a helyzet. Eddig eszembe se jutott. Gyorsan áttúrtam mind a kettő táskámat, és a benne lévő ruhák zsebeit. Már kezdtem kétségbeesni, hogy nincs meg, mivel már csak egyetlen egy nadrág maradt hátra, de szerencsére annak a zsebében volt. Nem tudom, hogy került bele, nem emlékeztem rá, hogy elvettem volna. Kinyitottam a kis dobozkát, és az a csodálatos óra ott volt. Ugyanolyan fényesen cikázva verődött róla vissza a fény, mint a kirakatban. Elmosolyodtam és elraktam a fiókomban, hogy amikor majd szükség lesz rá, tudjam, hol van.

Teltek a hetek, elkezdtem a munkámat az iskola mellett, így elhatároztam, hogy minden hónap elején, amikor megkapom a fizetésemet, kiutazom az adott turné helyszínére, és ha a fizetésem nem is elég a jegyekre, ennyit pótolok bele, így nem érzem kihasználásnak.

-Minél hamarabb gyere haza! – puszilta meg a fejemet anyukám. Mióta hazajöttem sokkal figyelmesebb.

-Csak hétvégére megyek, de ezt megbeszéltük már. – mosolyogtam rá, majd kimentem a kapun. 4 óra utazás után már a reptéren voltam, ahol még másfél órát kellett várnom a felszállásra, és még 4 óra repülés után már landoltam is.

A reptéren hatalmas tömeg volt, amit nem csak az utazóközönség képezett, hanem a Harryre várakozó rajongótábor is. A sapkámat még jobban a fejemre húztam, hogy még véletlenül se vegyenek észre, nem mintha ez a veszély fenyegetett volna. Elvettem a csomagomat, és a sikítozó lánytömeg hangja felé indultam el. Harryt hamar meg is láttam, de Ő már nehezebben vett észre. Befúrtam magam a tömegbe, és eljátszva az őrült rajongót autogramot kértem tőle. Majdnem alá is írta a kezemet, amikor felnézett rám és feltűnt neki, hogy én vagyok az. Elmosolyodott majd magához húzott és megölelt.

-Remélem, nem tiportad össze a tömeget. – suttogta a fülembe, majd mindketten felnevettünk.

-Arrébb megvárlak. – mondtam kicsit hangosabba, csakhogy biztosan meghallja, majd kikászálódtam a tömegből.

Voltak páran, akik hozzám is odajöttek, és volt egy valaki, aki nem mondott nekem szépeket, de miután meglátta, hogy Harry közeledik, elkezdett mosolyogni, és mint akit kicseréltek, egyből kedves lett.

-Mehetünk? – kérdeztem megragadva Harry kezét.

-Persze. – mosolygott rám, majd elindultunk a kocsija felé.

Beszálltunk, és a hotel felé vettük az irányt. Kint várt két biztonsági, ugyanis a szállodák előtt mindig nagyobb a tömeg. Besegítettek minket, sőt még a csomagjaimat is behozták. Megköszöntem nekik, majd követtem Harryt.

-Velem fogsz lakni ebben a 2 napban. – mondta beszállva a liftbe.

-Ohh, ez szuper. – dőltem neki és karját átkaroltam.

Megmutatta a szobáját, majd átsétáltunk a többiekhez Zayn szobájába. Hatalmas mosollyal köszöntöttek, és még mindig szokatlan volt, hogy köztük lehetek. Eleanor is ott volt, így legalább nem csak egyedül voltam. Perceken belül Lou is csatlakozott.

-A ma esti koncertre mind hivatalosak vagytok. Jön még majd Perrie is. – mondta Zayn rám, illetve ránk nézve.

Nem igazán tudtam erre mit mondani. Bólintottam egyet és mosolyogtam.

-Harry? – kérdeztem halkan.

-Igen? – nézett rám.

-Hogyan szokás megjelenni egy ilyen koncerten? Mármint…

-Ebben én szívesen segíthetek. – fogta meg a karomat Lou. Úgy látszik, nem voltam elég halk.

Maga után húzott, és mindent elintézett. Megcsinálták a hajamat, felöltöztettek és sminket is kaptam, ahogy Eleanor is.

Perrie megérkezte után, minket elvezettek a többiek által már jól ismert részlegre, és egyszer csak lekapcsolódtak a fények. Hatalmas sikoltozás, majd egy reflektor a színpadra irányult. Először csak Harry hangja volt hallható, utána pedig ők, a teljes valójukban megjelentek. Ezzel kezdetét vette a koncert. 

Köszönet!

Sziasztok!

Örömmel jelenteném be, hogy november 2-án lett 2 éves a blog. Mindenkinek, aki kitartott velem eddig, remélem, hogy a továbbiakban is ki fog, és nagyon nagyon hatalmas köszönet! Továbbá köszönöm azoknak is, akik most, a közelmúltban csatlakoztak az olvasói körömhöz, és azoknak is, akik csak hébe-hóba lépnek fel. Minden egyes kommentelőnek ezer hála és köszönet.

Ezúton szeretnék elnézést kérni a részek hiánya miatt. Igyekszem, amennyire csak tudok!

Remélem, mindenki ki fog velem tartani a végéig.

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!♥:))

Hope