20. fejezet - Mindenhol jó, de legjobb…

Sziasztok! Ez egy hosszabb rész lett és remélem nem unjátok szét magatokat olvasás közben!;) Kommenteket és szavazatokat még mindig szívesen várok!:)) Juccy♥

*Niki szemszöge*

Az utolsó reggelünkön arra ébredtem, hogy Juccy az én nevemet mondja, vagyis kiabálja. De még aludt.  Niki kelj fel! Az Isten áldjon meg, ne csináld ezt! Hallod?! Nee!!   Biztos valami rosszat álmodhatott. 

Ekkor már Szimi is fent volt és ő költötte fel. Valamit beszéltek de már csak a következő mondatot hallottam.

-Jajj ne. Ez volt az utolsó éjszaka, hogy itt voltunk. – mondta és hallottam a hangjában a szomorúságot. Szerintem egyikünk se akarta itt hagyni ezt a csodálatos családot. És ráadásul Adam is itt van. Igaz, még alig ismerem, de érzek valamit. Még nem tudom megfogalmazni, hogy mit, de valamit biztosan.

-Igen ez volt. – szólaltam meg én is, hát mit ne mondjak, én se voltam vidám. Itt következett pár perc csend majd Juccy újra megszólalt, valamivel vidámabb hangon.

-Van egy ötletem… - mondta és mire befejezte egy óriási mosoly terült szét az arcán. És már szaladt is le a lépcsőn.

Mi Szimivel összenéztünk és pár másodperc késéssel szaladtunk utána.

Leértünk és megálltunk mellette.

-De mi, gondolom mindenki nevében beszélhetek, - ránk nézett, mi pedig csak bólintottunk. – nagyon megszerettük magukat, ezt a családot, és arra gondoltam…gondoltunk, hogy nem-e lehetne, hogy nyáron visszajönnénk ide. – mind a hármunk csak reménykedtünk – Persze fizetnénk érte, úgy mint most, csak az utazás szervezőt kihagynánk ebből az egészből. – fejezte be Juccy.

Csak vártunk a válaszra…és Mr. Kovach végre megszólalt.

-Hát, nem is tudom… - nézett a feleségére, aki csak bólintott egyet – gyertek! – mondták egyszerre a végét és elmosolyodtak.

-Jó megértem hogy n… –  mondta Juccy, de nem fejezte be, biztos eljutott a tudatáig, hogy mit is mondtak -  HOGY MICSODA?! Komolyan? - elkezdtünk ugrálni és mérhetetlenül boldogok voltunk. Egész nyáron, itt Londonban…SZUPEEEER! – Köszönjük. – szólalt meg ismét Juccy és annyira lehetett hallani hogy most igazán boldog, és persze mi is azok voltunk. Megöleltük őket egyszerre. – Viszont akkor mi most megyünk készülődni, mindjárt visszajövünk. – mondta drága barátnőm és már szaladtunk is vissza az emeletre.

Ahogy visszaértünk a szobába gyorsan felöltöztem és elpakoltam az utolsó darabokat, ami még kint maradt. Megcsináltam a hajam. Mire én kész lettem Szimi is, és megint Juccyra vártunk.

Amíg vártunk én nézelődtem az ablakon át. Kicsit borús volt és a szél is fújt, de hozzá tudnék szokni. Csak lenne rá alkalmam.

Lassan végzett Juccy is. Lemásztunk a bőröndünkkel a földszintre. 

A lépcső aljára érve, láttam, hogy Adam biccentett a fejével. Beszélni akart velem. Elindultam felé és még hátranéztem hogy Szimiék merre mennek. Leültek enni.

-Szia! – köszöntött egy hatalmas öleléssel, amit én viszonoztam is.

-Szia!

-Hát ma mentek vissza…- mondta és közben a földet nézte.

-Igen, ma. – olyan szokatlan volt ez a helyzet. Kicsit zavarban voltam és nem tudtam, mit mondjak.

-Figyelj… - kezdtünk bele egyszerre. Erre elnevettük magunkat.

-Kezd te! – mondta Adam kedvesen és végig a szemembe nézett. És én elkezdtem.

-Húú…szóval – fújtam ki a levegőt – nagyon jó volt az utolsó nap veled és be kell vallanom, nagyon megkedveltelek. De nem tudom, hogy ebből így lehetne-e valami, hiszen te itt élsz én meg nem. – mondtam és a végére jutott el tudatomig, hogy mit is mondok és hogy ez tényleg így van. Olyan túl jó volt minden, hogy igaz legyen.

-Igen, értem. De nekem is el kell mondanom valamit. – megfogta az állam és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek majd folytatta – én is nagyon megkedveltelek, és hogy őszinte legyek, eddig még senki iránt sem éreztem így ilyen rövid idő alatt. Van benned valami, amire, úgy érzem, szükségem van. – mire befejezte a szemem kicsit könnyes lett. Ilyet még eddig senki se mondott nekem. Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam Adammel.

-Ezt komolyan így gondolod? – kérdeztem és már majdnem sírtam a meghatódottságtól.

-Ha nem így lenne, nem mondanám. – válaszolta egy mosoly kíséretében.

-Köszönöm. – öleltem magamhoz, amilyen szorosan csak tudtam.

-Öhhömm… - húzódott el tőlem, én csak kérdően ránéztem – lenne egy kérdésem. - itt habozott pár másodpercig - Leszel a barátnőm? – kérdezte és a szemeibe nézve láttam, hogy komolyan gondolja és tényleg szeretné. De vajon én akarom-e? Hülye! Hát persze!

-Igen! – ordítottam suttogva a fölébe és megint magamhoz öleltem, de ő megint eltolt magától és mélyen a szemembe nézett majd egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Az orrunk már összeért. És akkor megcsókolt. Harmadszorra is. Annyi érzelem volt benne, mintha ez lenne az utolsó csókunk. És ha úgy vesszük, ez igaz is. Mivel mi ma visszamegyünk Magyarországra. Jut eszembe, nyáron jövünk. De inkább nem mondom neki, majd úgyis megtudja idővel. – Viszont ha nem akarod, hogy meglássanak a szüleid, akkor én megyek a többiekhez. – mondtam egy mosoly kíséretében és még kaptam egy szájra puszit majd odamentem a többiekhez.

A fülemig ért a szám, és ahogy láttam ezt ők is észrevették.

-Mi történt? – kérdezte Juccy teli szájjal.

-Őőő…- hajoltam közelebb hozzájuk és halkan suttogtam – megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője! – újságoltam el a nagy hírt.

-Hogy mi?! – nyelt félre Juccy  – Komolyan? Ez szuper. Gratulálok.

-De pszt! Még titok!

-Én is gratulálok! – mondta Szimi is.

A reggelink befejeztével még elköszöntünk Caroline-tól és Larry-től is.

Juccy kezdte a sort. Beszélt pár szót Caroline-al majd én jöttem. 

Megöleltem és a fülébe súgtam.

-Hiányozni fogsz, de még látjuk egymást.

-Ígéred?- kérdezte csillogó szemekkel.

-Ígérem. – és "jó kislányhoz" méltóan nyújtottam neki a kisujjam, amit el is fogadott. Ezután nevettünk egyet és egy utolsó ölelés után átadtam a terepet Sziminek. Én Larry-hez nem mentem búcsúzkodni. Meglesz nélkülem is. Így hallottam miről beszélnek Szimiék.

-Megígérsz nekem valamit? – kérdezte tőle Szimi.

-Igen, mit? – válaszolt nagy lelkesedéssel Caroline.

-Hogy ezt, - és a kezébe adott valamit majd összehajtotta a tenyerét – mindig hordani fogod és sosem felejtesz el minket. – elengedte a kezét és Caroline rögtön meg is nézte mit kapott. Egy csodaszép karkötő volt. Saját készítésű gondolom. Elmosolyodtam. Caroline azonnal felhúzta a kicsi karjára és válaszolt.

-Biztos lehetsz benne. Imádom. – mondta és megölelte Szimit.

Közben Juccy már rég Adammel beszélt és csak annyit láthattunk, hogy Adam megpörgeti Juccyt a levegőben. Nem tudom minek örülhetett ennyire, de majd úgyis elmondják ha fontos.

-Mindenki készen van? – kérdezte Mrs. Kovach.

-Igen. – válaszoltuk kórusban és már úgy éreztem nem bírom. Sosem voltam jó búcsúzkodásban, de ez mindent felülmúlt. És könnyeztem, egyre jobban, majd már patakokban folytak a könnyeim.

Szépen lassan kihúztuk a bőröndöket az autóhoz és bepakoltuk. Mind a hárman törölgettük a szemünket. Egyikünk sem akarta itt hagyni ezt a nagyszerű családot és visszaállni a megszokott hétköznapjainkba.

Beszálltunk a kocsiba, mi hárman hátulra Mr. és Mrs. Kovach pedig előre. Majd szépen lassan kitolattunk és elindultunk a főúton meg sem állva a megbeszélt helyig, ami a London Eye környéke volt.

Elköszöntünk a családtól. Mrs. Kovach is könnyezett. Úgy érzem ők is megszerettek minket. Majd ők beszálltak a kocsiba és integetve visszamentek az otthonukhoz és a jól megszokott életükhöz. És mi is ezt fogjuk tenni. Vissza a régi kerékvágásba. Minden reggel iskola, felelések, dolgozatok.

Egy gyors városnézés és egy jó kis shopping túra után már a buszon ültünk és a névsorolvasás követően indultunk is. A buszon rengeteget beszélgettünk. Kitárgyaltunk mindent, amire ott nem volt időnk. Annyira jó volt így beszélgetni. Már régen volt ilyen.

Utána elálmosodtunk így fogtuk a fülesünket és csak bámultunk ki az ablakokon és hallgattuk a zenét. Szerintem én be is aludtam, arra keltem, hogy megállt a busz. Pihenő volt. Innentől kezdve nem tudtam aludni csak pihenni. Még megálltunk egyszer és utána megállás nélkül mentünk. Majd végül megérkeztünk Magyarországra.

Értem bejöttek kocsival, Juccy viszont busszal ment haza. 

Elköszöntünk egymástól.

Este tíz fele érhettünk haza. Hulla fáradtan dőltem be az ágyba. És reggel olyan dél körül keltem. Lezuhanyoztam, mivel este már nem volt energiám még átöltözni sem, "megreggeliztem", közben mindenről beszámoltam a szüleimnek. Adamet még kihagytam a sztoriból. Majd később megemlítem…talán…

Megmostam a fogam és a telefonom után kezdtem kutatni. Végül meg is lett. Két nem fogadott hívás Juccytól. Visszahívtam.

*Juccy szemszöge*

Éppen megnyitottam Louis levelét, mikor a telefonom elkezdett csörögni. Niki hívott. Ez az! Végre!

-Szia! – ordítottam a telefonba.

-Hát neked meg mi bajod? – kérdezte nevetve.

-Louis és Harry megint írtak!! – még mindig kiabáltam. Anyum be is jött hogy halkabban.

-Igen? És mit? – kérdezte és ahogy beszélt hallottam hogy ugrál. Majd elmeséltem neki és azt is hogy, mit válaszoltam. – Hmm…akkor valami nagyon ütős dolgot kell bevállalnod, hogy mi nyerjünk.

-Igen tudom, de ötletem sincs… Nem lenne kedved átjönni valamikor és kitalálni valamit?

-De, mondjuk holnap suli után?

-Uram Atyám! Tényleg, holnap suli! Basszus teljesen kiment a fejemből. – minden életerőm elszállt az iskola hallatán. Szeretném én, csak az a rohadt korán kelés nem az én pályám. Nem bírok felkelni, a szemem mindig karikás. Nem nekem való! De ez van. Muszáj tanulni, ha el szeretnék érni valamit az életben.

-El ne felejtsd! – parancsolt rám barátnőm.

-Oké, oké, csak ne ölj meg! – mondtam és nevettem rajta.

-Na de akkor ha holnap átmegyek, jó lesz?

-Igen, persze. – adtam az egyértelmű választ.

-Oké. Na én leteszem, majd még beszélünk!

-Rendben. Sziia! – köszöntem el és bontottam a vonalat.

Elolvastam Louis üzenetét. És megint csak nevettem. Annyira bolond.

"Right! Tie up your pants little girl! And if I win don't cry!;D

By the way what do I get? ;)"

"Rendben! Kösd fel a gatyád kislány! És ha én nyerek, ne sírj!;D

Mellesleg, én mit kapok? ;)"

Tényleg! Mit kérhet olyat, ami neki ne lenne meg? Mit adhatok én olyat, amire szüksége lehet? Na mindegy. Válaszoltam a levelére.

"Hmmm…én nem vagyok az a síros fajta.;) Viszont, ahogy téged ismerlek, inkább hagylak nyerni!;D Nem szeretem a gyereksírást!;) És ha mégis te nyernél, azt kérsz, amit csak akarsz. Bár elég nehéz olyat kérni, amid ne lenne meg!:))"

Remélem nem voltam túl nagy szájú. Mellesleg én tudom, hogy nem nyerhetek, de nem hagyom magam. Mindent megteszek, bár Louis kemény ellenfél!!

Kikapcsoltam a gépet és elmentem reggelizni, mivel erre még nem jutott időm. Megnéztem pár filmet és már be is esteledett. 

Bepakoltam másnapra, lezuhanyoztam, elvégeztem az esti teendőimet majd eltettem magam holnapra.

Másnap nyűgösen keltem, hiszen még hajnal volt! Ahjj ez a rohadt korán kelés! – mérgelődtem magamban. Gyorsan felöltöztem, beraktam a kontaktlencsém, megcsináltam a hajam, és mire ezekkel végeztem szerencsére lekéstem a buszom. Még jó, hogy ilyenkor sűrűbben járnak.

Így a következő busz olyan 3 perc múlva érkezett meg. Fel is szálltam rá. 

A végállomáson találkoztam Nikivel és együtt mentünk tovább a suliba.

Az egész nap unalmasan telt. 7 óránk volt és majdnem minden órán el kellett mesélni, hogy milyen volt. Persze iszonyatosan jó volt és mikor megemlítettem Harryt sokan kikerekedett szemekkel néztek rám, sokan pedig le se sz*rták, hogy mi van. 

Alig vártam hogy vége legyen a napnak. Szerencsére ez is elérkezett és Nikivel együtt mentünk haza, hozzám.

Otthon leültünk tanulni, majd rátértünk arra a témára, amiért átjött.

-Milyen feladatot csináljak, hogy megverjem Louist? – kérdeztem és közben egy gondolkodó fejet vágtam, erre barátnőm kinevetett.

-Nem tudom. Mi lenne ha…?   Ááá az nem jó.

Ültünk vagy két percig csendben és szinte hallani lehetett, ahogy kattog az agyunk.

-Ez az! Megvan! – kiáltotta Niki és ezzel a mozdulattal fel is ugrott az ágyamról, elfelejtve, hogy az ágyam fölött dőlt a plafon és így szépen lefejelte azt...