105. fejezet - Az este után

Sziasztok! Sajnálom ezt a hosszú kihagyást, de érettségiztem, és hát nyár van, egy kicsit pihentem. MOST AZONBAN VISSZATÉRTEM! Jelentem, nem ez a legizgalmasabb rész, nem is a leghosszabb. Azért remélem tetszeni fog!!:)

Jó olvasást!
Hope♥

*Viki*

Másnap reggel mosolyogva ébredtem Dominik mellkasán. Egyik karja engem ölelt át, amíg a másik a feje alatt, holmi párnaként funkcionált.

-Jó reggelt! – mormoltam közel hajolva hozzá egy szájra puszival együtt.

-Neked is! – nyitotta ki szemeit, de a fény hatására vissza is csukta. Hangja a megszokottnál is mélyebben búgott.

Magam köré tekertem a takarót, összeszedtem a tegnap, illetve ma széthagyott ruhadarabjaimat, majd a fürdőbe vonultam. Dominik minden egyes mozdulatomat figyelte, és bár háttal álltam, tudtam, hogy egy mosoly terül szét az arcán, ami szinte körbe éri a fejét. Ez a tudat engem is mosolyra késztetett.

Perceken belül visszabújtam a már szintén felöltözött Dominik mellé. Karjai körém fonódtak és a fejem búbján egy hosszú puszi landolt. Nem igazán beszéltünk. Kiélveztük a körénk gyűlő csendet, ami meghittséget adott az egész szituációnak.

Amikor úgy éreztük, hogy eleget lustálkodtunk, kéz a kézben sétáltunk le a konyhába, ami –meglepetésünkre- nem volt üres. Dominik szülei ültek az asztalnál és reggeliztek.

-Jó reggelt fiatalság! – köszönt oda az apja. Már családként kezelnek, de most valahogy mégis zavarban éreztem magam. Volt egy megérzésem, egy kevésbé jó megérzésem.

-Jó reggelt és jó étvágyat! – köszöntem mosolyogva.

Dominik a hűtőben félig eltűnt, majd tele kézzel és karral jelent meg újra. Lerakta az asztalra a még számára szükséges ételeket, illetve hozzávalókat. 

Otthonosan mozogva kentem magamnak egy szelet lekváros kenyeret. Eper lekvár volt. mit Dominik anyukája csinált házilag. Valami isteni finom. Ha itt járok, mindig eszek belőle.

A reggeli nagyon jól telt. Hiába mondás "A magyar ember evés közben nem beszél.", ez teljességgel kizárt lett volna ebben a családban. Mindig megy a kötözködés és a nevetés. De, sajnos nem mindig volt így. Dominik elmondta, hogy a szülei, illetve az anyukája nem a biológiai. De úgy szereti, mint ha az édesanyja lenne, hiszen ő nevelte fel.

-És, milyen volt az előadás? – kérdezte Dominik, miközben elmerült a vajas kenyér megkenésében.

-Végül nem tudtunk elmenni. – válaszolta Mária, Dominik anyja. Dominik megállt egy másodpercre a kenésben. Szemei kikerekedtek és felnézett a vele szemben ülőre.

-Hogy-hogy nem mentetek? Direkt kértelek rá titeket. – hangja kissé idegessé vált.

-Anyádnak hasmarsa volt. – nevetett Tamás, Dominik apja. Az arcom kezdett sápadni. Éreztem, ahogy a tenyerem is izzadni kezd, miközben jég hideg.

-De azért elmentetek itthonról? – erősködött Dominik, ám hangjában már a bizakodás kapott teret.

-Nem. Így hová mehettünk volna? – néztek egymásra. – De ha már így feljött a téma, szeretnénk veletek beszélni. – folytatta Mária. Ebben a pillanatban szaladt az összes vér a fejembe, ami paradicsom vörösre festette az arcom. Észrevehették rajtam a rémületet, vagy minek is mondjam… - Ne aggódj! Nincs ezzel baj. – kapott a kezem után. – Egy ideje már együtt vagytok, fiatalok vagytok… ez az élet rendje. – mosolygott kedvesen, én mégsem tudtam viszonozni. Dominik már éppen fel akart szólalni, amikor édesapja lecsitította.

-Csak egy kérdésünk van. Védekeztetek? – nézett ránk határozott tekintettel.

-Basszus, apa! Ezt teljesen elfelejtettem. – kapott a homlokához Dominik. Egy pillanatig bennem is megállt az ütő, de elég jól ismerem, így rájöttem, hogy csak meg akarja viccelni őket.

-Hogy mit mondtál? – suttogtam szinte megsemmisülve.

-Ne haragudj! Annyira akartam az egészet, hogy erre már nem is figyeltem… - nézett csak rám. Próbált komoly maradni, de a szája sarkában láttam a már kitörni készülő mosolyt.

-Viki, szedsz valamit? Fogamzásgátló? – kérdezett rá Mária. Hirtelen felé kaptam a tekintetem. Úgy nézhettem rá, mint aki szellemet látott. Csak aprót mozgattam a fejemen nemleges irányba. – Akkor várj egy percet! Azt hiszem, van itthon esemény utáni… - pattant fel és egy kisebb fiókban kezdett kotorászni.

-Azt nem orvosok írják fel? – kérdeztem halkan.

-De, de most vészhelyzet van. Reménykedjünk, hogy még nem késő!

Dominikre néztem. A lábammal egy aprót rúgtam az ő lábába, jelezvén, hogy elég volt. Ő csak értetlenül megrázta a fejét. Élvezte, hogy palira veheti a szüleit.

-Áhh, itt is van. Tudtam, hogy kell még lennie. – ez valamilyen szinten zavarba ejtő is volt, ugyanakkor egy igencsak kedves gesztus. Ekkor már rosszallóan néztem Dominikre, aki beadta a derekát.

-Anya, apa, nyugi! Csak vicceltem… - nevetett fel. A szülei összenéztek és a harag egyértelműen kiült az arcukra. Leginkább Mária szemében lobbant fel a düh, szinte minket is megégetett egy másodperccel is, amikor a szemébe néztünk.

Nem az következett, amire számítottam. Nem csapkodták az asztalt, nem kiabáltak. Mária szó nélkül hagyta el a konyhát, Tamás pedig egy "Ezt elbasztad, fiam." stílusú vállveregetés után követte feleségét.

*Juccy*

Megszakította meséjét a becsengő. De amire kíváncsi voltam, azt így is elmondta. A nap további részében nem igazán jött újból szóba a dolog, de úgy voltam vele, ha baj lenne, úgyis elmondaná.

Teltek múltak a napok, a hetek és már nagyon hiányzott Harry. Alig vártam a hónap végét, hogy újra utazhassak.
Nélküle minden nap ugyanaz a szürke hétköznap. Minden reggel felkelek, suliba megyek, dolgozni, majd haza. És ez a monoton körforgás megy. Egy idő után rohadt unalmassá válik, és bármennyire is próbálom élvezni, belefáradok. Azon kapom magam néha, hogy Viki költ fel óra végén, kések az iskolából, a jegyeim csak romlanak, és egyre fáradtabb vagyok.

-Nem lehet, hogy be kéne fejezned a munkát? – kérdezte aggódó tekintettel Viki.

-Miért kéne? Jól vagyok, és szükségem van arra az állásra. – mosolyodtam el, de nem igazán volt őszinte.

-Kimerült vagy. Leterhel. Nem sokáig fogja bírni a szervezeted ezt a hajtást. Pihenned kéne. – simította meg a vállam.

-Ugyan, szükségem van a pénzre. Nem fogom otthagyni. Muszáj. – lettem egy kicsivel hangosabb a kelleténél.

-Erről beszélek. Szinte rád sem lehet ismerni. Mi a franc ütött beléd?

-Mi ütött volna? Ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Nem is értem, miről beszélsz. – kiabáltunk egymással.

-Igen? Akkor hol van a mosolyod? Mikor nevettél utoljára? Hol az életkedved? Hol az a kedves, segítőkész, életvidám lány, aki voltál? Mondd meg, hol van? Hmm? – szinte üvöltött, pedig alig pár centire voltunk egymástól. Nem tudtam válaszolni. Én csak azt éreztem, hogy fáradt vagyok, de tényleg ennyire megváltoztam volna? Nem, az teljességgel kizárt.

Viki fogta magát és sarkon fordult. A táskáját még jobban a vállára húzta, és elindult Dominik felé, aki már egy ideje messziről figyelte az eseményeket.

Én is elindultam. Egész végig a történteken járt az agyam. Amikor hazaértem vettem észre, hogy átutalták a fizetést. Egyből beszéltem Harryvel, aki már fel is adta a repülőjegyeket, így a következő hét végén már végre vele lehetek.

Az a hét egy évnek tűnt. És a péntekem, ami egyben a hét csúcspontja lehetett volna, egy rémálom is lett.

-Eddig sajnáltalak, mert azt hittem a munka tette ezt veled, de most már tisztán látom. – kezdte Viki a héten nem első alkalommal a vitát, de így még sose – Harry tette ezt veled. Egyszerűen a fejedbe szállt a hírnév, és azt hiszed, mindenkivel úgy bánhatsz, mint egy csicskással. Hát tudod mit? Nem. Nem teheted ezt. Velem legalábbis nem.

-Állj már le! Milyen hírnévről beszélsz? Ugyan, ne nevettesd már ki magad! Te egyszerűen féltékeny vagy a boldogságomra, de nem is értem miért. Neked ott van Dominik. Szereted. Szeret. Mi a francért cseszekedsz velem?! Nem változtam meg, csak éppen végre én is boldog vagyok Vele. Ha valami nem tetszik, ott a képzeletbeli ajtó, és ki lehet rajta sétálni.

-Oké. Akkor vedd úgy, hogy bebasztam magam mögött azt az ajtót. – mondta összeszorított fogakkal. Szinte kipréselte a szavakat a száján, aztán már ott sem volt.

Hangosan fújtam ki a benntartott levegőt, és azon gondolkoztam, helyesen cselekedtem-e vagy sem. Próbáltam terelni a gondolataimat a hazafelé tartó úton…sikerrel. Arra gondoltam, hogy este hétkor már a repülőn fogok ülni Franciaország felé menet.  

Hazaérve ellenőriztem a cuccaimat, hogy mindent elraktam-e. Két óra pihenés után elköszöntem a szüleimtől és egy buszozás után már a vonaton ültem, ami a reptér felé vitt. Amint megérkeztem, becsekkoltam, majd várakoztam.

Hét előtt felengedtek a repülőre. Elfoglaltam a helyemet, ami ablak melletti volt, így a kilátásom a sötét, lámpafényekkel telt városokra tökéletes volt. Ahogy bámészkodtam kifelé, akaratlanul is elmosolyodtam. Harryre gondoltam, és arra, hogy nemsokára vele leszek. Ez az érzés leírhatatlan. Úgy érzem, soha senkit nem szerethetek Tőle jobban. Ha csak a nevét meglátom, vagy meghallom, máris szebb a napom, és a gyomromban a pillangók életre kelnek.

Azon merengtem, hogy Franciaországban vajon mi fog történni. Elvégre a szerelmesek városa… Elvégre mi szerelmesek vagyunk… Vele minden álmom valóra vált. Beutazhatom a világot egy olyan személlyel, aki fontosabb számomra, mint saját magam. Lehet, egyszer ennek meglesz a hátránya is, de most még csak élvezni akarom. Azt akarom, hogy örökké élvezni tudjam, hogy sose múljon el.