40. fejezet - Még egyszer nem ronthatom el…!

A kis Caroline nagy izgatottsággal kezdett neki a pakolásnak, de már az elején meg is unta. Ez a munka is Marcy-ra és John-ra maradt. Néha-néha mi is besegítettünk. Mire végeztek a pakolással beesteledett és el is fáradtunk, bár nem tudom miben, hiszen szinte semmit nem csináltunk.

Reggel felkeltem és már rajtam kívül mindenki fent volt, szokás szerint. Mindig én kelek utoljára.

Lementem megreggelizni, bár már mindenki végzett, ott maradtak és szórakoztattak.

-Holnap reggel megyünk. Biztos nem baj, hogy itt maradtok egyedül? – kérdezte meg Marcy ismételten.

-Igen, biztos. – adtuk egyszerre a választ.

-Érezzétek jól magatokat! – mondta még hozzá Adam.

Erre nem reagáltak semmit csak elmosolyodtak és megint eltűntek az emeleten. Gondolom, van még mit pakolniuk.

Mi pedig elterveztünk mára is egy kis pihenést és ezt filmezéssel töltöttük. Más gondolom, éjjel-nappal a nagyvárosban bulizna és kiélvezné a lehetőségeket, de mi is ezt tesszük a magunk módján. Messze még a nyár vége, bár hamar eljön, de lesz még időnk mindenre.

Csak úgy szaladt az idő, mire feleszméltünk már majdnem sötét volt. Bekaptunk pár falatot és még hajnalig beszélgettünk. Utána elment mindenki elvégezni a teendőit és eltettük magunkat "holnapra".

Nem aludtunk 2 órát sem, már Kovach-ék indulásra készen álltak. Mi is gyorsan rendbe szedtük magunkat ettünk pár falatot és csatlakoztunk hozzájuk. Mivel Adam-nek nincs jogsija így a reptérre nem mentünk ki, csak "itthon" búcsúztunk el.

-Aztán legyetek jók, vigyázni a házra és magatokra! – mosolygott kedvesen Marcy.

-Adam, ne csinálj semmi butaságot! – kacsintott rá az apja, John.

Adam visszamosolygott rá és megölelték egymás egy kis vállveregetés kíséretében. Mi is megöleltük a kis Caroline-t is. Aztán beszálltak az autóba és már el is hajtottak.

Mikor teljesen eltűntek a látásterünkből, Adam elordította magát. Mi csak nevettünk rajta és szépen besétáltunk a házba.

-Na, most mi legyen? – ültem le a kanapéra.

-Hogy kérdezhetsz ilyet? – nézett rám Adam értetlenül, a többiek pedig rá. – Bulizunk! – kiabált megint.

-Jó, és mégis miből, mikor és hol? – kérdezte Niki szigorú tekintettel.

-A miből kérdésre a fiókban a konyhában van a megoldás, a mikorra a válasz, hogy amint megszerveztük és hol máshol, mint itt! – beszélt hangosabban és a vigyort a az arcáról semmivel sem lehetett volna eltüntetni.

-Itt? Teljesen elment az eszed? – emelte fel hangját Niki is, bár ő nem a boldogságtól.

-Nyugi van kicsim. Minden a legnagyobb rendben lesz. Olyat úgysem hívunk meg, akiről tudjuk, hogy bajt csinálna. – ment oda barátnőjéhez és már egy hajszál sem fért volna el az arcuk között. Ezt persze Niki sem bírta ki haraggal és máris mosolygott, ami azt jelenti, hogy már nem haragszik.

-Oké. – ment bele Niki is és Adam megcsókolta.

Adam gyorsan felszalad az emeletre, de azt még hozzá tette, hogy ne zavarjuk. Mi így is tettünk. Az emelet felé se mentünk. Larry-vel együtt kimentünk a kertbe és játszottunk vele, beszélgettünk és beszéltünk az otthoniakkal.

Elújságoltam anyámnak, hogy kivel randiztam. Alig hitt a fülének. Szerintem azt hitte, hogy hazudok… Bár én se hinném el, olyan hihetetlen, de megtörtént. Tényleg, vajon vele mi lehet? – tettem fel magamban a kérdést. Felhívjam vagy ne? Zavarnám? Biztosan, még ma és holnap "dolgoznak" és csak utána lesz szabad. Addig nem zavarom.

Miután mindenki letette a telefont és mivel mindenki fáradt volt, így eldöntöttük, hogy ma nem maradunk fent sokáig és el is mentünk tusolni. Utána még ettünk pár falatot, megmostuk a fogunkat és lefeküdtünk aludni.

Másnap, kivételesen én keltem fel először. Úgy döntöttem, hogy csinálok valami reggelit a többieknek, ezért a konyhába igyekeztem. Egy "kis" adag rántottát készítettem és találtam a hűtőben paradicsomot, uborkát és paprikát. Ezeket fel is szeleteltem és egy kis sóval egy tálba raktam. Mire kész lettem még senki sem kelt fel. Ránéztem az órára és kilencet mutatott. Nem csodálom, hogy még senki sincs fent.

Lassan felmentem és elkezdtem kiabálni az ajtó előtt azt az egy dalt, amit tudok és ez a Captain törp.

-Te mi a fenét művelsz? – kérdezte Niki még félálomban.

-Hallgass!! Kérlek! – szólt már Szimi is. Én nem fejeztem be. El akartam érni, hogy felkeljenek. Igaz, lehet bunkó vagy paraszt voltam, de kihűl a reggeli…és bevallom élveztem is!

-Na, jó. Felkelek csak hagyd abba ezt a vonyítást! – kelt ki az ágyból Niki és azonnal elvonult a fürdőbe.

Abbahagytam az éneklést és elordítottam magam, hogy kihűl a reggeli. Erre persze Szimi is felkapta a fejét és ő is kivánszorgott az ágyból.

Átmentem Adam-hez, bekopogtattam, de semmi. Kopogtattam még egyszer és megint semmi. Gondoltam bemegyek és megnézem mi van vele. Halkan kinyitottam az ajtót és Adam ott feküdt az íróasztalán a szájából csorgott a nyál és nagyon mélyen aludt. Megsimogattam a vállát és halkan keltegetni kezdtem.

-Persze vele nem kiabálsz! – támasztotta az ajtófélfát Niki.

Csak nevettem rajta és inkább kimentem, kettesben hagyva őket.

Lementem a konyhába, ahol Szimi ült és jóízűen evett. Én is csatlakoztam hozzá és szedtem magamnak is. Már egy ideje ehettünk, mikor Nikiék is megérkeztek.

Befejeztük és mindenki dicsérte a reggelimet, ami jól esett.

Larry is megkapta a kajáját és leültünk a TV elé. Olyan húsz perc után meghallottam a csengőhangomat. Gyorsan felszaladtam az emeletre és felvettem.

-Igen? – lihegtem a telefonba.

-Szia! Harry vagyok. Futottál? – kérdezte nevetve.

-Igen, fel az emeletre. – nevettem én is.

-Értem. Figyelj, holnap után, vagyis szerdán benne lennél egy vacsiban? – kérdezte már komolyan.

-Igen, persze! – egyeztem bele boldogan.

-Akkor mondjuk, olyan nyolcfelé érted megyek. – erősítette meg magában is az időpontot.

-Alig várom! – mosolyogtam, bár Ő ezt nem láthatta.

-Én is. Viszont most megyek. Rohadt fáradt vagyok. – mégis mosolyogva mondta – Szia! És akkor el ne felejtsd!

-Hogy is felejthetnem?! Szia! – bontottuk a vonalat.

Mosolyogva ballagtam le a lépcsőn vissza a többiekhez.

-Talán nem Harry hívott? – kérdezte Niki mosolyogva.

-Honnan tudtad? – kérdeztem vissza értetlenül.

-Látszik! Az a mosoly mindent elárul. – kacsintott Szimi.

Erre nem tudtam mit mondani, csak a TV-re néztem. Nem igazán figyeltem rá, csak néztem. Végig az járt a fejemben hogy most már nem ronthatom el. Nem lehetek megint idióta. Nem baszhatom el még egyszer!!

A filmnek vége lett. Adam lehozta a terveit a buliról, amin egész este gondolkozott.

-Szóval, úgy gondoltam, hogy egy hét múlva lenne, addig mindent tökéletesen meg lehet szervezni. Én is hívok pár embert és ti is hívhattok.

-És mégis kit? – kérdezte Szimi. Végül is igaza volt, mi itt senkit sem ismerünk.

-Hát, ott van Juccy pasija és a barátai. – kacsintott Adam rám.

-Nem a pasim. – mondtam és lehajtottam a fejem.

-MÉG! – bökött oldalba Niki.

-Megkérdezhetnéd attól még… - tért vissza a tárgyra Adam.

-Jó, rendben meg fogom, szerdán úgyis vele vacsorázom. – mondtam és éreztem, hogy elpirulok.

-Hogy mi?! Mikor akartad ezt közölni? – kérdezte Szimi vigyorogva.

-Most. – adtam az egyszerű választ.

Délután elmentünk a kávézóba és "ebédeltünk". Aztán hazamentünk és még szórakoztunk egy kicsit, de hamar lefeküdtünk és elaludtunk.

A következő nap se telt másképp. Annyiban különbözött, hogy átparáztam az egész napot, ruhát kerestünk a csajokkal és azon törtem a fejem, hogy a hajammal mit fogok kezdeni. Hamar lefeküdtem aludni, bár nem nagyon ment a gyomromban lévő hatalmas görcs miatt.

Reggel izgatottan keltem és már alig vártam az estét. Délután elkezdtem készülődni és negyed nyolcra kész lettem.

 

39. fejezet - Vakáció

* Juccy szemszöge *

Pár percig még néztem a képet és eszembe jutott valami. Valami, amivel talán még helyrehozhatom, azt, ami elrontottam.

Biztos voltam benne, hogy még nem ért haza, mivel a város másik végében lakik, én pedig teljesen kint a külvárosban.

Gyorsan a kezembe vettem a telefonomat és elkezdtem pötyögni egy SMS-t.

Írtam, majd kitöröltem. Újra írtam és megint kitöröltem. Elbizonytalanodtam. Biztos írjak neki? Talán hagyjam lenyugodni a dolgokat? Nem tudom. Inkább bánjam meg azt, amit megtettem, mintsem azt, amit meg kellett volna tennem és nem tettem. Bepötyögtem egy harmadik változatot és úgy döntöttem, hogy ez megfelelő.

"Harry! Hagy hozzam rendbe! Kérlek! Juccy xx"

Elküldtem és csak utána gondolkoztam. Azt mondta majd hív. Így most úgy tűnhet, hogy tapadok vagy hogy én futok utána. Na mindegy… Megint ügyes voltam!

Hátradőltem az ágyon, leraktam a szemüvegemet az asztalra, és bár már nem sok idő volt reggelig, álomra hajtottam fejem.

Mikor felkeltem, lusta voltam kinyitni a szemem és meggyőztem magam, hogy nem árthat egy kis lustálkodás, ezért csak csukott szemmel feküdtem. Egy idő után kinyílt az ajtó és bejött rajta – hangokból ítélve – Adam és Niki. Szerintem menetközben és végig csak csókolóztak, majd már csak az ágyra huppanásukat hallottam és folytatták, amit abba se hagytak. Megint eszembe jutott a tetős jelenet. És nem bírtam tovább hallgatni, ahogy cuppognak. A párnát a fejemre húztam és egy kis hanggal is hozzájárultam, ahhoz, hogy észrevegyék, hogy fent vagyok.

-Juccy, hát te fent vagy? – kérdezte Adam kicsit zavartan. Szinte láttam magam előtt, ahogy lemászik Nikiről és elpirul.

-Nem, csak képzelődsz! – vágtam hozzá kicsit túl flegmán is, majd levettem a párnát a fejemről, felkaptam a szemüvegemet és lementem.

Lent Szimi épp' Caroline-al játszott és nevettek. Fogtam magam és bementem a konyhába, ahol csak Mrs. Kovach volt.

-Jó reggelt! – köszöntött vidáman.

-Jó reggelt! – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-Látom, nem vagy a toppon. – simított végig a vállamon, miközben elment mögöttem.

-Hát nem… - mondtam és elkezdtem csinálni magamnak egy cappuccino-t.

-Tényleg, tegnap volt a nagy nap. Milyen volt? – kérdezte és egyre kíváncsibban csengett kedves hangja. Elmosolyodtam. Mert jó volt. Mert életem legszebb délutánja volt. Mert valóra vált az álmom. Mert ennyire senkivel sem éreztem még jól magam és hálás vagyok azért, mert megismerhettem Őt. De hirtelen felváltotta a boldogságot a csalódottság és a félelem. Csalódott voltam, mert csalódtam magamban. Azt hittem már túltettem magam azon a dolgon. Azt hittem képes vagyok túllépni rajta, de tévedtem. És féltem, mert meg van az esély rá, hogy ezzel a baklövéssel mindent elrontottam és talán már szóba se fog állni velem. Talán ez volt az első és egyben utolsó randevúnk. Talán ez volt az egyetlen esély, amit én elszalasztottam. – Hahó! – integetett szemem előtt Mrs. Kovach, és csak ekkor vettem észre, hogy az egész bögrém tele van cukorral. Gyorsan abbahagytam az öntését és azonnal elkezdtem visszaönteni, de megfogta a kezem és kivette belőle a cukrot. – Hagyd csak! Majd én megcsinálom neked, te csak ülj le! – mosolygott rám kedvesen és én követtem az utasításait.

Csak ültem és a fejem a tenyerembe hajtottam. Az agyam mindenfélén kattogott. Pár perc múlva Mrs. Kovach leült mellém és elém rakta a még gőzölgő csokis csodát.

-Köszönöm. – mondtam halkan és egy hálás tekintetet intéztem felé.

-Igazán nincs mit! De most már elmondhatnád, miért vagy ilyen rosszkedvű. – simított végig kezemen és bátorítóan a szemembe nézett. Nekem ez új volt. Tőlem otthon sose kérdezték meg mi a bajom, akkor sem mikor sírtam. Ezért sem alakult ki normálisan az anya lánya viszony. Sosem kérdezett és pedig sosem meséltem. Nagyon jól esett, hogy itt mindenki olyan kedves és segítőkész. Szívesen maradnék itt egész életemre.

-Hát a tegnapi nap csodásan indult…. – kezdtem neki elmesélni és minden kis részletre kitértem, minden egyes pillanatot elmeséltem neki az estéből, minden egyes kis megmozdulását, minden egyes szót, amit kiejtett a száján. Mindenre emlékeztem, talán túl jól is. – ezzel elrontottam mindent. Plusz még az az SMS is. – kortyoltam nagyot a már elfogyóban lévő italomból.

-Szerintem semmi sincs veszve. – mosolygott rám őszintén. –Abból, amiket mondtál, neki is nagyon tetszel és szerintem megérti. Bár az az SMS lehet nem kellett volna, de én sem értek annyira az ilyen dolgokhoz. John – Mr. Kovach – nekem a második férfi az életemben és úgy érzem több nem is lesz. Szóval én sem vagyok valami tapasztalt. – nevetett szórakozottan és a jókedve kezdett rám is átragadni.

-Köszönöm. Hálás vagy Mrs. Kovach! – öleltem meg.

-Nem kell megköszönnöd és nagyon örülnék, ha tegeznétek. Szólítsatok csak Marcy-nak. – mosolygott kedvesen és el is tűnt az emeleten.

Jól esett, hogy egy felnőttel is megbeszélhettem ezt a dolgot. Odaballagtam a mosogatóhoz és elöblítettem a bögrémet, majd a hűtőhöz léptem. Kinyitottam és már szerintem ki se látszódtam belőle. Kerestem valamit, valamit, ami most kedvemre volt. És találtam is Nutella-t. Fogtam és megkentem egy szelet kenyeret és jóízűen megettem.

A tányért mosogattam, mikor meghallottam, hogy a nevemet ordítják utána a lépcsőn robog le valaki villámgyorsasággal. És megjelent az ajtóban Niki a kezében a telefonommal.

-SMS érkezett. – lihegett az asztalnak támaszkodva. –Harry-től. – fejezte be a mondatot. Szemeim kikerekedtek, szívem ezerrel vert. Kikaptam a kezéből a telefont és megnyitottam. – Hangosan olvasd! Na, mit ír? – kérdezte drága barátnőm.

-"Mire gondoltál? Hívj fel, ha megkaptad az üzenetet! Hazza xx"  - olvastam fel és valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy nem küldött el a picsába.

Barátnőm csak sikítozva ugrált és forgott körbe-körbe, mint egy idióta.

-Na, hívd már fel! – parancsolt rám.

-Eddig nem tudtam tőled. – nevettem és közben már tárcsáztam is.

A negyedik csengés után végre felvette és beleszólt.

-Szia! – köszönt és láttam –vagyis hallottam – hogy mosolyog.

-Szia! – köszöntem én is. És itt csend lett. Nem tudtam, hogy mondjam-e vagy majd Ő kérdez.

-Figyelj…- szóltunk bele egyszerre, amin nevettünk is egyet.

-          Kezd te! – mondta kedvesen.

-Oké.  Én rettenetesen szégyellem magam a tetős dologért. Nagyon bánt a dolog és nem akartalak megbántani vagy valami. Gondoltam, ha ráérsz, és még van kedved, kezdhetnénk mindent tiszta lappal, előröl. - félve és lassan, szinte szavanként mondtam el.

-Hát…Nem is tudom. – mondta gondolkozva.

-Megértem, ha nem akarod. Oké. Akkor én…

-Hallgass már el! – mondta nevetve – még nem fejeztem be. Szóval, nem tudom, hogy minek kéne mindent tiszta lappal kezdeni. Én megértem, és nem is akarlak siettetni, ezért nem is csókoltalak meg, mikor mondtad, hogy bízol bennem. Majd ha tényleg készen állsz rá, akkor. És én addig nem adom fel. Juccy, én nagyon megkedveltelek, egy ilyen piti dolog miatt nem kell félned. – mondta és a szememből már könnyek folytak. A boldogság könnyei. – És jövő hét után már szabadnapja van a bandának, akkor megismételhetnénk. – mondta és megint mosolygott.

-Rendben! – hebegtem és szerintem hallotta, hogy sírtam. – Köszönöm.

-Oké. Akkor majd még beszélünk, most viszont mennem kell. Már így is mérgesek rám. – nevetett - Szia! És vigyázz magadra! – köszönt el és választ meg sem várva bontotta a vonalat.

Niki nem bírta tovább és elkezdett faggatni. Elmondtam neki és nagyon örültem, hogy nem haragudott meg.

-Niki, szólnál a többieknek? Szeretnék valamit mondani. – kértem meg barátnőmet.

-Oké… - nézett sejtelmesen – gyanús vagy nekem. Nagyon gyanús. – hadonászott a mutatóujjával és a szemét is összeszorította, majd felment az emeletre és a többiekkel együtt tért vissza. Leültek a kanapéra én pedig eléjük álltam.

-Szóval. Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, amiért olyan hülyén viselkedtem. – szegeztem a tekintetem a földre. Csend lett.

-Ugyan már. A helyedben én még durvábban viselkedtem volna. – próbált nyugtatni Szimi, majd felállt és megölelt. Őt követték a többiek, amiből a végére egy csoportos ölelés kerekedett.

Utána az egész napunkat filmezéssel töltöttük…

Másnap a csajokkal egy kis sétálás keretében felfedeztük a környéket. Csodálatos hely. A közelben van egy kis kávézó, ahova be is mentünk. A hely kicsi volt, mégis tele hellyel. Bézs, barna és fehér színekben tündökölt.

Miután hazaértünk nem tudtunk mit csinálni. Kifogytunk az ötletekből. Elterveztük, hogy még a héten elmegyünk vásárolni, de arra már ma nem volt idő.

Leültünk a kanapéra és mind a hárman gondolkoztunk.

-Hé! Ha nincs mit csinálnotok, segíthetnétek nekem… - hallottuk Adam hangját a kertből.

Összenéztünk és kedvetlenül kikullogtunk a kertbe, megnézni, miben kell neki segíteni. Kiértünk és mindhármunkból egyszerre tört elő a röhögés. Adam éppen egy nagy kék valami alól kukucskált ki.

-Ha befejeztétek a nevetést, segítenétek? – nézett ránk és szinte már könyörgött.

-Segítek. – lépett oda Niki és mielőtt leszedte volna róla, adott neki egy csókot.

Mi Szimivel csak néztük, ahogy ketten szenvednek, de nem sikerült Adam-et kiszedni a lepel alól. Mi is odaballagtunk és együtt nagy nehezen sikerült kiszedni Adam-et.

-Köszi. – nézett ránk és mély levegőket vett.

-Igazán nincs mit, de mégis mi a fene ez? – kérdeztem és közben az említett kék valamire mutattam.

-Ez, kérlek szépen egy medence. – mosolygott rám miközben ő is szemügyre vette.

-Aha…és ezt te fogod medencévé csinálni? Csak azért kérdezem, mert ez eddig sehogy sem hasonlít rá. – nevettem gúnyosan, de csak viccből.

-Nem én, hanem mi. – karolt át mindenkit jókedvűen, mi pedig egy hangos "óóó"- val fejeztük ki azt, hogy leszarjuk.

De mivel minket jól neveltek, segítettünk neki és olyan 3 óra múlva már készen is voltunk. Már sötét volt, így megtölteni már nem akartuk. Adam letakarta, mi pedig felvonultunk a szobánkba és az esti teendők után lefeküdtünk aludni.

**

A napjaink nem voltak valami izgalmasak, de minden nap jól éreztük magunkat. Már 4 nap telt el, azóta mióta beszéltem Harry-vel. 4 napja hallottam utoljára és azóta semmi hír felőle. Kezdtem kicsit aggódni.

Voltunk a csajokkal vásárolgatni, várost nézni és csak úgy csavarogni is. Adam és Niki napról napra jobban egymásra találnak és kiélveznek minden egyes pillanatot, amit együtt tölthetnek.

Niki, Szimi, Adam és Caroline épp a medencében hülyéskednek. Én csak az emeletről figyelem őket, miközben az újonnan vásárolt ruháimat pakolom el.

Miután végeztem vele, lementem a konyhába és csináltam nekik egy limonádét, amit ki is vittem nekik. Megköszönték jóízűen megitták és pedig visszahúzódtam a lakásba, elmosogattam és beszélgettem Marcy-val (Mrs. Kovach).

-El fogunk utazni holnap után egy kis vakációra. Adam itthon marad, hogy vigyázzon rátok és a házra. Ugye nem baj? – kérdezte mosolyogva. Én nagyon megdöbbentem. 3 szinte idegent itt mer hagyni Adam-el. Jó, mondjuk, annyira már nem vagyunk idegenek, meg nem tennénk semmi kárt a házban meg semmi ilyesmi, de akkor is. A szemem óriási lett és szerintem még a szám is tátva maradt.

-Persze, jó…nem baj. – ráztam meg a fejem.

-Biztos? – kérdezett vissza.

-Igen. Csak meglepődtem. – mosolyogtam – És hová utaztok? – kérdeztem rá.

-Görögországba. – húzta még nagyobb mosolyra a száját.

-Wáó! Az jó! És mennyi időre? – kérdeztem meg azt, ami a legjobban érdekelt.

-Hát, kér hétre gondoltunk, de ha az túl sok mehetünk kevesebb időre is… - hadarta el egy levegő vétellel.

-Nem, nekem nem baj. Szerintem mi nagyon jól megleszünk. Ti meg csak érezzétek jól magatokat. – mondtam ki, amit gondoltam.

-Rendben, de akkor én fel is megyek pakolni. – lett izgatott a hangja és már el is tűnt. Tőle már kezdem megszokni.

Én is kiszaladtam és elújságoltam a többieknek, akik azzal ünnepelték meg, hogy engem is berántottak a medencébe ruhástól és már el is kezdték tervezgetni, mit fognak csinálni, amíg szabad a pálya…

38. fejezet - Elbasztam!

Összerezzentem a hirtelen jött érintéstől,  viszont hiába néztem nem láttam semmit, mert sötét volt. Csak éreztem, hogy leguggol mellém és szorosan magához húz. Ekkor tűnt fel, hogy nem egyedül van.

Én csak kapaszkodtam beléjük és közben kiadtam magamból mindent. Egyszer csak hirtelen felkapcsolódott az előszobai lámpa. Mindenki felszisszentett. Bántotta a szemünket a fény. Bár én már amúgy sem láttam volna sok mindent. Szemeimet elhomályosították a könnyek és a szempillaspirál fekete maszatolódása.

Nem nagyon érdekelt, ki kapcsolta fel a lámpát, de azt nem akartam, hogy így lásson bárki is. Minél gyorsabban fel kellett jutnom a fürdőbe, viszont ahhoz meg kellene másznom a lépcsőt, amit így elég nehéz lesz. De kihívás elfogadva.

Egy hirtelen mozdulattal felálltam és "villámgyors" sebességgel mentem fel a lépcsőn, a fokokat kettesével szedve. Amint felértem, gyorsan benyitottam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót.

Elvánszorogtam a tükörhöz és belenéztem. Nem ismertem magamra. Voltam már padlón, nem is egyszer, de ez túl tett mindenen, ráadásul most boldognak kéne lennem, de egyáltalán nem érzem.

Csak néztem magam és nem tudtam feldolgozni a mai nap eseményeit. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen könnyen el tudtam baszni mindent. Pedig olyan jól indult…

-Juccy!? – próbálta kinyitni az ajtót Adam. Kicsit hangosabban beszélt, mint kellett volna.

-Jól vagyok! Hagyjatok egy kicsit békén! – kiáltani akartam, de csak suttogás lett belőle és lerogytam a kád széléhez.

Én nem értem magam. Nem tudom mi van velem. Most éppen kint kéne "ünnepelnem" a barátnőimmel és elújságolni a dolgokat. De ehelyett itt bőgök bezárkózva egy fürdőbe. Ez nem normális…

-Juccy, engedj be! – hallottam a többiek hangját is.

Felálltam a kád mellől, megnyitottam a csapot és jéghideg vízzel megmostam az arcom. Nem sokat segített a kinézetemen, de én mindent megpróbáltam.

Lassan elsétáltam az ajtóig vettem egy mély levegőt majd kinyitottam. Ott álltak előttem és szemükből az aggodalom sugárzott.

Niki egyből megölelt és motyogott valamit, de nem nagyon tudtam rá figyelni.

-Mi történt? – állt előrébb Szimi és félénken kérdezte meg.

-Igen! Ezt jó lenne tudni. – tolt el magától Niki és a szemembe nézett.

-Hé-hé, szerintem menjünk be a szobába. – mondta Adam a jó ötletet és már vezetett is az említett helység felé.

Mikor beértünk mindenki leült velem szemben és kíváncsian néztek.

-Na, elmeséled? – kérdezte Niki és hallottam, hogy izgatott.

Bólintottam egyet. Mély levegőt vettem és próbáltam úgy elmesélni, hogy ne sírjam el magam. De nem kellett erőlködnöm. Ahogy elkezdtem mesélni, egyből mosolyra húzódott a szám. Végig mosolyogtam, teljesen addig a részig…addig a részig, amelyiknél mindent elrontottam.

Néztem az arcukat és a döbbenet ült ki rájuk. Leginkább a Nikiére. Mikor befejeztem ő volt az első, aki megszólalt.

-Hát te nem vagy normális! – vágta a fejemhez és közben nagy lendülettel felállt, ami nála azt jelenti, hogy egy nagy fejmosás következik. – Hányszor mondtad, hogy csak egy randit kéne valahogy elérni Harry-nél, és ha az jól megy meg is csókol? Hányszor áradoztál már erről? Hányszor hallottam tőled, hogy Ő első randin szeret eljutni a csókig és hogy ez mennyire jó? És mikor itt van az alkalom, amiről eddig álmodoztál, idiótaként viselkedsz! – szinte már kiabált velem. Igaz, megérdemlem.

-Kicsim, elég lesz… - szakította meg Adam Nikit. Ő csak ránézett és duzzogva leült.

Nem tudom, mit kéne csinálnom. Csak hátradőltem az ágyon és gondolkoztam. Nem figyeltem a környezetemben történő dolgokra. Egy idő után azt vettem észre, hogy síri csend van és sötétség. Gondolom elaludtak és gondolom én is bealudtam.

Felkeltem az ágyból és kimentem a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe ismét és még mindig borzalmasan néztem ki. Fogtam magam és visszamentem a sminklemosómért majd levakartam magamról a már rám száradt szempillaspirált, a hajamat szétbontottam, bár már félig szét volt jőve, fogat mostam és kiszaladtam a pizsamámért, majd átöltözve bebújtam az ágyba.

Viszont aludni megint nem tudtam. El voltam kenődve. De már egy fokkal jobb kedvem volt. Gondoltam egyet és elővettem a fényképezőmet a táskám mélyéből és elkezdtem nézegetni a képeket. Volt, amelyik megmosolyogtatott és volt egy, amelyiknél megint előjött minden rossz érzésem és pár kósza könnycsepp is végigfolyt az arcomon. Ez a kép, a mi közös képünk volt. Ami nem volt nagy cucc, de örök emlékeket hordoz.

*Harry szemszöge*

Csengettem és szinte azonnal ki is nyílt az ajtó. Hűha! Csodálatosan nézett ki. Nem öltözött ki, ahogy mondtam is neki, mégis alkalomhoz illő volt. Szemei most is csillogtak.

Beszálltunk a kocsiba és már úton is voltunk. Egy darabig egyikünk se szólalt meg., majd ő kezdett faggatni, hogy hová megyünk, és mi lesz, ha felismernek. De erre is megvolt a megoldásom, amin röhögött egy jót.

Miután megérkeztünk az első állomásra én magamra vettem a pulcsit, ő pedig a fényképezőjét kereste ki.

Elindultunk, de megállt előttem és egy mű hisztit rendezett le, ami az bizonyítja, hogy tud humoros lenni és életvidám. Belementem a kis "játékába". Kaptam az alkalmon elé álltam és mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy zavarban van, alig volt köztünk pár centi. Legszívesebben megcsókoltam volna, de ennyire az elején még nem szeretném. Igaz, szimpatikus meg minden, jó vele lenni, de nem szeretnék semmit sem elkapkodni. Hosszú még a délután.

Elkezdtem csikizni, mire ő sikított. Sokan odanéztek és bámultak minket és csak reménykedni tudtam, hogy nem ismernek fel. Hál’ Istennek így történt.

Miután úgy gondoltam eleget kapott, csak átkaroltam hátulról. Jó érzés volt a karjaimban tartani és mikor hátrafordult láttam a szemében a boldogságot, ami mosolyra késztetett. Kezét a kezemre simította, mire én engedtem a szorításomon, de ekkor ki is szabadult a fogásomból és szembe fordult velem. Majd kis idő után elindultunk.

Megérkeztünk a parkba, ami nekem sok emléket idézett fel. Tartottam tőle, hogy nem fog neki tetszeni, mint egyeseknek – gondolok itt az első barátnőmre – de szerencsére Ő is ugyanúgy vélekedett a helyről, mint én.

Leültünk arra a padra és elmeséltem, hogyan találtuk a barátaimmal ezt a helyet. Közben említés esett a volt barátnőmről is és bármennyire próbáltam rejteni, még mindig bántott a dolog. Pedig már nem szeretem és mai napig jókat beszélgetünk, de bánt.

Tovább mentünk és megérkeztünk a "hidunkhoz". Így neveztük el még anno a haverokkal.

Mikor a "firka" történetét meséltem, észrevette, hogy nem szívből jövő mosoly ül az arcomon, pedig ez a mosoly már jól betanult, még a srácokat is megtéveszti néha. De Ő észrevette. Kiadtam neki, ami bennem volt, pedig nem szoktam ilyen hamar megnyílni. Mi van velem?!

Miután Ő is hozzátette a véleményét, megöleltem és megköszöntem. Ölelni szerettem volna még, de keresztülhúzta a számításaimat és lefényképezett minket. Csak egy baj volt. A vaku be volt kapcsolva. Nem tudom, neki hogy nem bántotta a szemét, de én majdnem a vízbe zuhantam. Szerencsére visszahúzott így ráestem. Nem tudtam hogy ekkora erő van benne.

Elkezdett sajnálkozni és megint bocsánatot kért. "Bosszúból" elkezdtem csikizni. Mikor abbahagytam, megint éreztem egy késztetést, hogy megcsókoljam. Kijelenthetem, hogy nagyon is vonzódom hozzá. Kedves, megértő, vicces, segítőkész és rettentően szép lány. Mellette önmagam lehetek és csak egy egyszerű fiúnak érzem magam, ami nagyon ritka. Mellette felszabadulok és őszintén nevetek, mint ahogy a srácokkal is.

Majd innen is tovább mentünk az utolsó előtti állomáshoz, ami egy sikátor volt. Szívemhez közel álló hely.

Mielőtt bementünk volna, kicsit megvicceltem és szegény nagyon komolyan vette. Az az arckifejezés felülmúlhatatlan. Elég sokáig nevethettem, már fájt a hasam és könnyeztem is. Majd bementünk.

Itt is volt egy alkalom, mikor már majdnem megcsókoltam, de közbejött valami. Nem is valami inkább valaki. Kettő elég beállt fickó jött be a sikátor másik végén, így inkább elmentünk onnan.

Elindultunk az utolsó helyszínre, ami egy szálloda tető.  Megbeszéltem az ott dolgozókkal és a vezetőkkel, hogy hozzanak össze egy kisebb pikniket fent a tetőn. Idehozattam velük az autómat is.

Amíg el nem értünk a szállodához, végig beszélgettünk. Jól érzem magam vele. Túlságosan is. Megnyíltam előtte már az első alkalommal. Igaz, kicsit bizonytalan voltam, mert ugye, mégiscsak egy "rajongó" és az is lehet, hogy kipletykál mindent, de nem így történt. Megbízható és eddig sehonnan nem hallottam vissza, azokat a dolgokat, amiket én bizalmasan megosztottam vele. És úgy érzem nem is fogom.

Megérkeztünk és kicsit látszott rajta a bizonytalanság. Jó-jó, tudom én, hogy félreérthető egy szálloda, de semmi olyat nem terveztem…még.

Bementünk és én a recepcióshoz mentem.

-Jó estét! Sikerült megcsinálniuk a kis meglepetést? – kérdezte a már jól ismert hölgytől.

-Jó estét! – válaszolta kedvesen és közben jól szemügyre vette Juccy-t majd mosolyogva folytatta – Minden a helyén! – bólintott egyet és átnyújtotta a slusszkulcsomat is.

A zsebembe rejtettem, majd a fejemmel bólintottam köszönésképp és már mentem is Juccy-hoz. Együtt beszálltunk a liftbe és felmentünk a tetőre. Izgultam, vajon milyen lesz ez a része a randinak, de biztos voltam benne, hogy jó lesz.

Mivel még nekem is meglepetés volt a hely és a részletek, én is nagy izgalommal vártam.

Mikor kinyílt a liftnek az ajtaja, csak a csillagos eget lehetett látni. Nagyon szép volt. Juccy előrébb lépegetett én pedig utána. Hátulról átkaroltam és egy kis ideig még így csodáltuk az eget. Közben észrevettem a piknikkosarat és a takarókat.

Odahúztam őt is, majd mindent elrendeztünk és elkezdtünk enni. Közben jókat nevettünk. Nagyon jól éreztem magam vele! És úgy érzem, bele tudnék szeretni.

Befejeztük az evést és láttam rajta, hogy fázik. Így betakartam az én takarómmal is. Néztem az eget, közben átkaroltam. Néztem az eget, majd Őt. A szeme csillogott és egy halvány mosoly ott volt az arcán. Nem tudtam betelni a látványával.

Elég feltűnően nézhettem, mivel Ő is rám nézett. Csak néztük egymást és..és..nem tudom. Éreztem valami nagyon jót, amit még talán soha. Nem tudom elmagyarázni milyen érzés. Egyszerűen olyan mintha repültem volna. Felemelő. Eljött a pillanat, most vagy soha! Felváltva kezdtem nézni a szemét és a száját. Közeledtem felé és már nem volt sok, de Ő elfordult.

Amilyen gyorsan emelkedtem föl, most még gyorsabban estem vissza. Csalódott voltam. Mit rontottam el? Vagy talán, Ő nem így érez, mint én? Nem értem.

-Sajnálom. Nem akarlak siettetni vagy valami… - kezdtem el a bocsánatkérést, de közbeszólt.

-Nem. Ez megint csak nem a te hibád. – nézett maga elé továbbra is.

-Ezt hogy érted? – kérdeztem és figyeltem az arckifejezését, hátha kiderül belőle valami, de csak annyit láttam, mintha megsemmisült volna. Szinte semmilyen érzelem nem volt rajta.

-Hát, akkor kezdem az elején. Tudom, nem illik volt barátokról beszélni, de ha érdekel, akkor most muszáj leszek. – rám nézett és én csak bólintottam, hogy folytathatja. –Hát akkor, volt egy barátom még általános hatodik osztályban. Két év alatt hatszor szakítottunk és kezdtük újra. Általában az én hibámból, de megesett, hogy ő volt a ludas. De ezek most nem lényegesen, az utolsó ok viszont még mindig bennem él. 14 évesen megtörtént az első csókom vele és mivelhogy mindenki azt mondja az a legnehezebb féltem is tőle. Viszont az mondhatni simán ment. Semmi baj nem volt vele. De a második borzalmas volt. Annyira elrontottam, hogy emiatt lett vége a kapcsolatunknak…végleg. Utána, mármint a srác után volt még kettő "komolyabb" kapcsolatom, de egyikükkel sem jutottam tovább a szájra puszinál. Egyszerűen képtelen voltam rá. Féltem, hogy ők is elhagynak, azért mert borzasztóan csókolok. És még mindmáig rettegek ettől. – Huh. Ez egy igencsak érdekes eset. Ilyen lánnyal sem találkoztam még. Aki fél a csóktól. De ennek is megvan az oka.

-És az nem lehet, hogy te nem bíztál meg bennük? – érdeklődtem és biztos voltam, hogy ez az oka.

-Mire célzol? – kérdezte értetlenül.

-Hát csak, hogy nem bíztál meg bennük. Nem hitted el, hogy szeretnek és egy ilyen kis dolog miatt nem szakítanának, vagyis nem bíztál bennük. Ez a dolog is csak rajtad áll, és mint minden más dologban is gyakorlat teszi a mestert. – vázoltam fel neki a gondolatomat. – Már csak egy kérdés van.

-És mi az?

-Hogy bennem meg tudnál-e bízni. – és végül feltettem azt a kérdést, ami jelen pillanatban a legjobban foglalkoztatott. Nem válaszolt, csak nézett maga elé. 3 perc után szólalt meg csak.

-Későre jár. – és elkezdte a takarót hajtogatni.

Akkor nem. Nem bízik bennem. Ügyes vagy Styles! Sikerült pont azt az egy lányt kifognod, aki közömbös veled! – veregettem magam vállon képzeletben. Hogy én mekkora egy balfasz vagyok! Miért hozott össze vele a sors, ha nem tervezett velünk ennél többet? Ez így nem jó!

Lementünk néma csendben az autóig, majd a kocsikázás alatt is csendben ültünk. Mikor megérkeztünk kinyitottam neki az ajtót és felkísértem az ajtóig.

-Hát…köszönöm! Mindent köszönök! – mondta és a földet nézte.

-Nem kell megköszönnöd! Remélem, azért még találkozunk. – mondtam és elbizonytalanodtam. Nem tudom, fogom-e még látni.

-Biztosan. – válaszolta és elmosolyodott.

Megöleltem, jó szorosan és utána elindultam az autómhoz. Már majdnem beszálltam, mikor utánam kiáltott.

-Várj! – szaladt elém - Bízom benned! – mondta és most nem a földet nézte. A szemembe mondta. Én is a szemébe néztem és csodálatosak voltak. Szebben ragyogtak, mint a csillagok. Legszívesebben megcsókoltam volna, de szerintem még nem készült fel. Csak megijed. De ez már egy jó jel. Visszatért a remény! Ami mondjuk meg sem halt, de most újra felerősödött.

Megpusziltam a homlokát.

-Majd hívlak! – és muszáj voltam bevetni nála is a féloldalas mosolyomat. Azzal bárkit leveszek a lábáról.

Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Ezernyi kérdés kavargott bennem megválaszolatlanul és még több érzés! Nem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek iránta. Az biztos, hogy több mint barátság.

Már elég régóta vezettem, amikor megszólalt a telefonom. Egy SMS Juccy-tól. Vezetés közben nem tudtam megnézni, de amit hazaérek ezzel fogom kezdeni.

37. fejezet - Az első igazi randim…ráadásul Vele!

Sziasztok! Ez a rész egy extra hosszú rész lett. Remélem nem lesz számotokra dög unalmas és nem fogjátok feladni az olvasását a felénél. Remélem erre a részre mindenki, aki elolvassa, hagy egy kisebb kommentet. Ennél a résznél nagyon sokat jelentene nekem. Bármilyen érzést is vált ki belőletek, nagyon örülnék, ha megosztanátok velem! Köszönöm! Jó olvasást! Juccy♥

Beindította a motort és már úton is voltunk. Még most sem tudtam, hova megyünk, de rettenetesen izgultam.

Az autóban szinte meg sem szólaltunk, viszont nem bírtam tovább. Rá kellett kérdeznem, hogy merre is tartunk.

-Öhhöm… Most már szabad tudnom, hová megyünk? – kérdeztem meg és próbáltam leplezni, hogy mennyire is félek.

-Kíváncsi vagy? – kérdezett vissza és egy pillanatra felém fordult, de gyorsan vissza is kapta a fejét, hiszen Ő vezet.

-Igen. Nagyon. – adtam a választ és éreztem, hogy kezdek elpirulni, ezért inkább a "földet" – ami jelen esetben az autó alja- kezdtem bámulni.

-Ez aranyos. – jelentette ki mosolyogva.

-Micsoda? – vettem a bátorságot és felnéztem rá.

-Ahogy pirulsz. – nevetett a féloldalas mosolyával.

Erre nem igazán tudtam mit mondani, inkább még jobban lehajtottam a fejem és szidtam magam, hogy, hogy a francba nem tudom észrevehetetlenül csinálni. Erre Ő még jobban nevetett. Annyira aranyosan nevet, hogy azon nekem is nevetnem kellett. Kis idő után Ő szólalt meg először.

-Amúgy egy kis városnézésre megyünk. – mondta meg végre, mit tervelt ki mára.

-Komolyan? – kérdeztem óriási mosollyal.

-Igen. – mosolygott vissza.

-De, mi van, ha meglátnak vagy felismernek? – kezdtem aggodalmaskodni. Én nem szeretnék az újságok címlapján szerepelni, mit Harry új trófeája.

-Nyugi. Erre is van megoldás. – bökött a fejével a hátsó ülések felé. Hátrafordultam és találtam ott egy kisebb szatyrot. Kérdőn néztem Harry-re. – Vedd el és nézd meg nyugodtan. – nevetett.

-Rendben. – fogtam és hátranyúltam a szatyorért, majd belenéztem. Mivel így nem sok mindenre jöttem rá, óvatosan belenyúltam és kivettem belőle – mint utólag kiderült – egy kapucnis pulcsit és egy hatalmas napszemüveget. Annyira vicces volt, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. – Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – nevettem még mindig.

-Miért? – nézett rám értetlenül.

-Csak azért, mert ha ebben jelensz meg bárhol is, nem hagyhatnak figyelmen kívül és, ha figyelnek, feltűnik nekik, hogy ki is vagy. És ha felismernek…

-Jó. Oké. Igazad van. A szemüveg már kicsit túlzás. – ismerte be, hogy nekem van igazam.

-Tudtam én. – és egy önelégült mosoly ült ki az arcomra.

Az út további részét csendben tettük meg.

 Nemsokára megérkeztünk valahova, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az.

Előkaptam a fényképezőmet, amíg Harry magára vette a pulcsit. Elég érdekesen nézett ki, hiszen Londonhoz képest, igazán szép volt az idő.

-Ha jól tudom, akkor London népszerűbb helyeit már láttad, igaz? – kérdezte és közben elindult.

-Igen. – válaszoltam és elkezdtem követni.

-Akkor, ha nem bánod és a rejtett szépségeit mutatnám meg. – mosolygott rám és bevárt.

-Miért is bánnám? – értem mellé és felnéztem rá. Szemei csillogtak és kicsi izgatottságot véltem felfedezni benne. Nem válaszolt, csak átkarolta a vállam és a szabadon lévő kezével a pulcsi kapucniját a fejére húzta.

Elindult megint. Én mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát, majd eszembe jutott, hogy még nincs is vele közös képem. Sőt, a többiekkel sincs. Ráadásul aláírásom sincs tőlük. Gyorsan elé szaladtam és megálltam vele szemben.

-Még nincs se aláírásom, se képem tőletek! – fontam össze a két karom.

-Mindennek eljön az ideje. – kacsintott rám és tovább sétált. Én még mindig csak ott álltam karba tett kézzel, majd utána mentem.

-Csak ennyi? Hogy majd eljön az ideje? – tártam szét a karom és játszottam a sértődöttet, de a végén már én is csak nevettem.

-Miért? Mire számítottál? – állt meg előttem, amitől nagyon zavarba jöttem. Alig volt köztünk pár centi. Még pár másodpercig csak néztük egymást utána viszont cselekedett.

Elkezdte bökdösni az oldalam és a hasam. Nem tudom, hogy tudta-e, hogy ez a gyenge pontom, de jól beletrafált. Már a könnyem is folyt a nevetéstől és alig kaptam levegőt.

Nem tudom meddig csinálhatta és én mekkora hangerővel sikítottam, de mire befejezte már hátulról karolt át. Már egyáltalán nem bökdösött és nem is csikizett. Csak átfonta karjait a hasamon hátulról.

Olyan közel éreztem magamhoz, mint még talán soha.  Elszállt az az érzés, hogy Ő egy világsztár. Már nem úgy tekintettem rá. Most a szememben Ő is egy egyszerű fiú volt és én is csak egy egyszerű lány voltam (mint mindig).

A vállam fölött hátranéztem és láttam, hogy mosolyog. Kezem a kezére raktam és lenéztem rájuk majd megpillantottam azt a karkötőt, amit még tavasszal adtam nekik. Tehát hordja, legalábbis most felvette és ez nagyon jól esik.

Egy hirtelen mozdulattal kiszabadítottam magam karjaiból és szembefordultam vele. Szeme most is, mint mindig gyönyörű volt.

-Megyünk? – törtem meg a csendet, mire Ő csak bólintott és megint átkarolta a vállamat.

Elindultunk majd megálltunk egy parknál. Nem tudom melyik park lehetett, de Ő sem említette meg. Előkaptam a fényképezőmet és rengeteg fotót csináltam. Gyönyörű hely volt.

-Na, hogy tetszik? – kérdezte, mikor leültünk egy padra.

-Imádom. – válaszoltam és ránéztem.

-Ez még csak a kezdet. – mondta lelkesen és láttam rajta, hogy fel van szabadulva.

-Hogy találtál rá erre a kis parkra? – kérdeztem.

-Ez egy hosszú történet. – válaszolta mosolyogva.

-Nekem van időm. – dőltem hátra a padon. Ő csak nevetett és elkezdte.

-Még régen a haverokkal találtam rá erre a jó kis helyre. Ugyanis rengeteget jártunk be Londonba. Egyszer viszont eltévedtünk. Bolyongtunk a nagyvárosban és bárkit is kérdeztünk semmi használni valót nem tudtak mondani. Annyira elfáradtam, hogy már szinte estem össze. Muszáj voltam leülni és mikor felnéztem a padról ezen a helyen voltunk. Pont ezen a padon ültem akkor is. – itt elnevette magát - Lassan a többiek is leülték és ők is szétnéztek. Tavasz volt és minden virágzott. Hihetetlenül szép volt. Aztán az első barátnőmet is elhoztam ide, viszont ő nem értékelte annyira, mint én. – elkezdte a földet nézni és halkabban beszélni – És még az nap hazafelé szakított is. – szinte suttogta a végét.

-Sajnálom. Én nem akartam… - simítottam meg a karját.

-Nem a te hibád. – nézett rám és immár mosolygott. Majd hirtelen felugrott a padról és felhúzott engem is. – Menjünk tovább. – mondta és már el is indult.

Rengeteget beszélgettünk mire a következő célponthoz értünk. Páran összesúgtak mögöttünk, de senki sem állított meg vagy fényképezett le minket.

Annyi mindent megtudtam róla és egyre jobban éreztem magam mellette. Jókat nevettünk és rengeteg cikis sztorit is meséltünk egymásnak. El tudtam magam engedni mellette.

Megpillantottam egy óriási hidat. De ahelyett hogy a hídra mentünk volna, lementünk a végébe.

A híd lábánál volt egy hatalmas graffiti. Megálltunk előtte és megint megszólalt.

-Ezt még ugyanabban az évben firkálta fel egyik haverom, mint mikor a parkot találtuk. – emlékezett vissza, de most a mosolya közel sem volt vidám. Inkább olyan álarcnak tűnt.

-Van valami baj? – álltam mellé közelebb és belekaroltam, hogy meg ne csússzak. Rám nézett és halványan elmosolyodott.

-Csak…tudod…hiányoznak. – nyögte ki végre. – Mióta itt a banda nagyon ritkán látom őket és borzasztóan hiányoznak. Tudom én választottam ezt az életet és nem bántam meg semmilyen téren sem, ez a legjobb, ami eddig velem történt, csak – itt megint habozott – csak néha mégis jobb lenne a régi életem. Mikor nem követi minden egyes mozdulatomat egy fotós, nem állítanak be mindenféle nőcsábásznak és mikor otthon vagyok a családommal és önfeledten csinálhatom azt, amit jónak látok. – a végén rám nézett és szemei nagyon csillogtak. Nem tudtam eldönteni, hogy éppen a könnyeit akarja visszafojtani vagy éppen teljesen más oka volt. Választ várt. De erre mit is mondhatnék?! Valamit mégis csak kéne.

-Megértem. Viszont mindennek megvan az ára. A családod és a barátaid is megértik, ha évente csak párszor látnak, mert tudják, hogy boldog vagy. És mivel imádnak téged, ezért ők is boldogok, ha te is az vagy. És minél többet várnak rád, annál nagyobb lesz az öröm, mikor végre láthatnak és megölelhetnek. – mosolyogtam rá kedvesen és biztatóan. Magához húzott és szorosan megölelt. Mélyen szívtam magamba illatát.

-Köszönöm. – suttogta a hajamba. Én csak rá mosolyogtam majd gyorsan előkaptam a fényképezőt és csináltam vele egy fényképet. Erre nem számított, de végre van vele egy fényképem.

Igaz, nem a legjobb, mert csak a fél arca látszódik, de Ő az és ez a lényeg. Amíg ő a szemét dörzsölte a vaku miatt, én gyorsan fentebb mentem a partról. Viszont arra nem számítottam, hogy Harry még toporogni fog. Addig lépkedett össze-vissza még majdnem beleesett a vízbe. Szerencsére vészhelyzetben a rejtett energiámat is felhasználom, sikerült a másik irányba rántani, így viszont rám esett.

-Bocsi, nem tudtam, hogy nem állsz meg egy helyben. – szabadkoztam még mindig alatta.

-Semmi baj, de ezt még visszakapod. – nézett rám elég érdekesen és megint elkezdett csikizni.

Ott fetrengtünk a földön és nem is kevesen néztek meg minket, de annyira nem érdekelt. Önfeledten nevettünk mind a ketten és láttam rajta, hogy jól érzi magát, hogy felszabadult.

Olyan 5 perc után végre abbahagyta, de még mindig nem állt fel. Egyszerűen csak nézett. Kezdtem nagyon elvörösödni, de valahogy mégis olyan melegséggel töltött el, hogy a közelemben van és hogy jól is érzi magát. Ennek annyira örültem.

-Na! Szállj le rólam! – löktem kicsit meg nevetve.

-Jó. – állt fel és tartotta a kezét, hogy felsegítsen. Elfogadtam a segítségét.

-Köszi. – mosolyogtam, most már én is állva.

-Nincs mit! Mehetünk tovább? – kérdezte mosolyogva.

-Hát persze. – válaszoltam szinte már vigyorogva.

Elég sokáig sétáltunk és közben már be is sötétedett. Egy sikátor felé vettük az irányt. Kicsit megtorpantam.

-Mintha félne valaki. – gúnyolódott.

-Hol? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna, hogy rám céloz.

-Itt reszket mellettem egy védtelen lány. – szorította meg a vállam kicsit.

-Én? Nem is reszketek. – tiltakoztam kicsit hangosabban is, mint kellett volna.

-Sss!! – rakta ujját a számra – Elment az eszed? – nevetett – Még a végén azt hiszik erőszakkal tartalak itt. – rettenetesen szégyelltem magam, ami meg is látszott rajtam. – Na, nyugi…csak viccelek. – nevetett ki. Válaszul csak oldalba könyököltem, de még így sem hagyta abba a röhögést.

-Oké. Jól van. - fordultam neki háttal és karomat összefontam. De Ő még mindig csak nevetett. Pár percig még így álltam, de utána már én sem bírtam. Annyira jóízűen nevetett, hogy azon nekem is nevethetnékem támadt.

-Bocsi, de ezt nem hagyhattam ki. – nyögte ki két nevetés között. – És látnod kellett volna magad. – folytatta azt, ami elkezdett.

Már nekem is fájt a hasam a nevetéstől, neki pedig már a könnye is csorgott. Ennyire vicces lettem volna? Hát meglehet.

-Na, abbahagytad? – kérdeztem mosolyogva.

-Igen. – törölte meg szemét – Na, menjünk beljebb! – indult el befelé. Én még egy helyben álltam. Most komolyan gondolja?! – Gyere! Ne félj! Tetszeni fog. – fordult vissza és kezét kinyújtotta, hogy fogjam meg. Meg is ragadtam, szorítottam amennyire csak tudtam.

És beértünk. Ami azt illeti ez a hely is csodálatos volt. Minden olyan…olyan leírhatatlan.

Végignéztük az összes grafitit, amiből rengeteg volt. Majd megálltunk egynél.

-Ezt is az egyik barátom hagyta itt emlékül. – simította végig kezével. – Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. – mosolygott maga elé.

Én csak belekaroltam, kicsit megszorítottam és mosolyogtam. Beengedett az életébe. Elhozott olyan helyekre, amelyekhez személyes emlékek fűzik, bízik bennem.

Lenézett rám. Mosolygott. Szeme a szemem és a szám között cikázott. Ekkor idegenek léptek be a sikátor másik végén. Nem tűntek valami barátságosnak, ezért jobbnak láttuk eltűnni onnan.

-Megyünk még valahova? – kérdeztem reménykedő hangon.

-Igen. Az utolsó. – mosolygott rám.

Sétálás közben átmentünk egy hídon és volt ott valami elgondolkodtató.  Egy ember, aki csak ült. Olyan magányosnak tűnt és fáradtnak. Nem olyan fáradtnak, hogy álmos, hanem olyan belefáradtnak. Mintha megunt volna mindent és képes lenne eldobni magától mindent, ami itt tartja egy jobb és szebb életért.

Annyira figyeltem, hogy Harry is észrevette.

-Min gondolkozol? – kérdezte meg.

-Te nem érzel valami furcsát, ha ilyet látsz? Mintha magányos lenne… - ráztam meg a fejem, hogy elkergessem a rossz gondolatokat a fejemből.

-Lehet. De az is lehet, hogy csak vár valakire. Lehet éppen a barátnőjére. – mosolygott rám.

-Igazad lehet. – és ezzel le is zártuk ezt a témát.

Még beszélgettünk, teljesen addig, míg meg nem érkeztünk egy hotelhoz. Na itt megint furcsán nézhettem.

-Nyugi! Nem kell félreérteni. – nevetett rám.

Azért remélem, azt nem várja el, hogy egyik napról a másikra majd az ágyába bújok, mert én nem ilyen vagyok. Én rettenetesen nehéz eset vagyok és rettenetesen bonyolult. Van mikor még én sem értem, mit miért teszek vagy mondok.

Beszélt a recepcióssal valamit, majd a lift felé vezetett. Beszálltunk és a tetőig meg sem álltunk. Ahogy kiléptem a liftből a szám is tátva maradt. Azt hittem csak álmodok. A kilátás gyönyörű volt. Az ég tiszta és minden egyes csillag látszódott.

-Tetszik? – karolt hátulról át.

-Ez nem kérdés! – fordultam vele szembe – Köszönöm! – öleltem meg.

Mikor elengedtük egymást megfogta a kezem és elkezdett maga után húzni. És akkor megláttam, hogy van ott még valami. Egy nagyobb matracszerű valami rajta kettő takaró és a takarókon egy kisebb kosár.

A takarókat arrébb rakta majd leült. Én is helyet foglaltam vele szemben. Az egyik takarót a kezembe adta, amivel én be is takaróztam, ugyanis már hűvösebb volt az idő. Elővette a kosarat és kipakolt belőle. Volt ott minden. Süti, szendvics, gyümölcs, csoki és annyiféle dolog.

Evés közben is jót beszélgettünk és jókat nevettünk. Mikor az összes ételt betermeltük, mellém húzódott és –gondolom látta, hogy fázok – betakart az Ő takarójával is.

Együtt néztük a csillagokat elég hosszú ideig és végig néma csendben. Annyira meghitt volt ez a pillanat.

Ránéztem és Ő is rám. Csak néztük egymást. Szeme megint a szemem és a szám között cikázott és egyre közelebb hajolt. Én pedig elfordultam. Néztem a kilátást, amit Ő nem értett.

-Sajnálom. Nem akarlak siettetni vagy valami… - még mondani akart valami, de belefojtottam a szót.

-Nem. Ez megint csak nem a te hibád. – bámultam magam elé.

-Ezt hogy érted? – nézett még mindig rám.

-Hát, akkor kezdem az elején. Tudom, nem illik volt barátokról beszélni, de ha érdekel, akkor most muszáj leszek. – néztem rá, hogy folytathatom-e. Bólintott. –Hát akkor, volt egy barátom még általános hatodik osztályban. Két év alatt hatszor szakítottunk és kezdtük újra. Általában az én hibámból, de megesett, hogy ő volt a ludas. De ezek most nem lényegesen, az utolsó ok viszont még mindig bennem él. 14 évesen megtörtént az első csókom vele és mivelhogy mindenki azt mondja az a legnehezebb féltem is tőle. Viszont az mondhatni simán ment. Semmi baj nem volt vele. De a második borzalmas volt. Annyira elrontottam, hogy emiatt lett vége a kapcsolatunknak…végleg. Utána, mármint a srác után volt még kettő „komolyabb” kapcsolatom, de egyikükkel sem jutottam tovább a szájra puszinál. Egyszerűen képtelen voltam rá. Féltem, hogy ők is elhagynak, azért mert borzasztóan csókolok. És még mindmáig rettegek ettől. – mire befejeztem egy kósza könnycsepp csorgott végig az arcomon. Mindvégig magam elé néztem, nem mertem ránézni. Féltem.

-És az nem lehet, hogy te nem bíztál meg bennük? – kérdezte és erre már én is ránéztem.

-Mire célzol? – kérdeztem értetlenül.

-Hát csak, hogy nem bíztál meg bennük. Nem hitted el, hogy szeretnek és egy ilyen kis dolog miatt nem szakítanának, vagyis nem bíztál bennük. Ez a dolog is csak rajtad áll, és mint minden más dologban is gyakorlat teszi a mestert. – ezen így még sosem gondolkoztam, vagyis, hogy én nem bíztam bennük. Ez így még sosem futott át az agyamon, viszont van benne valami. – Már csak egy kérdés van.

-És mi az?

-Hogy bennem meg tudnál-e bízni. – nem tudtam neki most válaszolni, pedig számított rá. Egyszerűen képtelen voltam rá. Muszáj voltam mást tenni, mint, amit a szívem diktált.

-Későre jár. – hajtogattam össze a takarót és indultam el a lift felé. Ezt lehet egy "nem"-nek vette.

Némán követett és az autóban hazafelé sem szólalt meg. Nagyon hosszúnak tűnt az út és végig azon járt az agyam, amit mondott. "te nem bíztál bennük" állandóan ez ismétlődött a fejemben, majd megérkeztünk.

Előre kipattant az autóból és kinyitotta nekem is. Elkísért az ajtóig és ott megálltunk.

-Hát…köszönöm! Mindent köszönök! – mondtam neki, de nem néztem rá.

-Nem kell megköszönnöd! Remélem, azért még találkozunk. – mondta kicsit bizonytalanul.

-Biztosan. – mondtam és egy halvány mosoly jelent meg az ajkamon.

Megölelt, amit viszonoztam is és legszívesebben el sem engedtem volna. Annyira rossz volt, hogy most mindent elrontottam, pedig minden annyira jól alakult. Pár perc után elengedett és elindult az autó felé. Én csak álltam és néztem, ahogy elmegy. Ezt nem hagyhatom.

-Várj! – kiáltottam utána még időben. Megfordult és rám nézett. Én gyorsan odaszaladtam hozzá, előtte megálltam. -  Bízom benned! – mondtam az egészet a szemébe nézve. Vártam a reakciót és vártam, hogy meg fog csókolni. A szeme felcsillant és megjelent az arcán egy őszinte mosoly. Majd az arca egyre csak közeledett és közeledett… és kaptam egy puszit a homlokomra.

Hát nem erre számítottam. Majd még a fülembe súgott valamit.

-Majd hívlak! – és megjelent egy féloldalas kaján mosoly az arcán. Komolyan, kirázott tőle a hideg.

Majd megfordult és beszállt az autóba és elindult. Én csak néztem, amíg el nem tűnt, aztán elindultam befelé.

Egyszerre voltam szomorú és boldog. Boldog, hiszen Vele tölthettem egy csodálatos napot, viszont szomorú, mert végződhetett volna jobban is. Ahogy ezen gondolkoztam elkezdtek hullani a könnyeim, viszont a szám mosolygott. Nem tudtam melyik érzés volt az erősebb a kettő közül.

Ahogy kinyitottam az ajtót és beléptem a házba, leraktam a cipőmet majd elindultam befelé. Viszont az előszobától tovább nem jutottam. Egyszerűen összeestem és elkezdtem zokogni. Talán a túl sok feszültség miatt, talán attól, hogy elrontottam mindent és talán már nem is akar tőlem semmit, már ha eddig akart. Lehet attól, hogy ennyire boldog még sosem voltam, de az is lehet, hogy a csalódottság jött ki rajtam. Már én sem tudtam, mi bajom van, csak ki akartam adni magamból.

Csak ültem a földön a sötétben, mikor két kar megsimította a vállam.