95. fejezet - Félreismertem...

Sziasztok! Most időben hoztam a részt?:$$ Remélem attól, hogy kevesebbet dolgoztam rajta még tetszeni fog!!:)
Jó olvasást!♥
Hope

Kerek szemekkel olvastam végig Gemma levelét, ami csak még nagyobb csalódást okozott. Teljesen félreismertem volna? Soha, de soha nem néztem volna ki mindezt belőle.

"Hallottam Adamtől, hogy tudsz a dolgokról… és azt is mondta, hogy megemlítetted Ashtont. Én képtelen vagyok elmondani neki, de tudom, hogy tudnia kell róla. Megtennéd helyettem? Ti úgyis olyan jó „barátok” vagytok."

Egyszerűen felfoghatatlan. Valahogy a levelén keresztül is éreztem a lekicsinyítő és ellenséges viselkedését. Nem értettem, mire fel lett ilyen, mikor ott még azt kérte, hogy Harry miatt ne viselkedjek vele másképp. Kijött elénk a reptérre is, most meg egy ilyen levél. 180 fokos fordulás.

"Úgy érzem ez nem az én feladatom. És igen, jó barátok vagyunk, de nem értem az idézőjelet. Utalni akartál vele valamire?"

Elküldtem az üzenetemet és perceken belül jött is rá egy válasz.

  

"Ami azt illeti de, utalni akartam vele „valamire”. Miattad távolodott el tőlem, ha velem van is rád gondol. Szóval kérlek, mondd meg neki te!"

"Honnan tudod, talán gondolatolvasó vagy? Velem őszinte, és őszintén elmondta, hogy amióta megismert rettenetesen megkedvelt, tehát az érzései is őszinték, csak valaki nem veszi észre, vagy csak ezzel próbálja a bűntudatát enyhíteni."

"Ne akarj engem kioktatni! Tudom, amit tudok. Ha te nem beszélsz vele erről, akkor senki se fog."

"Márpedig nem leszek én a boldogsága elrontója. Szeretem, és nem akarom megbántani. Nem én kufircoltam félre, tehát nem az én lelkemen kell száradnia a következménynek."

"Jó, legyen! Akkor tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna?!"

"Ez miért az én dolgom? Te, ti tettétek meg, ti beszéljetek róla!"

"Hagyjuk! Igazad van. A mi dolgunk, majd lesz, ahogy én akarom. Bocs a zavarásért."

Erre már nem válaszoltam. Csalódtam benne. Hatalmasat csalódtam.

Besegítetem a házimunkába, ezzel is elterelve a gondolataimat. Rendbe raktam a szobámat és megettem a karácsonyfánkról majdnem az összes szaloncukrot. Persze, mikor rákérdeztek, hogy ki volt az, csak ártatlanul néztem, pont ezzel bebizonyítva a bűnös kilétét.

Két nap telt el semmittevéssel, amikor kaptam egy levelet Harrytől. Egy meghívást újévre. Gyorsan, szinte repültem le a lépcsőn és álltam meg a konyhában anyummal szemben.

-Mit szeretnél? – kérdezte robotiasan.

-Hát, Harry meghívott újévre, és…

-Nem. Nem nyertük meg a lottót, nincs rá pénz. Sajnálom. – fordult vissza a koszos tányérokhoz.

Nem ellenkeztem, tudtam, hogy igaza van. Orrot lógatva battyogtam vissza az emeletre, és válaszoltam neki.

"Sajnálom, ez most nem jön össze."

"Miért?"

"Csak nem. Sajnálom!!"

"Van valami oka, mondd el!"

"Nem állunk úgy, hogy ezt megengedhetnénk magunknak.. ennyi."

"Azzal ne is foglalkozz!"

"Pont ezért nem akartam elmondani. Nem akarom, hogy te álld!"

"Inkább lemondasz erről, és nem találkozunk, minthogy elfogadd?"

"Ha tehetném, máris ott lennék, de ez nem így megy. Harry, értsd meg!"

"Jó, kössünk egy alkut! Ez az utolsó alkalom, hogy én állok bármit is, de ezt még elfogadod. Így jó?"

"Tényleg az utolsó?"

"Ígérem!"

"Oké. Legyen! Ez így még elfogadható. Köszönöm!"

"Nincs mit! Akkor majd még jelentkezem! Szeretlek!"

"Én is!"

Lementem megbeszélni a fejleményeket és az alkut is. Rosszallóan, de beleegyeztek. Elújságoltam Vikinek is, akinél Dominik volt éppen, és ő is boldogan mesélte, hogy együtt fognak ünnepelni.

-Az első együtt töltött szilveszter! Izgulok! – nevetett fel halkan.

-Irigyellek titeket!

-Miért? Egy szavad se lehet!

-Boldogok vagytok egymással, és ez meg is látszik! Jól egymásra találtatok! – mosolyodtam el.

Fél órás beszélgetés után eltettem magam másnapra. Reggel anyum költött, hogy ideje lenne kikelnem az ágyból. Ránéztem a telefonomra és 2 nem fogadott hívás. Mindkettő Harrytől.
Gyorsan tárcsáztam, de kinyomott. Pár másodperc múlva pedig visszahívott.

-Ne haragudj, hogy nem vettem fel, de még aludtam. – mondtam és közben még el is pirultam.

-Semmi gond! – nevetett fel. – Ma délután indul a géped. A jegyárusnál már tudod mi a dolgod, elintéztem mindent. Csak siess! Nehogy lekéssed nekem! – hallottam, hogy mosolyog. Mély, rekedtes hangjától kirázott a hideg, persze jó értelemben.

-Köszönöm! – hálálkodtam neki.

-Siess! A repülőtéren találkozunk! Vigyázz magadra! – mondta és bontotta is a vonalat.

Gyorsan bepakoltam pár napra elegendő ruhát és még az ilyenkor fontos dolgaimat, majd magamat is rendbe raktam. Megreggeliztem, elköszöntem a szüleimtől, és már úton is voltam Budapest felé. Útközben mindig zenét hallgatok, és ez most sem volt másképp. Izgatottan, szinte végig mosolyogva utaztam. Alig vártam, hogy végre ott legyek! Hogy végre vele legyek!

A rengeteg várakozás a reptéren idegesítő. Nem is tudom, hogy bírják azok, akik folyamatosan ezt élik át, de az utazás kárpótol mindenért.

Estefelé, amikor landoltam már fáradt voltam, pedig semmit sem csináltam. Fáradságom ellenére a mosoly az arcomon volt. Elvettem a táskámat és kerestem egy ismerős arcot, legyen az a Harryé vagy valaki másé. És meg is lett. Harry egy biztonsági kíséretében állt az épület egyik sarkában. A tömeg megvolt körülötte, de amikor észrevett, szólt az őrnek, és hatalmas lendülettel indult el felém. A hatalmas lendülete ugyanolyan gyorsan szűnt meg előttem, mint ahogy jött. A menetszele majdhogynem felborított. Megállt előttem, a táska kiesett a kezemből, ami másodperceken belül már a tarkóját fonta körbe. Úgy csókolt, ahogyan még sohasem.  A végén meg is pörgetett a levegőben, aminek következtében a ruhám felcsúszott is kicsit, de a harisnya minden incidenstől megvédett. A sapkám viszont a földön landolt, de ez volt a legutolsó dolog, ami akkor és ott érdekelt.

-Hiányoztál! – suttogta arcomba.

-Te is nekem! – csókolt meg újra, de ez megint más volt.

-Gyere! Menjünk! Elég képet csináltak már. – mosolyodott el azzal a féloldalas mosolyával.

Nem válaszoltam csak bólintottam. Összekulcsolta kezünket és a biztonságit követve siettünk a kocsihoz. Beszállva le akartam venni a sapkámat és csak ekkor fogtam fel, hogy ottmaradt.

-Mi az? – kérdezett rá, mikor észrevette, hogy tapogatom az üres, sapkátlan fejemet.

-A sapkám. Leesett, és ott maradt. – néztem rá.

-Itt az enyém! – vette le sajátját és a fejemre húzta.

-Nem azért, mert fázik a fejem, hanem pont le akartam venni. – nevettem és visszaadtam neki a tulajdonát.

A kocsiút teljes ideje alatt a kezünk össze volt kulcsolva, és hol beszélgettünk, hol csak néztük egymást, hol pedig élveztük egymást, gondolok itt csókokra, de semmi többre.

Házához megérkezve újból kezembe vettem egyetlen táskámat, és már csak a házban raktam le, pontosabban a szobájában.

-Már alig emlékszem a házra… - mondtam körbenézve a szobán.

-Megmutathatom minden egyes szegletét, ha szeretnéd. – ölelt át hátulról, és mondandója közben apró csókokkal hintette be a vállam és a tarkóm.

-Nem kell vele fáradnod! – fordultam meg karjai között. A mostani apró kis csókjai már a számra érkeztek, ami egy szenvedélyes csókban ért véget. – Kérdezhetek valamit? – álltunk még mindig ugyanabban a pozícióban.

-Persze. – nyomott egy újabb puszit a számra.

-Miért lett vége Taylorral? – hangom határozott volt.

-Így kell elrontani egy meghitt pillanatot. – hajtotta le fejét, és kezeit leemelte rólam, majd az ágyra ült.

-Ne haragudj, de szeretnék tisztán látni! – ültem mellé.

-Mert rájöttem, hogy nem ő kell. Nem őt szeretem. Ennyi az egész.

-És te szakítottál vele?

-Igen, vagyis… igen. Én voltam.

-Ugye felkészültél, hogy a média hatalmas ügyet fog belőle csinálni? Tudod bolhából elefántot…

-Igen, de én inkább téged féltelek.

-Miért?

-Mert ebbe téged is belekeverhetnek.

-Hogy érted ezt?

-Hogy először téged hagytalak ott miatta, majd őt miattad. Vagy, hogy végig csak szórakoztam vele, csak féltékennyé akartalak tenni. Ki tudja, mit találnak ki?!

-Én rendben leszek, ha tudom, hogy te mellettem állsz majd!

-Mindig, minden körülmények között! – húzott magához, majd elborult velem a mellkasán.

Egy darabig még beszélgettünk és szóba jött az újévi partija is.

-Hogy tervezted? – érdeklődtem.

-Ismerősök, család… semmi nagy felhajtás, de persze ez úgysem fog összejönni. – mosolyodott el.

-Család? Azaz itt lesz Anne is? – csúszott egy oktávval fentebb a hangom.

-Igen, sőt Robin és Des is, na meg persze Gemma. A család az csak egyben jó.

-Ezt nem tudtam. Mit fognak mondani? Mármint…rólam. Ez hirtelen jött. – lettem kicsit hisztérikus.

-Ne aggódj! Kedvelni fognak. Gemma már sok jót mesélt rólad, és én is. Nincs mitől tartanod.

-Na, igen… Gemma.

-Mi van vele? – ült fel. Hangosan kifújtam a levegőt.

-Megcsalta Ashtont és azt akarja, hogy én mondjam el neki.

-Tessék? – a meglepődöttséget akkor sem tudta volna elrejteni, ha akarja.

-Várj, megmutatom! – előkerestem a laptopomat a táskámból és megnyitottam neki a levelezést.

-Ezt nem tudom elhinni. Ő ilyet nem tenne. Nem. Ez teljesen kizárt. – állt fel idegesen és kezeivel a hajába túrt.

-Láttam, hallottam és Adam be is vallotta. Megtették. – én is felálltam és Harry mellé léptem, átkaroltam a derekát és úgy folytattam. – De ne légy ideges! Neked biztos mindent el fog mondani, biztos van rá értelmes magyarázat, amit nem oszt meg magamfajtákkal.

-Erre nincs értelmes magyarázat. Megtette. És ilyenre sem kérhet senkit!

-Pszt! – tettem a mutatóujjam a szájára, majd az ujjamat az ajkaim váltották fel.

- Köszönöm, hogy elmondtad, viszont Ashton is jön. Rossz előérzetem van.

-Nem lesz semmi baj! Majd beszélsz Gemmával, én addig beszélgetek Ashtonnal, de úgyis talál magának társaságot, amekkora beszéde van. – nevettem fel. Már csak a hangjára is jó volt gondolni.

-Igen, biztosan. – puszilta meg a fejem búbját.

Letudtuk az alvás előtti teendőket, majd összebújva, a karjai között aludhattam el. Hiányzott ez az érzés. Hiányzott az, hogy hallgassam a légzését, hogy érezhessem karjait körülöttem, és az, hogy vele legyek.

Másnap hamarabb keltem, mint Ő, így gondoltam meglepem egy kis reggelivel. Lementem a konyhába, és összedobtam azt a híres neves angol reggelit, persze mivel én magyar vagyok, nem lett olyan tökéletes, de a szándék a fontos. Összepakoltam mindent egy tálcára és a lépcsőn egyensúlyozva vittem be neki.
Még mindig aludt. Úgy látszik, ki tudtam osonni nagyobb feltűnéskeltés nélkül.

-Harry! Ébresztő! – parancsoltam kicsit erélyesebb hangon, mire egyből kinyitotta gyönyörű zöld szemeit.

-Mire ez a parancsnoki hangsúly? Mondd, hogy nem ég a ház! – dünnyögte, miközben visszacsukta szemeit.

-Nem, de rám néznél egy másodpercre? – kérleltem kedvesebb hangon, mint az előbb.

-Bármikor. – fordult felém még mindig álmos arccal. – Csak nem ágyba reggelit kapok? – ült fel, és egy aprócska mosoly jelent meg szája sarkában.

-De. Most csináltam, még meleg! – sétáltam közelebb és leraktam az éjjeliszekrényére.

-Mivel érdemeltem ezt ki? – csuklómnál fogva magához húzott és egy jó reggelt csókkal ajándékozott meg.

-Nincs különösebb oka, csak ki akartam próbálni. – nevettem fel. – Na, gyerünk! Láss neki!

-Te nem eszel? – nem vagyok oda a tojásért, megeszem, de nem a kedvencem.

-Akkor miért nem hoztál fel müzlit? Az is van.

-Szerinted én tudtam? Azt nem tartod a hűtőben, és én csak ott kutattam.

-Jogos. Na, várj! – állt volna fel.

-Nem. Csak mondd meg, hol találom! Nagylány vagyok már, megoldom egyedül is.

-Hűtő melletti, első szekrény, te nagylány!

-Sietek! – szedtem gyorsan a lábam és már perceken belül újra az ágyban kötöttem ki.

Bekapcsolta a TV-t, így volt valami háttérzaj, de nem igazán figyeltünk rá, teljesen addig, amíg számunkra érdekes hír nem következett.

-Erről beszéltem. – morgott Harry.

-Nyugi! Azt mondanak, amit akarnak, mi tudjuk, mi az igaz, és ez a lényeg, nem igaz?

-De, de akkor is bosszantó.

-Az, de ne törődj vele!

A napot először vásárlással kezdtük a holnapi partira, utána megnéztünk egy filmet, majd vártuk Harry családját, ugyanis ők előtte egy nappal érkeznek.

-Izgulok. – suttogtam Harrynek.

-Az jó, bizonyíték, hogy érdekel a véleményük, de ne vidd túlzásba. Egyáltalán nincs rá okod. – puszilt meg.

Hallottuk, ahogy egy autó lassít, majd az ajtók csapódását is. Harry mosolyogva ment eléjük, én pedig az ajtó előtt álltam meg. Harry intett a kezével, hogy menjek oda.

-Ő itt Juci! – karolta át a vállam.

-Örülök! – nyújtottam kezet, amit mosolyogva szorítottak meg.

Gemma egész végig a kocsi mellett ácsorgott és elég dühösnek bizonyult.

Bentebb menve leültünk és beszélgettünk. Kérdezgettek, kérték, hogy meséljek magamról. Próbáltam eleget tenni a kérésüknek és az említésre méltóbb dolgokat el is meséltem, majd szóba került Harry gyerekkora, amiből jöttek a vicces történetek, na és persze a számára kínosabbak is, amiken mi, vele együtt jókat nevettünk.

-Álmos vagyok. Elmegyek, lefekszem. – szakított félbe egy ilyen okból folyó nevetést Gemma.

-Rendben. – mondta Anne és rá mosolygott. Gemma a lépcsőfokokat kettesével szelve ment fel. Harry rám nézett, én pedig bólintottam.

-Azt hiszem, mesélek neki egy altatót. – mosolygott, majd utána ment.

94. fejezet - Don't let me go

Sziasztok! Ez nem a leghosszabb fejezet, de úgy érzem a tartalma kárpótol. Sajnálom a késést is, ígérem, hogy ezentúl hamarabb hozom a következő fejezeteket!!:)
Jó olvasást!♥
Hope

A szívem kihagyott egy dobbanást, majd tripla olyan gyorsan kezdett el verni. Alig mertem hinni a szememnek. Abban a pár másodpercben lejátszódott előttem minden. Minden jó, csodálatos pillanata a kapcsolatnak, de utána egyből minden rossz is. A szemembe könnyek gyűltek, pedig még meg se szólalt.
Viki észrevette a könnyeket a szememben és a kézfejemhez nyúlt, majd aprókat simított rajta.

-Boldog Karácsonyt! – mondta végignézve mindenkin, majd szeme megállapodott rajtam. Éreztem, hogy néz, de képtelen voltam a szemeibe nézni.

-Neked is, Harry! – veregette vállon Adam, majd a fejével biccentett egyet, jelezve a családjának, hogy jobb lenne őket kettesben hagyni. Viki még egy utolsót szorított a kezemen, majd elengedte azt és kiment a többiekkel.

-Tudunk beszélni? – lépett elém Harry, de én még mindig az ölemben lévő kezeimet figyeltem. Féltem ránézni. Féltem a látványtól, ami fogad, és mindezt nem rossz értelemben. Nem akartam újra összetörni, újra átélni azt, amit az elmúlt hónapokban. Féltem, hogy ha ránézek, újból és még jobban belészeretek. De nem küldhettem el. Arra is képtelen lettem volna, így csak bólintottam egy aprót. – Tudom, hogy hibáztam. El kellett volna mennem, amikor megígértem, de meg kell értened! – guggolt le és államnál fogva felemelte fejemet, kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. Ekkor gördült le az első könny az arcomon, amit még követett pár.

-Miért kéne nekem bármit is megértenem? Átvertél! Hazudtál! Te vagy az, akinek meg kéne értenie engem! – fakadtam ki. Képtelen voltam hangosan beszélni a torkomban lévő hatalmas gombóctól, de a hangsúlyomból ki lehetett következtetni, hogy mérges és csalódott vagyok.  – Felfogtad te egyáltalán, hogy mit tettél? Hogy egy egész világ előtt szégyenítettél meg? – kérdeztem és most mélyen fúrtam tekintetem szemeibe, közben kezeimmel folyamatosan töröltem le az éppen folyó könnycseppjeimet.

-Sajnálom! Nem így terveztem. Változtatni rajta már nem tudok.

-Miért jöttél Harry? Hogy megforgasd a tőrt bennem? – álltam fel és mellkasom előtt összefontam karjaimat. Harry még a guggolásából felnézett rám, majd a földre és csak utána állt fel.

-Azért jöttem, hogy elnézést kérjek. – nyúlt derekamért, de hátrébb léptem.

-Megtetted. – néztem az ajtó felé, utalva arra, hogy jobb lesz, ha most elmegy.

-Értem. – hajtotta le fejét, majd szépen lassan elindult a bejárat felé. – Szeretlek, és tényleg sajnálom! – mondta még visszanézve, és hiába próbáltam nem ránézni, nem sikerült. Gyönyörű zöld szemei a megszokottnál is jobban csillogtak. Talán könny volt benne, talán csak a lámpa fénye. Nem tudom. A félelem még jobban eluralkodott rajtam, lábaim remegni kezdtek.

-Én is szeretlek! – mondtam magam elé bámulva, de már csak az ajtó csapódása volt hallható. Elment. Újból itt hagyott, csak most az én hibámból. Megint én basztam el az esélyeimet, de… nincs de! Egy barom vagyok, hogy hagytam kisétálni azon az ajtón. Gondolkoztam, és a lábaim maguktól kezdtek el rohanni az ajtóhoz, ahol meglepetés fogadott.

-Hallottam! – mondta Harry egy óvatos mosoly kíséretében. Egyik kezét a derekamra rakta, a másikkal az arcomhoz nyúlt. Nagyujjával simogatta egy darabig, majd egyre csak közeledett… és megcsókolt. Mintha ezernyi pillangó tört volna ki a gyomromból, mintha hirtelen minden megjavult volna, mintha megtaláltam volna az éltetőmet.

-Várj! – toltam el magamtól. – Nekem ez így nem megy. – hátráltam be a nappaliba, ahová Ő is követett. Leültünk, és várta, hogy mondjak valamit, de amikor rájött, hogy nem fogok, elkezdte.

-A szülinapodat illetőleg, még sohasem szégyelltem magam ettől jobban. A bűntudatom fizikai fájdalmat öltött.

-Ne túlozz Harry! Nincs szükségem arra, hogy önsajnáltató monológot mondj, mert úgy érzem, nem te vagy az, akinek ez kijárna.

-Jogos. Csak azt akartam mondani, hogy tényleg rettenetesen sajnálom!

-Miért tetted? – néztem szemeibe.

-Nem tudom.

-Olyan nincs! Mindennek megvan az oka. Szóval, miért tetted?

-Jött egy kínálkozó lehetőség, amit elfogadtam.

-Az a lehetőség Taylor volt, igaz? – fájt kimondani a nevét, és ironikus is volt, hiszen az ő zenéje segített, és miatta hallgattam. Ez egy ördögi kör.

-Igen. Azt hittem, így könnyebb lesz kiverni a fejemből téged, azt hittem, ő majd segíthet. De nem így lett. Abban az egy hónapban csak még rosszabb lett minden. Jobban hiányoztál, mint valaha.

-Mégsem kerestél fel. – szólalt volna meg, de közbevágtam. – Emlékszel az utolsó beszélgetésünkre? – bólintott. – Én is. Jobban fájt az az egy mondat, mint bármi más. Azt hittem, ott, akkor, hogy majd minden egyenesbe jön, de nem így lett. Taylor, vagy, ahogy te mondanád, a kínálkozó lehetőség fontosabb volt, mint én.

-Nem.

-De! Harry, ezt te is tudod! Őt választottad. Most pedig…

-Most mégis itt vagyok! Miattad. Érted. Szeretlek és már nyár végén elrontottam azzal, hogy hagytalak csak úgy kisétálni az életemből, a szülinapoddal pedig a lehető legnagyobbat hibáztam, de megbántam. – mondta őszintén. – Mellesleg, láttam, hogy te is túlléptél.

-Mit csináltam? – kerekedtek ki a szemeim.

-Ashton és te… a csók…

-Álljunk csak meg! Úgy érzem, ez nem az a pillanat, amikor ezzel vonakodj elő, hiszen te nem jöttél el! Ő csak próbált segíteni nekem. Ami azt illeti, semmit sem jelentett… - az utolsó mondatod nagyon nehéz volt kimondanom. Igenis sokat jelentett. Ugyanazt éreztem, amit az előbb a bejárati ajtónál. A több százezer pillangót, a boldogságot.

-Oké. Igazad van. Az én hibám! Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte a szemembe nézve.

-Emlékszel arra az időre, amikor azt mondtad, hogy nem hagysz el… aztán elhagytál? – értetlenül nézett rám. – Harry, fájt. Még most is fáj. Nem gyógyultak be a sebeim.

-Szeretlek!

-Azt hiszed, hogy idejössz, bocsánatot kérsz, és minden el van intézve? Ez nem így megy. Én is szeretlek, de nem tudom, hogy képes lennék-e még egyszer elviselni ugyanazt.

-Ki mondta, hogy el kellesz?

-Ugyan már, te is tudod, hogy semmi sem tart örökké.

-A kivétel erősíti a szabályt. Figyelj, ha a szavaim nem érnek semmit, majd talán ez. – fészkelődött.

-Mit csinálsz? – néztem értetlenül.

-Now you were standing there right in front ofme, I hold on it’s getting harder to breathe, All of a sudden these lights arebliding me, I never noticed how bright they would be. I saw in the corner thereis a photograph, No doubt in my mind it’s a picture of you, It lies there alonein its bed of broken glass, This bed was never made for two. I’ll keep my eyeswide open. I’ll keep my arms wide open. Don’t let me, don’t let me, don’t letme go, ’cause I’m tired of feeling alone. I promised one day that I’d bring youback a star, I caught one and it burned a hole in my hand oh, Seems like thesedays I watch you from afar, Just trying to make you understand, I’ll keep myeyes wide open yeah. Don’t let me, don’t let me, don’t let me go, ’cause I’mtired of feeling alone. Don’t let me, don’t let me go. Don’t let me, don’t letme, don’t let me go, ’cause I’m tired of feeling alone. Don’t let me, don’t letme, don’t let me go, ’cause I’m tired of feeling alone. Don’t let me, don’t letme go… ’cause I’m tired of sleeping alone! – énekelte el a még sohasem hallott sorokat. Meghatódtam, és a könnyeim újra utat törtek maguknak.

-Harry, ez csodálatos! – mosolyodtam el.

-Neked írtam. – tette ő is ugyanezt.

-Ezt te írtad?

-Igen. – húzta szélesebbre mosolyát. – Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte ismét. Válasz helyett csak bólintottam és közelebb húzódva hozzá megcsókoltam. – Ezt vehetem egy igennek? – döntötte homlokát az enyémnek.

-Igen. – mosolyogtam és nyomtam egy puszit a szájára.

-Akkor szeretnék még egy dolgot kérni.

-Ez nem kezdődik jól.

-Pakolj össze, és gyere velem! – mosolya akár egy ötéves kisfiúé, olyan volt. Lelkes és őszinte.

-Nem tehetem. Ne egyedül jöttem, és holnap már mennünk kell haza.

-Azt hittem több időre jöttél. – nézett rám csalódottan.

-Csak 3 nap. Ez is bőven sok volt. Akarom mondani az otthoniaknak.

-Nem baj! Akkor pakoljatok össze, és gyertek velem! – mosolyodott el ismét.

-Harry, én karácsonyozni jöttem ide. Ne haragudj, de ez most nem fog menni. De… - emeltem ki az utolsó szót.

-Igen?

-Ha megbeszélem Marcyval és Johnnal maradhatnál holnapig. Más ötletem nincs. – mondtam a szavakat óvatosan, nem tudtam, milyen reakcióra számítsak.

-Ha nem zavarok, szívesen maradok. – nevetett fel. Gyorsan megkerestem a két szülőt és megbeszéltem velük a dolgot.

-Lebeszélve! Maradhatsz! – álltam meg előtte mosolyogva. Ő felállt, és szorosan magához húzott.

-Nagyon hiányoztál. – suttogta.

-Te is nekem! – suttogtam én is. – Szeretnélek bemutatni valakinek! – fogtam meg csuklóját és a szobánk felé húztam. Kopogtatás nélkül rontottam be a szobába. – Viki, ő itt Harry, Harry, ő itt Viki, azaz Tory. Ahogy jól esik. – mosolyogtam. Viki szemei egy pillanatra sokkot tükröztek, de miután észrevette az összekulcsolt kezeinket, elmosolyodott.

-Örülök! – lépett közelebb Harry.

-Én is! – állt fel Viki.  Pár másodpercig kínos volt, de aztán mosolyogva ölelték meg egymást. – Akkor, minden rendben, ugye? – váltogatta tekintetét köztem és Harry között.

-Igen, a lehető legnagyobb rendben. – válaszol a mellettem álló göndör.

Amíg én megágyaztam a mellettem lévő ágyat, Harry és Viki beszélgettek, és jóízűen nevettek egy-egy poén hallatán. Olyan volt, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Vikin semmi jelét nem láttam annak, hogy próbálná leküzdeni rajongó énjét. Talán azért, mert túl sokat meséltem Róla, így úgy ismerhette meg, mint egy átlagos fiút, vagy talán azért, mert Harry túl jó fej, és sikerült ezt a dolgot áthidaltatnia Vikivel. Nem tudom, melyik, de a lényeg ugyanaz. Öröm volt rájuk nézni. Mindketten felszabadultan meséltek, ami engem is melegséggel töltött el.

Az éjszaka folyamán még beszélgettünk, de mivel reggel korán kellett kelnünk, elaludtunk. Hajnalban valami furcsa zajra keltünk. Mind a hárman egyszerre nyitottuk ki a szemeinket, de Harry sokkal éberebb volt. Azonnal talpra pattant és láttam rajta, hogy ideges.

-Mi az? Baj van? – kérdeztem tőle, még a szememet dörzsölve.

-Ismerem ezt a zajt, de remélem nincs igazam. – idegesen lépett az ablakhoz, amin óvatosan nézett ki. – A francba! – húzta vissza azonnal a függönyt.

-Mi az? – léptem én is az ablakhoz és kinéztem rajta. Harry azonnal utánam kapott és behúzott onnan, de már mindegy volt. – Ez most komoly? – kérdeztem.

-Igen. A kocsim a ház előtt áll. Biztos rájöttek, hogy itt vagyok, és hát tudod…

-Rajongók vagy fotósok? – kérdezte ezúttal Viki.

-Mindkettő. – fordult felé Harry.

Harry elnézést kért Marcyéktól is, és hamarabb távozott, mint mi, ezzel magára vonva a figyelmüket. Mi Vikivel gyorsan összepakoltunk, elköszöntünk Johntól, Marcytól, Carolinetól, és persze Larrytől is, aztán Adam bevitt minket a reptérre. A könnyes búcsú után már úton voltunk hazafelé.

Otthon a szokásos várt, az unalmas hétköznapok, de legalább most pozitívan állhattam a dolgokhoz. Kipakoltam, majd a laptopomat magam elé húztam és bejelentkeztem Twitterre.  Az értesítéseim száma az egekbe szökött, csakúgy, mint az üzeneteim száma. Az üzenetek között, azonban több volt az érdekes, így azokkal kezdtem. Meglepetésemre, olyan ember is írt, akire nem számítottam. 

93. fejezet - Karácsony

Sziasztok! 

Nagy késés után, de meghoztam a következő fejezetet, ami eléggé izgalmasra és hosszúra sikeredett, legalábbis szerintem. Ezzel a résszel teljesen meg vagyok elégedve és remélem ti is így lesztek vele! Olvassatok, pipáljatok, írjatok megjegyzést és iratkozzatok fel!:)))
Jó olvasást!♥
Hope

Az ölelését viszonoztam.

-De mégis hogyan és miért? – kérdeztem még mindig alig felfogva.

-Kiderült, hogy én és Adam egy iskolába jártunk, csak én egy évvel fentebb.

-És összebarátkoztunk, szóba jöttél és mondtam neki, hogy jössz. – folytatta Adam.

-Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy eljöjjek és üdvözöljelek ismét itt. – fejezte be Gemma.

-Ez egy igen szép történet. – mosolyogtam, habár zavarba voltam. – Ő itt a barátnőm, Viki, de szólítsátok csak Torynak! – toltam előrébb barátnőmet.

-Már bemutattad. – nevette el magát Adam.

-Oh… - kaptam a tarkómhoz. – Nem baj, megtettem még egyszer. – mosolyodtam el kínomban.

-Remélem, te is otthon fogod magad érezni nálunk. – mosolygott rá kedvesen Adam.

-Biztosan. Sokat hallottam rólad és a családodról. – mosolyodott el Viki is.

-Ezt jó hallani, tehát maradandóak vagyunk. – nézett rám, majd vissza barátnőmre.

-Még szép. – mosolyodtam el.

-Akkor, indulhatunk? – nézett végig mindenkin, majd összecsapta tenyerét a sofőrünk.

-Igen. – válaszoltuk szinte egyszerre.

Kisétáltunk a kocsihoz, a kevés kis cuccunkat bepakoltuk a csomagtartóba, majd én és Viki hátra, Adam a kormány mögé, Gemma pedig az anyósülésre ült. Az utat csendben, inkább a táj nézésével töltöttük. Adam és Gemma néha váltottak egy-egy szót, majd mosolyogtak. Furcsa volt a helyzet.

A várost elnézve a karácsony már hónapok óta tarthat. Mindenhol világítás, gyönyörű fények még nappal is, és az utcán sétáló mikulások sem voltak ritkák. Világosban is gyönyörű volt, hát még milyen lehet este?

Érkezésünk után Adam előre ment, mi pedig követtük. Kinyílt az ajtó - ami gyönyörűen fel volt díszítve  fenyőággal, dióval és mogyoróval - és mint, ahogy legelőször, Larry volt az első, aki rohant kifelé farkát csóválva. A csomagomat elengedtem, leguggoltam elé, és nyakát átölelve simogattam meg a hátát, közben persze elfeledkezve magamról magyarul beszéltem hozzá, amin Viki jót mosolygott. Utána bementünk és eluralkodott rajtam a jól ismert deja vu érzés. A kanapén és a fotelekben ültek, de amikor megláttak minket, hatalmas mosollyal kezdtek el felénk sétálni.

-Annyira hiányoztatok! – mondtam a könnyeimmel küszködve, és abban a pillanatban fogtam fel, hogy tényleg rohadtul hiányoztak.

-Nekünk is te! Jó újra itt látni! – mosolygott Marcy.

-Jó, hogy újra itt lehetek! – mosolyogtam én is. – Apropó, ő itt a barátnőm, Viki, de szólítsátok csak Torynak! – húztam megint magam elé.

-Szia Tory! – ölelte meg őt is Marcy, majd John volt a soron.

-Caroline? – kérdeztem körbenézve, hiszen sehol sem volt.

-A szobájában van. Nagyon készít valamit, még arra sem jött le, hogy tudja, te jössz.

-Oh… értem. Akkor nem zavarom. – mosolyodtam el óvatosan. – De gyönyörű ez a karácsonyfa. – álltam meg a tőlem jóval magasabb fa előtt.

-Igen, ezt mi is így gondoljuk. A dicséret viszont Adamet és Gemmát illeti. Együtt díszítették fel. A csúcsdíszt viszont Caroline rakta fel. – állt mellém Marcy, és ahogy ezekről a dolgokról beszélt, valami felcsillant a szemében. Talán a büszkeség, vagy csak szimplán az, hogy Adam végre elfogadta őt, mint anyát.

-Mindenesetre szép munka. – bólogatott Viki is.

A rövidke ismerkedés után felpakoltunk a szobánkba.

-Ez a szoba hatalmasnak tűnik. – nézett körbe Viki.

-Azt is, csak a három ágy miatt hat kisebbnek. – ültem le a "saját" ágyamra.

-El sem hiszem, hogy itt vagyok. És Gemma. Hihetetlen. – dőlt hanyatt a mellettem elhelyezkedő ágyon.

-Még nekem is hihetetlen, de jó érzéssel tölt el, hogy velem vagy. - fordítottam a fejem felé.

-Köszönöm.

-Igazán nincs mit.

-Kip-kop! – adta ki száján a hangot Adam.

-Igen? – ültem fel mosolyogva.

-Caroline azt üzeni, 10 perc múlva menjetek át hozzá.

-Úgy lesz. – bólintottam. – Mellesleg, mesélj csak! – tettem lábam törökülésbe.

-Miről? – lépett beljebb és bezárta az ajtót.

-Gemmáról. Mikor és hogyan is "barátkoztatok" össze?

-Vizsgája volt. – ült le az ágy szélére és mosolyogva kezdett bele. – Nekem pedig órám. Egy folyosón, egymás melletti teremben volt. De tudod mekkorák a termek az egyetemeken? Az ajtók kilométerekre vannak egymástól, de megláttam és tudtam, hogy ismerős valahonnan. Utólag kiderült, ő is ezt gondolta. Odamentem, megkérdeztem, hogy hívják és akkor esett le, hogy ő Harry nővére, aki a nálunk rendezett „bulin” is ott volt. Már akkor beszélgettünk, de nem volt meghatározó, hiszen el is felejtettem. Na, mindegy, a vizsgája után szintén beszéltem vele, gratuláltam és meghívtam egy sütire. Beszélgettünk, én meg… - hajtotta le fejét.

-Te meg? – kérdeztem rá halkan.

-Megkedveltem. – mondta. A szobában még a légy zümmögését is lehetett volna hallani, olyan csend lett. – Totál idióta vagyok. Először Niki, arról nem kell beszélnem, most meg Gemma, akinek barátja van. – mondta mindezt úgy, hogy nem nézett fel.

-Nyugi, Adam! Lehet csak egy fellángolás. Meg amúgy is, ki tudja, mit hoz még a jövő? – próbáltam megnyugtatni, amin mosolygott, de nem volt őszinte.

-Na, mindegy. Majd lesz valahogy. A lényeg most az, hogy itt vagy, itt vagytok és karácsony van! – állt fel mosolyogva és szépen lassan hátrálva elhagyta a szobát.

-Szegény. Nem lennék a helyében. – mondta Viki, miután Adam kiment.

-Mondjak erre bármit is? – néztem rá mosolyogva.

-Most ne rontsuk el a kedvünket, oké? – mászott át az ágyamra és ölelt meg.  – Itt vagyunk Londonban, ráadásul az év legszebb ünnepén. Élvezzük ki és ne gondoljunk a negatív dolgokra, kérlek! – kezei a vállamon voltak, de a szemembe nézett.

-Rendben, csak nehéz nem Rá gondolni, mikor még a nővére is itt van. A hely, az emberek, mind eszembe juttatják… De igazad van. Miatta nem lehet rossz kedvem. Most nem! – próbáltam egy őszinte mosolyt a képemre festeni.

-Ez a beszéd. – nevetett fel. – Mellesleg lejárt a tíz perc. Mehetsz Carolinehoz.

-Mehetünk. Mindkettőnknek szólt. – fogtam meg a csuklóját és magam után húzva rohantam át az egész házon. Kopogtattam Car ajtaján, majd vékonyka hangja hallatán bementünk.

-Szia! – léptem hozzá gyorsan és szorosan magamhoz öleltem.

-Halihó! – rejtegetett valami a háta mögött.

-Ő itt a barátnőm, Viki! – mutattam felé, majd Caroline odasétált hozzá és üdvözölte egy öleléssel. – Min dolgozol ennyire bőszen? – ültem le ágyára, Viki is követte tettemet.

-Csináltam nektek valamit. Ez részben a karácsonyi ajándékom, részben pedig azért, mert örülök, hogy itt vagy. – mondta aranyosan csengő hangján, amitől akaratlanul is elmosolyodtam és könnyek szöktek a szemembe.

-Nem kellett volna. – töröltem meg szemem.

-Már nyár vége felé belekezdtem, csak közben abbahagytam és… mindegy, majd megérted, miért mondtam el. – mondta kicsit bűnbánóan.

-Rendben. – bólintottam és a kezembe vettem a rajzát, amit felém nyújtott.

Alaposan végignéztem és megértettem, miért mondta, hogy már korábban elkezdte. Harry és én együtt szerepeltünk a képen. Fogtuk egymás kezét, és mindketten mosolyogtunk. Hiába csak egy kislány rajza, tükrözte a boldogságot. Viki mellém lett beszúrva, és furcsa, mert csak képről láthatta, de felismerhető lett. Marcy, John és Larry a kép másik oldalán, szintén kézen fogva, Larry elé pedig magát rajzolta le, ahogy guggol. Adam – és meglepetésemre – Gemma szintén kéz a kézben szerepelnek rajta.

-Caroline?

-Igen? Valami nem tetszik? – vált aggodalmassá.

-Nem. Dehogyis. Gyönyörű a rajz és hihetetlenül köszönjük, de lehet egy kérdésem?

-Persze. – mosolygott megnyugodva.

-Adam és Gemma miért fogják egymás kezét? – mosolyogtam rá.

-Azért, amiért te és Harry vagy anya és apa. – magyarázta úgy, mintha teljesen egyértelmű lenne.

-Tudsz valamit, amit én nem? – néztem rá kevésbé elrejtve aggodalmam. – Együtt vannak?

-Ha két ember csókolózik, az azt jelenti nem? – bizonytalanodott el. Vikire néztem, aki ugyanannyira lesokkolódott, mint én.

-Csókolóztak?

-Igen. Adam szobájában. Nem látták, hogy be akarok menni.

-Ez mikor történt?

-Amikor a fenyőfát jött át díszíteni.

-Értem.

-Baj van? Rosszat mondtam? – kérdezte vékonyabb hangon.

-Dehogyis. Köszönöm, hogy elmondtad. – öleltem meg. – És a rajzot is nagyon szépen köszönöm. Igazán kedves tőled, hogy gondoltál ránk.

-Akkor tetszik? Nem baj, hogy… tudod.

-Persze, hogy tetszik. Csodálatos lett. – mosolyodtam el. – Viki, átvinnéd a szobába? – néztem rá, utalva arra, hogy szeretnék egy kicsit kettesben maradni Carolineal.

-Persze. – mosolygott és vette a lapot.

-Miért váltatok el? – kérdezte száját lefelé görbítve.

-Bonyolult.

-Nem szeretted eléggé? Kértelek, hogy vigyázz a férjemre, most pedig már más vigyáz rá. – láttam megjelenni a könnyeket a szemében. Tényleg csalódott volt, és még az is lehet, hogy igaza van. Nem szerettem eléggé.

-Sajnálom. Én… jobban szerettem, mint eddig bárki mást. És még mindig jobban szeretem, de Neki ez nem volt elég. Ő így boldog, most boldog. Légy te is az, hiszen mosolyogni láthatod. – próbáltam őszintének tűnni a pozitivitást illetőleg, de a hangom néha megcsuklott.

-Nem. Néztem a képeket, nem őszinte. Veled őszinte volt. Most nem az. Benne is csak téged keres. – mondta, miközben kezeit a tértemre csúsztatta.

-Honnan veszel ilyen butaságokat? – néztem rá fátyolos tekintettel.

-Ausztrália, a vidámpark, a rejtett kis helyek, a tető. Ugye ismerősek neked?

-Persze, hogy azok. – mosolyodtam el, visszagondolva rájuk.

-Mindegyik helyen járt Taylorral. Végigvezette őt ugyanott, ahol régebben téged. De közel sem viselkedett úgy, ahogy veled. Legalábbis a képek ezt mondják.

-Mióta lettél te ennyire komoly kis hölgy? – próbáltam terelni a szót.

-Beléptem a teenager korszakba, innentől kezdve rohamosan fogok fejlődni. – mosolyodott el végre. – De a lényeg, hogy ha szereted, mondd el neki, tudasd vele, hiszen ő is szeret.

-Nem. Én nem fogom keresni. Ha ennyire jártas vagy a témában, azt is tudod, mit csinált velem.

-Igen, tudom. De a büszkeséget félre kell rakni! Hagyd, hogy a szíved vezessen!

-Kezdek megijedni tőled. – nevettem fel.

-Mellesleg Ashton sem lenne rossz választás. – vigyorodott el.

-Húha. Hallgatlak! – tettem fejem tenyereim közé.

-Olyan, mint Harry, de mégis más. Teljesen más egyénisége van, de valamiért mégis mindig Harry jut róla eszembe.

-Te tényleg rengeteget változtál. Ilyen szavakat, mondatokat is nagyon ritkán hallok hasonló korúak szájából.

-Ezt bóknak veszem.

-Annak is szántam. – öleltem meg még egyszer.

Hiába tiltakoztam ellene, nem ment ki a fejemből az, amit Caroline mondott. Bogarat ültetett a fülembe, de a rosszabb, hogy újra reménykedni kezdtem, ami rövidtávon még jó is lehet, de rettenetesen fog fájni, mikor rájövök, hogy felesleges volt.

A délutánt végigbeszélgettük, aztán közösen megvacsoráztunk.

-Beszélhetnénk? – nézett rám Gemma. Bólintással jeleztem, hogy igen, ő pedig a kert felé indult. – Szóval… - kezdte megállva a hóban. – Csak azt szeretném, hogy Harry miatt ne változzon kettőnk kapcsolata. Igaz, nem beszéltünk túl sokat, mióta hazamentél és bántott is a dolog. Úgy éreztem, és érzem is, hogy miatta vagy zárkózottabb.

-Dehogyis. – vágtam pofátlanul közbe, de képtelen voltam hallgatni. – Az, amit Ő tesz, és amit te teszel, az két külön dolog. Nem fogom a kettőt egybekötni. Ennyire érett és értelmes én is vagyok. – mosolyogtam.

-Persze, nem is azért mondtam. – lett még kedvesebb a hangja.

Este ültünk még egy darabig a televízió előtt, de utána elmentünk szépen sorban tussolni, majd lefeküdtünk aludni, ugyanis a holnapi nap a nagy nap. Karácsony. Ajándékozás és az itteni szokások.

-Te alszol már? – suttogta Viki a sötétben.

-Nem. Nem tudok. Túlságosan is izgulok a holnap miatt. – mosolyodtam el és felültem az ágyban.

-Én meg nem akarok. Itt vagyok, és aludjak? Emlékezni akarok mindenre, nem az alvásra.

-Mi lenne, ha kimennénk? Sétálnánk egyet… amúgy is érdekel a város este. – kérdeztem.

-Szabad?

-Megkérdezem. – mondtam és sietős léptekkel indultam el Adam szobája felé. Kopogtattam, majd óvatosan benyitottam. – Alszol? – suttogtam, hisz ha igen, így nem biztos, hogy felkeltem.

-Nem. – válaszolt kicsit zavartan.

-Mit csinálsz? – kérdeztem, mielőtt a lényegre tértem volna.

-Öhm... mit csinálok? Semmit. – hangja titkolt valamit. Zavart és ideges volt.

-Minden rendben? – kérdeztem karba tett kezekkel, amit úgysem láthatott, hiszen villanyt nem kapcsoltam.

-Persze. Miért ne lenne? – egyre inkább éreztem, hogy nincs egyedül. 

-Kérdezni szeretnék valamit.

-Igen? És mi lenne az? – hangja egy oktávval fentebb csúszott.

-Biztos nincs baj? Idegesnek tűnsz… - egyre jobban érdekelt, hogy igazam van-e.

-Biztos nincs. Mit szeretnél kérdezni? – sürgetett, és nem csak az ő hangja volt hallható. Nem tisztán, de egy női hang is kivehető volt. Nem mondott semmit, inkább csak levegőt vett, túl hangosan.

-Egyedül vagy? Ugye nem zavartam meg semmit azzal a valakivel?

-Kivel? Teljesen egyedül vagyok, csak egyre fáradtabb. – tettetett egy ásítást, amire egy kuncogás volt a válasz valahonnan.

-Jó. Legyen. Kimehetünk sétálni? Marcyt már nem akarom zavarni, így maradtál te.

-Persze, csak ha hazaértek, szólj be! – hadarta el, olyan lerázóan.

-Oké. További jó szórakozást! – mondtam kicsit sem őszintén.

Tudtam, hogy ki van vele és amolyan egyik szemem sír, a másik nevet érzés kerített hatalmába. Visszasiettem a szobába, ahol már égett a lámpa.

-Na? Ugye mehetünk? – kérdezte szinte ragyogó szemekkel.

-Igen. – mosolyogtam rá, de még a történteken gondolkoztam.

-Ez nem túl őszinte mosoly.

-Kint elmesélem, készülj! – mosolyodtam el, és én is öltözni kezdtem.

Kiérve a házból, arcomat megcsapta a hideg. És valami esett is. Felnéztem az égre és egy utcai lámpa fényében kivehető volt, hogy hatalmas pelyhekben hullik a hó.

A házak ablakában gyertyák, és különféle, szebbnél szebb díszek világítottak, és persze a házakon is. Az egész utca hihetetlenül gyönyörű volt.

-Ennél szebbet még nem láttam. – álltam meg az út közepén és körbenéztem.

-Egyetértek, pedig engem ezek nem nyűgöznek le, de ez fenomenális. – mondta szinten teljesen elámulva.

Elkezdtünk sétálni a város felé. Tisztában voltunk, hogy gyalog sosem érünk be, de élveztük a látványt, na és persze a havat is.

-Mi történt? – kérdezte Viki, miközben egy hógolyót gyúrt össze.

-Mikor? – néztem rá értetlenül.

-Hát, miután visszajöttél, furcsa voltál. – mondta.

-Ja, igen. Adam szobájában nem csak Adam volt.

-Ezt hogy érted?

-Úgy, hogy egy nővel volt. Pontosabban van egy sejtésem, hogy kivel.

-És, elárulod?

-Szerintem Gemma. – jelentettem ki fapofával.

-Hogy ki? – állt meg. – Miből gondolod?

-Ugye Caroline látta őket csókolózni és a kocsiban, mikor ültünk és beszélgettek. Az a nézés nem szimplán baráti nézés volt.

-Hát, remélem, hogy tévedsz.

-Én is, hidd el! Szegény Ashton. Előre sajnálom. Nem ezt érdemli. – mondtam magam elé bámulva.

-Igen, mindig belenyúl.

Csendben sétáltunk még egy darabig, majd hívtunk egy taxit, ami a város központjában rakott ki.

-Úgy érzem, mintha miénk lenne az egész város! – kezdett el rohanni barátnőm, kezeit széttárta és a nyelvét is kinyújtotta.

-Mert a miénk is! – futottam utána.

-Merre megyünk először? – kérdezte rám emelve tekintetét.

-Arra. – mutattam a Temze felé. A parton sétáltunk, majd felültünk a még pont üzemelő London Eye-ra, ahol megannyi kép is készült.

-Imádom ezt a város!

-Én meg a kilátást. – suttogtam, amikor a legtetején voltunk.

Az épületek amúgy is fénylő világításai mellet a dekorációk fényei még mesebelibbé tették az egész várost. Karácsony az év legszebb ünnepe, és nekem megadatott, hogy a legszebb városban ünnepeljem.

Leérve egyből a vásárt céloztuk meg. A tömeg még most is hatalmas volt, és a legtöbb ember, hozzánk hasonlóan turista volt.

Pár apróságot vásároltunk is, de még haza is kellett jutni valahogy, tehát nem költöttünk túl sokat. Elsétáltunk az Oxford Streetre is, és még pár, a közelben lévő látványosságot is megnéztünk.

Éjfélkor még a városban kívántam egyet, utána viszont visszamentünk. Halkan nyitottunk be a bejárati ajtón, és a nappaliba érve azt láttam, hogy Gemma a kanapén alszik. Elgondolkoztam, hogy mikor kifelé mentünk, ott volt-e, de nem emlékeztem.

-Viki, te láttad Gemmát induláskor? – böktem fejemmel a kanapé felé.

-Nem. Meg is jegyeztem, hogy vajon ki fog itt aludni, mert szépen oda volt hajtogatva az ágynemű. – mondta, én pedig egy bólintás után elindultam felfelé a lépcsőn.

Beérve a szobába lepakoltunk, majd átszaladtam Adamhez szólni, hogy megjöttünk.

-Tudom, hogy tudod, hogy nem voltam egyedül és azt is, hogy tudod, kivel voltam, de azt is tudnod kell, hogy nem történt semmi. – kezdte, mikor indulni akartam.

-Na, akkor ezt még egyszer és egy kicsit lassabban, ha kérhetem. – mosolyogtam rá.

-Nem történt semmi köztünk. Csak feljött beszélgetni. – mondta bűnbánó hangon.

-Figyelj, valójában ez nem az én dolgom vagy gondom, de gondolj csak bele: nem csak kettőtökről szól. Sajnos szerepet kapott egy harmadik fél is, aki egy igencsak szeretetreméltó srác. Soha nem érdemelné meg ezt, és úgy érzem mindkettőtöket félreismertelek. Gemmából sosem néztem volna ki, hogy képes lenne ezt tenni bárkivel is, és rólad sem. De úgy látom, tévedtem. – indultam el az ajtó felé. Adam bűnbánóan követte minden egyes mozdulatomat, de nem mondott semmit. – Mellesleg, Caroline látott titeket csókolózni. – fordultam vissza az ajtóból.

-Francba! – kapott a tarkójához és egyre jobban fénylettek a szemei.

-Ugye most nem fogsz sírni?

-Ezt nem így akartam. Én csak… megszerettem. És gerinctelenség volt lefektetni, de pasiból vagyok, bassza meg! – szavai megleptek, főleg a hangsúly, ahogyan mondta. Megsajnáltam.

-Adam, ehhez két ember kell. Benne volt? Ha sikerült, akkor igen, tehát mindketten hibásak vagytok. – indultam el megint – Kezdj el gondolkozni, hogyan fogod megmagyarázni a dolgot Ashtonnak, vagy éppen ő hogyan fogja! – lett ez a záró mondatom. Halkan behajtottam magam után az ajtót és Adamet magára hagytam a gondolataival, ami nem biztos, hogy a legjobb döntés volt, de nem tehettem mást. Csalódtam benne.

Mire visszaértem Viki már aludt. Nem akartam felébreszteni, így én is bebújtam, jól betakaróztam és átadtam magam az álomvilágnak.

Reggel Caroline énekére keltünk.

-Karácsony van, Gyerünk felkelni! – parancsolt ránk, mi pedig még félálomban bólogattunk.

-5 percet adj! – mondtam két ásítás között. Bólintott és kirohant a szobából.

-Mire ez a nagy rohanás? – kérdezte Viki.

-Itt reggel ajándékoznak. – mosolyogtam rá és már öltöztem is.

Ő is átöltözött és kifésülte hullámos tincseit. Mindketten előkerestük az ajándékainkat, amit a családnak szántunk és lesétáltunk a nappaliba a többiekhez.

-Boldog Karácsonyt! – köszöntöttek egy egyhangú köszöntéssel. Vikivel összenéztünk és mindkettőnk arcára hatalmas vigyor ült. Egy igazi angol karácsonyban lehet részünk.

-Boldog Karácsonyt! – mondtuk mi is és letettük a különböző méretű dobozokat a fa alá.

-Akkor kezdődhet a bontás? – kérdezte John mosolyogva.

-Mindenki felkészült? – nevetett fel Marcy is, mint egy kisgyerek: tele izgalommal. A válasz mindenkitől egy "Igen!" volt.

Mi Vikivel csak álltunk, és néztük, ahogy nekiesnek a dobozoknak. Keresték, melyik az övék és mikor megtalálták félrevonultak felbontani.

-Ti nem jöttök? – nézett ránk Marcy. – Nektek is van dobozka. Csak keressétek meg! – kacsintott, majd folytatta a keresést.

Megint egymásra néztünk, és mint a gyerekek versenyezni kezdtünk, hogy ki találja meg hamarabb a sajátját. Mindkettőnk részére két-két dobozka volt a fa alatt. A kanapéhoz sétáltunk és megvárva egymást bontottuk ki. Egy-egy hihetetlenül vicces és aranyos felső volt az egyik dobozban, a másikban pedig nekem egy nyaklánc, Vikinek pedig egy gyűrű.

-Nagyon szépen köszönjük! Gyönyörűek! – dadogtam, majd megöleltem az egész Kovach családot. Viki követte a példám.

A mi ajándékainkat bontották ki, bűnbánóan néztem Gemmára.

-Sajnálom, nem tudtam, hogy te is itt leszel. – kértem tőle bocsánatot, amiért nem hoztunk neki semmit.

-Ugyan már! – legyintett a kezével.

Marcy, John, Adam és Caroline is örült az ajándéknak, tehát büszkén mosolyogtunk, hogy jót választottunk.

A délelőttöt végigbeszélgettük, jókat nevettünk. Végig figyeltem Adam és Gemma viselkedését. Adam még mindig ideges volt, Gemma viszont, mintha semmi se történt volna.

-És akkor jöjjön az ebéd! – kiáltotta el magát Marcy, majd az ebédlőbe sétáltunk. Az ünnepi terítés csodálatos volt, és a kiszivárgó illatok is isteniek voltak. – Itt is a gesztenyével töltött pulyka és azonnal hozom a köretet. – rakta le az asztalra és rohant is az említett fogásért. – Ez pedig szimpla zöldség. Krumpli vagy krumplipüré nálunk nem szokás hozzá, de ha kell, még gyorsan összeüthetek valamit. – nézett ránk.

-Dehogyis. Nincs szükség rá. Ha itt ez a szokás, így esszük. – mosolyogtam.

-Rendben. Akkor a legerősebb férfi a háznál szelje meg szépen! – tartotta kezében a kést. Először Adam akarta, de John kivette a kezéből.

-Még a végén megvágod magad! – figyelmeztette, persze csak poénból. Miután a pulyka majdhogynem teljesen elfogyott, Marcy még lelkesebben állt fel.

-Jöhet a desszert? – kérdezte és itt leginkább Caroline arca volt a lényeg. Szemei felcsillantak és alig várta. – Ezt egy igennek veszem. – mosolyodott el, leszedte a tányérokat, amiben Gemma segített, majd visszatértek. Mindenki elé letettek egy kisebb kelyhet, aminek a tartalma puding volt, de nem akármilyen. Ez a fészeres, kifejezetten karácsonyi puding volt.

Miután végeztünk az ebéddel, leültünk a nappaliban és előjöttek az ilyenkor szokott családi mesék. Rengeteget mesélt John, ugyanis Adam igencsak rossz kisgyerek volt. Sok butaságot csinált, de mindig tanult a hibájából.

-Nekem lassan mennem kéne. – szólt közbe Gemma.

-Rendben, hazaviszlek. – állt fel Adam és a kabátjáért szaladt.

-Köszönöm ezt a csodás egy hetet! – lépett Marcy és John elé. – Örülök a találkozásnak és remélem sor kerül még rá! – ölelt meg őket. Tőlünk is elköszönt, majd kikísérték az ajtóig és Adammel együtt, elhajtottak.

A délutánt, Caroline kedvéért mesefilmek nézésével és fényképkészítéssel töltöttük, amit mi is nagyon élveztünk. Megismerhettem Johnt is egy kicsit jobban, ugyanis ennyit még sosem beszélt, mint amennyit most – megjegyezném: véleményem szerint ebben a fehérbor is közrejátszott.

Amikor Adam hazaért, ő is csatlakozott hozzánk. Nem egy családi kép készült, és nem egy olyan, amin mi is szerepelünk. Pár felkerült a Twitterre is, így megint beindult az utálkozás vagy éppen az ellenkezője.

Estefelé megnéztük a Reszkessetek betörőket is, és mint mindig hatalmasakat röhögtem rajta. Persze, angolul furcsa volt először, de mindenhogy élvezhető. Aztán még egy késő esti beszélgetés, mi is meséltünk viccesebb dolgokat, és még ők is, majd már készülődtünk lefeküdni aludni, hiszen lassan éjfélt ütött az óra, de csengettek. Larry az ajtóhoz rohant és vakkantott egyet.

-Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Marcy.

-Majd én kinyitom. – mondta Adam és így is tett.

Mi csak ültünk a kanapén, először Adam jött vissza, majd követte őt a váratlan vendég is.