2014. október 29., szerda

101. fejezet - Ébredés I.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem vele, és azt is, hogy nem lett túl hosszú és izgalmas, de megérkezett!! Remélem azért tetszeni fog mindenkinek!:) A véleményeket még mindig szívesen fogadom, legyen az bármi!:))♥
Jó olvasást! 
Hope

"...akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, milyen lesz, mikor majd minden elmúlik..."


*Harry szemszöge*

A telefon majdhogynem kiesett a kezemből, pedig az ujjaim kezdtek színtelenné válni olyan erővel markoltam az említett tárgyat.
Gyorsan megérdeklődtem minden fontosabb információt, majd ugyanekkora lendülettel mentem vissza a szobába.

-Azt hiszem, nekem ez a mai, sőt a heti koncertezés nem fog összejönni, srácok. – vakartam a tarkóm idegesen.

-Harry Styles újabb poénja, amit már ezerszer ellőt. – mondta Louis mellém sétálva. – Tapsot neki a hiteles alakításért. – nevetett, közben a többieket biztatta kérése teljesítésére.

-Harry! Annyiszor álltál már színpadon, hogy hihetetlen, hogy még most is lámpalázas vagy. Legalábbis, hogy ennyire. – veregetett vállba Liam.

-Juci kórházban van. – nyögtem ki mereven magam elé bámulva. A szobában síri csend lett. Ha lett volna odabent egy légy, még annak a szárnycsapásait is hallhattuk volna. Az eddigi mosolygós arcok komorrá váltak, de még mindig hitetlenkedve néztek engem.

-Ez már nem jó vicc. – mondta bizonytalanul Niall.

-Nem vicc, bassza meg! – túrtam idegesen a hajamba és az ablak elé álltam.

-Mi történt? – kérdezte a szőkeség nyugtató hangsúllyal.

-Lövöldözés a boltban. Ki akarta rabolni. – minden egyes szó után mély levegőt kellett vennem. A szívem tripla olyan gyorsan vert, mint általában. Nem tudtam, mi tévő legyek.

-Megoldjuk. Ott a helyed mellette, bárhol is van. – tette Liam a kezét a vállamra.

-Így igaz. Megoldunk mindent, te csak menj! – mondta Louis is, mire végignéztem mindenkin. Minden egyes arcon az együttérzés, a sajnálat, de egyben a támogatás és a szeretet is rajta volt.

-Köszönöm srácok! – hadartam el gyorsan, majd elkezdtem a fontosabb dolgaimat összepakolni és intézni egy repülőjegyet.

Pár órán belül már a repülőn ültem az indulásra várva. Az idegességtől már lassan a bőrömet rágtam a körmöm helyett. Sosem volt szokásom a körömrágás, most valahogy mégis ebbe és az ujjak ropogtatásába menekültem. Nem igazán tudtam beszélni senkivel sem, ugyanis ők közben a színpadon voltak, másokat meg nem is nagyon érdekelhetett. Próbáltam zenével terelni a gondolataimat, de valahogy minden dalban találtam Jucira utaló dolgokat. Néha egy emlék röppent az elmémbe, néha egy mondat, ami az ő száját hagyta el, néha pedig csak láttam magam előtt.

Pár – éveknek tűnő – órával később landolt a gép. Gyors léptekkel mentem a csomagomért, és még mielőtt a tömeg túl nagy lett volna, elhagytam a repteret egy, az éppen utamba eső taxival. Bediktáltam a kórházat, majd megkértem, hogy olyan gyorsan menjen, ahogy csak bír.
Számításaimmal ellentétben alig fél órán belül leparkoltunk a kórház parkolójában. Kifizettem a fuvart, majd a táskámat kikapva, szinte futva rontottam be az épületbe. A recepcióhoz mentem és levegő után kapkodva próbáltam megértetni magam az aligha 50 éves hölggyel, de mindhiába. Ekkor jött egy fiatalabb kiadás. Mélyen a noteszébe volt dugva a feje, mégsem ment neki semminek és senkinek. Haja egy kontyba volt tűzve a feje tetejére. Szemüvege biztosan az olvasáshoz kellett, mert amikor szólt neki az idősebb hölgy, egy laza mozdulattal csapta hátra a fején és nézett rá.

-Ki tudnál segíteni? – kérdezte.

-Persze. – mondta és újra a papírjai mögé rejtőzött. – Miben segíthetek? – kérdezte angolul, amit már én is sikeresen megértettem.

-Tegnap, vagyis ma… vagy nem tudom behoztak egy lányt. – hadartam össze-vissza. Alig jött ki értelmes dolog a számon.

-Nevet kérek. – mondta, még mindig a papírjait bámulva. Kezdett idegesítő lenni a közönyössége, és a nemtörődömsége.

-Judit. – nyeltem nagyot. Vártam, hogy majd kéri a vezetéknevét is, de nem.

-Ön hozzátartozója? – kérdezte és ebben a pillanatban végre rám nézett. A gyors mozdulatából, amivel a szemüvegét csúsztatta volna ismét a fejére, egy lassú, ledöbbent mozdulat lett. Szemei kikerekedtek és komor arca egyszeriben kivirult. Szája sarkában egy mosoly készült előtűnni, amit kezdetben próbált elfojtani, majd kiengedte és hagyta, hogy egész arcára kiterjedjen. Nemcsak a szája, de még a szeme is mosolyogni kezdett.

-Nem. Én a bará…

-Ne is mondj többet! – tette mutatóujját a számra. Most az én szemeim lettek hatalmasak. Hátrébb léptem egyet. – Tudom, ki vagy. A barátnőm lánya odáig van értetek. Egy kép és megmondom a szoba számát.

-Tisztességes ez? – kérdeztem a lehető legnagyobb hülyeséget. Ha egy kép az ára, hogy láthassam, ezret is csinálok. – Legyen. – vágtam rá, még mielőtt meggondolhatta volna magát. A kép elkészülte után türelmetlenül toporogtam mellette.

-Harmadik emelet, 7. szoba jobbra. – mosolygott kedvesen, én pedig azonnal a lifthez rohantam. Folyamatosan nyomkodtam a hívógombot, de hasztalanul. A lépcső gyorsabbnak bizonyult. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat.

Felérve, hirtelen azt sem tudtam, melyik a jobb kezem, de ki volt írva a folyosó ajtaja felé. Egy kis segítség. Akkora léptekkel indultam meg, és akkora lendülettel löktem be az ajtót, hogy majdnem fellöktem egy ápolót.

-Jajj! Elnézést! Kérem, ne haragudjon! – kaptam utána, így nem esett el.

-Kicsit óvatosabban közlekedjen, ha kérhetem! – igazította meg öltözékét, majd folytatta az útját. Rendeztem én is külsőmet, majd lassabb, bizonytalan léptekkel néztem meg minden egyes ajtót, reménykedve, hogy végre a hetes lesz ráírva. Logikusan növekvő sorrendben voltak, de én mégis mindegyiket jól megnéztem. Remegő lábbal álltam meg a megfelelő ajtó előtt. Nem tudtam, mire számítsak, mikor benyitok. Nem tudtam, mennyire lesz ijesztő a látvány. Nem tudtam, mit tudnék elviselni, és mit nem. Lassan a kilincsre raktam a kezem, majd kopogtattam és egyből be is nyitottam.

-Juci? – kérdeztem, majd nyeltem egy hatalmasat. A látvány, ami fogadott…

2014. október 10., péntek

Végeredmény

Sziasztok!:)

Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a kedvesebbnél kedvesebb megjegyzéseket! Igaz, hogy lassacskán, de összejött a 10 komment, ami azt jelenti, hogy várható a következő rész!

Még egyszer szeretném megköszönni mindenkinek, aki még a mai napig is kitart mellettem és a történetem mellett. Nem tudjátok még csak elképzelni sem, milyen jól esik ez nekem! KÖSZÖNÖM!
Hope♥




2014. szeptember 6., szombat

100. fejezet - "Ne fordulj meg!"

Sziasztok! Most elég hamar hoztam a következő fejezetet, de 1 hónapnyi szünetet fogok tartani. Ez amolyan "első évad" és a szüneteltetés után folytatódni fog. Annyi kérésem lenne, hogy: 36 feliratkozóm van, így nem gondolom, hogy sokat kérek min. 10 megjegyzéssel, ami 10 különböző embertől jön. Ha ez egy  hónap alatt összejön, akkor folytatom, ha nem, akkor addig nincs új rész, amíg a 10 komment meg nem lesz!
Nem lett hosszú rész, és amint láthatjátok szemszöget is kellett váltanom, hogy kitoldjam. Azért remélem, hogy nem lesz csalódás!
Jó olvasást!♥
Hope




*Viki szemszöge*

Kéz a kézben sétáltunk tovább Dominikkel, de rossz előérzetem volt.

-Ne menjünk utána? – kérdeztem felnézve barátomra.

-Te örülnél neki a helyében? Nagylány, nem lesz baja! – nyugtatott Dominik, de mindhiába.

A vendégházba érve fedeztük fel, hogy csak ketten vagyunk. A másik csapat is biztos valahol a város sötét utcáit rótta.

-Mi lenne ha…? – kérdezte Dominik, de nem fejezte be, csak megcsókolt. Szenvedélyesen és vadul. Úgy, hogy éreztette, hogy többet akar, mint egy szimpla csók. Teljesen az emeletig küzdöttük magunkat, ott pedig megkerestük a szobánkat és Dominik ágyához mentünk. Eközben csak pár pillanatra váltak el ajkaink. Ezek a pillanatok között volt a ruhák levétele is.

-Várj! Nekem ez így nem megy. Rossz előérzetem van. – állítottam le még időben.


-Oké. – fújta ki hangosan levegőjét, majd magára kapkodta ruháit, ahogy én is tettem.


    *Harry szemszöge*

Utoljára álltunk színpadra, legalábbis, ami a próbákat illeti. Ma érkeztünk meg a következő koncert helyére, és hogy tudjuk, mit és hogyan, még estére beszerveztek egy próbát.

Utána a srácokkal összeültünk a hotel nagytermében és jókat röhögtünk egymás poénjain, amiket nem most hallottunk először, de még mindig jók. Épp az egyik régi vicces emlékem felidézése közben csördült meg a telefonom.

-Bocs, de ezt muszáj felvennem. – kértem elnézést, majd elhagytam a szobát. Tudtam, hogy Juci az, mert kiírta a számát, de amikor nem ő szólt bele, már kezdtem aggódni. – Hogy mi történt? – sokkolt le az, amit az idegen női hang mondott.


    *Juci szemszöge*

Hiába siettem, a távolság ugyanannyi volt. A végére már szinte futottam. Rázott a hideg, és a sötétség is egyre jobban aggasztott. Úgy rontottam be a boltba, mintha menekültem volna valaki elől, de szerencsére ez nem így volt.

-Jó napot! – köszöntem, majd mély levegőt vettem.

-Inkább estét, de ez is megteszi. – mosolygott kedvesen a pénztáros hölgy. – Ma már jártál itt, igaz? – kérdezte kilépve a pult mögül.

-Igen. – néztem rá.

-És, most miben segíthetek?

-Azért az óráért jöttem vissza. – mutattam az egyik vitrinben lévő darabra.

-Ezért? – emelte ki.

-Igen.

-Ez tényleg szép darab. Apukádnak lesz?

-Nem. A barátomnak. – mosolyogtam.

-Hány éves vagy?

-Jelen pillanatban 17.

-És a barátod hány éves, hogy egy ilyen komoly órát igényel?

-Most lesz 20, de mi köze egy számnak az ízléséhez?

-Mikor ünnepli? – faggatott tovább. Egyre idegesítőbbé vált a szememben.

-Február 22-én, de nem lehetne, hogy kifizetem és már itt sem vagyok? – sürgettem finoman.

-Te vagy Harry barátnője. – nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi vagy kijelenti, így csak bólintottam. – A lányom folyton rólatok beszél… - mondta annyira lenéző hangsúllyal, amilyen csak lehetséges volt az adott szituációban.

-Értem. – válaszoltam. Ezután a nő már nem kérdezgetett, csendben tette a dolgát.

-Becsomagoljam? – kérdezte már kevésbé kedves hangon.

-Megköszönném. – mosolyogtam rá ennek ellenére.

-Rendben. Várjon pár percet! – mondta. Feltűnt, hogy eddig tegezett. Tényleg ennyire számít, hogy kihez van közöm? Tényleg ennyire megváltozhat valaki véleménye rólam csak azért, mert Harryvel vagyok?  Ez annyira furcsa, idegen és zavaró.

A nő eltűnt a neki szánt hátsó részen. Ekkor belépett a boltba valaki, de nem volt energiám se és kedvem se megnézni, hogy ki lehet az.

-A pénztáros? – kérdezte rekedtes hangján.

-Hátul. – mutattam abba az irányba, majd elkezdtem megfordulni.

-Ne fordulj meg! – hangja erőszakos és komoly volt. Először megrémített, majd felnevettem.

-Dominik, honnan tudtad melyik boltba kell jönni?

-Itt is van! – jött vissza a pénztáros hölgy, de hangja és arca lefagyott. Én már lendületben voltam, így nem tudtam megállni a fordulásban. Mivel azt hittem, hogy Dominik áll a hátam mögött, látni akartam, de tévedtem. Egy maszkos pasas, fegyverrel a kezében, ami felém irányult. Csak a szemei voltak láthatóak, és az orra. Még mindig az ajtónál állt, de tett egy lépést előre.

-Mondtam, hogy ne fordulj meg! – mondta idegőrlően lassan és fenyegetve. Ekkor hallottam egy durranást, majd valami hidegnek csapódtam. A padlónak. Minden homályos lett, a hangok is kezdtek összefolyni, de egy sikoly, ami nem az én számít hagyta el, még kivehető volt. Azt is éreztem, hogy valaki fölém hajol és óvatosan megrázza a vállam, de reagálni már nem tudtam. Képtelen voltam megmozdulni, és szépen lassan minden elsötétedett. Nem hallottam és nem is láttam semmit. Minden erő elhagyta a testemet és úgy éreztem: megszűntem létezni. 

2014. szeptember 3., szerda

99. fejezet - A síelés

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Habár nem a leghosszabb és legizgalmasabb, remélem, tetszeni fog Nektek!♥
Jó olvasást!
Hope


Viki elöl ült az anyósülésen, egyedül én voltam a hátsókon. A kocsi hátulja csak az enyém volt. Hiába voltam beszíjazva, minél nagyobb helyet akartam elfoglalni a jól kiérdemelt luxusból. A rádió az egész út alatt be volt kapcsolva, de az én fülembe más szólt. A telefonom nyújtotta zenéket hallgattam, kivétel, amikor beszélgettünk. Végig figyeltem őket, szemmel tartottam minden egyes mozdulatukat és csak a gesztusokból látszódott, hogy odáig vannak egymásért.
Dominik keze, ha nem a sebváltón vagy a kormányon pihent rátette Viki combjára, aki törökülésben helyezkedett el. Egyik ilyen alkalomadtán drága barátnőm nem elégedett meg azzal, hogy a pasija rajta pihenteti kezét, fogta és összekulcsolta ujjaikat. Elmosolyodtam rajta. Olyan aranyosak voltak együtt. Óvatosan le is fényképeztem, csakhogy meglegyen későbbre.

Felérve a fővárosba Dominik megállt tankolni, majd egy gyors kajálás után folytattuk utunkat. Kora délutánra már a határnál voltunk, majd azt is átléptük, illetve átkocsikáztunk rajta. Mire a Dominik által lefoglalt vendégházhoz értünk beesteledett.

-Jól elintézted nagyfiú! – mondta Viki hangjában leheletnyi gúnnyal, majd vállon veregette barátját.

-Jó, ezt nem így terveztem, de itt van még 3 nap. Annyit síelhettek, amennyit csak akartok. – nézett ránk szúrós tekintettel.

Ezt ő se gondolta komolyan. Örülök, ha egyszer túlélem odafent a sípályán. A csomagtartó felnyitása után mindenki magához vette a saját csomagját, majd besétáltunk az aranyos kis házacskába. Bent senki sem volt, Dominik pedig egyből a lépcső felé vette az irány, így mi követtük.

-Nem kéne szólni, hogy megérkeztünk? – kérdezte Viki.

-Tudja. Mondtam, hogy ma jövünk. Miénk az egész ház úgy… holnapig. Holnap vagy utána benéz a tulaj és akkor fizethetünk. – mondta monoton.

Egyikünk sem válaszolt, tudomásul vettük a dolgokat. Felérve több, különböző kaliberű szobát is találtunk. Volt két ágyas, egy ágyas, három ágyas és négy ágyas is. Mi elfoglaltunk egy három ágyas szobát, amihez szerencsére fürdő is járt. A szoba világos volt. falai világoskék színben pompáztak csakúgy, ahogy a berendezés többsége is. Ha nem is volt az egész kék, megtalálható volt rajta, illetve benne a szín. Egy emeletes ágy az egyik végén, mellette pedig egy sima kiságy.

-Ez az enyém! – dobta a sima kiságyra cuccait Dominik.

-Még jó. Meg se engedném, hogy fölöttem aludj. Még leszakadna az ágy… - vágta hozzá csipkelődés céljából Viki.

-Nem amiatt szakadna le. – kacsintott rá, majd csípőjével szaporodáshoz hasonló mozdulatokat végzett.

-Csak ne akkor, ha én is itt vagyok. – szóltam közbe.

-Van még hely… - fordult Dominik a nyitott ajtó felé, ahonnan be lehetett látni a folyosó egy részét, ezáltal az üres szobákat is.

-Kösz! – fontam össze kezeimet a mellkasom előtt.

-Ne is törődj vele! Fasz, mint mindig. – nézett rá szúrós tekintettel Viki.

-Hé, csak vicceltem! – tette kezeit védekező állásba.

-Szar poént volt! – vágott hozzá valami apró kis tárgyat Viki.

Lepakoltunk, majd elment mindenki tusolni és hamarosan álomra hajtottuk fejünket, ezzel kipihenve az utazás fáradalmait.
Reggel az érkezők zajára keltünk fel.

-Na, nekik volt eszük. Időben elindultak és időben ide is értek.

-Neked is jó reggelt, drágám! – hajolt Dominik egy csókra Vikihez.

-Nagyon hideg van. – húztam még jobban magamra a takarót. – Én ki nem megyek innen.

-Dehogyisnem! Ha mozogsz, nem fázol. - biztatott Viki.

Lementünk a konyhába, ahol sütöttem 4 főre elegendő rántottát, majd bevittem az étkezőbe, ahol Dominik és Viki már belefogtak a reggelibe.

-Hé, ne egymást egyétek már meg! Itt a kaja. – tettem eléjük egy tányérral együtt.

A reggeli elfogyasztása után, a ház mellett, illetve szembe elhelyezkedő sípályákat vettük szemügyre.

-Nekem az jobban tetszik. – mutattam a ház mellettire.

-Akkor oda megyünk. – fogta meg a csuklómat Viki, majd elkezdett húzni abba az irányba.

Béreltünk sílécet, majd a felvonóval felmentünk a pálya tetejére.

-Akkor én itt is maradok. – mondtam halál komolyan.

-Te választottad. Hajrá! – intett Dominik, majd a szemére húzta a védőszemüvegét, és a pálcájával ellökte magát. Úgy siklott, mint egy profi. A szánkat tátva néztük, hogyan szlalomozik az emberek között és mellett.

-Nem azt mondta, hogy sosem síelt még? – kérdeztem Vikitől.

-De, azt mondta.

-Akkor hazudott. Akinek elsőnek van síléc a lábán nem úgy viselkedik, hanem így. – mutattam magamra.

-Ha neki ment, nekünk is fog. – tette szemére a szemüvegét.

-Ne hagyj itt! – estem kétségbe.

-Csak indulj el! Lent találkozunk. – mondta, majd ő is elindult, bár nem volt olyan látványos, Mint Dominik, legalábbis nem olyan értelemben. Az első pár métert simán megtette, de utána elvesztette az irányítást, és elesett. Felnevettem, de addig nem mertem hangosan, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem esett baja. Miután felállt és újra elindult, megnyugodtam.
Ha nekik ment, nekem is fog. – suttogtam magamnak, majd a szemüvegemet én is a szemem elé húztam és egy határozott lökéssel elindítottam magam. Olyan lassan mentem, hogy még egy csiga is beelőzött volna, így sikerült esés nélkül leérnem. Lent Viki és Dominik rajtam röhögtek.

-Most meg mi van? – kérdeztem én is mosolyogva.

-Vicces voltál. – mondta Viki.

-Láttad volna a lábad! Olyan ikszben álltak… - nevetett tovább barátja.

-Nem vagyok profi, mint egyesek. – utaltam rá.

-Igen, síeltem már, de csak így tudtam rávenni Vikit, hogy eljöjjön. – törölgette könnyeit. Viki, a mondat hallatán a könyökével hasba vágta.

-Ez szép volt! – pacsiztam vele össze.

A délelőttünket a pályán töltöttük, majd ebéd után is visszanéztünk pár órára. A hideg tényleg elviselhető volt úgy, hogy mozogtam. Sőt, még melegem is lett. Késő délután a vendégház tulaja elkérte a kiszabott árat tőlünk és a már beköltözött másik csapattól is. Ezután mi úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy városnézésre, felderítjük, holnap hova is lehet menni.

A hirtelen jött városnézés közben végig jókat beszélgettünk és nevettünk, és kivételesen Dominik is a jobbik énjét adta. Késő estére értünk vissza, egy gyors étkezés és fürdés után hulla fáradtan dőlt mindenki az ágyára.

-Ez egy jó nap volt! – suttogta Viki.

-Igen. – válaszolt mély, most még rekedtesebb hangján Dominik, majd felkelt az ágyából és az alattam alvó Vikihez sétált és megcsókolta. – Jó éjt! – suttogta utána, majd felnézett rám. – Neked is! – mosolygott kedvesen, majd visszafeküdt, a fal felé fordult és hamarosan el is aludt pont úgy, ahogy mi is.

Másnap sokkal később keltünk, mint előző reggel. Megreggeliztünk, jó melegen felöltöztünk és újra magunk mögött hagytuk a vendégház jóleső melegségét.

-Akkor mára csak a város van betervezve? – kérdezte Dominik egy rejtőzködő mosollyal.

-Igen. Csak az. – kulcsolta össze ujjaikat Viki menetközben.
Sokáig sétáltunk, majd végignéztünk pár kisebb boltot, ahol tegnap nem voltunk.

-Én bemennék abba a boltba. Addig ti is menjetek valahová! – intett háta mögé Dominik, majd el is indult.

-Nem sokára Harry szülinapja és semmi ötletem sincs. – mondtam barátnőmnek lehajtott fejjel.

-Akkor mire is várunk? Itt nagyobb a kínálat… használjuk ki! – kacsintott és bementünk egy férfi ékszerboltba. Igen, külön van férfi ékszerbolt.  Láttam pár karórát, ami véleményem szerint tetszene neki, de nem voltam benne biztos. Viszont egy nagyon megfogott. – Látom, ez tetszik. Már 3 perce ezt nézegeted. – lépett mellém Viki.

-Igen. Ez biztosan tetszene neki. – mosolyogtam vissza.

-Akkor? megveszed?

-Nem. Nem sietem el. Ha máshol nem találok jobbat, visszajövök érte. – tettem vissza a helyére és egy köszönés után kiléptünk a bolt ajtaján.

A város egyre jobban nyüzsgött, ahogy az idő telt. Megebédeltünk egy kisebb vendéglőben, majd teljesen késő délutánig csavarogtunk.

-Azt hiszem, az az óra a legjobb választás. – mondtam, miközben már a szállásunk felé sétáltunk.

-Visszamenjünk? – kérdezte Viki.

-Nem, én visszamegyek. Sietek, ígérem.

-Egyedül nem mehetsz! – engedte el Dominik kezét.

-De. Nyugi! Negyed óra és beérlek titeket. – mosolyogtam feléjük, majd hátat fordítottam el elindultam.

-Vigyázz magadra! És siess! – kiáltotta utánam Viki.

-Nem lesz gond! Ne aggódj! –fordultam meg menet közben, majd azzal a lendülettel vissza is.

Gyorsan szedtem a lábamat, mert már kezdett sötétedni, és tudni kell rólam, hogy félek a sötétben, főleg egyedül.  

2014. augusztus 20., szerda

98. fejezet - "Nagyítóval jelennék meg a kapudban…"

Sziasztok! Megint késve, de meghoztam a következő fejezetet. Bevallom, az írása közben sírtam, tehát remélem, hogy belőletek is vált ki valamilyen érzést.
A kommenteket nagyon sok szeretettel fogadom, tehát merjetek írni!!;D
Jó olvasást!♥
Hope


Egyre kíváncsibbá tett. Azt mondta legelőször, hogy semmi érdekes sem történt, most meg azzal jön, hogy majdnem lefeküdtek. Ez neki nem elég érdekes?!

-Mindent tudni akarok! – mondtam komoly arckifejezéssel, amire ő csak elmosolyodott és a mögöttem lévő falat kezdte bámulni, majd szép lassan belekezdett.

-Hát az úgy volt, hogy... – mély levegőt vett és elkezdte mesélni. -  Ugye náluk volt megszervezve egy kisebb összejövetel, ahová csak pár haverja volt hivatalos rajtam kívül. Attól függetlenül, hogy a létszám 30 fő alatt volt a zene ordított és alkoholból sem volt hiány. A haverjai nem igazán tudták hol a határ, és amikor elfogyott a kaja és a pia, másik buli után néztek. Bevallom, én is ittam, de csak annyit, hogy ne cikizzenek tovább. Dominik házigazdaként nem vitte túlzásba, de láttam rajta, hogy nagy a kísértése. Szóval, már éjfél előtt az emberek többsége lelépett, éjfél után pedig az a maradék is. Ketten maradtunk és nem igazán tudtuk mihez is kezdjünk, így elkezdtünk rendet rakni. Mindkettőnk vett magához egy szemeteszsákot és úgy jártuk a házat. A két végéből indultunk, de Dominik nem az a takarítós fajta, így ő hamarabb átért az én térfelemre. Egy műanyagpohárért nyúltam, de ő is azt szemelte ki magának így a kezemet fogta meg. Felnéztem rá, ő pedig egyből megcsókolt. Eldobta a szemeteszsákot, majd az én kezemből is kivette. Egyre vadabb volt, amit élveztem is, és benne is lettem volna, hiszen már elég régóta együtt vagyunk, csak éppen nőből vagyok. Nem jól időzetett. Tudod milyen kellemetlen volt ezt vele közölnöm, amikor már az ágyában feküdtünk? Csak két ruhadarab választott el tőle, amikor beugrott, hogy ez nekem nem alkalmas. Ezt egy év múlva se heverem ki. – fogta közre arcát kezeivel. Szám sarkában egy mosoly készült megszületni zavartsága miatt, de nem akartam, hogy félreértse, és azt higgye, hogy kinevetem, így nem engedtem szétterülni teljességében.

-De ugye megértette? – kérdeztem az első értelmesnek tűnő kérdést.

-Persze. Nem volt vele semmi gond. Tudja, hogy erről nem én tehetek, és ha akarna, se tudna változtatni rajta, szóval beletörődött. – enyhén felszabadult az előző zavartságához képest.

-És? – húzogattam a szemöldökömet.

-Mi és? – nézett rám értetlenül.

-Mennyit láttál? Akarom mondani, mekkor…

-Ne is folytasd! – tette mutatóujját a szám elé. – Éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, vele ilyen téren nem lesz baj. – pirult bele mondandójába, vagyis ha látszana arcán a vörösség, biztos paradicsom vörös lett volna, de így csak érződött a hangsúlyán.

-Szóval, összegzem, amit tudok. Dominik helyes, vicces, menő gyerek, megértő is és még ott is megáldották? Valaminek nem kell stimmelnie, túl sok a jóból. – kacsintottam rá.

-Hát, mázlim van vele. Ő az a srác, akinek majdnem mindent megbocsájtanék csak azért, mert tudom, hogy nem találnék még egy ilyet, mint ő, csak azért, mert ő Dominik és kész.

-Tartsd is meg! Tényleg ritka a normális pasi, és ha neked egy ilyen adatott, ne hagyd, hogy bármi is kettőtök közé álljon, viszont ne csak te küzdj! Ha olyasmi szituáció adódna, ne hagyd magad csak azért, mert nem találnál jobbat! Igenis találnál, csak neked nem kell jobb, és ez érthető is. Ha szeretsz valakit, akkor neked ő a legjobb.

-Teljes mértékben egyetértek. – mosolygott rám.

Ha Dominikről van szó, az arcán mindig olyan másféle mosoly, olyan őszinte és hatalmas mosoly terül szét, amilyen amúgy nem. Boldoggá teszi, és ez a legfontosabb. Szeretem azt látni, amikor önfeledten nevet és vigyorog, amikor minden egyes megmozdulása őszinte és szívből jön. Csak sajnos ezek a pillanatok egyre ritkábbak. Valami van benne, amit nem ad ki, és kezdi elveszíteni azt, ami eddig tartotta benne a lelket. Fogalmam sincs, mi zajlódhat le benne, fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni vagy, hogy egyáltalán szüksége van-e a segítségemre, csak azt tudom, hogy ha valaki hamarosan nem teszi, nagyobb baj is történhet. Elég régóta ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mikor őszinte az a mosoly az arcán és mikor akarja, hogy azt higgyem, hogy őszinte. Viki bármikor képes megnevettetni, bármikor képes jobb kedvre deríteni magával a jelenlétével vagy csak pár szavával, de nem tudom, hogy én képes vagyok-e erre.  Azt akarom hinni, hogy igen, ezt én is meg tudom vele csinálni, de egyáltalán nem vagyok benne biztos. Minden egyes alkalommal, amikor így több időt töltünk együtt, azt kívánom, hogy bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban, és azokból hátha sikerülne megértenem, de mint tudjuk, ez nem lehetséges. Szeretném azt hinni, hogy egy szavammal én is be tudom aranyozni a napját, még akkor is, ha bal lábbal kelt fel. Szeretném őszintén boldognak látni, teljesen boldognak. Dominik és én a szívének max egy részét ragyogjuk be, – az is lehet, hogy a többségét – de van egy olyan hely, ahol sötétség van, ahol csak ő jár és ő tudja, mi van ott. Na, ezt a helyet szeretném én is megismerni egyszer, és talán sikerülne ott is valami kis halvány fényű lámpácskát felkapcsolnom, hogy ne uralkodjon el még jobban a sötétség. Fontos nekem Viki, hiszen ott volt, mikor mindenki más a szarban hagyott, kiállt mellettem és támogatott. Fontosabb lett, mint az valaha is gondoltam volna. Egyszerűen megszerettem és már nem igazán tudnám elképzelni nélküle az életemet.  

Viki egy viccesebb sztorit mesélt Dominikről és a haverjairól, amin úgy nevettem, hogy már a könnyeim is kicsordultak.

-Mivel érdemeltelek én ki? – kérdeztem a hasamat fogva, és a könnyeimet letörölve. Viki arca egyszerre komollyá vált.

-Ha te nem lennél nekem, már csak a kőhöz járnátok ki beszélgetni, amire egy név és két dátum van vésve. Nem te vagy az, akinek meg kéne kérdeznie, mivel érdemelt ki engem. Pont fordítva… - mondta. A fejemben visszhangzott az első mondata, aminek következtében könnyek szöktek a szemembe. – Én kell hálás legyek, amiért minden egyes alkalommal észhez térítesz, ha elborul az agyam. Többet érsz, mint bármelyik nyugtatóm, mint bármelyik gyógyszerem, amit valaha felírtak nekem. Többet érsz, mint egy barátnő. Többet, mint bármelyik pasi ezen a földön. És ha egy nap azzal hívnál, hogy elvesztetted a reményt, nagyítóval jelennék meg a kapudban, hogy segítsek megkeresni. – megállt pár pillanat erejéig, ami pont elég volt arra, hogy a könnyeim patakként kezdjenek folyni a szememből. – Ezek a sírós pillanatok ébresztenek rá arra, hogy megéri reggelente felkelni, és megéri várni még a sulis szürke hétköznapokat is, ha újra és újra mosolyt csalhatok az arcodra azzal, hogy fél percre megbolondulok. Kegyetlen modorom van. Pesszimista vagyok. Goromba, önző és illúzióromboló. De csak te ismersz mindent belőlem. Bízom benned. És ez így is marad még jó ideig. – mondta, szinte végig a szemembe nézve, amiket már szétáztattak a kigördülő könnybombák, mivel nem csepp méretűek voltak.

-Remélem, még jó sokáig! – mosolyodtam el, egyik kezemmel magamhoz húztam, a másikkal pedig próbáltam letörölni arcomról a könnyek által előidézett nedvességet.

Egész éjjel beszélgettünk, én is elmeséltem a szilveszteremet, és még mindig hitetlenkedve hallgatta, ahogy Harryről beszélek. Ha belegondolok, még számomra is hihetetlen, hogy én és Harry, de amikor vele vagyok, valahogy elfelejtem, hogy ki is ő valójában. Persze vannak olyan pillanatok, amikor alig tudom elrejteni a bennem rejlő rajongót, de hogy nézne már az ki?

-Mi lenne, ha kiruccannánk? – kérdezte másnap a reggelinél.

-Hogy érted ezt? – néztem rá, majd tovább lapoztam a csatornák között.

-Hát, Te, Dominik meg én elmehetnénk síelni.

-Én? Síelni? Jól vagy te?

-Miért? Én sem tudok, meg ő sem. Csak egy kirándulás.

-De ha nem megy, nem erőltetjük, oké?

-Oké. – mosolyodott el, majd folytatta az evést.

Délutánig többnyire filmeztünk, és mindent elterveztünk a síeléshez, már csak a szülők beleegyezése kellett. Délután Viki hazament, majd intézett felém egy sms-t, hogy az ő szülei rávehetők a dologra. Mosolyogva nyugtáztam a dolgot, így én is minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében, sikerrel.

-Nagyon szépen köszönöm! Ígérem, mindent vissza fogok fizetni! – öleltem meg anyukámat.

-A zsebpénzedből, amit én adok? – nevetett fel.

-Nem. Nem is mondtam? Felvettek az egyik McDonald’s-ba.

-Igen? Ezt jó hallani… De remélem, nem leszel suli kerülő. – nézett rám szigorúan.

-Dehogyis. Szigorúan csak tanítás után. – mosolyogtam rá.

-Ügyes kislány. – veregette meg fejem búbját, majd utamra bocsájtott.

Felérve én is megdobtam Vikit egy üzenettel, majd felhívott.

-Szia! – köszönt előre.

-Halihó!

-Szóval, így beszéltük meg, hogy a jövő hét az jó lenne, mert Dominiknek akkor az osztálya fele hiányozni fog. Tehát amúgy sem sokra haladnának. Neked az megfelel?

-Igen, szerintem igen. – lettem egyre izgatottabb.

Megbeszéltük a részleteket is, és mivel hétfőn indulunk, már szombaton elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Minél több meleg és kényelmes ruhadarabot szedtem össze, meg azokat a dolgokat, amiket ilyenkor szokás vinni.

Hétfő reggel a dudaszóra elbúcsúztam az otthoniaktól, majd mosolyogva léptem ki, keresztül a kapun és raktam be a cuccomat a csomagtartóba.

-De aztán vigyázni a lányokra! – kiáltott oda édesanyám, amire kapott egy mosolygós bólogatást Dominiktől.

-Mindig vigyáz ránk! – ezt pedig Viki válaszolta.

-Csak szólok, hogy sosem volt síléc a lábamon. – ültem be a kocsiba aggodalmaskodva.

-Az enyémen sem. – fordult hátra Dominik.

-Ez nem nyugtat meg. Attól nekem nem lesz jobb. – mosolyogtam rá.

-De legalább nem csak te töröd ki a nyakad. – fordult vissza, majd beindította a motort és elindultunk a három napos kiruccanásunkra.

2014. augusztus 11., hétfő

97. fejezet - Almost is never enough

Sziasztok! Most elég gyors voltam?:D Tény és való, hogy nem a leghosszabb rész, de ebbe ennyi fért. Remélem tetszeni fog és pár megjegyzésnek nagyon örülnék:$$♥
Jó olvasást!♥
Hope


Az ajtó hangosan csapódott be mögöttem, de még hallottam, ahogy azonnal nyílt is. A tömegben véletlenül több embernek is nekimentem, de ez foglalkoztatott a legkevésbé.

-Harry! Állj már meg! A saját kertedből úgysem tudsz teljesen eltűnni előlem. – lihegtem a nyomában.

-Igaza volt. Ti nem csak barátok vagytok! – mondta megállva, de nem fordult felém. Megkerülve őt kerülhettem vele szembe.

-Kinek volt igaza? Kivel vagyok én… - folytattam volna, de ekkor értettem meg az egész szituációt. – Mit mondott neked?

-Mit számít az? A lényeg, hogy neked hittem a saját nővérem helyett. – ki akart kerülni, de a vállánál fogva próbáltam ott tartani.

-Igenis számít! Vagy neked nem? – kezdtem ideges lenni. Nem válaszolt, csak hangosan kifújta az eddig benntartott levegőt. – Tehát? – pislogtam sűrűn, nehogy kigördüljön egy könnycsepp.

-Megkérdezte, tudom-e hová mentél. Nem válaszoltam, csak ránéztem. Azt mondta, bementél Ashtonhoz, hogy megvigasztald.

-És ez igaz is. – vágtam közbe.

-És az is, hogy nem barátias vigasztalás volt. Nem csak annyi, hogy "minden rendbe jön" és egy ölelés.

-Akkor milyen volt? Könyörgöm Harry, ez egyre röhejesebb… - nevettem fel kínomban.

-Láttam! Megcsókolt.

-Ohh, igen? Mikor? Harry, te is tudod, hogy szeretlek. Ő a barátod. Miért tenne ilyet? Csak gondolkozz egy kicsit, nem túl abszurd ez? Kicsit túl sok dolog jön össze Ashtonnak, de ettől még nem döfne hátba.

-Egyszer már megtette.

-Az a te hibádból volt! De erről nem szeretnék beszélni… - töröltem le egy könnycseppet az arcomról, amit Harry is észrevett és arca megenyhült.

Ebben a pillanatban mindenki elkezdett visszafelé számolni 10-től. Mi nem tettük. Csak egymás szemeit fürkésztük, hátha ki tudunk olvasni belőlük valamit. Aztán hangos durrogás vette kezdetét. A tűzijáték fényei megcsillogtatták Harry szemét, és a benne rejlő könnyet is. Nem sírt, csak fátyolos volt a tekintete. Szemei ettől még szebben ragyogtak.

-Harry, kérlek! Hinned kell neke… - nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, megcsókolt.

Tenyereivel arcomat fogta közre, amíg én az inge és a felsője közé csúsztattam a kezem. Perceken át tartó, szenvedélyes és érzelmes csók volt. Mikor elváltunk egymástól, akkor vettük észre, hogy a körülöttünk állók nem a fényeket nézik és tapsolják, hanem minket. Mindketten elmosolyodtunk, és ezzel lezártnak tekintettük az ügyet.

Hajnalban az emberek lassan elmentek, ki egy másik partiba, ki pedig haza. Az idősebb korosztály az emeleten tért nyugovóra, amíg a bulizni akarók a földszinten táncoltak az egyre halkabb zenére. Liam és Danielle a kanapén ülve élvezték egymás társaságát, mellettük pedig Mike és Ashton üldögéltek és beszélgettek egy-egy teli poharat tartva kezükben. Gemma először a konyhába száműzte magát, utána pedig szólt Harrynek, hogy ő ezt nem bírja és inkább hazament. Bátyja hiába próbálta marasztalni a történtek ellenére is, nem törődött vele, és fogott egy taxit.

-Sajnálom. – mondtam Harry mellé lépve, amikor Gemma elhagyta a házat.

-Én is. Csak tudnám, mi ütött belé. – puszilta meg fejem búbját.

Lassan mindenki elhagyta Harry házát, így ketten maradtunk ébren. Nagyjából rendbetettük a házat, közben pedig beszélgettünk. Miután ezzel végeztünk, egy gyors tussolás után mi is lefeküdtünk aludni, annak ellenére, hogy már javában virradt. 

Délelőtt arra keltem, hogy valaki apró puszikat ad az arcomra.

-Jó reggelt! – köszöntött vidáman, mikor észrevette, hogy felkeltem.

-Ettől nem is lehetne jobb! – mosolyogtam, de szemeim még mindig csukva voltak.

-Dehogyisnem!

-Mire gondolsz? – ráncoltam homlokom, de túl lusta voltam ahhoz, hogy nehéz szemhéjaimat megemeljem.

-Nyisd csak ki a szemed! – nevetett és rekedtes hangjától libabőrös lettem.

-De túl világos van…

-Nem baj! Na, gyerünk! – fogta és felhúzta szemhéjaimat.

-Gonosz vagy! – mondtam kicsit durcásan, de amint megláttam, hogy most én élvezhetem ki az ágyba reggeli örömeit, minden felvetülő problémát elfelejtettem. – Visszaszívtam! – mosolyogtam rá és egy puszit nyomtam ajkaira.

-Ahhoz, hogy ezt megkapd egy puszi kevés lesz. – húzta féloldalas mosolyra száját. Egy hirtelen ötlettől vezérelve gyors mozdulattal löktem hanyatt és csípőjére ültem. Az egyik fülétől a másikig, a száját kihagyva minden egyes bőrfelületre lágy csókokat adtam. Az orrunkat összeérintettem, ajkaink is csak pár centire voltak, de nem csókoltam meg. Hallottam a légzéséből, hogy egyre türelmetlenebb, amin elmosolyodtam. Húzni akartam, és jó érzéssel töltött el, hogy hatással vagyok rá. Újra a füléhez hajoltam, amibe ezúttal puszi adás közben beleszuszogtam. Most nem a másik füle felé indultam el, hanem a nyakát jártam körbe, majd gyors váltással a szájára tapasztottam az enyémet. Váratlanul érte, de hamar eszmélt. A kezdetben ártatlan kis csókból egyre szenvedélyesebb és vadabb csók született, amit én szakítottam meg azzal, hogy a tálcáért nyúltam és lemászva róla az ölembe vettem.

-Úgy érzem, kiérdemeltem. – mosolyogtam rá, mire hátrahajtotta a fejét és nevetni kezdett.

-Ezt még egyszer visszakapod! – tartotta felém a mutatóujját, majd egy puszi után elhagyta a szobát.

-Alig várom! – kiáltottam utána.

Diadalittasan elfogyasztottam a számomra készített reggelit, majd átöltöztem, valamivel tűrhetőbb külsőt kölcsönözve magamnak és lebattyogtam a többieket keresve. Mindenki a nappaliban ült, ment a TV, de senki sem azt figyelte, inkább jókat nevetgéltek és beszélgettek.

-Jó reggelt! – köszöntem.

-Reggelt? Lassan dél! – nevetett fel Anne.

-Hupsz… - ültem le Harry mellé. Kicsit feszélyezve éreztem magam, de ez az érzés, ahogy tegnap is, hamar elszállt. Annyira közvetlenek és barátságosak, hogy lehetetlen úgy érezned magad köztük, mintha nem tartoznál oda.

- És mikor mész haza? – kérdezte Robin felém fordulva.

-Másodikán, azaz holnap délután megy a gépem.

-Akkor a mai napot még együtt töltitek?

-Úgy terveztük… - válaszolt ezúttal Harry.

Kora délután mindhárman hazamentek.

-Kedvelnek téged. – mondta Harry a konyhába sétálva.

-Igen? – követtem. Hangom reményteli volt és vidám.

-Igen. Hidd el, én tudom. – mosolyodott el, majd a reggelihez előszedett dolgokat visszarakta a helyükre.

Elmosogattam, amit el kellett, de szerencsére Harry gondolt erre és műanyagtányérokat és poharakat szerzett be a parti kedvéért, amit utána ki is dobhattunk.

-Örülök, hogy eljöttél. – állt mögém és átkarolta derekamat.

-Örülök, hogy rábeszéltél. – mosolyodtam el.

-És ezek után, hogy fogunk találkozni, ha nem engeded, hogy…

-Keresek munkát. Szülői beleegyezéssel már dolgozhatok. – fordultam felé.

-Nem. Te tanulsz, arra koncentrálj!

-De nem élősködhetek rajtad, másképp pedig nem lehet megoldani.

-Ugyan már!

-Nem. Ezt majd én megoldom, oké? – csókoltam meg.

Nem válaszolt, csak egy beletörődő sóhaj hagyta el a száját. Leültünk a televízió elé és már most tele volt a sztárokkal foglalkozó csatorna az este történtekkel. A repülőtéren készült képeket, videókat is felhasználva bizonyították, hogy újra én vagyok Harry Styles barátnője. Az újévi csókról is rengeteg pletyka terjengett, ugyanis az előtte lévő beszélgetés is kiderült, de szerencsére nem hallottak mindent.
A nap nagy részét lustálkodással töltöttük, majd késő este nyugovóra tértünk. Harmadik éjszaka, hogy a karjai között aludhattam el… Ez mindennél többet jelentett nekem. 

Másnap többnyire a pakolással voltam elfoglalva és ugyebár órákkal hamarabb kell megérkezni a reptérre, így már délben úton voltunk. Kiérve elvégeztük az ilyenkor szokott dolgokat, majd vártunk. Végig mellettem volt, fogta a kezem, még akkor is, amikor a pár lézengő fiatalból egy kisebb tömeg keletkezett Harry jelenléte miatt.

A gép felszállása után, hazaérve semmit sem akartam jobban egy kiadós alvásnál, amit reggel az ébresztőm csörgése zavart meg, ugyanis vége lett a szünetnek. Nem akarva, de bementem az iskolába annak ellenére, hogy még mindig elég gyűrött voltam.

-Csak nem jól sikerült a szilvesztered? – köszöntött a teremben Viki.

-Így is mondhatjuk. – mosolyogtam rá és egy gyors, üdvözlő ölelés után beültem a helyemre.

-Mindent tudni akarok! – fordult felém szemöldökét húzogatva.

-Nincsenek olyan dolgok, amiket szívesen meghallgatnál… - utaltam az előbbi kis szemöldöktáncára.

-Valami csak történt… 3 éjszaka nem kevés.

-De… túl kevés volt… - mondtam a padot bámulva. – De te is mesélhetnél, hiszen nem csak én töltöttem az újévet a barátommal. – mosolyodtam el olyan "avass be minden egyes kis mocskos dologba" mosollyal, amire csak egy "Hülye vagy, remélem, tudod." jött válaszul.

Teltek múltak a napok, egyre vészesebben közeledett Harry születésnapja. Megbeszéltük Vikivel, hogy az egyik hétvégét nálunk tölti, ami idő alatt segít kitalálni valami értelmes dolgot, plusz elmeséli a szilveszterét, ahogy én is.

-Tehát? Hallgatlak! – ültem törökülésbe az ágyamon, teljes egészemmel Vikire koncentrálva.

-Majdnem lefeküdtünk! – mondta ujjait piszkálva.

-Hogy micsoda?! – hangom pár oktávval fentebb szaladt.