107. fejezet - Főnyeremény /18+/

/FELNŐTT TARTALOM!! 18+/

A fejem alig kidugva az ajtó cseppnyi részén bámultam Harryre teljes sokkban. Hirtelen vissza húztam magam és bezártam az ajtót. A hátamat az ajtónak támasztottam és mélyeket lélegezve próbáltam rendezni a szívverésem, ami talán a hatszorosára is felgyorsult. 

- Juci? - hallottam közelebbről csengeni hangját, ami ismét meglódította annak a bizonyos szervemnek a dobogását. 
- Igen? - szóltam ki bizonytalanul.
- Nem jössz ki? Látni akarom, milyen ruhát választottam neked.  - mosolyodott el.
- De nem csak a ruha más, Harry. - mondtam a hajamra utalva.
- Tudom, Louis elmondta, meg amúgy is, egy fodrászat mosdójában vagy. - ezúttal fel is nevetett.
- Jogos. De mi van, ha nem fog tetszeni? - kérdeztem, de a kezem már a kilincsen volt. 
- Olyan opció nincs. - válaszolt határozottan. Amilyen határozottan mondta, én olyan határozottan nyitottam ki az ajtót, ezzel orrba vágva Őt. Hallottam én, hogy közel van, de hogy ennyire...
- Jézusom, Harry! Ne haragudj! Nem akartam! - szaladtam egyből a segítségére, mivel összegörnyedt az ütéstől. A hátára raktam az egyik kezem, a másikkal pedig próbáltam az Ő kezeit kicsit arrébb helyezni, hogy láthassam mekkora kárt okoztam.
- Ha ennyire nem akarod, hogy lássam a hajad, akkor inkább szólj! - mosolyodott el, ami engem is mosolyra késztetett.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ennyire közel állsz. - szabadkoztam tovább. Harry lassan felegyenesedett, majd kezeit is elemelte az érintett részről. Azonnal egy zsebkendőt rántottam elő, hiszen vérzett az orra, de komolyabb seb vagy ilyesmi nem látszódott, ami egy kicsit megnyugtatott. 
- Ütöttek már meg rosszabb helyen is. - vette el a kezemből a zsebit. 
- Akkor is sajnálom! - néztem a cipőm orrát, mert képtelen voltam a szemeibe nézni. 
- Nem kell. Így legalább kimosták a könnyek a szemem és láthatom, milyen jó munkát végzett a fodrász. Gyönyörű vagy! És a ruha is jó lett. Pacsit nekem! - nevetett fel kedvesen.
- Köszönöm, Harry! - öleltem magamhoz jó szorosan.
- Ha már így kimerészkedtél, mehetünk? - kérdezte még az ölelés közben.
- Hová? - toltam el magamtól.
- Meglepetés. Na, hozd a cuccokat, betesszük a kocsiba, mi pedig gyalog megyünk. - mosolygott, majd két szatyrot ki is vett a kezemből, így nekem csak egyet kellett hoznom.

Egy sötétített ablakú kocsi állt majdnem a fodrászat előtt. Benne Louis és Eleanor ült hátul, elől pedig egy sofőr.

- Jó szórakozást! - intett oda El, és én csak ekkor vettem észre őket. 
- Mindenről tudtál? - kérdeztem nevetve. 
- Igen, bár a fodrász az én kis kitérőm volt. Az én ajándékom, így is mondhatjuk. - mosolygott azzal a cuki mosolyával.
- Hihetetlenek vagytok! - mondtam elképedve, majd megöleltem és vagy háromszor elmondtam neki, mennyire hálás vagyok.
- Csak érezd jól magad, és ne feledd mindazokat, amiket a kávé közben mondtam neked! - kacsintott, majd a sofőr beindította a motort és lassan elhajtott. 

Harryre néztem, aki csillogó szemekkel nézett rám. 

- Tényleg nagyon jól áll a fekete! - mondta elismerően bólogatva.
- Ne hozz már még jobban zavarba, így is vörös vagyok, mint egy paradicsom. - bokszoltam vállba. 
- Legyél is, hisz' Harry Styles áll melletted összekulcsolt kezekkel. - húzta ki magát.
- Ja, igen, aki mellesleg nagyon szerény is. - nevettem fel, majd elkezdtem húzni a járda irányába. 
- Miből gondolod, hogy erre megyünk? 
- Nem tudom, csak ha nem mozdulok, nemcsak zavarban lettem volna. - próbáltam leplezni zavartságomat.
- Hanem? 
- Nem kell neked mindenről tudni, Styles! - kacsintottam rá. 
- Gonosz vagy. És gondolatolvasó, mert tényleg erre kell hogy menjünk. - válaszolta az utat figyelve.
- Hahh! Ki a jobb? - kérdeztem rá nézve.
- Egyedül egyikünk sem az. De együtt mi vagyunk a legjobbak! - nézett Ő is rám. Attól, amit mondott még a hideg is kirázott.
- Tényleg így gondolod? - kérdeztem szinte suttogva.
- Igen. Teljes mértékben. - bólintott komolyan. 

Menet közben átkaroltam karját, és mint egy kis csimpánz, sétáltam mellette. Olyan mértékű boldogságot éreztem, mint még soha. Ha nem kapaszkodtam volna belé, tuti elrepültem volna. 
A séta elejét nyugodtan tehettük meg, de egyre többen állították meg, és a mögöttünk sétálók száma is gyarapodott. Hallottam minden egyes alkalommal, ha valaki fényképezett, ha megjegyeztek valamit, még akkor is, ha suttogták. 

- Sokat kell még sétálni? - kérdeztem enyhe félelemmel a hangomban.
- Nem. Már csak két sarok. De hívhatok egy kocsit. - puszilta meg a fejem búbját.
- Nem szükséges. - mosolyogtam rá. - Egy dolgot azonban kérnék. 
- Mi lenne az? 
- A sapkád. Megkaphatnám? Zavar. Még meg kell szoknom. - magyarázkodtam, de ő azonnal le is vette és a fejemre húzta azt. - Köszönöm! - néztem rá hálásan. 
- Hihetnél nekem, mert tényleg jól áll. 
- Először nekem kéne megbarátkoznom vele, aztán másoknak. Érted? - tartottam a szemkontaktust. 
- Persze. 

Az út további részét - ami nyugodt sétával 10-15 percet vett volna igénybe, mi azonban körülbelül dupla ennyi idő alatt - csendben tettük meg. Többször is meg kellett állni, képet csinálni vagy aláírni valami kis tárgyat, de én egyáltalán nem bántam. Volt olyan is, amikor Harry már nem akart megállni, de én kértem meg, hiszen tudtam, milyen érzés lenne, ha nekem nem állna meg a kedvencem. Türelmesen, kicsit arrébb mosolyogva álltam és figyeltem, hogy mennyire odaadó a rajongókkal szemben. Ha valaki ölelős képet kér, olyat kap, ha valaki puszisat, bolondosat, grimaszolósat vagy csak egy szimpla mosolygósat, akkor pedig olyat. Bármit megtenne értük és ez így van rendben. Nélkülük, azaz nélkülünk tényleg nem értek volna el ennyi mindent. Rajongók nélkül egyik híresség sem lenne az, aki. 

Amikor végzett, mellém lépett, újból összekulcsolta kezeinket, majd elindultunk. 

- Meg is érkeztünk. - mondta pár perc elteltével megállva egy épület előtt.
- Bloempont. - olvastam fel hangosan a hatalmas betűket a bejárat fölött. Harry csak jóízűen felnevetett.
- Bloempot. - olvasta fel helyesen és tökéletes francia kiejtéssel.
- Jól van na, könnyű annak, aki tud ilyen nyelven. Nekem még az anyanyelvem is nehézkes néha. - mosolyodtam el a bénaságomon. 
- Miért? Az angol egész jól megy. - karolta át a vállam.
- Ja, egész jól. - macskakörmöztem a levegőbe.
- Okosabb vagy, mint én. Te tudsz magyarul. Én csak egy szót. Azt pedig már hallottad tőlem. - mosolyodott el.
- De nem elégszer. 
- Szeretnéd még hallani? - ment bele a játékomba.
- Igen, szeretném. 
- Akkor, gyere! Együnk valamit és addig átgondolom, hogy megérdemled-e. - lépett be a nyitott ajtón. 

Körbenéztem és boldogan nyugtáztam, hogy nem egy elit helyre hozott. A falak fedetlen téglából voltak, az asztalok fedetlen és csiszolatlan fából, a székeket szőrme borította, és minden asztal felé egy villanykörte lógott búra nélkül. 

Harry kihúzta nekem a széket, majd Ő is leült. Az asztalunk egy kicsit eldugottabb sarokban volt. A pincér hamar felvette a rendelést és mivel én nem igazán értettem ehhez, Harryre bíztam magam, aki ugyanazt kérte nekem, mint magának. 

- Tetszik ez a hely. - néztem ismét körbe.
- Egyik törzshelyem. Ha itt vagyunk, általában ide jövök.
- Jó ízlés. - kacsintottam rá, majd jóízűen felnevettem.
- Hát persze, ezért vagyok veled. 
- Pont mondani akartam, hogy nem is értem, a barátnődet hogy választottad ki. Jó stílus, jó ízlés, jó pasi, kedves család, szexi barátok és itt vagyok én. Fura. Nem illek a képbe. - mosolyogtam még mindig, de csak azért, hogy nehogy elbőgjem magam.
- Épp ez az. Te nem az a tipikus tömeg vagy, de mégis. Mármint, kilógsz a sorból, de pont ezért szeretlek. Gyönyörű vagy, nem a tinisztárt szereted bennem, melletted önmagam lehetek, kedves, megértő és megbocsátó. És sok hülyeséget csinálsz, ami viccessé tesz. - nevetett fel. - Egyszerűen bármikor bárhol megjelennék veled és az a fura, hogy bármilyen ciki dolgot is művelsz, megjegyzem, még nem volt rá példa, sosem tagadnálak le, hiszen én is ilyen vagyok, csak nekem muszáj tartanom magam. De melletted nem érzem azt a kényszert, hogy tökéletesnek kell lennem. Melletted én is csak egy vagyok a sok millió srác közül és boldognak érzem magam, hogy engem választottál helyettük. - mondta végig. Szája sarkában folyamatosan egy mosoly volt megszületőben, de komolynak akart tűnni, így nem engedte láttatni csak a mondandója végén.  - Szeretlek! - mondta ki, ezúttal magyarul.
- Én is szeretlek, Harry! Én vagyok a szerencsés, nem te! - hajoltam át az asztalon és megcsókoltam, miközben egy, a maghatódottságtól kibuggyanó könnycsepp szaladt végig az arcomon. 

A romantikus pillanatot a pincér zavarta meg az ételek kihozásával. Hiába a mondás, hogy magyar ember evés közben nem beszél, én mégis jókat nevettem és beszéltem Harryvel. 
A késői ebéd vagy a korai vacsora után, Kedvesem intézett egy hívást, majd értünk jött egy kocsi. Az étterem előtt pár paparazzót véltünk felfedezni, de nem voltak sokan, így kényelmesen el tudtuk hagyni a helyet. 
A kocsi visszavitt a hotelhez. Kéz a kézben felmentünk Harry szobájába, majd én fáradtan dőltem az ágyra.

- Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos délutánt! - mondtam a plafont bámulva, azonban valami, illetve valaki "belerondított" a kilátásba. Harry ismét felettem könyökölt és engem bámult.
- És ha tudnád, hogy még nincs vége. - csókolt meg olyan szenvedéllyel, amitől még a szőr is felállt a hátamon. Olyan magával ragadó volt, hogy nem tehettem mást, mint ugyanazt, amit ő.

Kezeimet a tarkójára vezettem, lábaimmal pedig csípőjét fogtam közre. Ajkai a számról lassan a nyakamra vándoroltak és perzselő csókokkal hintették be azt. Egy halk sóhaj kiszaladt a számon, amit ő csak egy magabiztos mosollyal jutalmazott. Felegyenesedett és engem is felültetett, majd a farmerkabátot a szoba legtávolabbi pontjára dobta el. 
Újra ajkaimnak esett és olyan vadul tépte, mint egy oroszlán az éppen szökni készülő őzikét. Csak én nem próbáltam szökni előle. Épp ellenkezőleg. Kezeim a kigombolt, sárga ingét olyan rutinnal szabadították meg gazdájától, mintha minden nap ezt tennék. A testét borító, fehér ing egy kicsit nehezebb feladat volt, de a segítségével az is a padlón végezte. 
Egyik kezemmel a madaras tetkóit simítottam végig, majd bejártam egész mellkasát és olyan ámulattal néztem, mintha most láttam volna először. 
Biztos vagyok benne, hogy arcomra kiült az a bizonyos "Te jó ég, még most sem fogom fel, hogy ez Ő!" nézés, mert barátom arcára egy önelégült, féloldalas mosoly húzódott, majd ismét hanyatt döntve, ajka csatára hívta az enyémet. Egyik kezem folyamatosan a tarkója és a haja között bolyongott, amíg a másik az övvel bajlódott. 

- Kell egy kis segítség? - mosolyodott el pajzánul.
- Nem. Megoldom. - húztam csókra és egy váratlan pillanatban fordítottam a helyzeten és magam alá gyűrtem.
- Meg tudsz te még lepni engem. - mosolygott.
- El sem tudod képzelni, mennyi meglepetésem van még számodra. - csókoltam meg és csók közben úgy helyezkedtem, hogy mindkét kezemmel elérjem az övét. Így, két kézzel egy perc sem kellett és már ki is volt csatolva. 

Lassan lehúztam róla és ekkor szembesültem újra a ténnyel, hogy fájdalmas első alkalom lesz, ami a szűkös alsónadrágját illeti. Mielőtt újra csípőjére ülhettem volna, nem érezte igazságosnak, hogy én még mindig ruhában vagyok, és orvosolta is a problémát. Egy hosszú csókcsata után azonban ismét alatta találtam magam. A melltartóm kapcsát még úgy is sikerült kikapcsolnia, hogy rajta feküdtem. Ezek után lehajolt a nadrágjáért és elővett egy kis tasakot, de mielőtt kibontotta volna, rám nézett.

- Biztosan benne vagy? - kérdezte feketén izzó szemekkel. Nem válaszoltam, csak a kezében lévő tasakért nyúltam, és én téptem fel, majd visszaadtam neki. - Ezt egy igennek veszem. - mosolyodott el, majd alsóját levéve és a tasak tartalmát felhelyezve, újra felém tornyosult. 

Csókjai kezdetben aprók és édesek voltak, ám egyre mohóbbá váltak, miközben kezével megtalálta az egyetlen, közénk álló ruhanemű peremét, majd mintha ott se lett volna, landolt a padlón, ahol a többi felesleges textildarab is pihent.  
Nyakam csókolgatása közben megint kiszaladt a számon egy apró sóhaj, mire vette a bátorságot és egyre lentebb haladva apró, a bőrömet alig érintő csókokkal kezdett megőrjíteni. 
Az alhasamnál megállt, rám nézett és mikor bólintottam, megtette azt, amitől rettegtem, de mindennél jobban akartam.
Felsikítottam, mert számításaimat is felülmúlta a fájdalom.

- Csak meg ne mozdulj! - mondtam ki nagy nehezen a szavakat. 
- Sajnálom! - csókolt meg, próbálva elterelni a figyelmemet, de erről képtelenség lett volna.

Pár perc után lassú, de folyamatos mozgásba kezdett. A fájdalom tompult, de teljesen nem szűnt meg. Egy darabig. Azonban amennyire fájdalmas és borzalmas volt az eleje, olyan tökéletes dolog kerekedett ki a végére. 

Pihegve feküdtünk egymás mellett. Fejemet oldalra fordítottam és akkor láttam, hogy rálátni a kivilágított Eiffel toronyra.

- Harry! Nézd! - mutattam az ablak irányába. Oldalra fordította ő is a fejét, de másodperceken belül vissza is.
- Egy épület, egy ember sem, senki és semmi sem gyönyörűbb tőled. - suttogta rekedtes hangján, amitől kirázott a hideg.
- Tényleg nem tudom, mivel érdemeltelek ki. - néztem fel rá könnyes szemekkel.

Ajkaival betapasztotta számat, egyik kezével az arcomat simította végig, másikkal pedig a pólóját szedte fel a földről.

- Bújj ebbe bele! - mondta, majd a kezembe adta fehér pólóját. Nem mintha sokat takarna a fehérsége miatt, de így tettem.Miközben én azt vettem fel, ő a boxerébe bújt vissza és egy másik ablakhoz sétált, ami előtt el volt húzva a függöny. - Gyere ide! - mosolygott rám. Mikor mellé értem, újra szóra nyitotta ajkait. - Igazából ezért késtem a reptérről, csak nem akartam lelőni a poént. És az is igaz, hogy ez után akartam bepróbálkozni nálad, de úgy látszik, elég vagyok én neked és nem kell semmiféle ilyen nyálasan romantikus dolog. De ha már elintéztem... - vigyora akkora volt, mint egy ház.

Lassan kihúzta a függönyt, és ekkor vettem észre, hogy ez nem egy ablak, hanem erkélyajtó. Kint pedig - mint már nem egyszer - egy asztal, két főre terítve. Gyertya az asztal közepén, mellette pedig egy rózsa. 

- Harry, ha már egyszer elvittél enni, miért csinálsz még egy ilyet? Tényleg, gyönyörű, de miért? - nevettem fel.
- Nem az asztal a lényeg. - mondta türelmetlenül. Értetlenül néztem újból ki és ekkor vettem észre. A torony eddig sárga kivilágításában egy hatalmas, piros szív volt. Szám elé kaptam a kezem és felváltva néztem a tornyot és Harryt, aki bizonyára tudatosította magában, hogy egy főnyeremény.
- De az előbb még... - kezdtem bele. - Az előbb még semmi sem volt rajta. - sikerült végre be is fejeznem.
- Időzített. Nem lesz egész este így, csak egy óráig. - mosolygott.
- Harry! 
- Igen?
- Mindenkinél jobban szeretlek! - mondtam és az ölébe ugrottam.

Váratlanul érte, így elborult, de nem zavarta, ahogy engem sem. A földön fekve, akár két kisgyerek nevettünk, majd egymás szemeit nézve mosolyogtunk. Nem szólalt meg egyikünk sem, tudtuk, mire gondol a másik. Harrytől jobb dolog sosem történhetett volna velem. Ő az, akinél jobbat akarva sem találnék, de nem is akarok keresni. 
Egy mosolyával, egy pillantásával is boldoggá tesz, míg más, ha akar se tud mosolyt csalni az arcomra. Hihetetlen, hogy én vagyok az a szerencsés, akivel mindez megtörténik. Az álmaimban élek Harrynek köszönhetően, aki mindent megtesz azért, hogy még jobban magába bolondítson. És kijelenthetem, hogy sikerrel jár minden egyes akciója alkalmával!